Hasztalan igyekszem visszaemlékezni, hogyan tértem vissza a nénémmel a Porosz czímerhez és hogy mit beszélhettünk egymással útközben. Talán egyetlen szót se váltottunk. Zavarunk feltünhetett, sőt gyanút ébreszthetett volna, pedig ennél több se kellett ahhoz, hogy a hatóság elé idézzenek bennünket. Kihallgattak, sőt talán le is tartóztattak volna, ha megtudják, hogy milyen összeköttetésben állunk a Keller családdal.

Végre a szobánkba értünk, a nélkül, hogy valakivel találkoztunk volna. Tanácskozni akartam a nénémmel, mielőtt Lauranay urat és kisasszonyt viszontlátnók, hogy előre megállapodhassunk a teendőkre nézve.

Csüggedten néztünk egymásra és egyikünk se mert megszólalni.

– A szerencsétlen!... a szerencsétlen!... mit cselekedett! - kiáltá végre a néném.

– Mit cselekedett? - felelém. - Azt cselekedte, a mit én is megtettem volna a helyén. A hadnagy bizonyosan kínozta és sértegette János urat!... A fiatal ember aztán megboszulta magát... Ennek előbb-utóbb be kellett következnie. Én is ugyanezt tettem volna.

– Szegény János!... Szegény János!... - suttogá a néném, a kinek szeméből a könyek hullottak.

– Bátorság, Irma! - mondám.

– Halálra itélték!

– Igen, de megszökött!... Nem került a kezükre és bárhol legyen is, jobb helyen van, mint ama két gazember, a két Grawert ezredében.

– És az ezer forint jutalom, a melyet a fejére kitűztek, Natalis?

– Az az ezer forint még senkinek sincs a zsebében, Irma, és valószinűleg nem is lesz.

– De hogyan menekülhessen meg a szegény János. A hirdetést közhírré tették minden faluban, minden városban! Hány nyomorult ember van, a ki kész volna őt kiszolgáltatni! A legjobb emberek se szánnák rá magukat, hogy csak egy órára is a házukba fogadják.

– Ne essél kétségbe, Irma! - viszonzám, - Még semmi sincs elveszve! Mindaddig, míg a puskát nem szegezték valakinek a mellére...

– Natalis!... Natalis!...

– És még akkor csütörtököt mondhat a puska... Az ilyesmi is megtörtént már... Ne szomorkodjál!... János úr megszökött és megmenekülhetett!... Nem azok közé az emberek közé tartozik, a kik egykönnyen el hagyják magukat fogatni!...

Őszintén mondom, nem csupán azért beszéltem így, hogy a nénémet vigasztaljam. Nem! Én magam is reméltem. János úrra nézve kétségkívül az volt a legnehezebb, hogy az eset után megszökjék. Nos hát, ez sikerült és ugy látszott, hogy nem volt könnyű dolog őt kézrekeríteni, miután 1000 forint jutalmat igértek annak, a ki beszolgáltatja. Nem! én nem akartam kétségbeesni, noha Irma semmikép sem akart vigasztalódni.

– Hát Kellerné asszonyság? - mondá.

– Igaz! Vajjon mi történt Kellerné asszonysággal!... Találkozhatott-e a fiával?... Tudja-e, mi történt?... Kiséri-e János urat a szökésében?

– Szegény asszony!... szegény anya... - mondá a néném. - Tudnia kell mindent, hiszen Magdeburgba utazott! Tudja, hogy a fiát halálra itélték!... Ah! Istenem! Istenem! mennyi csapást mértél rá!

– Irma, - mondám, - az ég nevére, csöndesülj!

Ha valaki meghallaná! Hiszen tudod, hogy Kellerné asszonyság erélyes nő! Talán megtalálhatták egymást János úrral! Lehet, hogy különösnek látszik, de ismétlem, egészen őszintén beszéltem. Nem fekszik a természetemben, hogy egy könnyen átengedjem magamat a kétségbeesésnek.

– És Mártha!... - mondá a néném.

– Az én nézetem az, hogy semmit se szóljunk neki, - felelém. - Így jobb lesz, Irma, mert elhagyná egész bátorsága, ha beszélnénk. Még hosszú út van előttünk és Mártha kisasszonynak egész lelki erejére szüksége lesz. Nem tudom, mi történnék vele, ha értesülne az esetről, ha megtudná, hogy János urat halálra itélték, hogy szökésben van, hogy díjat tüztek ki a fejére!... Vonakodnék tovább jönni velünk...

– Igazad van, Natalis. De Lauranay úrnak se szóljunk semmit?

– Annak se, mert czéltalan volna. Ah! ha módunkban volna Kellerné asszonyság és a fia felkeresésére indulni! Igen, ez esetben mindent meg kellene mondanunk Lauranay úrnak. De az időnk szűkre van kiszabva. Nem szabad német térületen maradnunk. Csakhamar letartóztatnának bennünket s ezzel ugyan nem volna segítve a János úr dolgán... Eszünkön kell járnunk, Irma. Mindenekfelett Mártha kisasszony észre ne vegye, hogy sirtál...

– De ha ő kimegy hazulról szintén elolvashatja a hirdetést és abból megtudhatja.

– Nem valószínű, - felelém, - hogy Lauranay úr és kisasszony este kimenjenek a fogadóból, miután egész nap itthon maradtak. Ezenkívül a sötétségben nehéz is volna elolvasni a hirdetést. Nem kell tehát attól félnünk, hogy megtudják... Te pedig, néném, vigyázz magadra és légy erős...

– Erős leszek, Natalis. Érzem, hogy igazad van... Igen!... Uralkodni fogok magamon. Az arczomon semmit se fognak látni, de belsőleg...

– Belsőleg sírj, Irma, mert mindez valóban nagyon szomorú. Sírj, de hallgass!... Ez a jelszó.

Vacsora után, a mely alatt mindenfélét össze-vissza beszéltem, hogy magamra vonjam a figyelmet és ez által megkönnyítsem Irma feladatát, Lauranay úr és kisasszony a szobájukban maradtak. Én ezt előre láttam és sokkal jobb is volt így. Miután körülnéztem az istállóban, visszamentem hozzájuk és azt tanácsoltam, hogy jókor feküdjenek le. Másnap reggel pontban öt órakor akartam elindulni, mert habár nem is nagyon hosszú, de nagyon fárasztó utat kellett tennünk, hegyes-völgyes vidéken.

Lefeküdtünk. Én részemről rosszul aludtam. Az összes események megfordultak a fejemben. A bizalom, a melyet éreztem, mikor a nénémet kellett vigasztalnom, úgy látszott, mintha teljesen elhagyott volna... A dolgok rosszra fordultak... János urat üldözték, elfogták...

De hiszen mindig így szokott lenni, mikor az ember félálomban tépelődik.

Öt órakor felkeltem. Felébresztettem mindenkit és elmentem befogni a lovakat. Alig vártam, hogy elhagyjuk Gothát.

Hat órakor mindenki elfoglalta a helyét a hintóban, és körülbelül húsz kilométernyi úton sebesen hajtottam jól kipihent lovaimat. Elérkeztünk Thüringia legelső hegyeihez. Itt nagy nehézségek vártak ránk, a melyek nagy kiméletet igényeltek.

Nem mintha ezek a hegyek oly magasak volnának, mint a Pyrenéek vagy az Alpesek. De nehéz rajtuk az út és épp úgy kellett vigyázni a hintóra, mint a lovakra. Akkoriban még alig léteztek kellőleg épített utak. Nem volt veszélytelen végig haladni a szűk hegytorkolatokon vagy a sűrű fenyő-, tölgy- és nyirfa erdők közt. Gyakran megesett, hogy a hintó alig birt elmenni a tekervényes ösvényeken, meredek sziklák és nagy mélységek közt, a melyeknek fenekén egy-egy rohamos hegyi patak zúgott.

Koronkint leszálltam a bakról és a kantárszárnál fogva vezettem a lovaimat. A magasabb emelkedéseknél Lauranay úr, Mártha kisasszony és a néném is kiszálltak a hintóból. Valamennyien bátran gyalogoltak és nem panaszkodtak; daczára annak, hogy Lauranay kisasszony gyönge testalkatú, Lauranay úr pedig öreg volt. Különben gyakran meg is kellett állapodni, hogy a lovak kifujhassák magukat. Mennyire örültem, hogy semmit se szóltam nekik János úr ügyeiről! Ha már a néném is kétségbeesett vigasztalásaim daczára, milyen lett volna még Mártha kisasszony és a nagyatyja kétségbeesése!...

Augusztus 21-én csak húsz kilométernyi utat tettünk meg, már tudniillik egyenes irányban, mert az út oly tekervényes volt, hogy néha úgy látszott, mintha megint oda kerültünk volna vissza, a honnét elindultunk.

Talán szükségünk is lett volna kalauzra? De kire bizhattuk volna magunkat? Hiszen francziák nem bizhattak meg egy németben, mikor a hadüzenet már megtörtént! Nem! jobb volt csupán magunkban bizni.

Ezenkívül Lauranay úr oly gyakran utazott már Thüringián keresztül, hogy minden különösebb nehézség nélkül tudta magát tájékozni. Legnehezebb volt az irányt eltalálni az erdőkben. De ez is sikerült a nap segélyével, a mely nem csalhatott meg bennünket, minthogy nem volt német származású.

A kocsi megállt este nyolcz óra tájban egy nyirfaerdő szélén, a mely a Thüringer-Wald hegylánczának egyik magas gerinczét borította. Nagy meggondolatlanság lett volna éjszaka ide behatolni.

Ezen a helyen nem hogy fogadó, de még csak szénégető kunyhó se létezett. A hintóban vagy az erdő legelső fái alatt kellett töltenünk az éjt.

A vacsorát a ládákban levő élelmiszer-készletek szolgáltatták. A lovakat kifogtam. A fű buján tenyészett a hegy tövében, ennélfogva szabadon engedtem őket legelészni és feltettem magamban, hogy az éjjel ébren fogok rájuk vigyázni.

Felkértem Lauranay urat, Mártha kisasszonyt és a nénémet, hogy foglalják el megint helyeiket a hintóban, a hol legalább födél alatt lennének. Permeteg eső esett és nagyon hideg volt, mert már meglehetősen magasan jártunk.

Lauranay úr ajánlkozott, hogy velem együtt fogja tölteni az éjszakát. Ajánlatát nem fogadtam el. A virrasztás nem való ilyen öreg embernek. Ezenkívül én magam is elég leszek. Jó meleg köpenyembe beburkolva, a lombok védelme alatt semmi okom se lesz a panaszra. Voltam én már rosszabb helyzetben is az amerikai síkokon, a hol a tél zordonabb, mint bárhol másutt és éppen nem féltem a szabad ég alatt töltendő éjszakától.

Minden úgy történt, a mint óhajtottuk. Semmi se zavarta meg a nyugalmat. A hintó nem volt rosszabb valamely falusi korcsma szobájánál. Ablakai jól be lévén csukva, a nedvesség nem hatolhatott be. Az úti köpenyekkel védekezhetni lehetett a hideg ellen. Az egész társaság jól aludt volna, ha gondok nem gyötrik a távollevők miatt.

Hajnali négy óra tájban Lauranay úr kiszállt a hintóból és ajánlkozott helyettem virrasztani, hogy én is pihenhessek egy vagy két óráig. Attól féltem, hogy meg találnám bántani, ha még egyszer visszautasítanám az ajánlatát, beleegyeztem tehát és becsavarván magamat a köpenyembe, jó nagyot aludtam.

Hetedfél órakor mindnyájan talpon voltunk.

– Ön bizonyosan nagyon fáradt, Natalis úr! - mondá Mártha kisasszony.

– Én? - felelém. - Hiszen úgy aludtam, mint a lajhár, mialatt Lauranay úr virrasztott. Ez az igazi derék ember.

– Natalis kissé túloz, - viszonzá Lauranay úr. - És a jövő éjjel meg fogja nekem engedni...

– Semmit se fogok önnek megengedni, Lauranay úr. Szép is volna, ha az úr reggelig virrasztana, míg a cseléd...

– Cseléd! - vágott közbe Mártha kisasszony.

– Úgy van! cseléd... kocsis... Vagy talán nem vagyok kocsis és pedig hizelgek vele magamnak, hogy ügyes kocsis vagyok? Vagy ha úgy tetszik, mondjuk postalegény, a hiuságom kimélése végett. Azért mégis csak a szolgájuk vagyok...

– Nem... barátunk, - felelé Mártha kisasszony, és a kezét nyujtá, - még pedig a leghívebb barátunk, a kit az Isten küldhetett, hogy visszavezessen bennünket Francziaországba.

Ah! a derék kisasszony! Mit nem tenne meg az ember olyanokért, a kik így beszélnek, és pedig a legőszintébb barátság hangján. Igen! vajha elérnők mielőbb a határt! Vajha Kellerné asszonyságnak és fiának sikerülne külföldre jutni addig is, míg mindnyájan ismét összekerülhetünk!

A mi engem illet, ha alkalom kinálkozik, hogy ismét bebizonyíthassam önfeláldozásomat... Sufficit!... és ha az életembe kerülne is... Amen! a mint a plebánosunk szokta volt mondani.

Hét órakor úton voltunk. Ha ezen a napon se találunk több akadályra, mint tegnap, akkor az éj beállta előtt túl leszünk Thüringián.

Annyi bizonyos, hogy a nap jól kezdődött. Igaz, hogy a legelső órák kissé nehezek voltak, mert az út olyan meredekké lett, hogy helyenkint tolni kellett a kerekeket. De ezen is túlestünk minden nagyobb baj nélkül.

Déltájban elértük ama hágó legmagasabb pontját, a melynek, ha nem csalódom, Gebauer a neve és a mely e hegyláncz legmagasabb torkolatán vezet keresztül. Ezután az ereszkedő következett nyugat felé. Itt már gyorsan haladhattunk, sebes vágtatás nélkül is, a mi veszélyes lett volna.

Az idő folyvást viharos volt. Habár napfelkelte óta nem esett is az eső, az eget mégis nehéz felhők boríták. A zivatar minden pillanatban kitörhetett, az pedig ilyen hegyes vidéken mindig veszélyes.

Este hat óra tájban csakugyan mennydörgés hallatszott. A vihar még messze volt ugyan, de rendkivül gyorsan közeledett.

Mártha kisasszony a hintó szögletébe vonult és gondolataiba lévén elmerülve, nem igen látszott félni. A néném behunyta a szemeit és mozdulatlanul ült a helyén.

– Nem jobb volna megállapodnunk? - kérdé Lauranay úr, kihajolván a kocsiablakból.

– Alkalmasint - felelém, - és meg is fogunk állni, ha alkalmasabb helyet találok éjjeli állomásra.

De ezen a lejtőn nem maradhatunk.

– Csak vigyázat, Natalis!

– Legyen nyugodt, Lauranay úr.

Alig mondtam ki e szókat, mikor egy óriási villám szinte megvakított. A mennykő lecsapott, egy nyirfába jobbról. Szerencsére a fa az erdő felé dőlt le.

A lovak vad futásnak eredtek. Éreztem, hogy többé nem voltak a hatalmamban. A szegény állatokat épp úgy, mint engem, elvakították a villámok és elkábította a mennydörgés. Ha a megrémült lovak letérnek a csapásról, a hintó menthetetlenül lezuhan az út mellett tátongó mélységbe.

Egyszerre a gyeplő elszakadt. A lovak, szabadabban érezvén magukat, még sebesebben kezdtek nyargalni. Elkerülhetetlen katasztrófa fenyegetett bennünket.

Hirtelen erős lökést éreztem. A hintó egy fatörzsbe ütődött, a mely rézsut feküdt az úton. Az istrángok elszakadtak, a rúd eltört. A lovak átugrották a fatörzset. E helyen a hegyszoros hirtelen bekanyarult és a szerencsétlen állatok a kanyarodón túl eltűntek a mélységben.

Az ütődéstől az első kerekek is eltörtek, de a hintó nem dőlt fel. Lauranay úr, Mártha kisasszony és a néném minden baj nélkül kiszálltak. Én ugyan leestem a bakról, de semmi bajom sem esett.

Mily helyrehozhatatlan szerencsétlenség volt ez! Mi lesz most belőlünk e néptelen vidék közepette? Borzasztó éjszakát töltöttünk.

Másnap, augusztus 23-án folytatnunk kellett a kínos útat, miután hátrahagytuk a hintót, a melyet még azon esetre se használhattunk volna, ha helyettesítjük elveszett lovainkat.

Némely élelmiszereket és nélkülözhetlen úti czikkeket egy csomagba kötöttem és egy bot végén a vállamon vittem tovább. Lementünk a szűk hegysoron, a melynek, ha Lauranay úr számítása nem csalt, a síkságra kellett levezetnie. Én elől mentem. A néném, Mártha kisasszony és nagyatyja mögöttem jöttek, a mint tőlük kitelt. Nem becsülöm tizenkét kilométernyinél kevesebbre az útat, a melyet ezen a napon megtettünk. Mikor este megállapodtunk, a lenyugvó nap világította meg ama tágas síkságot, a mely a thüringiai hegyek tövében terül el.