A végéhez közeledtünk tehát e hosszú utazásnak, a melynek megtevésére a hadüzenet kényszerített bennünket. Végnélküli fáradalmak, ha talán nem is éppen rendkivüli veszélyek árán tettük meg ezt a kínos útat. Két vagy három eset kivételével - többek közt, mikor a Buchék megtámadtak bennünket - életünk és szabadságunk soha se forgott veszélyben.

A mit magunkról mondok, ráillik János úrra is, ama pillanattól fogva, mikor a thüringiai hegyek innenső oldalán hozzánk csatlakozott. Most már csak Németalföld valamelyik városába kellett eljutnia, a hol teljes biztonságban várhatja be az események kibonyolódását.

De a határvidék az ellenséges seregek birtokában volt. Az egész vonalon, a mely az argonnei erdőig terjed, osztrákok és poroszok álltak és a tovább utazás épp oly veszélyes volt, mintha a potsdami vagy brandenburgi kerületeken kellett volna átmennünk. A mult fáradalmai után a jövő sokkal komolyabb veszélyeket tartott fenn számunkra.

Sokszor megtörténik, hogy az ember azt hiszi, hogy már megérkezett, holott még alig indult útnak.

Valósággal csak nehány mértföldnyi útat kellett tennünk, hogy túl legyünk az ellenség előörsein. De mennyire meg fog nyúlni ez az út a mellőzhetetlen kitérések és kerülők következtében!

Talán czélszerűbb lett volna az éjszaki vagy déli Lotharingián keresztül visszatérnünk Francziaországba. De csaknem teljesen ki lévén fosztva minden élelmiszerből és nem remélhetvén, hogy kocsit, lovat sikerül szereznünk, nagyon fontolóra kellett vennünk a dolgot, mielőtt ily kerülőt koczkáztatnánk.

Ezt az indítványt meg is vitattuk Lauranay úrral és János úrral és miután a mellette és az ellene szóló érveket alaposan megvizsgáltuk volna, úgy hiszem jól cselekedtünk, hogy elvetettük.

Este nyolcz óra volt, mikor a határra értünk. Előttünk nagy erdőségek terültek el, a melyekbe nem lett volna tanácsos behatolnunk éjszaka idején.

Megállapodtunk tehát; pihenőt tartani reggelig. Az eső nem esett ugyan a magas fensíkon, de szeptember elején a csípős hideg nem igen szokta kimélni az embert.

Tüzet gyujtani nem lett volna tanácsos olyan szökevényeknek, a kik észrevétlenül akarnak átosonni. Amennyire lehetett meghuztuk magunkat egy bükkfa legalsó ágai alatt. A mi élelmiszert meg tudtunk menteni a talyigából, kenyeret, hideg sültet, sajtot, mind kiraktuk a térdeinkre. Egy patakból friss vizet merítettünk és nehány csöpp égettborral vegyítettük. Aztán nehány órai pihenést engedvén Lauranay úrnak, Kellerné asszonyságnak, Mártha kisasszonynak és Irmának, János úrral együtt letelepedtünk mintegy tíz lépésnyi távolságban.

János úr gondolatokba merült és eleinte nem beszélt. Nem háborgattam őt elmélkedésében, de végre megszólalt...

– Figyeljen rám, Natalis, és ne feledje el, a mit mondani fogok. Nem tudhatjuk mi fog történni és főleg velem. Lehetséges, hogy kénytelen leszek menekülni... Nem akarom, hogy az anyám önt elhagyja. A szegény asszony teljesen ki van merülve és nem engedhetem, hogy engem kövessen, ha önöktől el kellene válnom. Láthatja, mennyire elgyöngült bátorsága és lelki ereje daczára. Önre bizom őt tehát, Natalis, valamint Márthát is, tehát mindazt, a mi legkedvesebb előttem e világon.

– Számolhat rám János úr, - viszonzám. - Remélem, hogy semmi se fog többé bennünket egymástól elválasztani!... De ha az mégis megtörténnék, meg fogok tenni mindent, a mit ön oly embertől várhat, a ki önnek feltétlen híve!

János úr megszorítá a kezemet.

– Natalis, folytatá, ha engem elfognak, nem lehet kétség sorsom felől. Velem hamarosan elbánnak. Ekkor jusson eszébe, hogy az anyámnak soha se szabad többé visszatérni Poroszországba. Ő a házassága előtt franczia nő volt. Többé nem levén se férje, se fia, abban az országban kell befejezni életét, a melyben született.

– Ön azt mondja, hogy franczia volt, János úr? Mondja inkább, hogy még most is az, és hogy a mi szemeinkben soha se szünt meg franczia lenni.

– Igaza van, Natalis. Ön tehát el fogja őt kisérni Picardiába, a melyet soha se láttam és a melyet annyira szerettem volna látni. Reméljük, hogy anyám boldogság hiányában fel fogja ott találni a nyugalmat, a mely őt annyira megilleti. Mennyit kellett e szegény asszonynak szenvednie e földön!

– És vajjon János úrnak nem jutott-e bő rész a földi szenvedésekből?

– Ah! ez az ország! - folytatá. - Ha itt együtt meghuzhattuk volna magunkat Márthával és az anyámmal, mily boldog életet élhettünk volna és mily hamar elfeledtük volna gyötrelmeinket! De nem bolondság-e tőlem e dolgokra gondolni, mikor szökevény vagyok, a kit a halál akármelyik pillanatban utólérhet?!

– Ohó! János úr, ne beszéljünk így. Még nem fogták el önt és nagyon csodálkoznám rajta, ha ön az az ember volna, a ki könnyű szerrel el hagyja magát fogatni.

– Nem, Natalis... bizonynyal nem... legyen róla meggyőződve, hogy küzdeni fogok mindvégig.

– És én a segítségére leszek, János úr.

– Tudom! Ah barátom, hadd öleljem meg őt. Most történik először, hogy franczia embert szoríthatok karjaim közé, franczia földön.

– Nem utolszor lesz! - felelém.

Nem! a bizalom nem csökkent bennem, sok viszontagságunk daczára sem. Nem hiába tartottak Grattepancheban a legnyakasabb picardiainak.

E közben az éj előrehaladt. János úrral felváltva kissé pihentünk. Oly sötét volt a fák közt, hogy az ördög a saját fiát sem ismerte volna meg. Pedig az ördög nem lehetett messze a hálóival. Hogy még nem fáradt bele, annyira gyötörni ezt a szegény világot! Mialatt őrt álltam, folyvást hallgatóztam. - Gyanusnak tartottam a legcsekélyebb neszt is. Ebben az erdőben félni lehetett, ha nem is a katonáktól, legalább a martalóczoktól. Ezt tapasztaltuk a Buch-féle eset alkalmával.

Szerencsétlenségre a két Buch megmenekült előlünk. A legelső gondjuk bizonynyal az volt, hogy ujból megtámadhassanak bennünket és e czélból kétségkivül egyesültek nehány magukszőrű tolvajjal, a kikkel majd megosztoznának az ezer forinton!

Ezekre a dolgokra gondoltam - és ez tartott ébren. Az is eszembe jutott, hogy ha János úr ezrede huszonnégy órával utánunk hagyta el Frankfurtot, eddig már szintén átléphette a határt. Vajjon nem lehetett-e ez esetben valahol a szomszédságunkban, az argonnei erdőben?

Ezek az aggodalmak kétségkivül túlzottak voltak. De hiszen mindig ez az eset áll elő, mikor az elme nagyon fel van izgatva. Nálam most éppen így állt a dolog. Lépéseket véltem hallani a fák közt. Árnyékokat véltem látni a sürűségben. Nem kell mondanom, hogy az egyik pisztoly ugyan János úrnál, de a másik az én övemben volt és mindketten erősen el voltunk határozva, hogy senkit sem engedünk magunkhoz közelíteni.

Végre az éj elmult minden riadalom nélkül. Igaz, hogy több izben hallottunk trombita- és dobszót, főleg hajnal táján, mikor a dobosok az ébresztőt verték. E hangok nagyrészt dél felől jöttek s ez a körülmény arra vallott, hogy abban az irányban csapatok táboroztak.

Valószinűleg osztrák katonák voltak, a kik a kitűzött perczet várták, hogy Thionville vagy talán Montmédy ellen induljanak. Később kisült, hogy a szövetségeseknek soha se volt szándékukban e különböző helyeket elfoglalni, csupán a helyőrségeket akarták ártalmatlanokká tenni, hogy teljes erővel előnyomulhassanak az Ardenneken keresztül.

Könnyen megeshetett tehát, hogy e csapatok egyikével találkozunk és az esetben hamar elbántak volna velünk. Valóban osztrák vagy porosz kézbe kerülni annyi lett volna, mint akár a követ a bagolyhoz, akár a baglyot a kőhöz vágni! Egyik se lett volna jobb a másiknál!

Elhatároztuk tehát, hogy kissé éjszaknak kanyarodunk Stenay, sőt Sedan felé, hogy az Argonneba azon utak elkerülésével juthassunk át, a melyeken a szövetséges hadseregek valószinűleg előnyomulni fognak.

Napfelkeltekor útra keltünk.

Szép idő volt. Hallani lehetett a vörösbegyek énekét.

A tisztások szélén tücskök czinczogtak, a mi nagy meleget jelent. A pacsirták is hangos énekszóval emelkedtek fel a levegőbe.

Oly gyorsan mentünk, a mint Kellerné asszonyság gyöngesége engedte. A sürű lombok alatt a napsugarak nem alkalmatlankodtak. Minden második órában pihenőt tartottunk. Főleg az nyugtalanított engem, hogy élelmiszereink teljesen fogyatékán voltak. Hogyan pótolhassuk a hiányt?

A megállapodás szerint kissé éjszak felé tartottunk, elkerülvén a falukat és helységeket, a melyeket az ellenség kétségkivül megszállva tartott.

Egész nap semmi nevezetesebb dolog se történt, hanem az út, a melyet egyenes irányban tettünk, nagyon csekély volt. Délután Kellerné asszonyság már csak vánszorogni birt. Ő, a kit Belzingenben olyan egyenesnek ismertem, mint a fenyőszál, most egészen összegörnyedt, a lábai minden lépten-nyomon inogtak alatta és közeledni láttam a perczet, a mikor többé nem lesz képes járni.

Éjjel folyvást lövések hallatszottak. Az ágyu dörgött Verdun felől.

A vidéket, a melyen áthaladtunk, csekély terjedelmű erdők borítják és a síkságot számos patak szeli át, a melyeken azonban a nyári hónapokban könnyen át lehet gázolni. A mennyire lehetett, a fák alatt maradtunk, hogy észre ne vegyenek bennünket.

Mint később megtudtuk, négy nappal előbb, szeptember 2-án Verdun megnyitotta hősies védelem után kapuit ötvenezer porosz előtt, miután a hős Beaurepeire inkább öngyilkossá lett, hogysem megadja magát. Ez a capitulatió lehetővé tette a szövetségeseknek, hogy nehány napra a Meuse völgyében erős állást foglalhassanak. Braunschweignak be kellett érnie Stenay bevételével, míg a ravasz Dumouriez Sedanban maradt és titokban előkészíté ellentállási tervét.

Hogy visszatérjek arra, a mi minket illet, semmi tudomásunk se volt arról a tényről, hogy ezelőtt nyolcz nappal, augusztus 30-ikán Dillon nyolczezer emberrel belopózott az Argonne és a Meuse közé. Miután Clairfayt és az osztrákokat, a kik a folyam mindkét partját megszállva tartották, a tulsó partra visszaűzte volna, előnyomult az erdő legdélibb átjárója felé.

Ha ezt tudtuk volna, okvetlenül arra felé tartunk mink is, a helyett, hogy éjszak felé kanyarodtunk. Itt, franczia katonák közepette biztonságban lettünk volna. Úgy, de semmi sem értesíthetett bennünket e hadi mozdulatról és úgy látszik az volt a sorsunk, hogy még kemény viszontagságokon kelljen túlesnünk.

Másnap, szeptember 6-án összes élelmiszereink elfogytak. Minden áron újakat kellett beszereznünk. Este felé egy magános házat pillantottunk meg az erdő szélén, egy régi kút mellett. Nem volt helye a habozásnak. Kopogtattam az ajtón. Sietek megmondani, hogy becsületes földművelőkhöz nyitottunk be.

A derék emberek mindenek előtt elmondták, hogy a poroszok mozdulatlanul állnak elfoglalt állomásaikon, ellenben újabb osztrák csapatok megérkezése várható. A francziákról az a hír járt, hogy Domouriez végre elhagyta Sedant és Dillon nyomait követvén, előnyomul az Argonne és a Meuse közt, hogy a braunschweigi herczeget visszaszorítsa a határon.

Ez, a mint nem sokára látni fogjuk, álhír volt, a mely azonban nekünk szerencsére semmiféle kárt nem okozott.

A derék földművesek olyan vendégszeretetben részesítettek bennünket, a milyen e sajnos körülmények közt csak lehetséges volt. A tűzhelyen nagy tüzet gyujtottak és pompásan izlett mindnyájunknak a vacsora a mely rántott tojásból, sült kolbászból, árpakenyérből és savanykás moseli borból állt.

Nehány napra való élelmiszert is vittünk magunkkal, sőt én még a dohányról se feledkeztem meg a melyben máris kezdtem hiányt szenvedni. Lauranay úrnak némi fáradságába került rábeszélni a derék embereket, hogy elfogadják a mivel nekik tartoztunk. Ez a körülmény János úrra igen jó benyomást tett. Megismerhette belőle a francziák jó szívét. A kellemes éjszakai pihenés után másnap már hajnalkor útnak indultunk.

Valóban úgy látszott, mintha a természet ezen a vidéken összehalmozott volna minden kigondolható akadályt, halmot és völgyet, áthatolhatatlan sűrűségeket, gödröket és vízmosásokat, a melyekbe az ember derékig elsülyedhetett. Sehol se volt ösvény, a melyen biztos lábbal lehetett volna haladni. Az uj világban láttam hozzáférhetetlenebb sürűségeket. Némely faüregben a szüzanya és különböző szentek apró szobrocskái voltak elhelyezve. Itt-ott nehány kecskepásztorral, szénégetővel vagy disznópásztorral találkoztunk. Az utóbbiak a sertéseiket makkoltatni vitték. Egyébiránt a mint bennünket megpillantottak, azonnal elmenekültek az erdőbe, alig birtunk egyiktől vagy másiktól egy-két utbaigazítást kapni.

Puskaropogás is hallatszott, a mi arra vallott, hogy az előörsök egymásra lődöztek.

Mindazonáltal, a nagy akadályok daczára is előre haladtunk Stenay felé. De mindnyájan annyira fáradtak voltunk, hogy naponkint alig tettünk két mértföldnyi útat. Így volt ez szeptember 9-én és 10-én és 11-én is. De a talaj biztosabbá vált. Kellemetlen találkozásaink se voltak.

Midőn ezen irányban való haladásra szántuk rá magunkat, azt reméltük, hogy Dumouriez hadtestéhez fogunk csatlakozhatni. Azt persze nem tudhattuk, hogy már előbbre nyomult dél felé, és megszállta a Grand-Pré szorost az argonnei erdőben.

Ismétlem, hogy koronkint lövéseket hallottunk. Mikor nagyon közel voltak hozzánk, rendszerint megállapodtunk. A Meuse partján akkoriban nyilván sehol se harczoltak, talán csupán egyes falukat vagy mezővárosokat támadtak meg. Ez abból is látszott, mert néha nagy füstoszlopok emelkedtek fel a fák felett és esténkint távoli tűzfény világítá meg az erdőket.

Végre szeptember 11-én este elhatároztuk, hogy nem megyünk tovább Stenay felé, hanem egyenesen behatolunk az argonnei erdőbe.

Másnap a tervünket meg is valósítottuk. Egymást támogatva vánszorogtunk tovább. Elszorult a szívünk, mikor a szegény nőkre tekintettünk, a kik egykor oly bátrak és erélyesek voltak és most rongyos ruháikban, halvány vagyis inkább ónszínű arczczal, lesoványkodva alig birtak megállni a lábaikon.

Déltájban egy vágáshoz értünk, a mely meglehetős terjedelmű volt.

Itt nemrég harcznak kellett folyni. A földön holttestek feküdtek. Megismertem a halottakat vörös hajtókás kék egyenruhájukról, keresztben fekvő szijjaikról, a melyekben annyira különböztek a világoskék egyenruhás poroszoktól és a fehér egyenruhás, hegyes süvegű osztrákoktól. Franczia önkénytesek voltak. Nyilván Clairfayt vagy Braunschweig csapatai váratlanul ütöttek rajtuk. Annyi bizonyos, hogy nem estek el védelem nélkül. Néhány német hevert körülök, sőt bőrsüveges porosz is.

Oda mentem és irtózva néztem a holttest-rakást, mert soha se voltam képes egy csatatér látását megszokni.

Egyszerre egy kiáltás lebbent el ajkaimról. Lauranay úr, Kellerné asszonyság és fia, Mártha kisasszony és a néném, a kik mintegy ötven lépésnyire a tisztás szélén álltak, rám néztek és nem mertek előbbre jönni.

De János úr mégis oda szaladt.

– Mi baj, Natalis?

Ah! mennyire megbántam, hogy nem birtam magamon uralkodni! Szerettem volna eltávolítani János urat, de már késő volt. Egy pillanat alatt megértette mit jelentett a kiáltásom.

A lábaim előtt egy holttest hevert. János urnak nem kellett hosszasan rá nézni, hogy ráismerjen. Aztán összefonta a karjait és komoran így szólt:

– Mártha és az anyám ne tudják meg... - De Kellerné asszonyság oda vánszorgott hozzánk és megpillantotta azt, a mit el akartunk titkolni előtte: egy porosz katona, egy altiszt holttestét, a János úr ezredéből, mintegy harmincz bajtársa hullái közt.

E szerint tehát az ezred talán huszonnégy óra előtt erre átvonult és most is a környéken tartózkodik.

Sohase fenyegette ennyire a veszély Keller Jánost. Ha elfognák, azonosságát azonnal megállapítanák és a kivégzés nem soká váratna magára.

Mielőbb menekülnünk kellett e veszélyes területről. Be kellett hatolnunk az Argonne legsűrűbb erdőibe, a hova ellenséges seregek nem hatolhatnak be. Ha mindjárt napokig kellene is bujdokolnunk, nem volt szabad habozni. Ez volt az egyedüli lehetőség a menekülésre.

Gyalogoltunk egész nap, gyalogoltunk egész éjjel, gyalogoltunk, - nem! - kínosan vánszorogtunk a következő napon és szeptember 13-án estefelé végre eljutottunk a híres argonnei erdő szélére, a melyről Dumouriez azt mondta: «Ezek itt Francziaország Thermopylái, de én szerencsésebb leszek, mint Leonidas volt».

Dumouriez jóslata teljesült. És így tudta meg ezer meg ezer magamféle tudatlan ember, hogy ki volt Leonidas és mik voltak a Thermopylák.