Coal-City

Három esztendővel az elbeszélt események után, a Joanne vagy Murray-féle útikönyvek, mint valami „nagy látványosságot” ajánlották a Stirling megyében megforduló számos utazónak, hogy látogassák meg az új-aberfoyle-i kőszénbányákat.

Sem az Óvilág, sem az Újvilág semmiféle országának a kőszénbányája nem nyújtott ahhoz hasonló, különös látványt.

Elsősorban is a látogató minden veszedelem és fáradság nélkül juthatott a bányaművelés helyére, a megye fölszínétől másfél ezer lábnyi mélységre.

Két mérföldnyire Callandertől délnyugatnak, egy menedékes alagút bejárata nyílt, tornyocskákkal, párkányzatokkal és egyéb díszítményekkel ékesítve: ez a tágas, lassú lejtésű alagút vezetett egyenesen abba a csodálatos barlangvilágba, mélyen a skót föld belsejébe.

Kettős vágányon, vízműtől hajtott kocsik tartották fönn a közlekedést óráról órára a felszín és e föld alatti helyiség között, amelyet, talán kissé hivalkodva is, „Coal-City”-nek, azaz a Kőszénvárosnak hívtak.

A látogató, ha leért Coal-Citybe, ott olyan környezetbe jutott, ahol az elektromosság játszotta a főszerepet: az fűtött és világított.

Mert bármilyen nagy számú szelelőakna nyílt is fölötte, mégsem juthatott le azokon át annyi napfény, amennyi megvilágíthatta volna Új-Aberfoyle sötét zugait. Hanem azért tündöklő világosság töltötte azt be mindenütt, erős elektromos áram gócai árasztották fényüket a napfény helyett. Ezek csüngtek a boltozatok ívein, ilyenek ragyogtak a természetes oszlopokhoz erősítve, és valamennyit elektromagnetikus gépekkel fejlesztett áram táplálta szakadatlan. Mint Napok és csillagok fénylettek, csillogtak, és együttesen bőséges világosságot vetettek az alanti birodalomra. És ha a pihenés ideje elérkezett, egyetlen árammegszakító elegendőnek bizonyult, hogy mesterséges éj boruljon a kőszénbánya mélységeire.

Mindezek a készülékek, nagyok és kicsinyek, légüres térben működtek, azaz fény-íveik a környező léggel sehol érintkezésbe nem kerültek. Ez arra volt jó, hogy ha esetleg annyi bányalég keverednék is a levegőbe, amely robbanást szülne, azért robbanástól egyáltalán nem kellett tartaniuk. Ez az elektromos erő látta el kivétel nélkül mind az ipari, mind a házi élet sokféle szükségletét, éspedig Coal-City házaiban csakúgy, miként Új-Aberfoyle művelés alatt álló tárnáiban.

Azt mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy azok a sejtelmek, amiket annak idején James Starr az új bánya kőszéngazdagságát illetőleg kifejezett - mind teljesültek. A kőszénerek gazdagsága kiszámíthatatlan nagyságú volt. A bányák a nagy barlangtól nyugatnak estek, Coal-Citytől úgy negyedmérföldnyire, ott fogtak először a munkához. Így hát a helyiség nem feküdt a bányaművelés központjában. A mélymunka és a fölszíni munka lég- és szállítóaknák útján egyenes összeköttetésben állott, és ezek révén érintkeztek a különféle emeletek összes tárnái is a fölszínnel. A nagy alagút, a maga vízműtől hajtott vasútjával pusztán csak Coal-City lakosainak szállítására volt berendezve.

Ki-ki emlékezhet még arra, hogy milyen volt az a különös alakú nagy barlang akkor, amikor az öreg bányamester és társai az első kutatás alkalmával alatta megálltak. Fejük fölött mint valami óriási templom kupolája, fölségesen emelkedett a sziklaboltozat gerinces íveivel. A kupolát tartó oszlopok fokozatosan olvadtak össze a réteges sziklatetőkkel úgy háromszáz lábnyi magasságban - tehát az egésznek a magassága körülbelül egyezett annak a kentucky-i barlangnak a „Mamut-dóm”-jával.

Tudvalevőleg abban az óriási csarnokban - amely az összes amerikai föld alatti helyiségek legnagyobbja - ötezer ember kényelmesen elfér. Új-Aberfoyle eme részében ahhoz hasonlóak voltak az arányok, sőt a helyiségek elrendezése is. Csakhogy annak a híres barlangnak bámulatra méltó cseppkövei helyett itt a szem mindenfelé duzzadó kőszénerekbe ütközött, amelyek kibuggyanni látszottak a fölöttük nyugvó réteges kőzetek szörnyű nyomásától. A legfeketébb szurokszén törési lapjai, kidudorodásai szinte ragyogtak az elektromos fénysugarakban.

E hatalmas boltozat alatt mély tó terült el, terjedelmét tekintve a Mamutbarlang „Holt-tenger”-éhez hasonló. A tó átlátszó vizében nyüzsgött a sok vak hal, és James Starr azt Malcolm-tavának nevezte el.

Ilyen volt az az óriási terjedelmű barlang, ahol Simon Ford az ő új cottage-ját fölépítette, és azt az edinburgh-i Princes-street legszebb palotájával sem cserélte volna el. A házikó a tó partján feküdt, és öt ablaka a látóhatáron túl terjedő tó sötét vizére nézett.

Két hónap múlva Simon Ford cottage-ának a szomszédságában új épület emelkedett: James Starr háza. A mérnök testtel-lélekkel csüggött Új-Aberfoyle-bányán. Ott akart lakni maga is, és ugyancsak elkerülhetetlen dolognak kellett annak lennie, amiért ő a fölmenetelre elszánni tudta magát. Itt élt ő igazában, az ő bányászvilága környezetében.

Az új széntelepek fölfedezése után a régi bánya munkásai is hátat fordítottak ekének és boronának, hogy újra megragadják a bányászcsákányt és kalapácsot. Odacsalogatta őket az a bizonyosság, hogy ott soha nem lesz munkanélküliség; édesgette őket a nagy kereset, amellyel a szerencsés bányaüzem kecsegtette a dolgos munkásembert: így hát elhagyták a föld színét a föld alattért, letelepültek ők is a bányában, amely a maga hatalmas természeténél fogva, mindnyájuk befogadására alkalmasnak bizonyult.

A bányászok téglaházai egymástól kis távolságra, festői rendetlenségben szóródtak széjjel; egyesek a Malcolm-tó partján emelkedtek, mások azokon a magaslatokon, amelyek szinte úgy támogatták a boltozat oldalfalait, mint ahogy a székesegyházakét támogatják a gyámívek. A sziklát bontó csákányosok, a kőszenet hordó talicskások, a munkavezetők, a folyosókat kipárnázó ácsok, az utakra ügyelő útcsinálók, a kiaknázott odúkat holtkővel betömő töltők és végül mindazok a munkások, akik a mély munka sok sajátos dolgát végzik: egymás után Új-Aberfoyle-ba költözködtek, és lassanként megalapították Coal-City városát a Katrine-tó keleti vége alatt, Stirling megye északi részén.

Amolyan flamand falura formádzott, amint ott a Malcolm-tó mellett feküdt. Valamennyi épület fölött a Szent Egyed tiszteletére emelt kápolna uralkodott egy magas, óriási szikla tetején, amely annak a föld alatti tengernek a vizében fürösztötte a lábát.

Szó sincs róla, hogy ez a föld alatti város, amelyet a magas boltozatokról csüngő, sziklaoszlopokra erősített, élénk fényű elektromos napjai, csillagai világítottak meg, valamilyen csodálatos, kissé idegenszerű látványt nyújtott, és teljesen igazolta Murray vagy Joanne útikönyveinek az ajánlatát. Tódultak is oda a látogatók sokan.

Mondanunk sem kell, hogy Coal-City lakói büszkék voltak az ő városukra. Csak igen ritkán távoztak el belőle, utánozták ebben is Simon Fordot, aki sohasem akarta elhagyni. Az öreg bányamester azzal állt elő, hogy „odafönn” mindig csak esik és - ismerve az Egyesült Királyság időjárását - nem mondhatjuk, hogy állítása nem felelt meg a valóságnak. Új-Aberfoyle családai tehát jól érezték magukat. A három esztendő alatt olyan jólétre vergődtek, amilyent odafönn sohase tudtak volna elérni. És a kisbabák, akik a munka megkezdése óta születtek, sohasem jártak még fönn, a külső levegőn.

Ezekről mondta aztán Jack Ryan:

– No lám, ezek a gyerekek már másfél esztendeje elhagyták a szopást, és mégsem jöttek még napvilágra!

Meg kell ugyanis jegyeznünk ez alkalomból, hogy Jack Ryan az elsők közt volt, akik a mérnök fölhívására idesereglettek. Az a jókedvű fiú kötelességének tartotta, hogy folytassa a régi mesterségét. A melrose-i major tehát elvesztette dalnokát és dudását, amit azonban nem úgy kell érteni, mintha Jack Ryan ezentúl többé nem énekelt volna. Sőt még inkább! Azoknak az új-aberfoyle-i jó visszhangoknak ugyancsak volt mit visszhangozniuk a kő-tüdejükkel!...

Jack Ryan Simon Fordék új cottage-jában lakott. Egy szobácskát ajánlottak föl neki annak idején, ő pedig egyszerű, független emberként, minden teketória nélkül elfogadta. Az öreg Madge igen szerette őt derekas jelleméért és jókedvéért. Azután egy kicsit osztozott is annak hiedelmében, miszerint a bányában bizony vannak kísértetek, és ha úgy magukban voltak, hát olyan hátborzongató rémhistóriákat beszéltek el egymásnak, amilyenek az ilyenekben méltán gazdagnak mondható északi mitológiából csak tellettek.

Ilyenformán Jack Ryan a cottage-nak igen sok örömet szerzett, mint muzsikus és amolyan igazi jó fiú és rendes munkásember. A munka megkezdése után félesztendőre már a mélymunkások egyik szakaszának a vezetőjévé léptették elő.

– Már az mégiscsak derék dolog volt, Ford úr! - mondta néhány nappal az előléptetése után. - Ön egy új kőszéntelepet fedezett föl, és ha életébe kerül is, hát, bizony Isten! azt is föláldozta volna!

– Nem úgy van, Jack, csak úgy ütött ki jól ez a vásár, hogy mi is itt vagyunk! - válaszolt az öreg bányamester. - Egyébként sem Starr úr, sem én soha feledni nem fogjuk, hogy csakis neked köszönhetjük az életünket!...

– Nekem ugyan nem... - felelte Jack Ryan. - Inkább Harrynak, akinek az a jó ötlete támadt, hogy elfogadta meghívásomat az irvine-i búcsúra...

– És azután nem jött el, ugyebár? - szólt közbe Harry, és megszorította pajtása kezét. - Nem, Jack, az teljesen a te érdemed, a tiéd, aki nem törődtél a sérüléseiddel, egy napot, egy órát se mulasztottál el, hogy bennünket még életben megtalálhass ebben a bányában!

– Ej, nem úgy van! - feleselt a makacs legény. - Minek azt annyit emlegetni, ami szóra se érdemes! Mindössze igencsak kíváncsi voltam a dolgaidra, Harry, ennyi az egész. Hanem, hogy mindenkinek megadjuk azt, ami megilleti, hát azt mondom, hogy anélkül a megfoghatatlan szellem nélkül...

– No, csakhogy már itt vagyunk! - kiáltott föl Simon Ford. - Tehát szellem!...

– Igen hát, szellem, vagy manó vagy tündér fia - ismételte Jack Ryan -, vagy lidérc unokája, kobold vagy urisk, vagy bánom is, amit akartok! Hanem annyi bizonyos, hogy nélküle mi soha, de soha nem találunk el abba a folyosóba, ahonnét ti kiszabadulni többé nem tudtatok!

– Kétségkívül - felelte Harry. - Csak az a kérdés, hogy az a segítő igazán természetfölötti lény volt-e, aminek te tartod.

– Hát persze hogy az volt! - kiáltott föl Jack Ryan. - Olyan természetfölötti, mint a lidérc, akit látni lehet, amint kezében tartott lángjával futkos, ha azonban meg akarjuk fogni, hát eliramlik, akár a tündér, és eltűnik, mint az árnyék! Várj, csak várj, Harry, nyugodtan, előbb-utóbb találkozunk mi még azzal újra!

– Jól van, Jack - szólt Simon Ford -, legyen az szellem vagy nem szellem, mi igyekezzünk rátalálni, és ebben te is szükségképp segíteni fogsz.

– Veszedelmes dolog lesz az, Ford uram! - felelte Jack Ryan.

– Hagyd csak, Jack, majd meglátjuk!...

Könnyen elképzelhetjük, hogy az új-aberfoyle-i birtokot hamarosan jól ismerte a Ford családnak minden tagja, de legkivált Harry. Ez a szorgalmas fiatalember fölkutatta annak minden zegét-zugát, és hovatovább azt is meg tudta mondani, hogy a bánya ez és e része fölött a fölszínnek milyen pontja, földrajzi helye van. Tudta, hogy eme rétegek fölött a Clyde-öböl terül el, amazok fölött pedig a Lomond- vagy a Katrine-tó. Ezeken az oszlopokon nyugszik a Grampian-hegység, amazok a boltozatok pedig a Dumbarton talapzatát alkotják. A fölött a hosszú tó fölött fut a balloch-i vasút, itt meg a skót partok végződnek. Itt kezdődik a tenger, és tisztán hallható is annak a zúgása a napéjegyenlőségi viharok alkalmával.

Harry így ezeknek a természetes katakombáknak a legkiválóbb „vezetője” lehetett volna, és ami szolgálatot tesznek az Alpok vezetői a havas csúcsokon ragyogó napvilágnál, ugyanarra volt ő képes a bánya teljes homályában a maga páratlan ösztönével.

És hogy szerette ezt az Új-Aberfoyle-t! Lámpáját sapkájára tűzve, hányszor de hányszor merészkedett birodalmuk legrejtettebb mélyeibe! Ügyesen kormányozott csónakján, sorban kutatta ki a földmélyi tartomány tavait. Vadászott is, mert sok madár tévedt be a barlangba, hosszú farkú récék és vadkacsák, bukó rucák, amelyek a tavak sötét vizeiben nyüzsgő halakból lakmároztak. Azt mondhatjuk, hogy a szeme lassanként úgy hozzászokott a homályban való jó látáshoz, mint ahogy a tengerészek szeme szokik hozzá a hatalmas látókörhöz.

Így járva-kelve, egyúttal örökösen reménykedett, hogy egyszer csak mégis találkozni fog azzal a titokzatos lénnyel, akinek - szó ide, szó oda - mégiscsak elsősorban köszönhette, hogy övéivel együtt megmenekült. Vajon célt ér-e? Ha sejtelmére hallgatott, az azt mondta: igen; ha azonban eddigi kutatásainak csekély eredményét tekintette, úgy belátta, hogy: nem.

Ami az öreg bányamester családja ellen irányuló merényleteket illeti, még a fölfedezés előtti időkből: azok Új-Aberfoyle megnyitása óta nem ismétlődtek meg.

Így teltek-múltak a napok ebben az idegenszerű birodalomban.

Azt pedig senki se képzelje, hogy ebben a föld alatti városban soha nem szórakoztak, s az élet egyhangú volt. Nem volt biz az, még a városka kezdeti időszakában sem.

Aminthogy nem is lehetett másképp. Hiszen ennek a népségnek ugyanaz az érdeke, ízlése volt, anyagi javakban is közel álltak egymáshoz, igazán: mindnyájan szinte egy családhoz tartoztak. Megismerkedtek, folyamatosan érintkezésben álltak egymással, és úgyszólván eszükbe sem jutott ott künn, a fölszínen keresni valami szórakozást.

Vasárnaponként nagy sétákat tettek a bányában, vagy kirándultak a tavakra, és mindez kellemes szórakozás volt.

Aztán gyakran fölhangzott a duda hangja is ott a Malcolm-tó partján, és e nemzeti hangszer hívogató szavára csakhamar mindenhonnan odasereglettek a derék skótok. Táncra perdültek, megkezdődött a vigadozás, és minden ilyen mulatságnak igazi királya Jack Ryan volt a maga csinos felföldi öltözetében.

Mindennek pedig az lett a következménye, hogy - az öreg Simon Ford mondásaként - Coal-City bátran mérkőzhetett Skócia fővárosával; azzal a várossal, amelyet télen a hideg, nyáron a meleg gyötör, amelynek gyakran olyan gyalázatos az időjárása, levegőjét pedig úgy bepiszkítja gyárainak a füstje, hogy méltán rászolgált ismeretes csúfnevére: „a vén füstös”.¹