Navy szigetén

1686-ban Robert Cavallier parancsnoksága alatt a franciák bejárták az Ontario-tavat, melyre ekkor szállt először európai hajó. Mikor a tó déli partjára értek - ahol később a Niagara-erődöt építették -, hajójuk tovább ment, fel a Niagara-folyamon, három mérföldnyire a vízeséstől. A franciák közben építettek egy második hajót, ezt a híres zuhatag fölött bocsátották vízre, és a folyamról kijutott az Erie-tóra, és merész útját folytatta egészen a Michigan-tóig.

A Niagara voltaképpen tizenöt-tizenhat mérföld hosszúságú természetes csatorna, mely az Erie-tó vizét elvezeti az Ontarióba. A csatorna középszakaszánál a talaj hirtelen százhatvan lábnyit süllyed, éppen ott, ahol patkó alakú kanyart ír le. A Kecskék szigete - angol nevén Goat Island - itt két egyenlőtlen részre osztja a folyamágyat. Jobb felől a vízesés amerikai, bal felől pedig kanadai része zuhog óriási robajjal a mélységbe, mely felett állandóan mint párafelhő lebeg a szétporló víz.

Navy szigete a vízesés felett, vagyis az Erie-tó felől van, öt mérföldnyire Buffalo városától s három mérföldnyire a Niagara-Falls nevű falutól, mely a zuhataggal egy vonalban épült, s nevét is tőle kapta.

A Niagara-folyó közepén, a két ország természetes határán, e szigeten ütött táborban gyülekeztek most a franciák. Vezetőik, akik Saint Denis és Saint Charles után megmenekültek a loyalisták üldözésétől, átlépték az amerikai határt, majd Navy szigetén csoportosultak. Ha a hadiszerencse cserbenhagyná őket, ha a királyi csapatok át tudnának kelni a folyam bal ágán, s elűznék őket a szigetről, még mindig elmenekülhetnek a túlsó partra. De ha így történnék, nagyon kevesen lennének, akik menedéket kérnek az amerikaiaktól, mert a küzdelem e végső fordulója az utolsó csepp vérre megy.

Ha tisztában akarunk lenni a helyzettel, jó, ha világosan látjuk, hogy milyen hadállásokat foglaltak el a kanadai franciák és a Quebecből küldött királyi csapatok.

A francia pártiak - elsősorban a „kéksapkások” - a Navy szigetét szállták meg, melynek a folyó korántsem nyújthat kellő védelmet. Mert a Niagara gyors folyású vize könnyen hajózható volt. Így a Navy sziget mindkét partról megközelíthető. Az amerikaiak és a kanadaiak ki is használták ezt, roppant élénk volt a hajóforgalom Navy-sziget és a Niagara jobb partján fekvő Schlosser városka között. E hajók nemcsak fegyvert és élelmiszereket szállítottak a szigetre, hanem a királypártiak közeli támadásának hírére Schlosserbe sereglő kíváncsiakat is.

Egy Wills nevezetű amerikai Caroline nevű gőzöse például mindennap kikötött a sziget partján, alacsony viteldíjért a kíváncsiak egész seregét hozta-vitte a hajóján.

A Niagara túlsó partján, Schlosserral átellenben, Chippewa faluban táboroztak az angol csapatok, melyeknek parancsnoka MacNab ezredes volt. Az itt várakozó királyi katonaság létszáma elég nagy volt ahhoz, hogy megsemmisítse a francia pártiak haderejét, ha ki tud kötni a szigeten. Ezért Chippewában hatalmas hajók várakoztak készenlétben, hogy az angol haderő megkísérelhesse a partraszállást, mihelyt MacNab ezredes befejezte a hadművelet előkészítését - vagyis pár nap múlva. Küszöbön állt tehát az utolsó csata, mely itt, a kanadai határszélen az amerikaiak szeme láttára fog lezajlani.

Természetesen itt voltak Navy szigetén mindazok a szereplők, kikkel gyakrabban találkoztunk történetünk során. Itt volt André Farran, aki nemrég gyógyult fel sebesüléséből, William Clerc, s hamarosan itt csatlakozott hozzájuk Vincent Hodge is. Csak Sébastien Gramont hiányzott fegyvertársai közül, ő a montreali börtön foglya volt.

Vincent Hodge, miután biztosította Bridget és Clary de Vaudreuil menekülésének útját - akik így neki köszönhették, hogy eljutottak a Csöndes házba -, jómaga is megszabadult a részeg katonáktól meg társaiktól, akik már-már elállták az útját. Az erdőn át menekült, s virradatkor már nem fenyegette a veszély, hogy a királyi csapatok kezére kerül. Negyvennyolc óra múlva túljutott a határon, s megérkezett Saint Albans-ba. Mikor Navy szigetén megszervezték a tábort, odasietett ő is.

Itt volt Thomas Harcher meg a négy fia: Pierre, Tony, Jacques és Michel. Ha a Saint Charles-i tragédia után visszatérnek a chipogáni majorba, nemcsak saját magukat keverik bajba, de bajt zúdítottak volna Catherine Harcher fejére is. Ezért Saint Albansba menekültek, ahova Catherine megnyugtató üzenetet küldött mind a maga, mint a többi gyerek sorsa felől. Ezután fiaival együtt partra szállt Navy szigetén. Mind az öten elszánták magukat a további harcra, mind az öten égtek a vágytól, hogy bosszút álljanak Rémyért, akinek életét a loyalisták golyói oltották ki.

Ha Nick közjegyzőnek a Far-West legéleslátóbb varázslója valaha azt jósolta volna: „Eljön a nap, mikor te, a jellemednél fogva békés, hivatásodnál fogva óvatos királyi közjegyző, egy huron törzs élén fogsz harcolni Kanada törvényes hatóságai ellen...” hát bizony Nick közjegyző azt gondolta volna, hogy ez a varázsló megérett az őrültekházára.

S íme, Nick közjegyző most mégis ott volt a törzs harcosainak élén. A mahogannik ünnepélyes tanácskozás után elhatározták, hogy a franciákhoz csatlakoznak. Az a nagyfőnök, akinek ereiben a Sagamore-ok vére folyik, semmiképpen nem maradhatott le a többiek mögött. Ha tett is néhány ellenvetést, erre senki sem figyelt. Egy nappal azután, hogy Lionel útnak indult Joann abbéval Walhattából, kioltották a tanács tüzét, s Nick közjegyző mintegy ötven harcos élén... azaz ötven harcos sereghajtójaként az Ontario-tó irányába Schlosser faluba indult.

Könnyen elképzelhetjük, milyen fogadtatásban részesítették Nick közjegyzőt. Thomas Harcher kezet szorított vele, méghozzá olyan erélyesen, hogy jó egy napig alig tudta volna kézbe venni az íjat vagy a tomahawkot! Éppen ilyen örömmel fogadta őt Vincent Hodge, Farran meg Clerc is, egyszóval mindazok, akik Montrealban barátai vagy ügyfelei voltak.

– Igen... igen... - hebegte -, úgy véltem, hogy kötelességem... vagyis hogy ezek a derék emberek...

– Törzsének harcosai? - kérdezősködtek többen.

– I... igen... törzsem... - mondta a közjegyző megadóan.

Lionel, ha most köztük lett volna, hát biztosan szégyenkezik, hogy főnöke ilyen szánalmasan viselkedik; de a franciák mindenképpen értékelték a huronok segítségét. Ha e példát más törzsek is követnék, ha harcosaik ugyanettől az érzelemtől hajtva csatlakoznának a franciákhoz, az angol hatóságok nem tudnák legyőzni őket.

A kéksapkások vezérei minden rendelkezésükre álló eszközzel szervezték a védelmet. Sáncokat építettek a sziget különböző pontjain, barikádokat emeltek, hogy nehezítsék a partraszállást; Schlosserből fegyvert, lőszert és élelmiszert szállítottak, buzgón, sietve tevékenykedtek. A franciák kivétel nélkül nagyon keservesnek érezték a várakozást, viszont ők maguk nem támadhattak, nem voltak hajóik, hogy átkelhettek volna a Niagara bal partjára, nem rohanhatták le Chippewát, hogy lecsapjanak az angolok megerősített táborára.

Mindnyájuk előtt világos volt, hogy ha még sokáig tart ez a helyzet, számukra egyre rosszabb és rosszabb lesz. MacNab ezredes csapatainak létszáma ugyanis nőttön-nőtt, s egyre serényebben folytak az előkészületek az átkelésre. A függetlenség ügyének utolsó védelmezői innen a határvidékről hiába próbálták volna felvenni a kapcsolatot Ontario és Quebec tartomány lakosaival. Ilyen körülmények között a községek nem tömörülhettek, hogy fegyvert ragadjanak, s ugyan kinek a zászlaja mögé sorakozhattak volna most, mikor a Szent Lőrinc-völgyi grófságokban hol itt, hol ott bukkantak fel a királyi csapatok?

Egyetlen embernek volt akkora befolyása, hogy magával ragadhatta volna a tömegeket, s ez az ember a Névtelen volt. Ő azonban nyomtalanul eltűnt a Saint Charles-i vereség után. Minden jel arra vallott, hogy valahol - ki tudja, hol - életét vesztette, mert különben ő is eljött volna társai közé ide, a határszélre. Senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy Jean rendőrkézre került, mert ennek hírét egy percig sem tartották volna titokban sem a quebeci, sem a montreali hatóságok.

Ez volt a helyzet de Vaudreuiljel is. Sem Vincent Hodge, sem Farran vagy Clerc nem tudta, milyen sorsra jutott derék bajtársuk. Csak annyit tudtak róla, hogy Saint Charles-nál megsebesült, de azt már nem látták, hogy Jean elvitte őt a csatatérről, s arról sem hallottak, hogy fogságba került volna. Vincent Hodge hiába próbálkozott azzal is, hogy Clary de Vaudreuil nyomára bukkanjon, nem tudta, mi történt vele azután, hogy megmentette a garázda katonák durvaságaitól.

Elképzelhetjük, milyen örömet éreztek de Vaudreuil barátai, mikor leánya és egy számukra ismeretlen öregasszony társaságában partra szállt Navy szigetén.

Bridget volt az ismeretlen öregasszony.

Miután Jean eltávozott, a legokosabb az lett volna, ha a Csöndes házban maradnak, hiszen de Vaudreuilt itt nem fenyegette a veszély, hogy rátalálnak. Hol is kereshetne Clary másutt biztosabb menedéket? A Montcalm-villát az angolok felgyújtották, mikor átvonultak a Jézus-szigeten, a ház ma már üszkös romhalmaz. De Vaudreuil pedig mit sem tudott arról, hogy Rip miért kímélte meg a Csöndes házat a házkutatástól. Clary megőrizte e szégyenletes biztonság titkát, s atyja nem tudta, hogy ők ketten Bridget Morgaz vendégei.

A rendőrök újabb látogatásának következményeitől sokkal jobban féltette a leányát, mint önmagát, ezért hallani sem akart az eredeti terv megváltoztatásáról. Így aztán másnap, mikor megtudták, hogy a királyi csapatok elhagyták Saint Charles-t, Claryval és Bridget-vel együtt beült Archambaud majoros kocsijába. Azonnal Saint Hyacinthe grófság déli vidéke felé indultak. Később, mikor értesültek arról, hogy a franciák Navy szigetén tömörülnek, ők is az amerikai határ felé vették útjukat. Nyolc napon át tartó nehéz és veszélyes út után megérkeztek Schlosserba, és végül eljutottak barátaik közé.

Bridget tehát beleegyezett abba, hogy útnak indul Clary de Vaudreuiljel, aki már ismerte múltjának titkát?... Igen! A boldogtalan asszony nem tudott ellenállni Clary könyörgésének.

Elmondjuk, miként szánta rá magát, hogy távozzék a Csöndes házból.

Miután Jean elmenekült közülük, Bridget, aki fiához hasonlóan szintén úgy érezte, hogy vendégei csak iszonyt érezhetnek iránta, visszahúzódott szobájába. Szörnyű éjszakája volt! Vajon Clary eltitkolja atyja előtt, amit megtudott? Nem, egészen biztos, hogy elmond mindent! S másnap majd de Vaudreuilnek csak egyetlen gondolata lesz, hogy mielőbb menekülhessen a Csendes házból. Igen!... Csak menni innen, inkább vállalni a kockázatot, hogy esetleg a királyiak kezére kerülnek, mintsem hogy még egy órát a Morgazok hajlékában töltsenek!

Bridget maga is úgy határozott, hogy nem fog itt maradni Saint Charles-ban. Nem várja be, míg a közfelháborodás elűzi innen, messzire, nagyon messzire megy majd. S csak arra kéri Istent, hogy szabadítsa meg gyűlölt életétől.

Másnap azonban alighogy megvirradt, Clary lépett be a szobájába. Bridget azonnal távozni akart, hogy ne kelljen elébe állnia, de a fiatal lány szomorú és gyengéd hangon megszólította:

– Bridget asszony, nem árultam el titkát atyámnak. Ő nem tud semmit, s nem is fog semmit megtudni a múltról, jómagam is el akarom felejteni. Csak egyre fogok emlékezni: hogy ön talán a legszerencsétlenebb, de ugyanakkor a legtiszteletreméltóbb asszony!

Bridget lehajtott fejjel hallgatta.

– Figyeljen rám - folytatta Clary. - Én tisztelem önt, mert ön megérdemli a tiszteletet. Szánakozom szerencsétlenségén, és szeretem önt! Nem!... Nem lehet felelős a bűnért, melyért oly kegyetlenül bűnhődött. A gyalázatos árulást fiai már régen jóvátették. Egyszer majd igazságot szolgáltatnak mindhármójuknak. Addig is engedje meg, hogy anyámként szeressem. Nyújtsa a kezét, kérem, nagyon kérem!

A boldogtalan asszony, aki már oly rég elszokott a szeretet gyengéd megnyilvánulásaitól, meghatottan szorította meg az ifjú lány kezét, s szeméből ömlöttek a könnyek.

– Ne is beszéljünk többé a múltról - folytatta Clary. - Gondoljunk a jelennel! Apám attól fél, hogy nem menekülünk meg egy újabb házkutatástól. Azt akarja, hogy mindhárman induljunk útnak még a következő éjszaka, ha az út szabad lesz. Ön sem maradhat semmiképpen Saint Charles-ban. Kérem, ígérje meg, hogy velünk jön! Csatlakozunk barátainkhoz, rátalálunk Jeanra, neki is elmondom mindazt, amit az előbb mondottam, amiről biztosan tudom, hogy minden emberi előítéletnél fontosabb igazság, amivel csordultig tele a szívem! Ugye, velünk jön?

– Megyek, Clary.

– De ugye velünk?...

– Igen, pedig talán jobb lenne, ha mindenkitől távol, nyomorultul pusztulnék el szégyenemmel!

Bridget Clary elé borult, s a fiatal lány karjába ölelte a zokogó asszonyt.

Másnap este mindhárman elhagyták a Csöndes házat. Navy szigetén, egy nappal odaérkezésük után tudták meg az oly kétségbeejtő hírt; Comeau rendőrosztaga elfogta és a Frontenac-erődbe vitte Jeant.

Ez az utolsó csapás teljesen összetörte Bridget-t. Nem tudta, milyen sorsra jutott Joann, de nagyon is jól tudta, mi vár Jean fiára!... Halál!

– Ó, csak senki meg ne tudja, hogy Simon Morgaz fiai! - suttogta.

A titkot csak Clary ismerte. De mivel vigasztalhatta volna Bridget-t?

A fájdalomról, mely a letartóztatás hírére elfogta, Clary világosan tudta, hogy Jean iránti szerelme mit sem változott. Csak a halálra szánt, lánglelkű ifjút látja benne.

Jean letartóztatásának hírére végtelen csüggedés fogta el a Navy-szigeti tábort, a hatóságok éppen erre a hatásra számítottak, mikor nagy buzgón terjesztették. Amint Chippewában értesültek a letartóztatásról, MacNab ezredes egyenesen megparancsolta, hogy emberei vigyék szét a hírt az egész tartományban.

De hogyan jutott át a kanadai határon? Ezt senki sem tudta. Még érthetetlenebb volt, hogy Navy szigetén előbb értesültek róla, mint Schlosserban. De végül is ez alig számított! A tény maga kétségbevonhatatlan volt, a Névtelen hiányozni fog a csatatérről, ahol Kanada sorsa fog eldőlni.

Amikor a letartóztatás híre már közismert volt, a vezetők tanácskozásra ültek össze.

A tanácskozáson a francia párti vezetőkkel együtt részt vett Vincent Hodge, André Farran és William Clerc is.

De Vaudreuil, a Navy-szigeti tábor parancsnoka elnökölt.

Vincent Hodge mindenekelőtt felvetette a kérdést, hogy nem lehetne-e valami módon erőszakkal kiszabadítani.

– A Frontenac-erődben tartják fogva. A helyőrség meglehetősen kis létszámú, száz elszánt ember megadásra kényszeríthetné. Huszonnégy óra alatt odaérhetnénk...

– Huszonnégy óra alatt! - fakadt ki keserűen de Vaudreuil... - Hát elfelejtettétek, hogy kimondták az ítéletet, még mielőtt elfogták volna?! Tizenkét óra alatt, még ma éjszaka oda kellene érnünk!

– Odaérünk! - kiáltott Vincent Hodge. - Az Ontario partján semmi nem állja utunkat, s minthogy a királyiak mit sem tudnak tervünkről, nem akadályozhatják meg az átkelést.

– Menjetek - mondotta de Vaudreuil -, de a legnagyobb titokban! A chippewai tábor kémeinek nem szabad megtudniuk, hogy elindultatok.

Miután döntöttek, nem volt nehéz összeszedni a száz embert, aki majd részt vesz a vállalkozásban. Valamennyi francia készen állt arra, hogy akár élete árán is megmentse a Névtelent a haláltól. A csapat Vincent Hodge parancsnoksága alatt partra szállt a Niagara jobb partján, Schlossernál, rézsút irányban átvágott amerikai területen, s hajnali három óra tájt a Szent Lőrinc jobb partjára ért. A befagyott folyam jegén könnyűnek ígérkezett az átkelés. Ha átjutottak a túlsó partra, onnan öt mérföldnyire északra van a Frontenac-erőd. Még mielőtt kivilágosodnék, Vincent Hodge és az emberei lecsaphatnak a helyőrségre és kiszabadíthatják a foglyot.

De lovas futár előzte meg őket, Chippewából hozott parancsot a határvidéki királyi csapatoknak, s azok máris megszállták a folyam jobb partját.

Le kellett mondaniuk az átkelésről. A királyiak megsemmisítették volna a csapatot az utolsó szál emberig. Egy ember sem térne vissza közülük Navy szigetére.

Vincent Hodge és barátai kénytelenek voltak visszatérni Schlosserba.

Chippewában tehát értesültek a Frontenac-erőd ellen tervezett lerohanásról?

Az előkészületek száz ember felszerelésére s a csapat összeállítására természetesen nem történhettek teljes titokban. De miként szerzett minderről tudomást MacNab ezredes? Talán kém lenne a szigeten, vagy talán több kém is tartózkodik köztük, s állandóan kapcsolatban állnak a chippewai táborral? Már régebben gyanakodtak, hogy az angolokat valaki mindig mindenről tájékoztatja, ami a szigeten történik. Gyanújuk most már nagyon is alaposnak látszott, hiszen a kanadai határszélen állomásozó csapatokat idejekorán utasították, hogy akadályozzák meg Vincent Hodge és embereinek átkelését.

Egyébként meg úgyis hiába próbálkoztak volna az elítélt kiszabadításával. Vincent Hodge már későn érkezett volna a Frontenac-erőd alá.

Másnap reggel elterjedt a hír, hogy a Névtelent az előző éjszaka kivégezték az erőd udvarán.

A loyalisták ujjongtak, hogy nem kell tartaniuk a kanadai franciák hősétől.