14.
Egyetlen fonalszálon
Ilyen körülmények között Simon Ford családja valóban boldogan élt, hiszen minden kívánsága teljesült. Csak a különben is kissé sűrű vérű Harry lett egyre szótlanabb, „zárkózott”, amint Madge szokta mondani. És Jack Ryan, minden ragadós jókedve dacára sem tudta „kinyitni” a barátja szívét.
Az egyik június végi vasárnapon a két barát a Malcolm-tó körül sétálgatott. Coal-City ünnepi nyugalomban pihent. Odakünn tombolt a zivatar, és a záporeső olyan meleg párákat támasztott a földből, hogy lélegzeni alig lehetett.
Mily másképp volt Coal-Cityben, a városka nyugodt, kellemes hőmérsékletű környezetében, ahol se nem esett, se a szél nem fújt! Híre se volt semmiféle zivatarnak. Jöttek is szép számmal látogatók Stirlingből és a környékéről, hogy felüdüljenek itt, a bánya mélységeiben.
Az elektromos vezetékek olyan tiszta világosságot vetettek, amit jóformán megirigyelhetett a brit nap, amelynek ködös homálya éppenséggel nem illett be vasárnapi derűnek.
Jack Ryan figyelmeztette is Harry barátját a vendégek sokadalmára, de hát Harry szemlátomást nem sokat törődött vele.
– De nézd csak, nézd, Harry! - kiáltott föl Jack Ryan. - Hogy törik magukat utánunk! Menjünk közéjük, barátom! Már a városunk kedvéért is vesd el sötét gondolataidat! Hiszen a felszíni emberek még azt találják hinni, hogy irigyeljük sorsukat!
– Jack - válaszolta Harry -, ne törődjél most velem! Kettőnk helyett is elég jó kedved van neked! Mit akarsz többet?...
– Hogy a vén Nick vigyen el! - szólt Ryan. - Teringettét! Kutya legyek, ha ezt a te furcsa mélabúd nem kezd már rám is rámragadni! A szemem elhomályosul, az ajkam lezáródik, a nevetés a torkomon akad, és a nótáimat sorra elfelejtem!... Ugyan, Harry, mi ütött beléd?...
– Tudod magad is, Jack.
– Hát még mindig arra gondolsz?...
– Még mindig.
– Ej! Szegény Harrym! - felelte vállát vonogatva Jack Ryan. - Ha te is mindazt szépszerivel a hegyi manók számlájára írnád, mint ahogy én teszem, hát bizonyára sokkal nyugodtabban élnél!
– Ugyan hagyd el, Jack, hiszen magad is jól tudod, hogy azok a hegyi manók csupán a te képzeletedben léteznek, és senki se látott azokból egyet se Új-Aberfoyle-ban, amióta újra a munkához fogtunk...
– Legyen, Harry! Azok a bányaszellemek csakugyan nem mutatkoznak, de nekem úgy tetszik, hogy azok a lények még kevésbé jelentkeznek, akiknek te mindazokat a különös dolgokat tulajdonítani szeretnéd!
– Meg fogom találni őket, Jack!
– Ne mondd, Harry! Új-Aberfoyle bányaszellemeit nem lehet ám olyan könnyűszerrel nyakon csípni!...
– No, majd meglátod, hogy elkapom én azokat a te szellemeidet! - válaszolta Harry, erős meggyőződéssel hangsúlyozva szavait.
– Micsoda?! Meg akarod tán büntetni őket?...
– Úgy van, Jack, büntetni és jutalmazni... Ha jól megjegyeztem az egyik kezet, amelyik lezárt abban a folyosóban, úgy viszont nem felejtem el a másikat sem, amely megsegített bennünket. Nem, semmit sem felejtek el!
– Ej! Harry! - válaszolta Jack Ryan. - Hát olyan bizonyos vagy afelől, hogy az a két kéz nem egy és ugyanazon testnek a tagja?
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hát hogy a lidércek... hiszen úgyis tudod, Harry! Csak azt akarom mondani, hogy azok a föld alatti lények nem olyanok ám, mint mi!
– Olyanok, Jack, éppen olyanok!
– Nem, Harry!... nem... Egyébként nem kerülhetett-e ide valahogy valami őrült?
– Őrült?! - kiáltott föl Harry. - Ugyan már, hogyan gondolkozhatna egy őrült olyan következetességgel! Nem lehet őrült az a gonosztevő, aki azóta a szikladobás óta a Yarow-aknában, egyre a vesztünkre tör!...
– De hiszen, Harry, már nem teszi. Az utóbbi három esztendőben sem ellened, sem a tieid ellen nem vétett semmit!
– Mit sem tesz, Jack... - válaszolta Harry. - Nekem az a balsejtelmem, hogy az a gonosztevő, bárki legyen is az, azért nem tett le a maga terveiről!... Mi késztet engem, hogy így beszéljek, hamarosan talán meg se tudnám mondani. Egyébként, Jack, az új bánya érdekében is akarom tudni: ki légyen ő, és merre a hazája?...
– Az új bánya érdekében?... - kérdezte Jack elcsodálkozva.
– Igen, Jack! - felelte komolyan Harry. - Nem tudom, hogy nem tévedek-e, de az eddig történtekből azt a következtetést kell levonnom, hogy érdekei a mi érdekeinkkel homlokegyenest ellenkeznek!... Sokat hánytam-vetettem ezt már magamban, nem hiszem, hogy rossz nyomon járnék... Vesd csak össze magad is elmédben ezeket a csudálatos eseményeket, amelyek láncszemekként fűződnek egymáshoz. Elsősorban is az a névtelen levél, amelyet apám levele után küldött, kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy ismerte terveinket, és igyekezett megakadályozni őket. James Starr mégis eljött. Alig lépett azonban be a bányába, hát nem egy nagy szikla zuhant elénk! És emellett a Yarow-akna létráinak a megrongálásával teljesen elvágta a külső világgal való érintkezésünket is...! Mi hozzáfogtunk kutatásunk bemutatásához. Igen ám, de a kőszénnyomot eláruló kísérletünk újra csak nem sikerült, minthogy a kőszénrétegek nyílásai el voltak tömve... Mit sem tesz, azért mégiscsak megtaláltuk a keresett kőszéntelepet. Ugyanazon az úton visszatérőben voltunk. Egyszerre csak légroham támadt, lámpánk összetört, és mi teljes sötétségben maradtunk!... Mindazonáltal nagy üggyel-bajjal a folyosó végére értünk, de a résre ráakadni nem tudtunk!... A rést eltorlaszolták, és mi bennrekedtünk!... Hát mondd csak, Jack, nem nyilvánvaló-e mindezekből a szánt szándékos rosszakarat?!... Igen, itt ebben a bányában valamilyen idáig megfoghatatlan, de azért egyáltalán nem természetfölötti lény rejtőzködik!... Hogy mi okból igyekezett idejövetelünket megakadályozni, elgondolni sem tudom, de hogy itt volt, az bizonyos!... És úgy sejtem, hogy még most is itt van, s ki tudja, hogy milyen rettenetes csapáson töri a fejét!... Mindegy, hanem istenemre, ha életembe kerül is, rá fogok én találni!
Harry olyan meggyőző hangon mondta el mindezeket, hogy társát is szinte megingatta hitében.
Jack Ryan sem tagadhatta, hogy - legalább a múltakat illetőleg - Harrynak igaza van. A rendkívüli dolgok csakugyan úgy történtek, voltak azok akár természetesek, akár természetfölöttiek.
Mindazonáltal a jó fiú megpróbálta, úgy a maga módja szerint, magyarázgatni azokat a tüneményeket. Amikor pedig észrevette, hogy Harry semmiféle titokzatos lénynek a beavatkozásában nem hisz, akkor másra terelte a szót, és főleg arról beszélt, amit mégiscsak nehezen lehetett a Ford család ellen irányuló rosszakaratnak bélyegezni.
– Hát jól van, Harry - jegyezte meg -, én belátom, sok minden igaz abból, amit mondtál, de neked is meg kell engedned, hogy működik ott irántatok jótevő szellem is, az, aki kenyeret-vizet adott, és megszabadított benneteket...
– Jack! - vágott közbe Harry. - Az a jótevő lény éppen olyan valóságosan létezik, mint a gonosztevő, és egyik sem természetfölötti jelenség, mint ahogy te azt hinni hajlandó vagy!... És én mindkettőjüket keresem, és kutatni fogom a bánya legrejtettebb zugaiban is!...
– No, és kutatásaidban akadtál-e valamilyen nyomra? - kérdezte Jack Ryan.
– Talán... - felelte Harry. - Halljad csak... Innét, Új-Aberfoyle-től öt mérföldnyire nyugatnak, ama sziklatömegben, amelyen a Lomond emelkedik, természetes akna mélyed a sziklatömeg gyomrába. Úgy egy hete, meg akartam mérni a mélységét. Hát amint az aknába hajolva, leeresztett mérőónomat figyeltem, úgy tetszett, mintha az akna levegőjét valamilyen nagy szárnyfélék csapkodnák...
– Az bizonyosan a bánya folyosóiból odatévedt madár lesz... - szólt közbe Jack.
– Várj csak, Jack, ez még nem minden... Még aznap visszatértem az aknához... Akkor meg mintha valami nyöszörgésfélét hallottam volna.
– Nyöszörgést?! - kiáltott föl Jack. - Tévképzet lesz az, Harry! Jószerint a levegő suhogásának a nyüszítő zaja... ha csak nem valami bányaszellem...
– Holnap azonban - folytatta Harry - tudom már, mit teszek.
– Holnap? - kérdezte Jack, és jól szemügyre vette barátját.
– Igen, holnap! Leszállok abba a feneketlen aknába...
– De Harry, hiszen az istenkísértés!
– Dehogy az, Jack, sőt inkább az Úristen segítségét kérem a vállalkozásomhoz... Holnap mi ketten ott, az akna nyílásánál találkozunk, és elhívjuk néhány társunkat is. Majd egy jó hosszú kötelet kötünk a derekamra, valamilyen közös jelben megállapodunk, és aztán ti engem le is eresztetek, meg föl is húztok... Ugye, Jack, számíthatok rád?
– Harry - szólt komolyan Jack Ryan -, én megteszek mindent, amit kívánsz, hanem újra mondom, hogy bolondságot csinálsz!...
– Hidd el, talán jobb egyszer bolondságot is tenni, mint elviselni azt az örökös lelki nyugtalanságot, hogy nem teszünk, amikor tehetnénk!... - hangzott Harry határozott felelete. Tehát holnap reggel, hat órakor!... Egyébként pedig szót se senkinek!... Isten veled, Jack!...
S hogy folytatnia ne kelljen a beszélgetést és ne kelljen tovább viaskodnia Jack Ryan ellenvetéseivel, hát sarkon fordult, faképnél hagyta barátját, és hazament.
Azt el kell ismernünk, hogy Jack Ryan aggodalmai éppenséggel nem voltak túlzottak. Ha Harrynak csakugyan van valamilyen személyes ellensége, és az abban a mélységben lakozik, akkor Harry nyilván sokat kockáztat, amikor leszáll oda, hogy fölkutassa... És hát miért ne lehetne mindez így?
– Mindenekfölött miért vág neki ilyen életveszélynek?!... ismételgette Jack Ryan. - Miért keresi ilyen úton-módon olyan dolgok nyitját, amelyek olyan egyszerűek és maguktól értetődnek, mint a bányamanók dolgai?!...
Bármint legyen is, másnap reggel Jack Ryan, szakaszának három munkásával és Harryvel a gyanús akna nyílásához ért.
Harry senkinek sem szólt a tervéről, sem James Starrnak, sem az apjának. Így tett a maga részéről Jack Ryan is. A többi bányász, ha látta is távozásukat, hát azt gondolta, hogy valamelyik széntelep vastagságának a fölméréséről van szó, és nem törődött velük.
Harry egy kétszáz láb hosszúságú kötelet hozott magával; nem volt valami vastag, hanem annál erősebb. Mivel az aknába kézzel-lábbal sem leereszkedni, sem fölkúszni nem lehetett, hát e kötél segítségével szándékozott megtenni azt az utat, és úgy vélekedett, hogy az elég jól elbírja őt. Társai azt a föladatot kapták, hogy lassan leeresszék, azután pedig fölhúzzák. A kötél megrándítása volt a közösen megállapított jeladásuk.
Az aknanyílás elég tágas, úgy húsz lábnyi átmérőjű lehetett. Erős gerendát fektettek rajta keresztbe, aköré csavarták a kötelet, hogy az mindig az akna tengelyében maradjon. Erre az óvintézkedésre azért volt szükség, nehogy Harry a leszálláskor nekiütődjék az oldalfalak valamelyik rejtett sziklájának.
Harry el volt szánva.
– Tehát kötöd az ebet a karóhoz, hogy kikutatod ezt a feneketlen mélységet? - kérdezte tőle komor hangon Jack Ryan.
– Igen, Jack!... - felelte kurtán Harry.
A kötelet Harry derekára kötötték, azután még a hónaljához is, nehogy a teste ferdén elhajoljon.
Ilyenformán Harry mindkét keze szabadon maradt. Övére biztonsági lámpást akasztott, oldalára pedig egy bőrtokba dugott, széles pengéjű skót kést.
Harry a gerenda közepéig ment, amely köré a kötelet tekerték.
Azután társai óvatosan engedni kezdték a kötelet, és ő apránként elmerült a mélységben.
Mivel a kötél csak lassan tekerődzött lefelé, a lámpa fénye pedig egymás után megvilágította az aknafalak minden pontját, ekképp Harrynak módjában állt, hogy gondosan szemügyre vegye a környezetet.
Az akna fala réteges volt, és a felülete olyan sima, hogy azon meg se sérthette volna magát.
Az előre tervbe vett lassú, fokozatos - másodpercenként úgy egy lábnyi - ereszkedés közben Harry részint mindent jól láthatott, részint pedig minden eshetőségre készen tarthatta magát.
Két percig, vagyis tehát úgy százhúsz lábnyi mélységig, semmi megjegyzésre méltó dolog nem történt. Rejtett folyosók semerre sem nyíltak az aknából, amely lefelé egyre tágult, mint valami harang. Azután hidegebb levegőt kezdett érezni, amiből azt következtette, hogy az akna alsó vége valamely nyíláson át kapcsolatban áll a barlang mélyebb helyiségeivel.
A kötél egyre csak csúszott. Vak sötétség fogta körül a leszállót, és teljes síri csönd. Ha valamely élőlény csakugyan e titokzatos mélységben keresett menedéket, akkor az ez idő szerint vagy nem tartózkodott a közelben, vagy semmi sem árulta el a jelenlétét.
Amint Harry lejjebb-lejjebb ért, azonmód növekedett a bizalmatlansága; kirántotta hüvelyéből a kését, és a jobb kezébe szorította.
Valami száznyolcvan lábnyi mélységben egyszer csak úgy érezte Harry, hogy feneket ért, a kötél is meglazult, és többé nem siklott tovább.
Harry egy pillanatra föllélegzett. Amitől félt, s aminek a gondolatától szabadulni nem tudott, az nem történt meg: tudniillik senki sem vágta el feje fölött a kötelet. Másfelől semmiféle zugot sem vett észre az akna falain, amelyben valamely lény elrejtőzhetett volna.
Az akna feneke igencsak összeszűkült.
Harry leakasztotta övéről a lámpást, és fénykévéjét végigjártatta az akna alján. Csakugyan nem tévedett következtetésében.
Szűk rés nyílt menedékesen onnét a barlang mélyebb részeibe. Erősen lehajolva léphetett csak be abba, és másképp, mint négykézláb, nem volt az járható.
Harry tudni akarta, hogy merre ágazik el a folyosó, és nem nyílik-e valamilyen másik mélységbe.
Lehasalt hát a fenékre, és kúszni kezdett előre. Ám csaknem ugyanabban a pillanatban akadályba ütközött.
Megtapogatta, és úgy érezte, hogy emberi test az, amely elzárja a szűk utat.
Harry visszarettent, de azután mintha csak valami ellenállhatatlan erő vonzaná, újra odakúszott.
Nem esett érzékcsalódás áldozatául!...
Az, ami útjában elakasztotta, valóban emberi test volt. Megtapogatta, és meggyőződött róla, hogy bár végtagjai már hidegek, de a halál fagya még nem járta át az egész testet.
Magához ölelte, az aknafenékre vonta és lámpájával rávilágított: mindezt szinte hamarabb megtette, mint amennyi idő kell annak az elmondásához.
– Egy gyermek! - kiáltott föl Harry.
A mélység alján talált gyermek még lélegzett, de olyan gyengén, hogy Harry azt hitte: mindjárt vége lesz. - Nem volt veszteni való ideje; a szegény teremtést nyomban föl kell vinnie, a cottage-ba kell szállítania, és Madge gondjaira kell bíznia, ha megmenteni akarja!...
Harry tehát feledve minden egyebet, a kötelet ismét magára fűzte, a lámpát övére akasztotta, baljával a melléhez szorította a gyermeket, fölfegyverzett szabad jobbjával pedig megadta a fölvonáshoz megállapított jelet.
A kötél megfeszült, és az emelkedés szabályszerűen megkezdődött.
Harry most még jobban figyelt maga körül, hiszen ezúttal egy másik élet is kockán forgott.
Az első pillanatokban semmi sem zavarta az emelkedést, amikor egyszerre csak Harry úgy érezte, mintha az akna levegője mozgásba jönne.
Maga alá tekintett.
Akkor a félhomályból valamilyen sötét tömeg bontakozott ki lassan-lassan, és oldalát súrolva, föléje emelkedett.
Óriási nagyságú madár - a fajtáját fölismerni nem tudta - suhant föléje döbbenetes erejű, hatalmas szárnycsapásokkal.
A szárnyas fenevad néhány pillanatig lebegve várt, azután pedig szörnyűséges vadsággal Harrynak rontott.
Harry csakis a szabad jobb kezével védekezhetett a bestia veszélyes csőrcsapásai ellen.
Harry elszántan védekezett, miközben a gyermeket is oltalmazta, ahogy csak bírta. Egyébként a madár nem is a gyermeket, hanem őt ostromolta. A védekezést igen megnehezítette, hogy közben körbe forgott a kötélen: sehogy sem tudta halálosan megsebesíteni könyörtelen támadóját.
A küzdelem tehát egyre tovább tartott. Harry tele tüdőből ordított ama reményben, hogy odafönn meghallják.
Úgy látszott, hogy meg is hallották, mert a kötél azonnal gyorsabban húzódott fölfelé.
Még valami nyolcvan lábnyi út volt előtte, a madár pedig egyre dühösebben csapkodott a szeme felé. Ekkor végül mégiscsak sikerült késével megdöfnie a szárnyán, mire a madár vérfagyasztó rekedt vijjogással eltűnt a mélységben.
Hanem ugyanabban a pillanatban borzalmas veszély ötlött a szemébe. Amint ugyanis késével a madár ellen vagdalkozott, valahogy pengéjének az éle a kötélhez ért, és átvágta egyik fonalát.
Égnek meredt minden hajaszála...
A kötél lassan szakadozott, alatta pedig száznál több lábnyi mélység tátongott...
Kétségbeesett kiáltás tört ki a torkán.
A félig elmetszett kötél második fonala is elpattant ekkor a kettős teher alatt.
Harry elejtette a kését, és a kötél szakadásának pillanatában szinte emberfölötti erővel sikerült jobbjával megragadni a vágás fölött. Hanem bármilyen vasmarokkal kapaszkodott is, rémülten érezte, hogy a kötél egyre csúszik ki az ujjai közül.
Két kézzel is megragadhatta volna a kötelet, ha föláldozza a másik karján nyugvó gyermeket. Ez azonban még csak eszébe sem jutott.
Eközben Jack Ryan és társai, Harry kiáltásaitól megriadtan, ugyancsak sietve húzták fölfelé a kötelet.
Harry azt hitte, hogy sohasem ér föl már az akna szájához. Veríték lepte el az arcát, szeme lecsukódott, már csak a lezuhanást várta, majd ismét kinyitotta a szemét...
Hanem abban a pillanatban, amikor a kötélvéget már majdnem eleresztette, megragadták, és a gyermekkel együtt az akna nyílása mellé helyezték.
Azonnal magához tért, és szótlanul bukott társainak a karjai közé.