Mint említém, valamivel Zerbst előtt az anhalti herczegségek területére jutottunk, a melyen másnap éjszak-déli irányban végig kellett mennünk, hogy eljuthassunk Acken városkába, a hol ismét visszakerültünk a szász területre és a mai magdeburgi kerületbe. Később megint Anhaltba kerülünk, ha majd Bernburg, a hasonnevű herczegség fővárosa felé utazunk. Innét aztán harmadszor is visszatérünk Szászországba a merseburgi kerületen keresztül. Ilyen volt akkoriban a német szövetség, nehány száz apró államával és közbeékelt területeivel, a melyek közül a mesebeli óriás kettőn-hármon is keresztül mehetett volna egyetlen lépéssel.

Képzelhetitek, hogy ezeket a dolgokat Lauranay úr után beszélem el, a ki megmutatta nekem a földabroszát és kijelölte a tartományok és a nevezetesebb városok fekvését, valamint a folyóvizek irányát. Bizony az ezrednél nem tanulhattam geografiát. Csak legalább olvasni tudtam volna!

Ah! az én szegény abc-ém! Milyen hirtelen szakadt félbe éppen akkor, mikor elkezdtem a hangzókat és a mássalhangzókat egybefűzni. És a szegény tanárom, János úr, most a puskát czipeli a vállán az egész tanuló és kereskedő fiatalsággal egyetemben!

De ne tépelődjünk e dolgok felett, hanem folytassuk az utunkat.

A mult este óta meleg, tikkasztó, borús idő járt, a felhők közt csak itt-ott mutatkozott egy darabka kék ég, alig akkora, hogy egy csendőr számára nadrágot lehetett volna belőle kiszabni. E napon erősen hajtottam a lovaimat, mert nagyon fontos volt, hogy az éjszaka beállta előtt érkezzünk Bernburgba, a mely negyvennyolcz kilométernyire volt. A dolog nem látszott lehetetlennek, ha az idő végkép el nem romlik és főleg ha semmi akadályra se bukkanunk.

De éppen az Elbe volt az utunkban és attól féltem, hogy itt majd tovább kell időznünk, mint éppen szükséges volna.

Reggel hat órakor indulván el Zerbstből, két órával később az Elba jobb partjára értünk. Ez a szép folyam itt már meglehetősen széles; magas partok közt folyik tova és számtalan nádas borítja a széleit.

De szerencsére a véletlen kedvezett. A komp éppen a jobb parton volt és miután Lauranay úr nem kimélte sem a forintokat, sem a krajczárokat, a révész nem sokáig várakoztatott bennünket. Egy negyed óra alatt a lovak hintóstól együtt a kompon voltak.

Az átkelés minden baj nélkül ment véghez. Ha a többi folyóknál is így lesz, akkor nem fogunk panaszkodhatni.

A folyón túl Acken városkába értünk, a melyen áthaladtunk megállapodás nélkül és folytattuk utunkat Bernburg felé.

Olyan sebesen hajtottam, a mint csak lehetett. Képzelhető, hogy az utak nem voltak olyanok, mint most és inkább a kocsikerekek készítették az egyetlen talajon, mint emberi kezek. Az esős évszakban járhatatlanok lehettek, de még nyáron is sok kivánni valót hagytak fenn. Hanem hát nem lehetett válogatni.

Egész reggel akadály nélkül folytathattuk utunkat. Azonban dél felé - szerencsére éppen a pihenőnk alatt - egy pandurezred került elénk. Ekkor láttam először ezt a félvad osztrák lovasságot. Sebes vágtatva folytatták útjokat. Óriási porfelhőt vertek fel és a forgószélből elő-elő világított a vörös köpenyegek visszfénye és a báránybőr-süvegek feketesége.

Szerencséről beszélhettünk, hogy félreálltunk az úttól, egy kis fűzfaerdő árnyékába. Nem láttak meg bennünket. Ilyen ördöngős ficzkókkal ki tudja, mi történhetett volna. Ha az úton vagyunk, kétségkivül nem vártak volna, míg kitérünk, hanem egyszerűen elsöpörtek volna bennünket.

Délutáni négy óra tájban egy magasan fekvő pontot mutattam Lauranay úrnak, a mely már körülbelől négy kilométernyi távolságból látszott a síkon, nyugat felé.

– Az a bernburgi vár lesz, - mondá Lauranay úr.

Csakugyan az volt. E várat a hegytetőn már messziről lehet látni.

Erősen nógattam a lovaimat. Fél óra mulva áthajtottunk Bernburgon, a hol útleveleinket láttamozták. Végre a nyomasztó nap hevétől kimerülve, miután a Saal folyón egy komp segítségével átkeltünk, este tíz óra tájban Alstlebenbe értünk. Itt jó éjszakát töltöttünk. Meglehetősen tisztességes fogadóban kaptunk szállást, a hol nem voltak porosz tisztek, - a mi az éjjeli nyugalmunkat biztosította, - és másnap délelőtt pontban tíz órakor útnak indultunk.

Nem fogom részletesen leírni a városokat, mezővárosokat és falvakat. Keveset is láttunk belőlük, mert nem a saját mulatságunk kedvéért utaztunk, hanem mint utasok, a kiket elkergettek egy országból, a melyet ugyan nem éppen nagyon sajnálkozva hagytunk el.

E különböző helységekben az volt a legfontosabb, hogy semmi kellemetlenségre se bukkantunk és akadály nélkül utazhattunk tovább.

18-án délben Hettstadtban voltunk. Itt át kellett kelnünk a Wipperen, a melyet az ezrednél bizonyára elneveztek volna Viperának. Három óra tájban eljutottunk Leimbachba a Wipper és a Thalbach egyesülésénél. Mansfelden túl, a hol egy magas domb tetejét egy napsugár aranyozta meg a sűrű eső közepette, a Gena mellett fekvő Sangerhausen vidékén bányákban gazdag területen utaztunk végig. A láthatáron a Harz hegység ormai tüntek fel. Estefelé Arternbe értünk, az Unstrut partján.

Valóban fárasztó nap volt. Csaknem hatvan kilométernyi utat tettünk meg, egyetlen pihenővel. Jól is gondoztattam a lovaimat és bőven adattam nekik takarmányt. Igaz, hogy elég pénzbe is került. De Lauranay úr nem nézett egy pár krajczárnyi túlkiadásra és jól tette. Mikor a lónak nem fáj a lába, az utasnak sincs oka lábfájástól tartani.

Másnap csak nyolcz órakor indultunk el, miután egy kis szóvitánk volt a fogadóssal. Tudom ugyan, hogy ingyen semmit se szokott kapni az ember, de az arterni fogadó tulajdonosát mégis a német birodalom legkegyetlenebb embernyúzói egyikének kell nyilvánítanom.

Az idő egész nap gyalázatos volt. Nagy vihar támadt. A villámok szinte elvakítottak bennünket. A borzasztó mennydörgés elrémítette csontig ázott lovainkat. Egyike volt azon záporesőknek, a melyekről nálunk azt mondják, hogy plébánusok esnek.

Másnap 19-én az idő jobbnak igérkezett. Harmat borította el a vidéket. Az eső megszűnt. De a meleg tikkasztó volt és újabb zivatarral fenyegetett. Lejtős úton haladtunk. A lovaim kifáradtak. Előre láttam, hogy nemsokára kénytelenek leszünk huszonnégy órai pihenőt tartani. De reméltem, hogy előbb elérjük Gothát.

Az út meglehetősen jól művelt vidéket szelt át, a mely a Schmucke partján fekvő Heldmungenig terjed, a hol állomást tartottunk.

Egészben véve ama négy nap alatt, mióta Belzingent elhagytuk, nem nagyon sokat kellett szenvednünk és én így gondolkoztam magamban.

– Ha valamennyien együtt utazhattunk volna, mennyire szoronkodtak volna a hintóban, hogy helyet csináljanak Kellerné asszonyság és a fia számára! De hiába!...

Útunk ekkor azon a vidéken vitt keresztül, a mely ez erfurthi kerületet, a szász tartomány három kerületének egyikét képezi. A meglehetősen jó út lehetővé tette a sebesebb hajtást. Kétségkivül még gyorsabb ügetésre kényszerítettem volna a lovaimat, ha az egyik keréknek baja nem esik, a melyet Weissenseeben nem lehetett megorvosolni. Csak Tennstedtban segített rajtunk úgy a hogy egy nem épen ügyes bognár. A kerék állapota nem is szünt meg engem folyvást nyugtalanítani.

Noha hosszú volt az út, a melyet ezen a napon hátra kellett hagynunk, mégis biztatott a remény, hogy estére eljutunk Gotháig. Itt majd pihenni fogunk, ha ugyan kaphatunk alkalmas éjjeli szállást.

Nem az én számomra, oh! nem. Én úgy voltam szoktatva, hogy beértem mindennel. De Lauranay úr és Mártha kisasszony nagyon kimerülteknek látszottak, noha nem panaszkodtak soha. Irma néném erősebben tartotta magát, de mikor az egész kis társaság olyan szomorú volt!

Miután estefelé átkeltünk a Schambachon és a szász területről átkeltünk a szász-koburgi területre, tizenegy óra tájban megérkeztünk Gothába. Szándékunk volt itt huszonnégy órai pihenőt tartani. Szegény lovaink jól kiérdemelték az egy napi és egy éjszakai nyugalmat. Határozottan szerencsés kezem volt, mikor kiválasztottam őket. Lóvásárnál fő dolog, hogy az ember alapos lóismerő legyen és ne törődjék az árral.

Mint említém, csak este tizenegy órakor értünk Gothába. A városkapunál teljesítendő formaságok némi késedelmet okoztak. Kétségkivül letartóztattak volna, ha a papirjaink nincsenek rendben. A polgári és katonai ügynökök egyaránt nagy szigorral jártak el. Szerencsés körülmény volt, hogy a porosz kormány, mikor a kiutasításunkat elrendelte, egyúttal módot is nyujtott, hogy a parancsnak engedelmeskedhessünk. Ebből azt következtettem, hogy ha eredeti tervünk mellett maradunk és útnak indulunk János úr besoroztatása előtt, Kalkreuth nem adott volna útlevelet és ez esetben soha se érhettünk volna el a határszélre. Mindenekelőtt tehát az Istennek, aztán pedig Frigyes Vilmos ő felségének tartoztunk hálával a miatt, hogy megkönnyítették az utazásunkat. De a közmondás azt tartja, hogy nem kell lemente előtt dicsérni a napot.

Gothában jó fogadók vannak. A Porosz czímernél könnyen találtam négy csinos szobát és istállót a lovaim számára. Bármennyire sajnálkoztam a késedelem felett, beláttam, hogy meg kell lenni. Szerencsére az utazásra engedélyezett húsz napból még csak négy mult el és már egy harmada az útnak mögöttünk volt. Ha tehát ezentúl is így haladhatunk, a kitűzött időben elérhetünk a franczia határra. Én csak azt az egyet óhajtottam, hogy a Royal Picardie ne kerüljön az ellenség elé a hónap vége előtt.

Másnap reggel nyolcz óra tájban lementem a fogadó társalgó szobájába, a hol a néném is csakhamar megjelent.

– Lauranay úr és Mártha kisasszony? - kérdém.

– Még nem hagyták el a szobájukat, - felelé Irma. - Ne is háborgassuk őket a reggeli idejéig.

– Helyes. Hát te hova akarsz menni?

– Sehova, Natalis, De délután szeretnék némi bevásárlásokat tenni és a készleteinket kiegészíteni. El fogsz kisérni?

– Szivesen. Készen leszek. Egyelőre pedig elmegyek kissé szétnézni az utczákon.

S ezzel elindultam találomra.

Mit mondjak nektek Gotháról? Nem sokat láttam belőle. Sok katonaság tartózkodott itt, gyalogság, tüzérség, lovasság és szekerészek. Sok trombitaszó hallatszott. Láttam, a mint felváltották az őrséget. A szívem összeszorult arra a gondolatra, hogy ez a sok katona mind Francziaország ellen indul. Mily fájdalmas volt az a gondolat, hogy a haza földét talán ezek az idegenek el fogják lepni. Hány bajtársunk fog elesni a haza védelmében! Igen, nekem is ott kell lennem, hogy együtt harczolhassak velük! Delpierre Natalis őrmester nem olyan, mint azok a pléhedények, a melyek nem állják ki a tüzet.

Hogy visszatérjek Gothára, megemlítem, hogy bejártam nehány városrészt és láttam nehány templomot, a melynek tornya belebökött a ködbe. De határozottan, nagyon sok volt itt a katona. A város olyan hatást tett rám, mint egy óriási kaszárnya.

Tizenegy óra tájban haza mentem, miután az útlevelemet óvatosságból szabályszerűen láttamoztattam volna. Lauranay úr még a szobájában volt az unokájával. Érthető, hogy a szegény kisasszony nem igen kivánkozott az utczára, emberek közé.

Mit is látott volna egyebet, mint csupa olyan dolgot, a melyek János úr helyzetét juttatták volna az eszébe. Vajjon hol lehetett ő most? Találkozhatott-e vele Kellerné asszonyság, vagy legalább követheti-e a fiát állomásról állomásra? Vajjon hogyan utazik az a bátorszívű nő? Mit tehet, ha csakugyan bekövetkeznek azok a szerencsétlenségek, a melyeket előérzett? És János úr, ez a porosz, ki kénytelen azon ország ellen harczolni, a melyet szeret, a melyet óhajtott volna védelmezni és a melyért oly szívesen ontaná a vérét!

A reggelizés természetesen nagyon szomorú volt. Lauranay úr a szobájában akart étkezni. Miután a német tisztek nagy része a Porosz czímernél étkezett, czélszerű volt elkerülni a velük való találkozást.

Reggeli után Lauranay úr és kisasszony a fogadóban maradt a nénémmel. Én elmentem megnézni, nem hiányzik-e valamijök a lovaimnak. A fogadós elkisért az istállóba. Észrevettem, hogy ez az ember kérdezősködni akar Lauranay úr, az utazásunk, szóval csupa olyan dolgok felől, a melyekhez semmi köze se volt.

Roppantul csacska emberrel volt dolgom!... De vigyáztam is a nyelvemre és a fogadós fáradsága kárba veszett.

Három órakor kimentem a nénémmel elvégezni a bevásárlásokat. Miután Irma jól beszélt németül, nem jött zavarba sem az utczán, sem a boltokban. Mindamellett könnyen észrevehették rajtunk, hogy francziák vagyunk és ez a körülmény nem biztosított számunkra szíves fogadtatást.

Három és öt óra közt meglehetősen sokat sétáltunk és kisült, hogy ily módon bejártam Gotha összes nevezetesebb városrészeit.

Szerettem volna híreket hallani azokról a dolgokról, a melyek akkoriban Francziaországon történtek. Tanácsoltam is Irmának, hogy jól figyeljen arra, a mit az utczákon vagy a boltokban beszélnek. Sőt azt is megtettük, hogy közeledtünk olyan csoportokhoz, a melyekben az emberek élénkebben társalogtak és igyekeztünk meghallani a szóváltást, a mi részünkről nem nagyon okos dolog volt.

Valóban, a mit hallottunk, nem volt alkalmas arra, hogy egy francziát megörvendeztessen. De végre is, jobb volt rossz híreket hallani, mint éppen semmit.

Sok hirdetést láttam a falakon kiragasztva. A legnagyobb részük csak csapatmozdulatokról vagy szállítási feltételekről szólt. De a néném koronkint megállt előttük és elolvasta a legelső sorokat.

Az egyik hirdetés különösebben magára vonta figyelmemet. Nagy fekete betűkkel volt nyomtatva sárga papirra. Még ma is látom a falon, egy csizmadia boltja mellett.

– Nézd csak ezt a hirdetést, - mondám Irmának. - Nem számok azok ott az első sorban?

A néném oda közeledett és olvasni kezdett.

Egyszerre elsikoltotta magát. Szerencsére egyedül voltunk! Senki se hallotta a sikoltását.

A hirdetés tartalma következő volt:

«1000 forint jutalom adatik annak, a ki beszolgáltatja Keller János közkatonát. A nevezett közkatona halálra itéltetett egy tiszt ellen elkövetett tettleges erőszakoskodása miatt.»