Joann és Jean

Joann abbé nyugodtabban távozott Sinclair őrnagy szobájából, mint ahogyan belépett oda. Az azonnali kivégzés váratlan hírére sem vesztette el a fejét. Mintha csak sugallatot kapott volna, hirtelen olyan terv ötlött fel benne, mely sikerrel kecsegtetett.

Jean mit sem tud a Montrealból e percben érkezett parancsról, Joannra hárulna a fájdalmas kötelesség, hogy tudassa vele.

Nos hát nem! Nem fogja megmondani neki! Eltitkolja, hogy két órán belül végre kell hajtani a szörnyű ítéletet! A terv sikere úgy kívánja, hogy Jean minderről ne tudjon semmit!

Körülményesen előkészített szökésre, vagy a Frontenac-erőd megtámadására most már természetesen gondolni sem lehetett. A foglyot már csak azonnali szökés mentheti meg a haláltól. Ha két óra múlva még a cellájában van, úgy már csak azért lépheti át küszöbét, hogy a vaksötét éjszakában az angol katonák golyóitól találtan holtan roskadjon össze a kerítés tövében.

Vajon megvalósítható-e Joann abbé terve? Talán igen, ha az öccse is belemegy. Az adott körülmények között egyszerűen elképzelhetetlen minden más megoldás. De - s ez rendkívül fontos - Jeannak semmiképpen sem szabad megtudnia, hogy Sinclair őrnagy megkapta a kivégzési parancsot.

Joannt az őrmester lekísérte a lépcsőn. A fogoly börtöncellája a főépület egyik sarkában, a belső udvar mentén húzódó folyosó végén volt. Az őrmester fáklyájának fényénél az alagútszerű keskeny folyosón át végre alacsony ajtó elé értek, melyre kívülről két tolózár volt erősítve.

Az őrmester, mielőtt kinyitotta volna a cella ajtaját, a fiatal pap mellé lépett, s halkan mondta:

– Ugye nem felejtette el, hogy parancsot kaptam: mikor távozik az elítélttől, ki kell kísérnem önt az erődből?

– Igen, tudom - válaszolt Joann abbé. - Várjon rám itt a folyosón, szólni fogok magának.

A cellaajtó kinyílt.

Mögötte, a vaksötétben Jean mélyen aludt egy tábori ágyon. A zárak csikorgására, az ajtónyitás zajára sem ébredt fel.

Az őrmester fel akarta rázni, de Joann abbé egy kézmozdulattal leintette.

A katona letette a fáklyát a tábori ágy melletti asztalkára, s csöndesen behúzta maga mögött az ajtót.

A két testvér magára maradt, az egyik aludt, a másik térdre roskadva imádkozott.

Mikor Joann imája befejeztével felállt, öccsére nézett: mintha csak önmagát látta volna; nemcsak külsejükben voltak egyformák, atyjuk bűne miatt mindkettőjük élete is egyformán nyomorúságos volt.

Csöndesen suttogott:

– Uramisten, segíts!

Az idő szűkre szabott volt, még csak pillanatokat sem vesztegethet. Kezét gyengéden Jean vállára tette. Jean felébredt, ránézett, felegyenesedett, ráismert fivérére, s így kiáltott:

– Te itt?! Joann!

– Halkabban... Jean... Halkabban beszélj! - kérlelte. - Meghallhatnak bennünket!

Az ajtó felé intett, így figyelmeztette öccsét, hogy mögötte őr áll.

Az őrmester léptei hol közeledtek, hol távolodtak, amint fel-alá járkált a folyosón.

Jean félig levetkőzve feküdt durva takarója alatt, mely alig védte meg a cella hidegétől. Most csöndesen felkelt.

A két testvér hosszan összeölelkezett.

Jean szólalt meg először:

– Anyánk?

– Már nincs a Csöndes házban!

– Nincs ott?

– Nincs.

– És de Vaudreuil meg a leánya, akik oda menekültek?

– A ház üres volt, mikor legutóbb Saint Charles-ban jártam.

– Mikor volt ez?

– Egy hete.

– És azóta semmit sem hallottál anyánkról, barátainkról?

– Semmit!

Mi történhetett? Talán újabb házkutatás volt, ami Bridget, de Vaudreuil és Clary letartóztatásával végződött? Vagy talán Clary nem volt hajlandó egy nappal sem tovább hagyni apját a Morgaz család fedele alatt, s a veszélyekkel mit sem törődve elvitte onnan a beteget? S talán Bridget is elmenekült Saint Charles-ból, ahol köztudomású lett nevének gyalázata?

Jean agyában egymást kergették a nyugtalanító gondolatok. Éppen el akarta mondani Joann abbénak, hogy mi minden történt, mikor utoljára a Csöndes házban volt, de bátyja ekkor közel hajolt hozzá, s így suttogott:

– Ide hallgass, Jean! Nem a fivéred jött el hozzád, hanem a pap, aki a vallás vigaszát hozta egy elítéltnek. Az erőd parancsnokától e címen kaptam engedélyt arra, hogy celládba léphessek. Egy perc vesztenivaló időnk sincs!... Azonnal menekülnöd kell!

– Azonnal, Joann?... De hogyan?

– Magadra veszed a ruháimat, papnak öltözködve távozol. Eléggé hasonlítunk egymáshoz, a személycserét senki sem fogja észrevenni. Egyébként is sötét van, amikor a folyosón és a belső udvaron áthaladsz, csak egy fáklyának a fénye fog rád világítani. A kalapot mélyen a homlokodba húzod, karimája árnyékot vet az arcodra, senki sem fog rád ismerni. Mikor ruhát cseréltünk, én félrehúzódom a cella sarkába, s szólítani fogom az őrt. Az őrmester kinyitja az ajtót, mint ahogyan megállapodtunk. Az a parancsa, hogy kísérjen engem a várkapuhoz... Téged fog kivezetni...

– Bátyám - mondta Jean, s megszorította Joann kezét -, egy percig is el tudtad képzelni, hogy elfogadom ezt az áldozatot?

– El kell fogadnod, Jean! Még sohasem volt ilyen fontos, hogy ott légy barátaid között!

– Mondd, Joann, a vereség után nem pusztult el a franciák minden reménysége?

– Nem! A Navy-szigeten, a Niagaránál gyülekeznek, hogy újrakezdjék a harcot.

– Majd nélkülem harcolnak! Ügyünk sikere nem egy emberen múlik!... Nem hagyhatom, hogy életedet kockáztasd azért, hogy engem megments...

– Hiszen ez kötelességem, Jean!... Hiszen tudod, mi a tét! Vagy talán célhoz értünk már?... Nem!... Még csak meg sem halhatunk, míg jóvá nem tettük a bűnt.

Joann szavai mélységesen megrendítették Jeant, de elhatározásában nem ingatták meg.

Az ifjú pap folytatta:

– Hallgass rám! Engem féltesz, pedig nincs miért! Holnap rám találnak ebben a cellában, de ugyan mi bajom történhetnék? Semmi!... Az elítélt helyett egy szegény papot találnak itt, s mit képzelsz, mi mást tehetnének velem, mint hogy utamra engednek.

– Nem!... Nem! - tiltakozott Jean, s most már nemcsak bátyja rábeszélő szavai, hanem önmaga ellen is küzdött.

– Elég a vitából! - vágott közbe Joann. - Menned kell, s te menni fogsz! Csak te vagy elég népszerű ahhoz, hogy általános felkelést robbanthass ki...

– És ha felelősségre vonnak azért, hogy elősegítetted a szökésemet?...

– Tárgyalás nélkül nem ítélhetnek el - válaszolt Joann -, vagy tárgyalást tartanak, vagy parancsot kérnek Quebecből, ez pedig jó pár napba telik.

– Pár napba?

– Igen, s te közben csatlakozhatsz Navy szigetén várakozó társaidhoz, megtámadod velük a Frontenac-erődöt, hogy kiszabadíts...

– Joann! A Frontenac-erőd húsz mérföldnyire van Navy szigetétől! Nem lesz elég idő ahhoz, hogy...

– Még mindig vonakodsz, Jean? Rendben van, eddig könyörögtem neked... most már parancsolom, hogy engedelmeskedj! Ha meg kell halnod, hát áldozd életedet az ügy védelmében, mert ha nem, úgy megszeged szent kötelességed! Egyébként, ha nem hallgatsz rám, felfedem kilétemet, és Joann abbé oldaladon roskad össze a kivégzőosztag golyóitól...

– Bátyám!...

– Indulj, Jean!... Indulj!... Akarom!... Anyánk is így akarja!...

Jeant meggyőzték Joann lángoló szavai, nem tehetett mást, engednie kellett. Maradék ellenállását legyőzte az a gondolat, hogy két napon belül pár száz franciával együtt visszaérkezhet a Frontenac-erőd alá.

– Azt teszem, amit akarsz - mondta.

Gyorsan ruhát váltottak. Joann papi öltözékében nehezen lehetett volna ráismerni Jeanra.

Pár pillanatig még beszélgettek a kialakult helyzetről, s a közhangulatról, majd Joann így szólt:

– Most hívom az őrmestert. Mikor kinyitja a cellaajtót, te kilépsz innen, s mindig mögötte haladva végigmész a folyosón; melyet csak a fáklyája világít meg. Ha kijutottál a főépületből, már csak a belső udvaron kell átjutnod, ez összesen mintegy ötven lépés. Ezután az őrházhoz érsz, mely a kerítéstől jobbra van. Mikor elhaladsz előtte, fordítsd félre a fejed. Akkor már a kapu előtt leszel. Mihelyt kiengedtek, menj lefelé a tóparton, egészen addig, míg az erdő széléhez érsz, az erődtől mintegy félmérföldnyire. Ott találod Lionelt...

– Lionelt?... A kis írnokot?...

– Igen! Velem jött, ő majd elkísér Navy szigetére. És most adj egy búcsúcsókot, öcsém.

– Bátyám! - suttogta Jean, és Joann karjába borult.

A válás perce elérkezett. Joann hangosan szólította az őrmestert, s visszahúzódott a cella mélyébe.

Az őrmester kinyitotta az ajtót, és Jeanhoz fordult, akinek arcát árnyékba borította a széles karimájú papi kalap.

– Mehetünk? - kérdezte.

Jean biccentett.

– Jöjjön.

Az őrmester fogta a fáklyát, maga elé engedte Jeant, s bezárta a cella ajtaját.

Joannt szörnyű aggodalmak gyötörték a következő percekben. Mi történik, ha Sinclair őrnagy véletlenül a folyosón tartózkodik, vagy az udvaron, mikor Jean éppen ott megy át? Mi lesz, ha megállítja, ha az elítélt viselkedése felől kérdezősködik? Ha a személycserét felfedezik, Jeant azonnal kivégzik! Az is elképzelhető, hogy már megkezdték az előkészületeket a kivégzésre, hogy a helyőrség már parancsot kapott az őrnagytól, s hogy az őrmester, aki azt hiszi, hogy a papot kíséri ki az erődből, szóvá teszi a kivégzőosztag készülődését! Ha Jean megtudja, miről van szó, azonnal visszafordul! Nem hagyná, hogy a bátyja haljon meg helyette!

Joann a cellaajtónál hallgatózott. Szíve olyan hangosan dobogott, hogy alig hallott meg bármi külső neszt.

Végül távoli csikorgásra lett figyelmes. Térdre roskadva köszönte meg az ég irgalmát.

A várkapu zárult be.

– Megszabadult! - suttogta Joann.

Jeant valóban nem ismerte fel senki. Az őrmester fáklyával a kezében mindig előtte ment, átkísérte az udvaron, egészen az erőd kapujáig, s közben egy szót sem szólt hozzá. Sem a tisztek, sem a katonák nem tudták még, hogy az ítéletet egy órán belül végre kell hajtani. Jean, mikor a gyéren világított őrházhoz ért, ahogy fivére meghagyta neki, elfordította a fejét. Mikor a kapu előtt állt, az őrmester megkérdezte:

– Visszajön majd az ítélet végrehajtásához?

Jean igent intett.

Egy pillanat múlva becsapódott mögötte a kapu.

Jean lassan, kényszeredetten távolodott a Frontenac-erődtől, mintha valami egyre visszahúzná börtönébe, mintha valami kötelék, amit nem mert elszakítani, még mindig odafűzné. Szemrehányást tett önmagának, hogy miért is engedett bátyja unszolásának, miért is egyezett bele, hogy ott maradjon helyette. Egyszerre irtózatos világosan látta a személycsere minden veszélyét. Végiggondolta az egészet: pár óra múlva, mikor már világos lesz, az őrök belépnek a cellába, rájönnek, hogy ő megszökött, Joannt bántalmazni fogják, s még az sem lehetetlen, hogy hősi önfeláldozásáért halállal fog lakolni.

Jeant e gondolatra ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy visszaforduljon. De nem! Sietnie kell, hogy mielőbb csatlakozhassék a Navy szigetén várakozókhoz, mielőbb el kell indítania a franciákat, hogy megtámadják a Frontenac-erődöt, s kiszabadítsák testvérét. Egy percet sem szabad vesztenie!

Jean rézsűt átvágott a parton, az erőd kerítése mellett haladva megkerülte a tavat, s az erdő felé indult, ahol tudomása szerint Lionel várakozott.

A tomboló hóvihar tetőfokát érte. Az Ontario partján torlódó jégtáblák zajosan csapódtak össze, mint a sarki tengeren a jéghegyek. A vakító hópelyhek sűrűn gomolyogtak.

Jean a vad szélrohamokban nem tudott tájékozódni, nem tudta, hogy a tó befagyott tükrén vagy a parton jár-e, egyre az erdő felé igyekezett, melynek körvonalait is alig látta a sötétségben.

Mintegy félóráig tartó félmérföldes gyaloglás után mégis eljutott az erdőszélre.

Lionel nyilván nem vette őt észre, mert különben egész biztosan elébe sietett volna.

Jean a fák közé lopakodott, aggódott, hogy az ifjú írnokot nem találja a megbeszélt helyen, szólongatni meg nem merte, félt, hogy bajba keverheti, ha egy elkésve hazafelé igyekvő halász meghallja a nevét.

Hirtelen eszébe jutott az ifjú poéta versének az a két sora, amit a chipogáni majorban is idézett. Az erdő sűrűjébe hatolva, lassan rákezdte:

*Veled szülessek, veled haljak,
Ó bolygó tűz, ó tiszta fény!*

Lionel csaknem azonnal kibújt egy bokorból. Feléje rohant, s így kiáltott:

– Ön az!? Jean!... Ön?

– Én vagyok, Lionel!...

– És Joann abbé?...

– A cellámban maradt! Gyorsan, induljunk Navy szigetére! Két napon belül társainkkal együtt vissza kell érnünk a Frontenac-erőd alá!

Jean és Lionel az erdőből déli irányban gyorsan nekiindultak, hogy az Ontario partján mielőbb eljussanak a Niagara vidékére. Ez volt a legrövidebb s a legbiztonságosabb út. Innen öt mérföldnyire már amerikai területen lesznek, biztonságban az üldözők elől, s hamarosan eljutnak Navy szigetére.

Csakhogy ha ezt az utat választják, vállalniuk kell azt is, hogy az erőd előtt haladnak el. Igaz viszont, hogy ezen a szörnyű éjszakán, a sűrűn gomolygó hóesésben a menekülőket aligha vehetik észre az őrök. Ez a veszély még akkor sem fenyegeti őket, mikor a keskeny parti sávon mennek át. Ha az Ontario vizén nem úsznának azok a hatalmas jégtáblák, miket a befagyott partról a szél sodor a tó közepére, egyszóval, ha az Ontario hajózható volna, úgy a legokosabb az lenne, ha egy halászt kérnének meg, hogy bárkájával vigye őket egyenesen a Niagara torkolatához. De erről most szó sem lehetett.

Jean és Lionel gyors léptekkel, amennyire csak a szélvihar engedte, igyekezett előre. Már elég közel jártak az erőd kerítéséhez, mikor hirtelen sortűz dördült.

Rögtön tudták: kivégzőosztag puskái dörrentek a kerítés mögött.

– Joann! - jajdult fel Jean.

A földre roskadt, mintha őt érték volna a Frontenac-erőd katonáinak golyói.

Joann életet áldozta testvéréért.

Sinclair őrnagy ugyanis félórával Jean szökése után a Quebecből kapott parancs értelmében elrendelte a kivégzést.

Joannt kivezették cellájából, az udvarra kísérték, oda, ahol a kivégzőosztag elé kellett állnia.

Az őrnagy felolvasta a parancsot az elítélt előtt.

Joann egy hangot sem szólt.

Most még felkiálthatott volna:

– Én nem vagyok a Névtelen!... Én a pap vagyok, a cellájában maradtam, hogy megmentsem őt.

Az őrnagy kénytelen lett volna elhalasztani a kivégzést, újabb utasításokat kellett volna kérnie a főkormányzótól. Jean azonban még nem járhatott messze a Frontenac-erődtől.

A katonák üldözőbe vennék. Óhatatlanul elfognák. Lelőnék.

A Névtelen pedig nem halhat meg másutt, csak a csatatéren!

Joann hallgatott, a falhoz támaszkodott, s mikor összeroskadt, utolsó szavai édesanyjához, testvéréhez szálltak.

A katonák nem ismerték fel életében, holtában sem ismertek rá. Azonnal eltemették a kerítés tövében. Az angolok azt hihették, hogy a függetlenség hősét tették sírba a Frontenac-erődben.

Simon Morgaz bűnéért ez volt az első engesztelő áldozat.