A dördülésre Lauranay úr, Mártha kisasszony és a néném felriadtak és kirohantak a viskóból. Nem is sejthették, hogy a férfi, a ki velem együtt kijött az erdőből, János úr volt, sem azt, hogy Kellerné asszonyság nyomon követett bennünket. János úr oda rohant hozzájuk, de mielőtt egy szót szólhatott volna, Mártha kisasszony megismerte és a keblére ölelte.

– János!... - suttogá.

– Igen, Mártha!... Én vagyok és az anyám!... Végre!

Lauranay kisasszony Kellerné asszonyság karjaiba borult.

De nem volt szabad elveszteni a hidegvérűséget, sem valamely vigyázatlanságot elkövetni.

– Menjünk mindnyájan a viskóba, - mondám. - Az ön élete forog koczkán, János úr.

– Hogyan... ön tudja... Natalis?

– Én és a néném mindent tudunk.

– És te, Mártha, és ön, Lauranay úr? - kérdé Kellerné asszonyság.

– Mit?... Mi történt? - kiáltá Mártha kisasszony.

– Mindent meg fognak tudni, - felelém. - Menjünk a viskóba.

A legközelebbi pillanatban a kunyhóban ültünk. Ha nem láthattuk is egymást, legalább hallottuk egymás hangját. Én az ajtóban álltam és míg a beszédre figyeltem, nem szűntem meg szemmel tartani az útat.

János úr a következő eseményeket beszélte el és elbeszélését csak olyankor szakítá félbe, mikor a külső neszre figyelt.

János úr különben lihegve, szakgatottan beszélt és sűrűn lélegzett, mintha a hosszú út kifárasztotta volna.

– Kedves Mártha, - mondá, - ennek be kellett következnie... és jobb nekem itt lennem, e kunyhóban,... mint az ezredemnél, Grawert ezredes parancsnoksága alatt... Grawert Ferencz hadnagy szakaszánál.

Ezután Mártha és a néném megtudták nehány szóból, mi történt Belzingenből való elutazásunk előtt: a hadnagy sértő kihivását, a párbaj kitűzését és a hadnagy elutasító levelét, miután Keller János besoroztatott a közkatonák közé.

– Igen! - mondá János, - e tiszt parancsa alá kerültem. Tetszése szerint boszut állhatott rajtam, a nélkül, hogy karddal a kezemben láthatott volna maga előtt. Ah! megöltem volna ezt az embert, a ki önt megsértette, Mártha.

– János!... szegény Jánosom!... - suttogá az ifjú leány.

– Az ezred elment Bornába, - folytatá Keller János. - Itt egy hónapig a legdurvább munkát kellett végeznem, a szolgálatban folyvást megaláztak, igazságtalanul büntettek, úgy bántak velem, a mint egy kutyával se volna szabad bánni!... Megfékeztem magamat!... Elszenvedtem mindent... önre gondoltam, Mártha és az anyámra és barátainkra!... Ah! mennyit szenvedtem!... Végre az ezred elindult Magdeburgba... Anyámmal itt találkozhattam újra. De itt történt az is, ezelőtt öt nappal, hogy az esthomályban, egy utczán, a hol egyedül találkoztam vele, Grawert Ferencz hadnagy, miután szitkokkal elhalmozott volna, rám vágott a korbácsával!... Ezt nem bírtam elviselni!... Rá rohantam és én is kezet emeltem rája...

– János!... Szegény János! - suttogá ismét Mártha kisasszony.

– Veszve voltam, ha nem sikerül menekülnöm, - folytatá János úr. - Szerencsémre anyámat a fogadóban találtam, a melyben lakott... Nehány percz alatt felcseréltem egyenruhámat egy paraszt öltönynyel és elhagytam Magdeburgot. Más nap megtudtam, hogy a haditörvényszék kimondta rám a halálos itéletet... Jutalmat tűztek ki a fejemre... - Ezer forintot kap, a ki feljelent!... Hogyan fogok menekülhetni? Magam se tudtam... De élni akartam, Mártha... élni akartam, hogy mindnyájatokat viszontláthassam.

E pillanatban János úr félbeszakítá a szavait.

– Nem hallani valamely neszt?... - kérdé.

Kilopóztam a viskóból. Az út teljesen elhagyatott volt. Lehajoltam és a fülemet a földre illesztettem. Az erdő felől semmi gyanus nesz se hallatszott.

– Semmit se hallok, - mondám, mikor a kunyhóba visszatértem.

– Elindultam anyámmal, a szász területen keresztül, remélvén, hogy veletek találkozhatunk, - folytatá János. - Azért mertük azt remélni, mert az anyám ismerte a rendőrség által számotokra kijelölt úti irányt... Legtöbbnyire éjjel utaztunk, a magános házaknál vásároltunk élelmiszereket, kerültük a városokat és inkább csak a falukon haladtunk át... egy faluban olvastam a hirdetést is, a mely díjat tűzött ki a fejemre.

– Mi ezt a hirdetést Gothában olvastuk a nénémmel! - mondám.

– Czélom az volt, - folytatá János úr, - hogy eljussak Thüringiába, mert úgy számítottam, hogy nektek még itt kell lennetek!... Ezenfelül itt nagyobb biztonságban is érezhettem magamat. Végre a hegyek közé értünk!... Ön jól tudja, Natalis, milyen nehéz út ez, hiszen nagy részét önnek is gyalog kellett megtenni...

– Valóban, úgy van, János úr, - viszonzám. - De kitől tudhatta ön meg...

– Tegnap este, mikor a Gebauer szoroshoz értünk, az úton egy összetört hintót találtunk. Megismertem Lauranay úr kocsiját... Valamely szerencsétlenségnek kellett történni... Nem esett-e önöknek bajuk?... Ah! mily aggodalmak gyötörtek... Anyámmal együtt egész éjjel gyalogoltunk. Hajnalkor el kellett rejtőznünk.

– Elrejtőzni? - kérdé a néném. - Miért... Talán nyomozták önöket?

– Úgy van, - felelé János úr. - Három gazember nyomozott, a kikkel a Gebauer szoros tövében találkoztunk: Buch orvvadász a két fiával, Belzingenből. Már Magdeburgban is láttam őket a hadsereg nyomában sok más hozzájuk hasonló tolvajjal és martalóczczal. Kétségkivül tudták, hogy ezer forintot kereshetnek, ha a nyomomat követik... Meg is tették és ma éjjel, alig két órája, megtámadtak bennünket, fél mérföldnyire innét... az erdőszélen...

– E szerint az a két lövés, a melyeket hallani véltem... - kérdém.

– Az ő fegyverük lövése volt, Natalis. A kalapomat egy golyó furta keresztül. Mindazonáltal anyámmal egy sürűségben huztuk meg magunkat és így menekülhettünk meg e nyomorultak elől!... Azt kellett hinniök, hogy visszafordultunk, mert ők is visszatértek a hegyek felé!... Mi aztán folytattuk az útunkat a síkság felé és az erdőszélen, Natalis, megismertem önt a fütyüléséről...

– És én önre lőttem, János úr!... Egy embert látván előbukkanni...

– Sebaj, Natalis! de lehetséges, hogy az ön lövését meghallották... ennek következtében azonnal útnak kell indulnom...

– Egyedül?... - kiáltá Mártha kisasszony.

– Nem! együtt fogunk elindulni, - viszonzá János úr, - és ha lehetséges, nem is válunk el egymástól, mielőtt a franczia határt el nem értük. A határon túl is elég idő lesz az elválásra, a mely talán nagyon soká fog tartani.

Mindent tudtunk, a mit tudnunk kellett. Tudtuk, mily veszélyben forogna János úr élete, ha Buch orvvadász és a fiai a nyomára akadnának. Kétségkivül védekeznénk e nyomorultak ellen! De vajjon mi lenne e küzdelem eredménye, ha Buchék még néhány gazember kiséretében támadnának, a milyenek oly nagy számmal csavarognak e vidéken?

János urat nehány szóval értesítettük mindarról a mi Belzingenből való elindulásunk óta történt és arról is, hogy mily kedvező körülmények közt jutottunk el a Gebauer szorosig.

Most azonban a lovak és a kocsi hiánya miatt nagy zavarba kerültünk.

– Minden áron kocsit kell szerezni, - mondá János úr.

– Remélem, hogy Tannban találunk lovakat, - mondá Lauranay úr. - De mindenesetre, ne maradjunk tovább e viskóban, kedves János, Buch és fiai megint visszatérhettek erre... Fel kell használnunk az éjszakát...

– Képes lesz ön velünk jönni, Mártha? - kérdé János úr.

– Készen állok az indulásra! - mondá Lauranay kisasszony.

– És te anyám, a ki máris annyi fáradságot álltál ki?

– Induljunk, fiam! - felelé Kellerné asszonyság.

Annyi élelmiszerünk még volt, a mennyivel eljuthatunk Tannig: így majd nem kell állomást tartanunk a falukban, a hol Buch és fiai is megfordulhatnak vagy máris megfordulhattak volna.

Elindulás előtt a következőkben állapodtunk meg. Nem fogunk egymástól elválni mindaddig, míg az együttmaradás nem lesz veszélyes. Persze, a mi Lauranay úrra, Mártha kisasszonyra, a nénémre és rám nézve aránylag könnyű volt, miután útleveleink a franczia határig védelmet nyujtottak, az sokkal nehezebb lehet Kellerné asszonyságra és fiára nézve. Ennélfogva óvatosságból nem is szabad bemenniök a városokba, a melyeken nekünk, a rendőrség utasításánál fogva át kell mennünk. Ilyen esetekben meg fogják kerülni a városokat és másik oldalon csatlakoznak ismét hozzánk. Ily módon talán nem lesz lehetetlen együtt utaznunk.

– Induljunk tehát, - mondám. - Ha sikerül lovakat vásárolnom Tannban, ez által sok fáradságtól fogjuk megkimélni Kellerné asszonyságot, Mártha kisasszonyt, a nénémet és Lauranay urat. A mi pedig minket illet, János úr, mi nem ijedünk meg nehány napi gyaloglástól és nehány éjszakától a csillagos ég alatt, és ön meg fogja látni, hogy milyen szépek azok a csillagok, a melyek Francziaország felett ragyognak.

Ezzel mintegy húsz lépésnyire előre mentem az úton. Éjfél után két óra volt. De már érezni lehetett a hajnal első szürkületét a hegyek taraja felett.

Látni még ugyan semmit se lehetett, de hallani igen. Megfeszített figyelemmel hallgatóztam. A lég oly nyugodt volt, hogy egy lépés neszét is meg kellett volna hallanom akár a sürűségből, akár az útról.

Semmi... Ebből azt kellett következtetnem, hogy Buch és fiai Keller János nyomát vesztették.

Elhagytuk a kunyhót. Én magammal vittem mindent, a mi élelmiszerünkből fenmaradt és ez bizony nem képezett nagy csomagot. Két pisztolyunk közül az egyiket átadtam János úrnak és a másikat megtartottam. Alkalmilag majd tudni fogjuk, hogyan használjuk.

E perczben, János úr megfogta Lauranay kisasszony kezét és meghatott hangon így szólt hozzá:

– Mártha, mikor önt nőül akartam venni, ura voltam az életemnek... most már csak szökevény vagyok, a kit halálra itéltek!... Nincs többé jogom az ön életét az enyéméhez füzni!...

– János, - felelé Mártha kisasszony, - az Isten előtt egymáséi vagyunk... Az Isten vezéreljen bennünket!...