Csak nehány szót fogok mondani első két napi utazásunkról, Kellerné asszonysággal és fiával. Thüringia területét elhagytuk a nélkül, hogy kellemetlen találkozásunk lett volna.

Különben folyvást nagy izgatottságban levén, sebesen gyalogoltunk. Úgy látszott, mintha a fáradság nem férkőzhetne hozzánk. Az ember azt hihette volna, hogy Kellerné asszonyság és Mártha kisasszony jó példával akarnak elől járni. Mérséklésre kellett őket inteni. Rendszerint négy órai gyaloglás után egy óráig pihentünk, s ily módon az ember jókora utat tesz meg reggeltől estig.

A nem éppen termékeny vidéket sok tekervényes vízmosás szelte át és füzek és nyárfák látszottak mindenfelé. Szóval a Hessen-Nassau tartomány e része, a melyből később a kasseli kerületet alakították, meglehetősen lakálytalannak mutatkozott.

Átmentünk a schmalkaldeni kerületen is, igen kedvező idővel. Az ég borus volt és kelet felől friss szellő lengedezett. Mindamellett útitársaink meglehetősen fáradtak voltak, mikor végre augusztus 24-én, miután a thüringiai hegyektől fogva közel negyven kilometernyire útat hagytunk volna hátra, Tann elé értünk.

Itt János úr és az anyja, a megállapodás szerint elvált tőlünk. Czélszerűbb volt János úrnak elkerülnie a várost, a hol könnyen ráismerhetnek és az olvasó tudja, mi lett volna ennek az eredménye.

Elhatároztuk, hogy másnap reggel nyolcz óra tájban a fuldai uton fogunk találkozni. Ha nem jelennénk meg pontosan a kitüzött időben, ez annak volna tulajdonítható, hogy a ló és kocsi vásárlása hosszabb időt vesz igénybe, mint hittük. De Kellerné asszonyságnak és a fiának semmiesetre se szabad bemenni a városba. És ez nagyon okos elhatározás volt, mert az ügynökök ugyancsak szigorúan vizsgálták meg az útleveleinket. Szinte azt hittem, hogy le fogják tartóztatni a kiutasított idegeneket. Meg kellett mondanunk hogyan utazunk, mily körülmények közt vesztettük el a hintónkat stb.

De ez mindazonáltal hasznunkra vált. Az egyik ügynök, jutalom reményében ajánlkozott, hogy érintkezésbe tesz bennünket egy lócsiszárral. Ajánlatát elfogadtuk. Miután Lauranay úr, a ki nagyon jól beszélt németül, Mártha kisasszonyt és a nénémet a fogadóban elhelyezte volna, azonnal eljött velem a lócsiszárhoz.

Utazó hintóról szó se volt. Be kellett érnünk egy ponyvával fedett kétkerekü talyigával és egyetlen lóval. Szükségtelen megjegyeznem, hogy Lauranay úr kénytelen volt a lóért kétszeres és a talyigáért háromszoros árt fizetni.

Másnap reggel nyolcz órakor az országúton találkoztunk Kellerné asszonysággal és a fiával, a kik egy nyomoruságos korcsmában töltötték az éjszakát. János úr egy széken aludt. Kellerné asszonyság ellenben mégis ledőlhetett egy szalmazsákfélére. Lauranay úr és kisasszony, Kellerné asszonyság és Irma felültek a talyigára, a hol némi élelmiszereket helyeztem el, a melyeket Tannban vásároltunk. Ha jól összeszoronkodtunk még egy ötödik hely is maradt János úr számára, felajánlottam neki, de nem fogadta el. Végre aztán abban állapodtunk meg, hogy felváltva foglaljuk el ezt a helyet, de legtöbbnyire mind a ketten gyalogoltunk, nehogy a lovat nagyon kifáraszszuk. Ezuttal lovak dolgában nem válogathattam. Áh! szegény belzingeni állataink!

26-án este Fuldába érkeztünk, miután már messziről megpillantottuk volna a székesegyház kupoláját és egy magaslaton a francziskánusok kolostorát. 27-én átmentünk Schlinchternen, Sodonon, és Salmünsteren, a Salza és Kinzig egyesülésénél. 28-án Gelnhausenbe érkeztünk és ha a saját mulatságunk kedvéért utazunk, meg kellett volna látogatnunk az itteni régi várat, a melyben, mint azóta hallottam, valaha Barbarossa Frigyes lakott. De körülbelül szökevények lévén, egyéb dolgunk volt.

A talyiga nem haladt olyan gyorsan, mint óhajtottam volna, mert az út rossz karban volt tartva és főleg Salmünster környékén végtelen mocsaras erdőségeken vonult keresztül. A ló csak lépésben mehetett, a mi valóban nyugtalanító késedelmeket vont maga után. Tizenhárom nap óta voltunk úton. Hét nap mulva útleveleink érvényessége megszűnik.

Kellerné asszonyság nagyon fáradt volt. Mi történik, ha az ereje elhagyja, ha hátra kell őt hagynunk valamelyik városban vagy faluban. A fia nem maradhatna vele, de ha maradhatna sem engedné, hogy maradjon. János úr halálos veszedelemben forog mind addig, míg a franczia határ nem lesz közte és a porosz ügynökök közt.

Mennyi bajba került, míg keresztül vergődtünk azon az erdőségen, a mely a Kinzigtől a hessen-darmstadti hegyekig terjed! Azt hittem, hogy már soha se jutunk át a folyam tulsó partjára és míg gázlót találtunk is, sok időt kellett elvesztegetnünk.

Végre 29-én a talyiga megállt csekély távolságra Hanau előtt. Az éjszakát e városban kellett töltenünk, a mely szinte hemzsegett a katonaságtól. Miután János úrnak és anyjának hosszú útat kellett volna tenniök, hogy a várost megkerüljék, Lauranay úr és Mártha kisasszony náluk maradtak a talyigában. Én a nénémmel bementem a városba, élelmiszereket vásárolni. Másnap, 30-án találkoztunk azon az országuton, a mely a wiesbadeni kerületet vágja át. Déltájban elkerültük Offenbach városkát és este majnai Frankfurtba értünk.

E nagy városról nem mondhatok egyebet, mint hogy a folyam jobb partján fekszik és nagyon sok zsidó lakik benne. Miután a Majnán Offenbachnál keltünk át, az ottani kompon, egyenesen a Mainzba vezető útra jutottunk. Kénytelenek voltunk Frankfurtba bemenni az útlevelek láttamozása végett s e formaság megtörténte után ismét visszatértünk János úrhoz és az anyjához. Ezen éjjelre tehát nem kellett elválnunk egymástól, a mi mindig kinos pillanatot szerzett mindnyájunknak. De a mit még inkább méltányoltunk, az volt, hogy Sachsenhausenben, a Majna balpartján, ámbár szerény, de igen tisztességes éjjeli szállást találtunk.

A közös vacsora után mindenki sietett ágyába jutni, csupán én és a néném tettünk még némi bevásárlásokat.

Irma a péknél a következőket hallotta néhány embertől, a kik Keller János közkatonáról beszélgettek. Azt regélték, hogy a szökevényt Salmünster környékén elfogták, sőt az elfogatás legapróbb részleteit is tudták. Ez valóban igen mulatságos lett volna, ha e pillanatban kedvünk lett volna tréfálni.

De ennél sokkal komolyabb volt az, hogy beszéltek a Keller János ezrede legközelebb várható megérkezéséről is. Az ezred Frankfurtból Mainzon át Thionville felé volt előnyomulandó.

Ha e hír igaz volt, akkor Grawert ezredes és a fia ugyanazon az úton fognak Francziaország felé menni, a mely a mi számunkra jelöltetett ki. A lehető találkozásra való tekintettel, nem lenne-e czélszerű úti irányunkat megváltoztatni és lekerülni dél felé, ha mindjárt azt koczkáztatnók is, hogy a porosz rendőrség által kitüzött városokat elkerülve, kompromittáljuk magunkat?

Másnap, 31-én közöltem János úrral ezt a rossz hírt. Felkért, hogy ne szóljak felőle az anyjának, se Mártha kisasszonynak, a kiknek már úgyis bőven kijutott az aggodalmakból. Mainzon túl majd meglátjuk mit határozunk és hogy szükséges lesz-e egymástól elválnunk a határszélig. Ha sietünk, talán sikerül hátrahagynunk a Grawerték ezredét és hamarább elérnünk Lotharingiát.

Reggel hat órakor elindultunk. Szerencsétlenségünkre az út nehéz és fárasztó volt. Frankfurton túl mindjárt erdőkön kellett átmennünk. Ezenkivül néhány órai késést okozott Höchst és Hochheim városok megkerülése, a melyre azonban el kellett szánnunk magunkat, mert e városok tele voltak átvonuló katonasággal s hadiszeres szekerekkel. Már szinte magam előtt láttam a perczet, mikor ócska talyigánkat és sovány gebénket is lefoglalják kenyér és élelmiszer fuvarozásra. Noha Frankfurt nincs messzebb Mainztől 38 kilométernyinél, mégis csak 31-én este értünk oda.

Érthető, hogy Kellerné asszonyságnak és a fiának legnagyobb érdekében állt volna Mainzot elkerülni. E város a Rajna bal partján fekszik, a Majna torkolatánál, szemben Cassel külvárossal, a melylyel hatszáz lábnyi hosszú hajóhid köti össze.

A Francziaországba vezető utakra csak úgy lehet eljutni, ha az ember átkel a Rajnán, akár a város felett, akár a város alatt, ha ugyan nem akar átmenni a hídon.

Elindultunk tehát kompot keresni, a mely átszállítsa János urat és az anyját. Hasztalan. A komp a felsőbb katonai hatóság parancsa következtében beszüntette a közlekedést.

Este nyolcz óra volt. Valóban nem tudtuk, mit tegyünk.

– De nekem anyámmal együtt végre mégis át kell kelnem a Rajnán! - mondá Keller János.

– Hol és hogyan? - viszonzám.

A mainzi hidon, ha másutt nem lehetséges.

A következő tervben állapodtunk meg:

János úr felöltötte a köpenyemet és belecsavarta magát tetőtől talpig. Aztán megfogta a ló kantárszárát és elindult a casseli kapu felé.

Kellerné asszonyság, a talyiga fenekén huzta meg magát, az utazó ruhák alatt. Lauranay úr és kisasszony, Irma és én a két kocsipadot foglaltuk el. Így közeledtünk a bemohosodott téglákból épült régi bástyákhoz és a talyiga megállt a hidfőnél.

Itt nagy tolongás uralkodott, mert e napon vásár volt Mainzban és a vásárosok hazafelé igyekeztek. János úr az alkalommal rendkivüli lélekjelenlétet tanusított.

– Az útleveleiket adják elő! - kiáltott ránk.

Átadtam neki az iratokat, a melyet ő maga nyujtott át az őrállomás parancsnokának.

– Kik ezek az emberek? - kérdék tőle.

– Francziák, a kiket a határra kisérek.

– És kicsoda ön?

– Nevem Friedel Miklós. Fuvaros vagyok Höchstben.

Útleveleinket szigorú pontossággal vizsgálták meg. Noha teljesen rendben voltak, mégis elképzelhető, milyen aggodalmak szorították össze a szívünket.

– Ezen útlevelek érvényessége már csak négy napig tart! - jegyzé meg az őrállomás parancsnoka. - Ezen embereknek tehát négy nap mulva túl kell lenniök a német területen.

– Túl lesznek rajta, - felelé Keller János, - de nincs vesztegetni való időnk.

– Tovább!

Fél óra mulva túl voltunk a Rajnán és elszállásoltuk magunkat a Hotel Anhaltban, a hol János úr tovább játszotta a fuvaros szerepét. Hanem azért a Mainzba való bevonulásunkat soha se fogom elfeledni.

Ilyen a világ! Mennyire másféle fogadtatásban részesültünk volna két hónap mulva, miután Mainz októberben megadta magát a francziáknak! Mily öröm lett volna ránk nézve itt a földieinkkel találkozni! Milyen szivesen fogadtak volna nem csak bennünket, a kiket a franczia területről kiutasítottak, de Kellerné asszonyságot és a fiát is, ha megtudták volna életük történetét! És ha mindjárt hat hónapig, nyolcz hónapig kellett is volna e városban maradnunk, nos hát, derék ezredeinkkel együtt és a katonai becsület teljes megóvása mellett tértünk volna vissza hazánkba!

De hiába! az ember nem érkezik akkor, mikor akarná, és miután megérkezett, a fődolog az, hogy el is mehessen a tetszése szerint.

Kellerné asszonyság, Mártha kisasszony és Irma elfoglalták szobájukat a Hotel Anhaltban, János úr a lovát látta el, én pedig Lauranay úrral kimentem híreket hallani.

A legczélszerűbb volt helyet foglalni valamelyik sörházban és elkérni a legujabb hirlapokat. Valóban érdemes is volt megtudni, mi történt Francziaországon, útrakelésünk óta. A borzasztó augusztus 10-ke óta, mikor a Tuilleriákat megostromolták és a svájczi testőrséget lemészárolták, a királyi család a Templebe záratott és XVI. Lajos ideiglenesen felfüggesztetett királyi méltóságától!

Ezek oly tények voltak, a melyek csak siettethették, hogy a szövetséges seregek megszállják a franczia területet.

De az egész Francziaország is készen állt, visszaverni az inváziót.

Még mindig három hadsereg létezett: éjszakon Luckneré, a középen Lafayetteé és délen Montesquieué. Dumouriez még akkor Luckner alatt szolgált, mint alvezér.

De - és ez a hír csak három napos volt, - Lafayette, nehány társa kiséretében az osztrák főhadiszállásra ment, a hol tiltakozása daczára, letartóztatták és úgy bántak vele mint hadi fogolylyal.

Ebből megitélhető, milyen érzelmeket tápláltak ellenségeink minden iránt, a mi franczia volt, és megitélhető az is, milyen sors várt volna ránk, ha a katonai ügynökök útlevél hiányában elfogtak volna bennünket.

Igaz, hogy nem kellett elhinni mindent, a mit az ujságok irtak. A dolgok valódi állása az utolsó órában a következő volt:

Tudva levő dolog, hogy Dumouriez, az éjszaki és a központi hadseregek főparancsnoka a legvitézebb katonák közé tartozott. A német császár és a porosz király Mainzba mentek, mert a legelső csapásokat ellene akarták intézni. A szövetségi hadsereget a braunschweigi herczeg vezényelte. E seregeknek rendeltetésük volt, miután az Ardenneken keresztül betörtek Francziaországba, a chalonsi úton előnyomulni Páris felé. Hatvanezer poroszból álló hadoszlop Luxenburgon keresztül Longwy ellen indult. Harminczhatezer osztrák, két csapatban, Clairfayt és Hohenlohe herczeg vezénylete alatt a porosz hadsereg két szárnyát fedezte. Ilyen borzasztó tömegek fenyegették Francziaországot.

Ezeket a dolgokat, a melyekről csak később értesültem, azért mondom el most, mert érthetővé teszik a helyzetet.

Dumouriez Sedanban volt huszonháromezer emberrel. Kellermann, a kit Luckner helyére neveztek ki, Metzet tartotta megszállva húszezer emberrel. Custine Landauban állt tizenötezer katonával, Biron Elszászban harminczezerrel, hogy a szükség szerint akár Dumouriezvel, akár Kellermannal egyesülhessenek.

Végre a hirlapok legutolsó hírei szerint a poroszok bevették Longwyt, ostromzár alá fogták Thionvillet és a hadsereg zöme előnyomult Verdun felé.

Visszatértünk a fogadóba és mikor Kellerné asszonyság a történtekről értesült, határozottan vonakodott elvesztegettetni velünk huszonnégy órát Mainzban, noha e pihenőre nagy szükség lett volna. Reszketett attól a gondolattól, hogy a fiát felfedezhetnék. Ennélfogva másnap, szeptember elsején útnak indultunk. Körülbelől tizenkét mértföldnyi távolság volt még köztünk és a franczia határ közt.

A lovunk, bármit tettem is, nem ment sebesen. Pedig mennyire sürgetett bennünket az idő! Csak estefelé pillantottuk meg egy hegyen egy régi vár romjait. A hegy alatt Kreuznach feküdt, a koblentzi kerület jelentékeny városa a Nahe partján, a mely, miután 1801-től fogva a francziáké volt, 1815-ben megint porosz kézre került.

Másnap Kirn mezővárosba értünk és huszonnégy órával később Birkenfeldbe. Szerencsére, el levén látva élelmiszerekkel, elkerülhettük e kisebb városokat, a melyek úti irányunkba nem voltak bejegyezve. De éjjeli szállásul be kellett érnünk a talyigával és az ilyen körülmények közt töltött éjszakák nagyon kínosak voltak.

Ugyanez történt szeptember 3-án este is. Másnap éjfélkor letelt a határidő, a melyet a német terület elhagyására engedélyeztek. És még két napi járóföld választott bennünket a határszéltől! Mi történik velünk, ha a porosz ügynökök el találnak bennünket fogni, érvénytelen útlevéllel a zsebünkben?

Talán lekerülhettünk volna dél felé, Sarrelouis irányában, a mely a legközelebb fekvő franczia város volt. De ezzel azt koczkáztattuk volna, hogy a Thionville ostromzárolásának erősítésére siető porosz csapatok kezébe kerülünk. Előnyösebbnek látszott inkább a hosszabb útat választani e veszedelmes találkozás elkerülése végett.

Utóvégre is jó erőben és egészségben és már csak nehány mértföldnyire voltunk a határtól. Hogy mink, tudniillik Lauranay úr és kisasszony, a néném s én szerencsésen eljutottunk idáig, ebben nem volt semmi rendkivüli. De Kellerné asszonyságról s a fiáról el kellett mondani, hogy a szerencse kedvezett nekik. Mikor Keller János találkozott velünk a thüringiai erdőben, bizony nem hittem volna, hogy a franczia határon szoríthassunk kezet egymással.

Mindazonáltal igyekeznünk kellett elkerülni Saarbrückent, nem csak János úr és az anyja érdekében, de a magunkéban is. Ez a város hihetőleg inkább a börtönben, mint a fogadójában kinált volna meg vendégszeretetével.

Egy fogadóban szálltunk meg tehát, a melynek rendes vendégei aligha lehettek legelső minőségüek. A fogadós egyszernél többször gyanus szemeket vetett ránk. Sőt úgy rémlett előttem, mintha elindulásunk pillanatában nehány szót váltott volna egy kisebb szobában tartózkodó egyénekkel, a kiket azonban mink nem láthattunk.

Végre 4-én reggel elindultunk azon az úton, a mely Thionville és Metz közt fekszik és elhatároztuk, hogy szükség esetén egyenesen ezen utóbbi nagyváros felé tartunk, a melyet akkoriban a francziák tartottak megszállva.

Mily kínos utazás volt ez azon a sok apró erdőn keresztül, a mely az egész vidéket ellepi! A szegény gebe már alig birt menni. Délután két óra tájban kénytelen is volt mindenki leszállni a talyigáról egy bokros part tövében. Csupán Kellerné asszonyság maradt a kocsin, mert nagyon fáradtnak érezte magát.

Lassan gyalogoltunk. Én a lovat vezettem a kantárszáránál fogva. A néném mellettem gyalogolt. Lauranay úr, Mártha kisasszony és János úr valamivel hátrább jöttek utánunk. Kivülünk senki se volt az egész úton. Balról a távolban tompa ágyudörgés hallatszott. Ezen az oldalon, Thionville falai alatt, kétségkivül folyt a harcz.

Egyszerre jobbról egy lövés dördült el. A lovunk halálosan megsebesülve lerogyik és eltöri a talyiga két rúdját. Ugyanebben a pillanatban kiáltások hangzanak:

– Végre kezünkbe kerültek!

– Igen! ez csakugyan Keller János.

– A mienk az ezer forint!

– Még nem! - kiáltá János úr.

Egy második lövés dördült el. Ezuttal János úr lőtt és egy ember rogyott le a földre, a lovunk mellé.

– Ah!... a Buchék! - kiáltá János úr.

– Nos hát bánjunk el velük! - viszonzám.

Ezek a gazemberek csakugyan szintén abban a korcsmában voltak, a hol az éjszakát töltöttük. Miután a fogadóssal nehány szót váltottak volna, elindultak a nyomunkon.

De a három közül már csak kettő volt életben, az apa és a fiatalabbik fiú. Az idősebbik, a kinek a golyó a szívébe furódott, már kiadta a lelkét.

Most tehát e kettő ellen a harcz egyenlő lesz. A küzdelem különben nem tartott soká. Most én vettem czélba a Buch fiút, de csak megsebezni tudtam a nyomorultat. Ekkor, látván hogy a fogás nem sikerült, apjával együtt berohantak az út bal oldalán levő cserjésbe és elszaladtak oly gyorsan, a mint a lábaik birták.

Utánuk akartam sietni. János úr megakadályozott. Talán nem helyesen tette.

– Nem! - mondá, - a legsürgősebb dolgunk az, hogy átlépjük a határt. Előre!... Előre!

Nem lévén többé lovunk, ott kellett hagynunk a talyigát. Kellerné asszonyság kénytelen volt kiszállni és a fia karjára támaszkodni.

Még nehány óra - és útleveleink többé nem fognak bennünket megvédelmezni!

Így gyalogoltunk, míg az éjszaka be nem állt. A fák alatt töltöttük az éjszakát és élelmiszereink végmaradványaiból éltünk. Végre másnap, szeptember 5-én este felé átléptük a határt.

Igen! csakugyan a franczia földet taposták lábaink valahára, de a franczia földet idegen katonaság tartotta megszállva!