Nemo kapitány · Második rész

IX.

AZ ELTŰNT FÖLDRÉSZ

Der Schauplatz des Kapitels im Kartenraum: Madeirától nyugatra

Másnap reggel, február 19-én, a kanadai benyitott a szobámba. Vártam már ezt a látogatást. Ned Land nagyon le volt hangolva.

– Nos, uram? - fordult hozzám.

– Nem volt szerencsénk - mondottam.

– Nem bizony! Ez az átkozott kapitány éppen akkor állt meg hajójával, amikor szökni akartunk.

– Hja, egy kis dolga akadt a bankárjánál.

– A bankárjánál?

– Helyesebben: a bankházában. Az óceánt értem ezen, nincs az az állam pénztár, ahol nagyobb biztonságban volnának a kincsei, mint itt, a tengerfenéken.

Elmondottam Nednek az előző este eseményeit. Titkon abban reménykedtem, hogy ezzel más belátásra bírom őt, hogy ezek után mégsem akar már megválni a kapitánytól. De elbeszélésemnek az volt csupán az eredménye, hogy Ned felette sajnálkozott, miért is nem indult tegnap a saját szakállára egy kis sétára a vigói csata színhelyén.

– Üsse kő! - mondta. - Azért nincs minden veszve! A szigonyom ezúttal célt tévesztett - ennyi az egész. Másodszor majd csak sikerül. Lehet, hogy még ma este...

– Milyen irányban halad a Nautilus? - kérdeztem.

– Nem tudom - felelte Ned.

– Nos, délben majd meglátjuk a mérésnél.

A kanadai visszatért Conseilhez. Felöltöztem, s átmentem a szalonba. Az iránytű semmi jóval sem kecsegtetett. A Nautilus dél-délnyugat felé haladt. Hátat fordítottunk Európának.

Türelmetlenül vártam, hogy helyzetünket rávezessék a térképre. Fél tizenkettőkor kiürítették a tartályokat, s hajónk a felszínre szállt. Felrohantam a tetőre. Ned Land már megelőzött. Semerre sem láttunk földet. A végtelen óceán pusztasága terült el szemünk előtt. Néhány vitorla fehérlett csak a láthatáron, ezek egészen a San Roque-fokig hajóznak ki, hogy ott elfogják a Jóreménység foka megkerülésére a kedvező szelet. Az ég beborult. Szélvihar volt készülőben.

Ned dühöngött, s egyre a ködös látóhatárt fürkészte tekintetével. Még mindig reménykedett, hogy a köd mögött van valahol a hőn áhított föld...

Délben egy pillanatra kisütött a nap. A másodkapitány kihasználta a világos perceket, s lemérte a napmagasságot. A tenger már erősen háborgott, nem maradhattunk tovább a tetőn. Lementünk, s a hajónyílás rögtön becsukódott mögöttünk.

Egy órával később megnéztem a térképet; a Nautilus helyzete már be volt jelölve. A hosszúság 16 fok 17 percén s a szélesség 33 fok 22 percén haladtunk, százötven mérföldnyire a legközelebbi parttól. Szökésre már gondolni sem lehetett. Elképzelheti az olvasó, hogy dühöngött a kanadai, amikor közöltem vele helyzetünket.

Jómagam, bevallom, nem voltam túlságosan kétségbeesve. Sőt, úgy éreztem, mintha valami nagy nyomástól szabadultam volna meg. Szinte könnyű szívvel láttam neki mindennapi munkámnak.

Este tizenegy óra tájt váratlan látogatást kaptam. Nemo kapitány bejött hozzám, s igen kedvesen megkérdezett, nem vagyok-e fáradt, hiszen előző este későn tértem nyugovóra. Nemmel feleltem a kérdésre.

– Akkor hát egy nagyon érdekes kirándulást ajánlanék önnek, Aronnax úr.

– Szívesen tartok önnel, kapitány úr.

– Ön eddig csak nappal és nagy fényben járt a tengerfenéken. Volna-e kedve a mélységet sötét éjjel is megtekinteni?

– De még mennyire.

– Figyelmeztetem, fárasztó séta lesz. Messzire kell mennünk, felkapaszkodunk egy hegyre. És az utak bizony nincsenek jól karbantartva.

– Mindez még csak fokozza a kíváncsiságomat, kapitány úr. Szívesen tartok önnel.

– Akkor hát jöjjön, professzor úr, felvesszük a búvárruhát.

Az öltözőben láttam csak, hogy társaim ezúttal nem jönnek velünk, és a legénységből sem kísér el bennünket senki erre a kirándulásra. Nemo kapitány meg sem kérdezett, hogy magammal akarom-e vinni Nedet vagy Conseilt.

Pillanatok alatt magunkra öltöttük a búvárruhát. Hátunkra tették a bőven megtöltött légzőkészüléket, de a villanylámpák ezúttal ki sem voltak készítve. Szóvá is tettem ezt a kapitánynak.

– Nem használhatjuk most a lámpákat! - felelte.

Azt hittem, rosszul hallottam, de nem ismételhettem meg a kérdésemet, mert a kapitány feje már eltűnt a rézburában. Amikor én is teljesen elkészültem, éreztem, hogy valaki egy szöges botot nyom a kezembe. Néhány perc múlva, a szokásos művelet után, már megvetettük lábunkat az Atlanti-óceán fenekén, háromszáz méter mélységben.

Éjfélre járt az idő. A víz vaksötét volt. Nemo kapitány egy vörös pontra mutatott a távolban. Az erős fényforrás két mérföldnyire lehetett a *Nautilus*tól. Hogy milyen anyag táplálta a távoli tüzet, hogyan lehet, hogy a víz kellős közepén nem alszik ki - rejtély volt számomra. A tűz homályosan világította csak meg az utat, de szemem csakhamar megszokta a különös borongást, s beláttam, hogy ilyenformán csakugyan nem volt szükségünk a világítókészülékre.

Egymás mellett haladtunk, egyenesen a fény irányába tartottunk. A sík talaj alig észrevehetően emelkedni kezdett. Nagy léptekkel igyekeztünk előre a botok segítségével, de csak lassan jutottunk tovább, mert lábunk minduntalan valami ázalagos, ragacsos iszapba süppedt, s helyenként lapos köveken csúsztunk meg.

Fejem fölött különös susogó hangot hallottam. A zaj időnként erősebb lett, mint amikor esőcseppek kopognak az ember feje fölött a tetőn.

Hamarosan rájöttem, honnan ered a zaj. Zuhogó eső verdeste a tenger tükrét. Ösztönszerűen átfutott fejemen a gondolat; ejnye, alaposan megázom! Csuromvizes leszek, itt a víz kellős közepén! Nevetnem kellett ezen a fura gondolaton. De hogy is mondjam csak? A vastag búvárruha alatt az ember nem érzi, hogy vízben jár, úgy képzeli, hogy a föld légkörénél valamivel sűrűbb levegőben jár csupán - ennyi az egész!

Félórás gyaloglás után sziklás talajra értünk. Medúzák, parányi héjasállatok, tengeri tollak enyhe villódzása derengett a tengerfenéken. Milliónyi virágállattal és moszattal borított kőhalmazokat láttam. Lábam minduntalan megcsúszott a nyálkás szőnyegen, s ha nem támaszkodhattam volna szöges végű botomra, nemegyszer orra buktam volna. Ha hátratekintettem, még láttam a Nautilus fehéres fénykévéjét, amint egyre halványodott a messzeségben.

A kőhalmazok, amelyekről az imént beszéltem, bizonyos szabályos alakzatokban feküdtek az óceán fenekén, s ezt sehogy sem értettem. Óriási barázdákban vonultak a messzeségbe, mígnem elnyelte őket a sötétség, s így fel sem becsülhettem hosszukat. Még valami furcsa dolgot vettem észre, ami nagyon meghökkentett. Az volt az érzésem, mintha csontok ropognának nehéz ólomtalpaim alatt. Mi ez a nagy síkság? Hol járunk? Szerettem volna megkérdezni a kapitányt, de nem tudtam, mert nem ismertem még a jelbeszédet, amellyel társaival tenger alatti kirándulásain társalog.

Amint előrehaladtunk az úton, a vörös fény egyre nőtt, s már szinte lángba borította a látóhatárt. Nem tudtam elképzelni, micsoda fényforrás lehet ez itt a víz mélyén. Elektromos kisugárzás? Valamilyen még fel nem fedezett természeti tünemény felé közeledünk? Vagy talán - futott át agyamon a gondolat - emberi kéz szítja ezt a vörös izzást? Az éleszti a tüzet? Talán Nemo kapitány társaival találkozom itt a tengerfenéken, akik ugyanazt a különös életmódot folytatják, mint ő? Talán a barátait megy meglátogatni? Talán önkéntes száműzöttek telepére érkezünk - ezek az emberek is belefáradtak talán a földi nyomorúságba, s ők is a tengerfenéken keresték s találták meg a függetlenséget? Egymást űzte agyamban a sok bolond, lehetetlen gondolat, s ebben a hangulatban, amikor a szemem előtt folytonosan feltáruló újabb meg újabb csodák már a végletekig felajzották képzeletemet, azon se csodálkoztam volna, ha az óceánban mindjárt egy afféle tenger alatti városra bukkanok, amilyenről Nemo kapitány álmodozott!

Utunk egyre válságosabb lett. A vöröslő fény egy nyolcszáz láb magas hegy tetejéről sugárzott. De ez csak a kristálytiszta vízréteg által tükrözött visszfény volt. Maga az érthetetlen eredetű fényforrás a hegy túlsó lejtőjén izzott.

Nemo kapitány biztos léptekkel haladt előre a tengerfenék köves útvesztőjében. Ismernie kellett már régebbről ezt az utat. Sokszor járhatott már erre, nem tévedhetett el. S én rendületlen bizalommal követtem. Előttem járt, s olyannak tűnt nekem, mint az óceán szelleme; bámulattal függesztettem tekintetem a ragyogó háttérre feketén rajzolódó szálas alakjára.

Hajnali egy óra volt. A hegy lábához, az első kapaszkodóhoz értünk. Erdőrengeteg meredek ösvényei vezettek innen a magasba.

Igen, erdőben jártunk! Levél nélküli, halott fák között: az ágakban nem keringett éltető nedv, a fák megkövültek a vízben. Imitt-amott óriási fenyők törzse emelkedett ki a sűrűből. Olyan volt ez az erdő, mint egy lábon álló kőszénbánya: gyökereivel megkapaszkodott a besüppedt talajba, az ágak finom szövevénye, mintha fekete papírból lenne kivágva, élesen rajzolódott ki a ránk boruló víz kárpitjára. Képzeljünk el egy erdőt a Harz-hegységben, egy erdőt, amely a hegyoldallal együtt a tengerfenékre süllyedt... Az ösvényeket ázalagok és moszatok lepték el, s tömérdek rák nyüzsgött közöttük. Én csak mentem előre, sziklákon kapaszkodtam fel, kidőlt fatörzseken léptem át, széttépve a fák közt himbálózó tengeri liánokat; lépteim nyomán ágról ágra suhantak a felriasztott halak. Fáradhatatlan vezetőm nyomában haladtam mindegyre, s én sem éreztem fáradtságot.

Micsoda látvány! Hogyan is tudnám én ezt leírni! Hogyan adjak képet a víz közepén terjeszkedő erdőről, a sziklákról! A szirtek lába vak sötétségbe burkolódzott, a tetejük pedig a víz tükröződésében kétszeres erővel visszavert fény vörös árnyalataiban fürdött. Sziklákat másztunk meg, amelyeknek oldalfala azután levált, s lavinaszerű robajjal omlott össze. Jobbról-balról végeláthatatlan sötét folyosók tátongtak. Hatalmas tisztások szakították meg az erdőt, mintha emberi kéz munkája végezte volna az irtást, s már vártam, mikor jelenik meg előttem a víz alatti tájék valamelyik lakója.

Tenger alatti erdő
Tenger alatti erdő Zur Galerie →

Nemo kapitány feljebb és feljebb kapaszkodott. Nem akartam elmaradni mögötte. Bátran követtem a nehéz úton, s a szöges bot most jó szolgálatot tett. A szakadékok szélén vezető szűk ösvényen egyetlen hibás lépés végzetes lett volna. De én biztosan, nyugodtan lépdeltem, a mélység felett sem fogott el szédülés. Tátongó hasadékokon ugrottam át; a földön az ilyen mély szakadék előtt meghátráltam volna. Majd valamely kidőlt fa ingó törzsén mentem végig egy katlan felett, s nem néztem, mi van a lábam alatt, csak a rettentő, vad tájban gyönyörködtem. Óriási sziklák lebegtek szabálytalan alapzatukon, megcáfolva az egyensúly törvényeit. Kiszögelléseik alatt karcsú fák serkentek a magasba, mint megannyi magasra szökő vízsugár; mintha ezek támogatták volna a sziklát, amelybe megkapaszkodtak. Hatalmas szirtek emelkedtek mindenfelé, mint megannyi bástyatorony, s oly meredek szögben dőltek meg, hogy a föld felületén ezt a nehézkedési törvény lehetetlenné tette volna.

Én magam is éreztem a víz sűrűségének hatását; nehéz ruhámban, rézburába bújtatott fejemmel könnyedén kapaszkodtam fel ólomtalpaimon, mint a zerge, a meredek, megmászhatatlannak tűnő lejtőkön!

Érzem, hogy e víz alatti kirándulásomról szóló beszámolóm valószínűtlennek tűnhet az olvasónak! Pedig csak azt írom le, amit saját szememmel láttam, tapasztaltam, s ha még oly lehetetlennek véli is, amit leírok: ez a kétségtelen valóság. Nem álmodtam!

Két órával azután, hogy a *Nautilus*t elhagytuk, túljutottunk a fák határvonalán, s fejünk felett száz méterrel emelkedett a hegycsúcs, amely feketén rajzolódott rá a hegy túlsó lejtője felől áradó fényességre. Megkövült cserjék húzódtak imitt-amott, torz, zegzugos vonalban. Léptünk elől seregestül menekültek a halak, mint a magas fűben felriasztott madarak. A sziklafalba tekervényes, sötét barlangok mélyedtek, megannyi feneketlen üreg, s hallottam, hogy mélyükön szörnyű lények mozognak. Meghűlt bennem a vér; óriási csáp nyúlt ki elém, s elállta az utat, majd valami rák rémítő nagy ollója csattant hirtelen össze egy üregben. Ezer meg ezer fényes pont csillogott a sötétben. Az odúikban kushadó óriási rákok szeme villogott felénk; hatalmas homárok1 ágaskodtak előttem, mint megannyi alabárdos, s amint lábukat mozgatták, az úgy csörömpölt, mint a vas; hatalmas rákok szegezték rám szemüket, mintha ágyúk tüzes torka irányulna felém; rémítő polipok karjai tekeregtek a sötétben, mint valami eleven kígyófészek.

Micsoda ijesztő méretű, ismeretlen világ ez? Melyik rendhez tartoznak ezek az ízelttestűek? Sziklaodújuk mintegy második héjként veszi körül testüket. Miféle természeti törvények szabályozzák titokzatos életüket? Hány évszázad óta élnek az Atlanti-óceán mélységeiben?

De nem állhattam meg mellettük egy pillanatra sem. Nemo kapitány ügyet sem vetett e rettenetes állatokra, bizonyára ismerősek voltak a számára. Felértünk a hegy első fennsíkjára, s itt újabb meglepetés ért. Festői romokat láttam, csakhogy ez már nem a természet, hanem az ember kezének műve volt. Kastélyok, templomok nyomát ismertem fel a hatalmas kőomladékokban; a romokat teljesen ellepték a tarka virágállatok, az ázalagok és a moszatok, melyek úgy elborítottak mindent, mint a repkény.

Atlantisz romjai
Atlantisz romjai Zur Galerie →

Melyik része lehet ez vajon a földnek? S mikor, a földrétegek milyen felfordulása nyelte el ezt a tájat? Ki építette fel a történelem előtti idők dolmenjeihez2 hasonlatos sziklákat és köveket? Hol vagyok? Hová ragadott el engem Nemo kapitány szeszélyes kedve?

Szerettem volna mindezt megkérdezni tőle. S minthogy nem szólhattam hozzá, megállítottam s megragadtam a karját. De ő csak a fejét rázta, s a hegy legmagasabb csúcsára mutatott, mintha azt mondaná:

– Gyere! Gyere csak tovább! Tovább kell mennünk!

Összeszedtem minden erőmet, s követtem. Pár perc múlva elértük a sziklák tömkelegéből jó tíz méterre kimagasló hegycsúcsot.

Most visszapillantottam a hegyoldalra, amelyen az imént felkapaszkodtunk. A hegy csupán hét-nyolcszáz lábnyira emelkedett ki a síkságból, de a túlsó lejtője még egyszer akkora mélységbe vezetett. Szemem messzire eltekintett; vakító fényárban úszó óriási térség terült el előttem. S most láttam csak: tűzhányón állok. Ötvenlábnyira a csúcs alatt, a széles kráter - kő- és salakeső közepette - lávafolyamot okádott, s a kilövellt láva tüzes zuhatag gyanánt permetezett alá a vízbe. A tűzhányó, mint valami óriási fáklya, a látóhatár legtávolabbi pontjáig megvilágította az alatta elterülő síkságot.

Mondom, a tenger alatti kráter lávát lövellt ki, de láng nem csapott fel belőle, mert a lángot csak a levegő oxigénje táplálja, s a víz alatt nem loboghat fel. De az izzásig hevült, tüzes lávafolyam győztesen kerül ki a folyékony elemmel, a vízzel való küzdelemből, s párává változtatja, amint érintkezésbe kerül vele. Sebes áramlásban terjedtek szét a kiszabadult gázok, a lávafolyam a hegy lábáig csúszott le, mint a Vezúvból kiömlő láva Torre del Grecón.

Víz alatti vulkán
Víz alatti vulkán Zur Galerie →

S ekkor egy elpusztult, összeomlott város romjait pillantottam meg lent a mélyben. Beomlott tetőket, ledöntött templomokat láttam; széttört boltívek, leroskadt oszlopok hevertek a földön, de romjaikban is felismerhetők voltak a toszkánai építészetre emlékeztető világos arányok. Távolabb egy óriási vízvezeték megmaradt ívei látszottak, emitt a széttöredezett fellegvár s rajta a Parthenon-szerű3 templom inkább csak sejthető alakzata. Amott, távolabb, kikötő nyomai látszanak, mintha az eltűnt óceán partján, ősrégi időkben, kalmárok hajóinak s hadigályáknak szolgáltak volna biztos révül. S még messzebb összeomlott falakat láttam, széles, kihalt utcák hosszú sorát... Nemo kapitány egy víz alá temetett Pompéjit támasztott fel szemem előtt!

Hol vagyok? Hol vagyok? Meg kell tudnom mindenáron! Beszélnem kell! S le akartam tépni fejemről a rézburát.

De Nemo kapitány hozzám lépett, s egy mozdulattal megállított. Felvett egy darab krétatartalmú követ, egy fekete bazaltszikla mellé állt, s csak ezt az egy szót írta rá:

ATLANTIS

Mint mikor villanyfény cikázik át a fekete éjszakán, egyszerre megvilágosodott bennem minden! Atlantis! Platón4 Atlantisa! Az elsüllyedt földrész, amelynek Origenes, Porphyros, Iamblicos, D’Anville, Malte-Brun és Humboldt tagadta a létezését, s az eltűnt földrészt a legendák és mesék körébe utalta de Posidonius, Plinius, Ammienus, Marcellinus, Tertullianus, Engel, Scherer, Tournefort, Buffon és D’Avezac hitt a létezésében!5 S most itt terült el szemem előtt, végpusztulása kétségtelen jeleivel!

Az elmerült ország, amely Európán, Ázsián, Líbián túl, Herkules oszlopai6 mögött terült el; itt élt az atlantidák hatalmas népe, akik ellen a régi Görögország első háborúit viselte.

E hősi idők dicső eseményeinek Platón volt a krónikása. Timon és Kritias dialógusának megírásához az ihletet voltaképpen Szolóntól, a költőtől és törvényhozótól kapta.

Szolón egy napon a saisi bölcs vénekkel beszélgetett; városa, Sais, a templomainak szent falaiba vésett feljegyzések tanúsága szerint, akkor nyolcszáz éves volt. Az egyik vén elmondotta Szolónnak egy még régebbi város történetét. Az atlantidák megtámadták az athéniek első, akkor kilencszáz éves városát, és részben elpusztították. A hagyomány szerint az atlantidáknak óriási földrész volt a birtokukban, amely nagyobb volt, mint Afrika és Ázsia együttvéve. Az atlantidák uralma Egyiptomra is kiterjedt. Görögországot is meg akarták hódítani, de a hellének keményen ellenálltak, s meg kellett előttük hátrálniok.

Századok teltek el. S ekkor bekövetkezett a világkatasztrófa. Árvizek jöttek, rengett a föld. Atlantis egy éjszaka még egy nap folyamán eltűnt a föld színéről. Manapság már csak legmagasabb pontjai emelkednek ki a tengerből: Madeira, az Azori-, Kanári- és a Zöldfoki-szigetek.7

Ezeket a történelmi emlékeket idézte fel bennem Nemo kapitány sziklára írt szava. Mily különös is a sors! Minő véletlen vezetett el engem ide, az eltűnt földrész egyik hegyének ormára! Sok évezredes romokat tapinthatok a kezemmel, ezek a romok egyidősek a föld ókorával! Ott járok, ahol valaha az első ember kortársai jártak! Ólomtalpam a mondák korában élt állatok csontjain tapodik; ezek az állatok itt éltek valamikor, a megkövesedett fák zöld lombjának árnyékában!

Ó, miért nem időzhetek itt tovább? Szerettem volna leszállni a hegy meredek oldalán, szívesen bejártam volna ezt az óriási földrészt, amely valószínűleg Afrikát kötötte össze Amerikával! Szerettem volna felkeresni az elsüllyedt nagy városokat! Talán épp itt terültek el, ezen a helyen, ahová most lelátok, Atlantis nagy városai, melyeknek óriás termetű lakói, a monda szerint, százéves kort értek, és oly erősek voltak, hogy hatalmas sziklákból építették meg városaikat - s épületeiket ma sem mállasztotta szét teljesen a víz. Egy napon, talán valamely hatalmas földrengés a tenger színe fölé emeli ismét az elsüllyedt romokat! A hajósok számos tenger alatti tűzhányót jeleztek az Atlanti-óceán e részén, számos hajó érzett különös lökéseket, amikor a háborgó tengerfenék felett elhaladt. Egyesek tompa morajlást is hallottak, a mélyben küzdő elemek robaját, mások vulkanikus eredetű hamut fogtak fel, amelyek a tengerből lövelltek a magasba. A földnek ezen a részén, egészen az egyenlítőig, még ma is folyik a plutói erők munkája. Ki tudja, a föld méhéből feltörő vulkanikus anyag, az egymásra rakódó lávarétegek idővel talán annyira feltöltik ezt a földet, hogy egy távoli korban tűzhányók csúcsai emelkednek majd ki az Atlanti-óceán tükréből!

Így álmodoztam, s igyekeztem emlékezetemben e lenyűgöző táj minden részletét megrögzíteni. Nemo kapitány pedig egy mohalepte sírkőpillérre könyökölve, mozdulatlanul, szinte megkövülten állt néma elragadtatásában. Vajon e letűnt nemzedék sorsán töpreng-e a kapitány? Tőlük vár-e feleletet a kérdésre, hogy milyen sors vár az emberiségre? Azért jött-e ide e különös férfiú, akinek nem kell a modern idők élete, hogy elmerüljön a történelmi emlékekben, s átélje a régi korok életét? Mit nem adtam volna, ha olvashatok gondolataiban, ha osztozhatok érzéseiben, ha megérthettem volna őt!

Egy teljes órát időztünk ezen a helyen, s a láva fénye mellett gyönyörködtünk a végtelen síkságban. A fény időnként meglepően felerősödött. A földkéreg forrongó belseje minduntalan megremegtette lábunk alatt a talajt. A mélységből feltörő morajlás jól hallhatóan terjedt a vízben, s a visszhang fenséges, széles hullámban érkezett vissza hozzánk.

S ekkor a víz felett egy pillanatra feltűnt a hold, s az elsüllyedt földrészre vetette halavány sugarát. Tovasuhanó, tündéri pillanat! A kapitány kiegyenesedett, még egy utolsó pillantást vetett a végtelen síkságra, majd intett a kezével, hogy kövessem.

Gyorsan haladtunk lefelé a hegyoldalon. S amikor túljutottunk a megkövült erdőn, feltűnt előttem, mint egy ragyogó csillag, a Nautilus jelzőlámpája. A kapitány egyenesen a fénypont irányában haladt előre, s amidőn a hajnal első sugarai sápadt-fehérre festették az óceánt, mi ismét a hajón voltunk.

Anmerkungen

  1. Tízlábú, hosszú farkú, nagy alakú tengeri rák ↩
  2. Sziklatömbökből rakott síremlék a történelem előtti korból ↩
  3. Parthenon: Athéné temploma az athéni Akropolisz-dombon (Görögország) ↩
  4. Görög bölcselő (i. e. 427-347). Műveit párbeszédes formában írta. Az alább említett dialógus is egyik párbeszédes műve ↩
  5. Ókori és újkori tudósok, írók ↩
  6. A Gibraltári-szoros ókori eredetű elnevezése ↩
  7. Atlantis mondája az ókorból származik, de a tudomány nem igazolta az elsüllyedt világrész történetét. Verne itt csupán a mondára támaszkodik, és azt fűzi tovább a maga képzelőerejével ↩

Hast du aufgepasst?

  1. Milyen szót ír Nemo a bazaltsziklára?

  2. Kit visz magával Nemo az éjszakai tenger alatti sétára?

  3. Mihez hasonlítja Aronnax a víz alatti vulkán lávafolyamát?

  4. Hol terült el a hagyomány szerint az elmerült ország?

Wer ist deine Lieblingsfigur?

20.000 Meilen unter dem Meer – aus den Hauptfiguren

Telegramm

Aufgabeamt: World Wide Web · Ziel: an Bord der Nautilus

0 Wörter · Gebühr: 0 Kreuzer (Punkte werden zu STOP)