Nemo kapitány · Második rész
III.
TÍZMILLIÓS GYÖNGYSZEM
Leszállt az éj, s én nyugovóra tértem. Elég rosszul aludtam. A cápák nagy szerepet játszottak álmomban. Valami gyászinduló hangjaira riadtam fel néhányszor. Persze, ez is csak álom volt.
Másnap hajnalban négy órakor a steward ébresztett fel, akit Nemo kapitány az én személyes szolgálatomra rendelt. Gyorsan felkeltem, felöltöztem, s átmentem a szalonba.
Nemo kapitány már várt rám.
– Elkészült, Aronnax úr? - mondta. - Indulhatunk?
– Indulhatunk.
– Akkor szíveskedjék követni.
– És a társaim, kapitány úr?
– Már várnak bennünket.
– Nem öltözünk be a búvárruhába?
– Még nem. A Nautilus nem közelíti meg a partot, s így elég távol vagyunk még a manaari teleptől. De felszereltettem a csónakot, s az pontosan oda visz el bennünket, ahol majd kiszállunk - ezzel jókora utat takarítunk meg. A csónak viszi a búvárkészülékeket, s csak akkor öltözünk be, amikor a tenger alá szállunk.
Nemo kapitány a tetőre vezető lépcsőhöz kísért. Ned és Conseil már fent voltak, s már előre örültek a „kellemes kirándulásnak”. A hajóhoz kötött csónakban a Nautilus öt matróza ült, útrakész evezőkkel.
Még sötét éjszaka volt. Az eget felhő borította, alig kandikált ki néhány csillag. A föld irányába tekintettem, de csak egy elmosódó vonalat láttam a messzeségben, amely délnyugattól északnyugatig a látóhatár háromnegyedét lezárta. A Nautilus éjjel végighaladt Ceylon nyugati partja mentén, s most a szárazföld és a Manaar-sziget által határolt öböltől nyugatra vesztegelt. Itt, az öböl sötét vize alatt terül el a húsz mérföldnél hosszabb, kimeríthetetlen gazdagságú gyöngykagylótelep.

Nemo kapitány, Conseil, Ned Land és én elhelyezkedtünk a csónak farában. A kormányos a kormányhoz állt, négy társa megragadta az evezőket, a kötelet eloldották, s máris indultunk.
A csónak déli irányban haladt. Az evezősök nyugodtan dolgoztak. Megfigyeltem, hogy a haditengerészek szokása szerint eveznek, s tíz-tíz másodpercenként követik egymást az erőteljes csapások. Míg a csónak a kapott lendülettől szabadon fut, a lehulló vízcseppek oly keményen csobbannak a fekete vízen, mintha olvasztott ólmot fecskendeznének rá. A nyílt tenger felől érkező szellő könnyedén himbálta a csónakot; néha egy-egy tarajos hullámot csapott az orrára.
Szótlanul ültünk a csónakban. Vajon mire gondolhat Nemo kapitány? A földre, melyhez most közeledünk, s amelyet máris túlságosan közelinek tart? Nem úgy, mint a kanadai: Ned Land számára még nagyon messze volt a part. Conseil csupán kíváncsi szemlélőként figyelte az eseményeket.
Fél hat óra tájt a derengő hajnal fényében előtünedezett a partvonulat. Keleten majdnem sík, dél felé kissé emelkedik. Öt mérföld választott még el tőle; a partszegély egybefolyt a ködös vízzel. A tenger odáig kietlen pusztaság volt. Sem hajót, sem búvárt nem láttunk. A gyöngyhalászok e találkozóhelye most teljesen elhagyatott volt. Amint Nemo kapitány már jelezte, egy hónappal a halászidény beállta előtt érkeztünk.
Hat órakor egyszerre világos nappal lett; minden átmenet nélkül váltotta fel a nappal az éjszakát, mert a forró égöv alatt nincs sem hajnal, sem alkonyat. A sugarak áttörték a keleti eget borító felhőkárpitot, s a ragyogó nap gyorsan felszállt az égre.
Most már tisztán láttam a földet s a parton imitt-amott elszórt néhány fát.
Csónakunk a dél felé kanyarodó Manaar-sziget felé haladt. Nemo kapitány felállt a csónakban, s a tengert nézte.
Jelt adott, s erre kivetették a horgonyt. A lánc alig futott a csigán, mert a fenék egy méter mély sem volt; ez volt a gyöngykagylótelep egyik legsekélyebb pontja. A tengerfenék felé húzódó apály sodrában a csónak mindjárt forogni kezdett a horgony körül.

– Megérkeztünk, Aronnax úr - mondta Nemo kapitány. - Nézze ezt a keskeny öblöt; egy hónap múlva itt gyülekezik a sok halászbárka, s a vakmerő búvárok ezt a területet fogják átfürkészni. Ez az öböl igen kedvező hely a gyöngyhalászok számára. Védve van az erős szelektől, a tenger itt sosem háborog erősen, s ez a búvárok munkáját nagyon megkönnyíti. Most pedig öltsük fel búvárruhánkat, s induljunk sétára.
Nem feleltem semmit, s tekintetemet a gyanús vízre függesztve, a matrózok segítségével belebújtam a nehéz öltözékbe. Nemo kapitány és két társam is beöltözött. A Nautilus személyzetéből ezúttal senki sem szegődött mellénk.
Csakhamar nyakig bele voltunk szorítva a búvárruhába; vállszíjjal hátunkra erősítették a légzőkészüléket. A világítókészülék elő sem került. Mielőtt bedugtam volna fejem a rézgömbbe, meg is jegyeztem ezt Nemo kapitánynak.
– Világításra most semmi szükség - felelte. - Nem szállunk le nagy mélységbe, utunkat a napsugár kellőképp megvilágítja. Különben sem ajánlatos ide villanylámpát hozni. Az erős fény esetleg még idecsalná a tengeri tájak veszedelmes lakóit.
A kapitány e szavaira Conseil meg Ned felé tekintettem. De az én derék barátaim fejüket addigra már beleillesztették a fémgömbbe, nem is hallhatták a kapitány megjegyzését, s nem is felelhettek rá.
Még egy utolsó kérdésem volt a kapitányhoz:
– És a fegyverek? - mondtam. - Hol vannak a puskák?
– A puskák? Mire jók azok itt? Az önök hegyi népe is tőrrel a kézben támad a medvére. A jó acél megbízhatóbb az ólomnál. Tessék, fogja ezt az erős kést. Dugja az övébe - és most indulás!
Társaimra néztem. Ők is ugyanúgy fel voltak fegyverezve, mint mi. Ned Land még egy hatalmas szigonyt is vitt. Indulás előtt tette be a csónakba.
Ezek után a kapitány példáját követve én is beleillesztettem a fejem a nehéz réztokba: légzőkészülékeink azonnal működésbe léptek.
Pillanat múlva a matrózok sorjában beeresztettek bennünket a vízbe. Másfél méteres mélységben, finom homokon értünk talajt. Nemo kapitány intett kezével. Nyomban követtük őt, s az enyhe lejtőn hamarosan eltűntünk a vízben.
Egyszerre mintha csak elfújták volna kínzó gondolataimat. Bámulatos nyugodt lettem. Könnyen mozogtam, s ez növelte bátorságomat, képzeletemet pedig teljesen lekötötte a körülöttem feltáruló különös látvány.
A napsugarak már jól megvilágították lent a vizet. Láthatóvá lettek a legkisebb tárgyak is. Tízpercnyi gyaloglás után öt méter mélységben jártunk, csaknem sík talajon.
Lépteink az apró halak egész seregét riasztották fel, mintha csak sárszalonkák rebbentek volna a lápon. A nap egyre magasabbra hágott, s sugarai mind erősebben világították meg a víz mélyét. A talaj fokozatosan megváltozott. Nem jártunk most már finom homokon, hanem gömbölyű köveken tapostunk, mint valami kikövezett úton, s ezt az utat a puhányok és virágállatok tarka szőnyege borította.
Az eleven virágok között, a tengeri növények lombkoronája alatt temérdek idétlen formájú rák futkározott. Többször is utamba került egy förtelmes, óriási rák, amelyet Darwin is leírt. Ezt az erős állatot külön ösztöne arra hajtja, hogy kókuszdióval táplálkozzék: felmászik a parton a fára, lelöki a kókuszdiót, ez leesik a földre, héja megreped, s akkor a rák hatalmas ollójával szétfeszíti. Bent, a vízben ez az állat hihetetlen gyorsasággal mozog, míg a Malabaar-sziget partjain élő teknősök a meglazult sziklák között lassan másznak.
Hét óra felé végre a gyöngytelepre értünk, ahol milliószámra tenyésznek a gyöngykagylók. Ezek az értékes puhányok oly erősen tapadnak a sziklához, hogy helyükről el sem tudnak mozdulni.
Nemo kapitány kezével mutatta nekem az óriási kagylótömeget, s ekkor láttam, micsoda kimeríthetetlen kincsesbánya ez a telep.
Ned Land magával hozott egy hálót, s sebtiben bele is söpört néhány gyönyörű kagylót. De nem vesztegelhettünk egy percre sem, követnünk kellett Nemo kapitányt, aki szemlátomást egy általa ismert úton haladt tovább. A talaj most erősen emelkedett; ha kinyújtottam a karomat, ujjaim már kint voltak a vízből. A zátony azután csakhamar ismét lejtősödni kezdett. Most cukorsüveg alakú, magas, hegyes sziklákat kerülgettünk. A sziklák sötét üregeiben hosszú lábú óriási rákok ágaskodtak, mint megannyi ostromgép, s ránk meresztették ijesztő szemüket.
A tenger alatti növények szőnyegével borított festői sziklacsoportozatban ekkor egy óriási barlang tárult fel előttünk. Eleinte teljesen sötétnek tűnt, mintha fokozatosan kialudt volna a napsugár, s a derengő félhomályt elnyelte volna az éjszaka.
Nemo kapitány belépett a barlangba. Mi nyomon követtük. Szemem csakhamar megszokta a viszonylagos sötétséget. A szeszélyes vonalú boltozat természetes pilléreken nyugodott, s ezek, akár a toszkánai1 építészet nehéz kőoszlopai, szélesen terpeszkedtek gránittalapzatukon. Miért vezetett minket ide ez a rejtélyes ember? Mit keresünk e tenger alatti kriptában? Nemsokára választ kaptam a bennem felrajzó nyugtalanító kérdésekre.
Leszálltunk egy meglehetősen meredek lejtőn, s valami kerek tárna mélyére kerültünk. Nemo kapitány megállt, s kezével egy tárgyra mutatott, amelyet csak most vettem észre.
Hatalmas méretű kagyló volt előttem, egy óriási tridacna,2 úgynevezett „szenteltvíztartó”, amely akár egy tónyi szenteltvizet is befogadott volna; a medence átmérője két méternél nagyobb volt, tehát a Nautilus szalonját díszítő tridacna méretét is meghaladta.

Odaléptem e tüneményes puhány elé. Egy gránitlaphoz tapadt, s teljesen elkülönülve fejlődött itt a barlang csendes vizében. A tridacna súlyát háromszáz kilogrammra becsültem. Ekkora nagy kagylónak legalább tizenöt kilogramm a húsa - s csak valami Gargantua3 volna képes egy tucatot ebből az „osztrigából” elfogyasztani.
Nemo kapitány kétségtelenül tudott már e kétteknős kagyló létezéséről.
Nem először járt itt, s azt gondoltam, hogy csak azért vezetett bennünket a barlangba, hogy megmutassa nekünk e természeti csodát. De nem! Nemo kapitánynak különös érdeke fűződött ahhoz, hogy a tridacna mindenkori állapotáról meggyőződjék.
A puhány teknői félig nyitva voltak. A kapitány odalépett, s tőrét betolta a kagylóhéjak közé, hogy össze ne csukódhassanak, azután kezével felemelte a puhány köpönyegét; egy fodrozott szélű bőrhártyát.
A test redői között megpillantottam egy kókuszdió nagyságú, szabadon fekvő gyöngyöt. S micsoda gyöngy volt! Formája tökéletesen gömbölyű, színe teljesen tiszta, fénye bámulatosan szép - mérhetetlen értékű kincs! Mohó kíváncsisággal nyújtottam ki érte a kezem, hogy méregessem, megtapogassam! De a kapitány nem engedte, nemet intett, s gyors mozdulattal kihúzta a tőrét a kagylóhéjak közül, mire a kagyló hirtelen összecsukódott.
Most értettem csak meg, miért jött ide a kapitány. Bennhagyta a gyöngyöt a tridacna köpönyegében, s ez lassan, folytonosan növekedett. A puhány váladékából így évről évre újabb réteg rakódott le a gyöngyre. A kapitányon kívül senkinek sem volt tudomása a barlangról, ahol a természet csodálatos „gyümölcse” érlelődött; úgyszólván ő nevelte nagyra a gyöngyöt, hogy egy napon majd elhelyezze kincsét a múzeumában. Sőt, talán a kínaiak s az indiaiak módjára a gyöngy képződését is ő maga idézte elő: talán egy darabka üveget vagy fémet helyezett el a puhány testének redői közé, s erre aztán lassanként rárakódott a gyöngyház. Összehasonlítva ezt a gyöngyöt a már általam ismert darabokkal, a kapitány gyűjteményében elhelyezett ragyogó példányokkal, legalább tízmillió frankra becsültem az értékét. Pompás természeti tünemény ez a gyöngy, s nem fényűző ékszer, mert nincs az a nő, aki fülében ekkora gyöngyöt viselhetne.
A hatalmas tridacnánál tett látogatás véget ért. Nemo kapitány kivezetett bennünket a barlangból, s mi visszamentünk megint a gyöngykagylótelepre, a kristálytiszta tengerbe, amelyet nem kavartak még fel a szorgos búvárok.
Külön-külön ballagtunk a vízben, igazi sétálók módjára, s ki-ki kedve szerint megállhatott, elmaradozhatott a többiektől. Minden félelmem elmúlt, nem gondoltam a veszéllyel, s már beláttam, hogy képzeletem azt nevetségesen felnagyította. A tengerfenék egyre emelkedett, s fejem nemsokára már egy méterrel kimagaslott a vízből. Conseil odajött mellém, vastag kobakját az enyém mellé tolta, s barátságosan rám kacsintott. De az emelkedés csak néhány ölnyi hosszú volt, s nemsokára ismét a saját elemünkben jártunk: úgy gondolom, most már joggal nevezhetem így az óceánt.
Tíz percig mentünk a vízben, amikor Nemo kapitány hirtelen megállt. Azt hittem, vissza akar fordulni. De nem. Egy kézmozdulattal maga mellé intett bennünket, s meg kellett húzódnunk a talaj széles bemélyedésében. Kezével egy pontra mutatott a vízen, s én figyelmesen odanéztem.
Egy árnyék jelent meg, öt méter távolságban, s leszállt a fenékre. Rémület fogott el, azt hittem, cápák jönnek. De tévedtem, ezúttal még nem kerültünk szembe az óceán szörnyeivel. Ember volt, eleven ember, egy indus, fekete bőrű halász, szegény ördög, aki bizonyára aratás előtt jött ide tallózni. Lehorgonyzott csónakja pár lábnyira a feje fölött himbálódzott. Onnan bukott alá, s oda is tért vissza, valahányszor elmerült. Lába között cukorsüveg alakúra csiszolt követ szorongatott, amely kötéllel volt a csónakhoz hozzákötve, s így gyorsan lemerülhetett a tengerbe. Ez volt minden szerszáma. Amint öt méter mélységben feneket ért, térdre esett, s besöpörte zsákjába a keze ügyébe eső kagylókat. Aztán megint felszállt, kiürítette a zsákot, felhúzta a követ, s elölről kezdte megint a mindössze harminc másodpercig tartó műveletet.
A búvár nem látott minket. A szikla árnyéka eltakart bennünket a szeme elől. De hogyan is képzelhette volna szegény ördög, hogy a víz alatt emberek vannak, olyan emberek, mint ő, s lesik minden mozdulatát, pontosan megfigyelik, hogyan dolgozik!
Többször felszállt a csónakba, s ismét lemerült. Sohasem vitt fel többet vagy egy tucatnyi kagylónál, mert le is kellett tépni őket a telepről, amelyben erősen megkapaszkodtak. S vajon hány üres kagylót vitt fel, valahányszor életét kockáztatva elmerült a gyöngyökért!
Feszült figyelemmel kísértem minden mozdulatát. Rendszeresen dolgozott, s egy fél óráig úgy tűnt, hogy a halászt nem fenyegeti semmilyen veszély. Már egészen jól megismerkedtem az érdekes halászat minden részletével, amikor egyszerre csak láttam, hogy a fenéken térdelő indus rémült mozdulatot tesz, feláll, s erőteljes lendülettel a felszínre igyekszik.
S már én is láttam, mitől rettent meg. Óriási árnyék jelent meg a szegény búvár felett. Villogó szemű, tátott szájú, hatalmas nagy cápa közeledett feléje.
Megkövültem a borzalomtól. Egyetlen lépést sem bírtam tenni. A falánk állat hatalmasat csapott uszonyával, s rávetette magát az indusra. Ez félrehajolt, így a cápa nem bírt beleharapni, de úgy mellbe vágta a farkával, hogy a szerencsétlen elterült a tengerfenéken.
Néhány másodpercig tartott csak ez az egész jelenet. A cápa visszatért, hátára fordult, s már éppen azon volt, hogy kettéharapja az indust, amikor a mellettem guggoló Nemo kapitány hirtelen felugrott. Marokra fogta a tőrt, s egyenesen a szörnyeteg elé ment, hogy szemtől szembe megbirkózzék vele.
Abban a másodpercben, amikor a cápa be akarta kapni a szegény halászt, észrevette, hogy új ellenfele támadt, ismét a hasára feküdt, s szélsebesen nekirontott a kapitánynak.
Most is magam előtt látom Nemo kapitányt. Ugrásra készen, bámulatos hidegvérrel várta a félelmes cápa támadását. Amikor ez rávetette magát, a kapitány hihetetlen gyorsan félreugrott, s beledöfte tőrét az állat hasába. Csakhogy ezzel a dolog korántsem volt még elintézve. Irtózatos küzdelem kezdődött.
A cápa - hogy úgy mondjam - felordított. Sebéből patakzott a vér... vörösre festette a tengert úgy, hogy a zavaros vízben semmit sem láttam.
Semmit sem láttam mindaddig, míg egyszerre csak egy tiszta hullámban meg nem pillantottam megint a vakmerő kapitányt, aki az állat uszonyában megkapaszkodva, közelharcot vívott a szörnyeteggel. Beledöfködte tőrét a hasába, de nem sikerült halálos szúrást ejtenie: a szíve kellős közepébe döfni a tőrt. A cápa dühödten vergődött, ádázul csapkodta a vizet, s a felkavart hullámok engem is majdnem feldöntöttek.
A kapitány segítségére akartam sietni. De úgy erőt vett rajtam az iszonyat, hogy mozdulni sem bírtam.
Rémülettől tágra nyílt szemmel bámultam a küzdelmet. Az erőviszonyok megváltoztak. A kapitányt az óriási állat a földre nyomta, s teljes súlyával ránehezedett. A cápa feltátotta száját, mint valami óriási lemezollót, s kapitány a következő pillanatban eltűnt volna a torkában, ha Ned Land ebben a szemvillanásban oda nem ugrik a szigonyával, s bele nem döfi a cápába rettenetes fegyverét.

A tengert újra vörösre festette a kiömlő vér. A dühödten vergődő cápa hatalmas hullámokat kavart a vízben. Ned Land célba talált. Szíven szúrta a szörnyeteget, s ez haláltusában hörögve, oly iszonyatosan rángatódzott, hogy a vízlökés feldöntötte Conseilt.
Ned Land most kiszabadította a kapitányt: ez sebesülés nélkül került ki a küzdelemből. Felállt, s egyenesen az indushoz ment, elvágta a kötelet, amely a kőhöz kötötte, karjába vette az eszméletlen embert, s erőteljes rúgással a felszínre emelkedett.
Mindhárman követtük a kapitányt. Csoda folytán megmenekültünk, s most pár perc alatt a halász csónakjához értünk.
A kapitány első dolga az volt, hogy életre térítse a szerencsétlent. Kétséges volt, hogy a mentési kísérlet sikerül-e. Én bizakodtam, hiszen szegény ördög nem sokáig volt a vízben. De lehet, hogy a cápa agyoncsapta a farkával.
Szerencsére nem így történt: a kapitány és Conseil erőteljesen dörzsölték a halász testét, s ez lassan-lassan eszméletre tért. Felnyitotta szemét. Mennyire csodálkozhatott, sőt, hogy megrettenhetett, amikor a föléje hajló négy vaskos rézgömböt megpillantotta!
De mit gondolhatott akkor a szegény halász, midőn a kapitány ruhája zsebéből kihúzott egy zacskó gyöngyöt, s a halász kezébe nyomta? A szegény ceyloni indus reszkető kézzel vette el a vízi ember nagylelkű ajándékát. Rémült tekintete azonban elárulta, hogy nem tudja, miféle rendkívüli lényeknek köszönheti az életét meg a szerencséjét.
A kapitány intett, s mi megfordultunk, s visszatértünk a gyöngykagylótelepre; a már ismert úton haladva fél óra alatt elértük a lehorgonyzott csónakot.
Beszálltunk a járműbe, s a matrózok segítségével mindenki megszabadult a nehéz rézsisaktól.
Nemo kapitány első szava a kanadainak szólt:
– Köszönöm, Land mester - mondotta.
– Csak viszontszolgálat volt - felelte Ned Land. - Tartoztam vele, kapitány úr.
A kapitány ajka körül halvány mosoly jelent meg, s ezzel a dolog be volt fejezve.
– A *Nautilus*hoz! - rendelkezett.
A csónak sebesen siklott a hullámokon. Pár perccel később a cápa teteme úszott el mellettünk a vízben. Huszonöt méternél is hosszabb volt. Testének egyharmadát hasította fel az óriási száj. Teljesen kifejlett példány volt, amit az állkapocsból kinövő kilencsoros fogazatáról állapítottam meg.
Conseil merőben tudományos érdeklődéssel szemlélte a borzalmas állatot, s meg vagyok győződve arról, hogy igen helyesen a porcos halak osztályába, a rögzített kopoltyúsok rendjébe és a cápafélék családjába osztályozta.
S míg a hatalmas állat tetemét nézegettem, egyszerre csak egy tucat cápa jelent meg a csónak körül. De a falánk állatok ügyet sem vetettek ránk, nekiestek a tetemnek, és szétmarcangolták.
Fél kilenckor ismét a Nautilus fedélzetén voltunk.
S itt gondolkozni kezdtem a Manaar-öbölbe tett kirándulásunk eseményein. Két megfigyelésem domborodott ki határozottan a történtekből. Az egyik Nemo kapitány rettenthetetlen bátorságára vonatkozott, a másik egy emberi lény iránt tanúsított önfeláldozó odaadására. A kapitány a tenger alá merült, hogy ne kelljen többé embert látnia - s mégis kész életét áldozni egy ismeretlen embertársáért. Bármit mondjon is ez a különös férfiú, a szívéből azért mégsem sikerült kiölnie minden érzést.
Amikor ezt megemlítettem neki, kissé meghatott hangon válaszolta:
– Az az indus, professzor úr, az elnyomottak országából való, s én az elnyomottak oldalán állok. Minden elnyomott a testvérem volt, s az is marad, az utolsó leheletemig!
Anmerkungen
Hast du aufgepasst?
Mennyire becsüli Aronnax az óriási gyöngy értékét?
Treffer!Nicht ganz. Im Text: „…legalább tízmillió frankra becsültem az értékét.”
Ki ébreszti Aronnaxot hajnalban a gyöngyhalászathoz?
Treffer!Nicht ganz. Im Text: „Másnap hajnalban négy órakor a steward ébresztett fel…”
Kit támad meg a cápa a gyöngytelepen?
Treffer!Nicht ganz. Im Text: „A cápa visszatért, hátára fordult, s már éppen azon volt, hogy kettéharapja az indust…”
Mit mond Nemo elsőként a küzdelem után?
Treffer!Nicht ganz. Im Text: „Nemo kapitány első szava a kanadainak szólt: – Köszönöm, Land mester – mondotta.”
Wer ist deine Lieblingsfigur?
20.000 Meilen unter dem Meer – aus den Hauptfiguren
Dein Favorit: