Nell a cottage-ban

Két órával ezek után Harry is - aki csak lassanként tudta összeszedni magát -, valamint a végelgyöngülésben lévő gyermek is, eljutott a cottage-ba Jack Ryannak és társainak a segítségével.

Itt elbeszélték a történteket az öreg bányamesternek, Madge pedig minden gondját arra a szegény teremtésre fordította, akit a fia megmentett.

Harry ama tévhitben leledzett, hogy egy fiút hozott föl a mélységből... Pedig hát az egy tizenöt-tizenhat éves lányka volt: réveteg és elbámuló tekintetű, a szenvedéstől megnyúlt, halvány arcocskájú, amelyet tán sohasem fürösztött napsugár; apró, törékeny termetű, igencsak különös, mindazonáltal kedves jószág. Jack Ryan tüstént bányatündérnek nézte, és nem is ok nélkül. Ezek a sajátos körülmények, az a kivételes környezet, amelyben mindeddig a lányka élhetett, mind azt látszottak bizonyítani, hogy csak úgy félig-meddig tartozik az emberiséghez. Arcvonásai olyan idegenszerűen hatottak, és a szeme olyan zavaros pillantással tekintett körül a cottage lámpáinak világosságában! Szegénykét szerfölött gyötörte a fény, nyilván soha nem látott még ilyet.

Így festett a lányka, amikor Madge ágyán, mintha valamilyen hosszú álomból ébredne, valamelyest mégis magához tért. A jó öreg skót asszony megszólította:

– Hogy hívnak, édes lányom?

– Nellnek¹ - felelt a fiatal leány.

– Nell - kérdezte tovább Madge -, mondd csak, mi bajod van?

– Éhes vagyok!... - suttogta Nell. - Nem ettem már... már...

E néhány szavából is érezni lehetett, hogy Nell elszokott a beszédtől. Nyelvjárásban, mégpedig abban a régi gael² tájszólásban beszélt, amellyel gyakorta társalgott Simon Ford és családja is.

A lány feleletére Madge nyomban különféle ennivalókat hozott.

A szegény lány szinte éhen veszett. Ám hogy mennyi ideig tartózkodott ott az akna fenekén? Azt megmondani nem tudta.

– Édes lányom, hány napig voltál te ott a mélységben? - kérdezte tőle Madge.

Nell egyetlen szót sem felelt rája. Úgy látszott, hogy nem is érti a hozzá intézett kérdést.

– Igen, hány napig? - kérdezte újra Madge.

– Napig?... - kérdezte álmélkodva Nell, mintha fogalma sem lenne, mit is jelent ez a szó.

Azután megcsóválta fejét, mint az olyan ember, aki nem érti, hogy voltaképp mit is kérdeznek tőle.

Madge kezébe vette Nell kezét, végigsimogatta, hogy mennél több bizalmat öntsön beléje.

– Milyen idős vagy, lányom? - kérdezte azután, és ránézett azzal a biztató tekintetével.

Nell azonban újra csak a fejét rázta.

– Az, az, hány éves? - faggatta újra Madge.

– Éves?... - válaszolta Nell.

És e szónak éppen úgy nem találta a jelentését, mint ahogy egyáltalán nem értette a „nap” szót sem.

Simon Ford, Harry, Jack Ryan és társaik a szánalom és rokonszenv vegyes érzéseivel néztek reá: a szegény teremtés látványa a durva szövetű ruhájában, igen-igen meghatotta valamennyiüket.

De mindnyájuk közt Harry érezte legjobban, milyen idegenszerűen hat ez a sápadt, hunyorgó, félholt gyermeklány.

Odalépett hozzá. Kezébe fogta Nell halovány kacsóját, amit anyja közben eleresztett. Jóindulatúan Nell arcába nézett, akinek az ajka csendes mosolyra nyílt, és így szólt:

– Nell... ott lenn... a kőszénbányában... magadban voltál egyedül?

– Egyedül! Egyedül! - kiáltotta félig fölemelkedve a fiatal lány.

Tekintetéből rémület áradt, és előbb még édes nézésű szeme valamilyen vad kifejezést öltött.

– Egyedül! Egyedül! - ismételte, majd visszahanyatlott Madge ágyára, mintha ijedtében minden ereje elhagyta volna.

– Ez a szegény gyermek még túl gyönge ahhoz, hogy a mi kérdezősködéseinkre felelhessen... - szólt Madge, miután szépen lefektette ágyára. - Pár órai nyugalom és egy kis jó táplálék majd helyrehozza... Gyere, Simon! Gyere, Harry! Gyertek valamennyien, jó emberek, hadd aludjék szegény!

Madge csöndes szavára valamennyien kimentek a szobából, és Nell csakugyan, néhány pillanat múlva mélységes álomba merült.

Ezek az események nagy port vertek föl nemcsak a bányában, hanem Stirling megyében is, sőt hovatovább egész Angliában! Nell kilétéről a legkülönösebb hírek keringtek és nőttön nőttek. Ha csakugyan valamilyen ifjú tündért találtak volna a kőzetrétegek közé bezárva, és a bányászcsákányok annak, mint az özönvíz előtti lények egyikének a sziklasírját nyitották volna föl: hát nagyobb zajt az se csapott volna!...

Ilyenformán a kis Nell valósággal divatba jött. A babonás emberek új mendemondákat kerekítettek felőle. Kitalálták, hogy Nell nem más, mint Új-Aberfoyle tündére, és amikor Jack Ryan ezt közölte Harryval, az így felelt:

– Legyen, Jack, legyen hát a bánya tündére! Mindenesetre azonban csakis a jó tündére lehet! Az, aki gondoskodott rólunk, aki nekünk kenyeret és vizet adott, amikor a bánya foglyai voltunk... Csak ő lehetett, és senki más!... Ami pedig a rossz szellemet illeti, hát előbb-utóbb majd azt is fölfedezzük, ha ugyan még mindig a bányában van...

Szinte mondanunk sem kell, hogy mindezekről James Starrt elsőként értesítették.

Másnap aztán, amikor a kisleány valamelyest összeszedte magát, a legnagyobb gondossággal kikérdezték. Hanem az bizony az élet körülményeiről nagyobbrészt tájékozatlannak mutatkozott. Habár értelmes volt, mégis csakhamar kiderült, hogy bizonyos dolgokról a legelemibb fogalmai sincsenek, mint ahogy például az időről sem... Látszott, hogy nem tudja sem napokra, sem órákra osztani az időt; nem is értette e szavak jelentését. A szeme is, az örökös éjszakához szokva, csak nehezen bírt alkalmazkodni az elektromos világítás fényeihez, míg viszont a homályban rendkívül élesen látott. Ilyenkor a szembogara kitágult, és tökéletesen eligazodott a legmélyebb sötétségben is. Az is kitűnt, hogy a külvilág sohasem foglalkoztatta a lelkét, a bánya boltozatán kívül soha más boltozatot nem látott, és ama homályos barlang egy vagy néhány lakosa jelentette számára az egész emberiséget... Általában tudott-e ez a szegény gyermek arról, hogy van Nap és vannak csillagok, vannak mezők és városok? Tudott-e a nagy mindenségről, amelyben ezernyi naprendszer égitestei szórják fényüket? Méltán lehetett kételkedni ezek iránt mindaddig a percig, amelyben az ilyesfajta, idáig ismeretlen szavak valamilyen határozott értelmet nem nyertek a lelkében.

Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy vajon Nell egymagában élt-e ott a mélységben: erre nézve James Starr nem bírt kideríteni semmit sem. Az erre irányuló legcsekélyebb célzás is határtalan ijedelembe ejtette ezt az oly különös teremtést. Nyilvánvaló volt, hogy Nell vagy nem tud, vagy nem akar beszélni erről, és itt valami titok lappang, amely még fölfedezésre vár.

– Mondd csak, velünk akarsz maradni tovább is? Vagy vissza akarsz menni oda, ahol idáig voltál? - kérdezte tőle végül James Starr.

Az első kérdésre határozott „oh, igen”-nel válaszolt a fiatal lány. A másodikra ijedt sikoltással felelt, és nyomban elnémult ismét.

Ez a makacs hallgatás nyugtalanságba ejtette James Starrt is, valamint a két Fordot is. Nem tudták elfeledni azokat a megmagyarázhatatlan dolgokat, amelyek közt az új bányának a fölfedezése történt. S habár az utóbbi három esztendőben semmi különösebb eset nem fordult elő, azért még mindig rettegtek attól, hogy láthatlan ellenségük újabb támadást intéz ellenük... Ki akarták hát kutatni azt a rejtélyes aknát. Kellő kísérettel és állig fölfegyverkezve aztán végre is hajtották, de semmi gyanús nyomot nem találtak abban. Az az akna egyszerűen a széntelepekben gazdag barlang még mélyebb üregeibe vezetett.

James Starr, Simon és Harry gyakran beszéltek maguk közt erről a dologról. Ha egy vagy több gonosztevő rejtőznék a bányában, és ha azok csakugyan valamilyen cselt szőnének, akkor Nell talán mégiscsak szólna, és figyelmeztetné őket!... A kislány azonban nem szólt semmit. Hozzá se lehetett férkőzni, mert ha legtávolabbról esett is szó egykori életéről, hát az a lányt szinte önkívületbe ejtette. Jónak látták, ha többé elő se hozakodnak effélével... „Majd idővel - gondolták -, talán akarata ellen is, kipattan a titka”...

Két héttel azután, hogy Nell a cottage-ba érkezett, már igen értelmesen és buzgón segített az öreg Madge-nak. Egészen otthonosnak érezte magát új környezetében, ahol olyan jó szívvel fogadták, és szemmel láthatólag úgy viselkedett, mint aki tán élni se tudna másutt. A Ford családot azonnal megszerette, viszont ezek a jó emberek minden szó nélkül fogadott leányuknak tekintették őt attól a pillanattól kezdve, amikor lakásukba lépett.

Igazán kedves, szófogadó házi kislány lett a sápadt, szelíd Nell. Új körülményei szemlátomást megszépítették. Kétségkívül, ezek a napok voltak életének első boldog napjai. Meg is telt a szíve hálával azok iránt, akiknek ezt köszönhette. Madge a lányának tekintette, az öreg bányamester pedig szinte belebolondult, annyira örült neki. Mások is mind, mind megszerették. Jack Ryan pajtás csak egyet bánt, hogy miért nem egyedül ő menthette meg ezt a kislányt. Gyakran el is látogatott hozzájuk. Azután dalt dalra énekelt, és Nellnek tetszett a soha nem hallott ének, igen szépnek találta, mindazonáltal azt is lehetett látni, hogy Jack Ryan minden énekénél jobban szeretett Harryvel komolyan elbeszélgetni, miközben a fiatalember lassanként megismertette vele a külvilág eladdig előtte ismeretlen körülményeit.

Azt is meg kell említenünk, hogy amint Nell egyre természetesebb alakot öltött, Jack Ryan kénytelen-kelletlen bevallotta, hogy a tündérekben való babonás hite bizonyos mértékben meggyöngült. Még nagyobb csapás érte babonás hiszékenységét körülbelül két hónappal ezután.

Harry ugyanis ez idő tájt valami hallatlan fölfedezést tett, amely tökéletes természettudományos magyarázatát adta annak a boszorkányos lidérctáncnak ott fönn, az irvine-i Dundonald-várkastély romjai között.

Egy napon ugyanis, a bánya déli részeiben való hosszas kutatások után, amelyek a legszélső folyosó elképesztő méreteit derítgették föl, Harry véletlenül egy szűk résre akadt a réteges kőzetben. Amikor nagy üggyel-bajjal végigkúszott rajta, egyszerre csak nagy csodálkozására künn, a szabad ég alatt találta magát.

Az a nyílás, amely menedékesen a fölszín felé vezetett, éppen a Dundonald-kastély romjai közt végződött!

Ilyenformán tehát titkos közlekedő út volt Új-Aberfoyle és a halom közt, amelyen a várrom emelkedett. Ennek az összekötő résnek a felső nyílását pedig kívülről lehetetlen volt fölfedezni, annyira elfödték a romok és a fölötte nőtt bokrok. Maga a vizsgálóbizottság se tudott áthatolni annak idején ezen a cserjésen.

Néhány nap múlva, Harry kíséretében James Starr maga is megvizsgálta a bánya e természetes alakulatát.

– Nosza - mondta -, ez aztán leszedi lábukról a bánya babonásait!... Hej, ti manók, bányarémek, tüzes lidércek, most ugyan pusztulhattok!...

– Hanem azért azt hiszem, Starr úr - jegyezte meg Harry -, hogy nincs rajta valami sok örülnivalónk! A helyetteseik aligha jobbak, sőt bizonyára még rosszabbak!...

– Biz az úgy lehet, Harry! - folytatta a mérnök. - No de hát mit tegyünk? Nyilvánvaló, hogy azok a bányában lappangó lények ezen a szűk folyosón át közlekednek a külvilággal. Kétségkívül ők azok, akik ama viharos éjszakán fáklyákkal a kezükben a *Motalá*t a sziklazátonyra csalogatták, mint ahogy a régi parti kalózok szintén tenni szokták, és bizonyára ki is rabolják, ha Jack Ryan és társai véletlenül oda nem vetődnek! Vagy bármint történt is, majd csak kiderül minden. Íme, itt a zsiványtanya bejárata, és most csak az a kérdés: vajon még mindig ott élnek-e azok, akik mindaddig lakták?

– Bizonyára lakják, mert különben Nellt nem fogná el úgy az iszonyat, ha csak szóba is kerülnek... - szólt teljes meggyőződéssel Harry. - Úgy kell lennie, azért nem akar vagy nem mer Nell beszélni róluk!

Harrynak igaza lehetett. Mert ha a bánya titokzatos vendégei csakugyan elköltöztek onnan vagy elpusztultak, akkor mi oka lehetne, hogy a lányka tovább is olyan rémülten titkolódzik?...

James Starr ezek után föltétlenül szükségesnek találta, hogy végre-valahára lerántsák a leplet ezekről a rejtélyes dolgokról. Élt a gyanúpörrel, hogy az új bányaművelés egész jövendője függhet ettől. A legszigorúbb elővigyázati rendszabályokat léptette életbe, a hatóságot pedig értesítette az egészről. Nagy titokban megfigyelők szállták meg a Dundonald-várkastély romjait, és maga Harry is több éjszakán át rejtőzködött a bozótban, amely ellepte a várkastély dombját. Hanem mindhiába fáradoztak: semminek se jutottak a nyomára. Semmiféle élőlény nem mutatkozott azon a titkos lejárón.

Végül is abban a nézetben állapodtak meg, hogy azok a gonosztevők csakugyan végképp elhagyták Új-Aberfoyle-t. Nellről pedig eltávozásukkor nyilván azt hitték, hogy holtan fekszik már annak az aknának a fenekén. Mert az új üzembe vétel előtt minden üldözés ellen jó menedékük lehetett ugyan a bánya, de hát azóta igencsak megváltozott minden. Azóta már nehezen lehetett ott rejtve maradni. Minden józan fontolgatás amellett szólt, hogy semmi ok sincs tovább is aggódni a bánya jövendője felett. Hanem azért James Starr csak nem tudott megnyugodni, valamint Harry sem, aki egyre ismételgette:

– Nell nyilvánvalóan belekeveredett ezekbe a titokzatos dolgokba. Hiszen ha semmi félnivalója nem volna, akkor minek titkolódznék tovább? Ahhoz a legcsekélyebb kétely sem férhet, hogy körünkben igazán boldog! Szeret is mindnyájunkat! Anyámat éppenséggel imádja! Ha tehát mégis annyira hallgat a múltjáról, amely egyedül volna képes bennünket megnyugtatni a jövendő iránt, akkor e hallgatás mögött valamilyen rettenetes titoknak kell rejtőznie! Ez nyomja a szívét, de a lelkiismerete tiltja, hogy színt valljon. Egyébként meglehet, hogy nem is annyira a saját érdekében, mint inkább a mi javunkért véli legjobbnak a néma hallgatást!

Ilyen és ehhez hasonló töprengések között állapodtak meg abban, hogy a lánykával szemben mindnyájan kerülni fognak mindent, ami a múltjára emlékeztetné őt.

Egyik nap azonban Harry úgy véletlenül mégis tudathatta Nellel, hogy hitük szerint James Starr is, valamint az ő apja, anyja, sőt ő maga is mennyit köszönhet Nell jóságos segítségének.

Éppen vasárnap volt. Csakúgy, mint a megye fölszínén, itt a bánya mélyében is pihentek a munkáskarok. Jártak-keltek, sétálgattak. Húsz helyen is jókedvű dalolás hangzott Új-Aberfoyle tág boltozatai alatt.

Harry és Nell eljöttek hazulról, és lassú léptekkel ballagtak a Malcolm-tó bal partja mentén. Az elektromos napok fénye nem vetődött olyan erővel idáig, sugárkévéik szeszélyesen szóródtak szét a boltozatot tartó festői sziklák fokain. Ez a félhomály jót tett Nellnek, akinek a szeme csak igen nehezen tudott hozzászokni a világossághoz.

Egyórai séta után Harry és kísérője a Szent-Egyed-kápolna elé ért, föl az alacsony dombra, amely a tó vize fölött uralkodott.

– A te szemed, Nell, még mindig nem szokta meg a villanyvilágítást - szólt Harry -, és bizonyára nem bírná elviselni a napsugarak fényét sem...

– Nem bizony - válaszolt a fiatal leány -, kiváltképp ha az a Nap olyan, mint amilyennek, Harry, te festetted le előttem...

– Nem lehet arról szavakkal fogalmat alkotni, édes Nell - folytatta Harry -, hogy milyen ragyogóan tündököl, és milyen szép az a mindenség, amit a te szemed nem figyelhetett még meg soha... De, mondd csak, miként is lehetséges, hogy te, bár ott lenn, a bánya mélyén születtél is, soha napvilágra föl nem jutottál?...

– Pedig csakugyan nem jutottam föl soha, Harry!... - felelte Nell. - Még egész kicsi koromból sem emlékszem, hogy akár apám vagy anyám fölvitt volna oda, mert különben annak a külvilágnak valami emléke mégiscsak megmaradt volna bennem!...

– Elhiszem - válaszolta Harry. - Különben akkoriban, Nell, nemcsak te, hanem sok más ember se távozott soha a bányákból. A külvilággal való közlekedés nehéz volt, és én magam is nem egy legénykét és lánykát ismertem, akik a te korodban csakúgy nem tudtak a külvilág dolgairól, mint ahogy te nem tudsz róluk máig! Most azonban a nagy alagút vasútján, pár perc alatt a megye fölszínén vagyunk!... Várom is hát, Nell, hogy mikor szólsz egyszer már így hozzám: „- Gyere, Harry, a szemem már kibírja a napfényt! Gyere, látni akarom a Napot! Látni akarom Isten szép világát!...”

– Remélem, Harry - válaszolt a lányka -, hogy nemsokára elmondhatom már. Veled megyek, hogy megcsodáljam azt a fenti világot, és mégis...

– Mit akarsz ezzel mondani, Nell? - vágott szavába hevesen az ifjú. - Talán sajnálod azt a sötét mélységet, ahol gyermekkorodat töltötted, és ahonnét szinte holtan ragadtunk ki téged?

– Nem, Harry... - felelte Nell. - Csak arra gondolok, hogy abban a sötétségben is van ám sok szép. Ha te tudnád, hogy mi mindent lát abban az ahhoz szokott szem! Sötét árnyak vonulnak abban végig, és röptüket oly jólesik szemmel követni! Némelykor egymásba fonódó karikák keringnek az ember körül, amikből kiválni sem akarunk többé! Azután vannak ott a bánya mélyében sötét üregek, tele mégis valami bizonytalan világossággal... Zajt hallani, mintha csak hozzád beszélne valaki!... Ilyen az, Harry, hanem hát ott kellene élnie annak, aki fel akarná fogni azokat az érzelmeket, amiket én érzek, de amiket kifejezni nem tudok!

– És sohasem fogott el a félelem, Nell, ha úgy magadban maradtál?

– Harry - felelt a lány -, épp akkor nem féltem soha, ha úgy egymagamban maradtam!...

És hangja e kijelentésnél némileg elváltozott; Harry jónak látta, hogy addig üsse a vasat, amíg meleg, és így folytatta:

– De hát könnyen el is tévedhettél azokban a hosszú folyosókban! Nell, nem féltél te soha attól?

– Nem, Harry... Óh, én régóta ismerem az új bányának minden kanyarodását!

– És sohasem hagytad el?

– De igen... néhányszor... - szólt akadozva a kislány. - Néhányszor eljutottam egészen az aberfoyle-i régi bányáig.

– Te ismered hát abban a régi lakást?

– A lakást... igen, hanem a lakóit akkor se ismerném meg, ha látnám őket...

– Azok a lakók mi voltunk, Nell, az apám, az anyám és én. Mi nem akartuk sohase elhagyni azt a mi régi lakásunkat!

– Talán jobb is lett volna az mindnyájatoknak!... - suttogta maga elé a fiatal lány.

– És ugyan miért, Nell? Hát nem annak a mi nyakasságunknak köszönhető-e, hogy ezt az új bányát fölfedeztük?... Nem volt-e az a fölfedezés áldásos mindezeknek a derék munkásoknak, akik visszanyerték vele régi foglalkozásukat és a jólétüket?... Nem volt-e szerencse tenéked is, akit az életnek adott vissza, jó emberek körébe vezetett, akik téged mindnyájan úgy szeretnek!

– Énnekem szerencsét hozott!... - felelt élénken Nell. - Akármi történjék is, énnekem bizonyosan szerencsét hozott!... Hanem a többieknek... ki tudja?...

– Mit mondasz?

– Semmit... semmit!... Hanem irtózatos veszélyben forgott az, aki elsőként lépett abba a bányába!... Igen, Harry, iszonyú veszélyben! Egy alkalommal néhány könnyelmű ember odamerészkedett, messze-messze bement! Azután eltévedt...

– Eltévedt? - szólt Harry, és fürkésző pillantással Nell arcába tekintett.

– Igen... eltévedt... - válaszolt remegő hangon a lány. - Lámpájuk kialudt! És ők nem találtak vissza ahhoz a réshez, amelyen át oda bejutottak...

– És azután - kiáltott föl Harry -, ugye, Nell, egy héten át ott raboskodtak, és szinte belehaltak! És ha Isten nem küld segítségükre egy jótevő lényt, egy angyalt, ha az némi élelemmel nagy titokban el nem látja őket, utóbb pedig az elveszetteket keresőket a nyomukba nem vezeti, hát soha, de soha el nem hagyják többé azt a sírboltot!

– Hát te honnan tudod mindezt? - kérdezte a fiatal lány.

– Onnan tudom, édes Nell, hogy azok az emberek mi voltunk: James Starr... az apám... meg én!

Nell feléje fordította a fejét, megragadta az ifjú kezét, és olyan átható tekintetet vetett rá, hogy Harrynak a szíve is megrezdült belé.

– Te voltál?! - ismételte a lány.

– Igen! - felelt egy pillanatnyi hallgatás után Harry. - Az pedig, akinek mi az életünkkel tartozunk, az pedig te voltál, Nell! Nem lehetett más, csakis te egyedül.

Nell szótlanul tenyerébe hajtotta fejét. Soha nem látta őt Harry ennyire meghatottnak.

– Akik téged megmentettek, Nell - tette hozzá emelkedett hangon -, azok már neked tartoztak az életükkel, és ugye, elhiszed, hogy azt elfelejteni nem fogják sohasem?...