Egy napi veszteni való időnk se volt. Körülbelől hatszáz kilométernyi útat kellett megtennünk, mielőtt a franczia határt elérhetjük - hatszáz kilométernyi utat ellenséges országban, előnyomuló csapatok által megszállt utakon, nem is említve a martalóczokat, a kik egy úton levő hadsereget mindig kisérni szoktak. Noha a szállítási eszközökről jó előre gondoskodtunk, még se volt lehetetlen, hogy ilyenekben majd hiányt kell szenvednünk. Ez esetben kénytelenek leszünk tovább gyalogolni. Mindenesetre számot kellett vetni ilyen hosszú út fáradalmaival. Bizonyosak lehettünk-e a felől, hogy állomásról állomásra fogadókat fogunk találni, a hol megpihenhetünk és étkezhetünk? Bizonynyal, nem. Én megszoktam a nélkülözéseket és a hosszú gyaloglásokat, ez irányban való képességeim nem egyszer ejtették csodálkozásba a legizmosabb gyaloglókat is, ha tehát egyedül lettem volna, legcsekélyebb aggodalmak se gyötörtek volna az iránt, hogyan segítsek magamon. De Lauranay úrtól a hetven éves aggastyántól és a két nőtől, Mártha kisasszonytól és a nénémtől nem volt szabad lehetetlenséget követelni.

Utóvégre is mindent el fogok követni, hogy épen és szerencsésen haza vezessem őket Francziaországba és tudtam, hogy mindenki fog tenni annyit, a mennyi tőle kitelik.

Tehát, a mint mondám, nem vesztegethettük az időt. A rendőrség is nyomunkban lehetett volna. Huszonnégy óra elég lehetett arra, hogy elhagyjuk Belzingent és husz nap arra, hogy elhagyjuk Németországot, ha útközben fel nem tartóztatnak. Az útlevelek, a melyeket Kalkreuth még ugyanazon este kiszolgáltatott, a határidőn túl elvesztették érvényüket. A határidőn túl letartóztathattak bennünket és fogva tarthattak a háború végeig. Az útlevelek kijelölték az utazás irányát is, a melyről nem volt szabad eltérnünk és kötelesek voltunk okmányainkat az esetről-esetre kijelölt helyeken láttamoztatni.

Ezenfelül valószinű volt, hogy az események rendkivül gyorsan fognak kibonyolódni. E perczben talán már szól is az ágyú a határszélen.

A franczia nemzet, a braunschweigi herczeg manifesztumára, képviselői által úgy válaszolt, a mint tennie kellett és a törvényhozó gyülekezet elnöke kimondotta a szókat, a melyek egész Francziaországban visszhangot keltettek:

«A haza veszélyben van.»

Augusztus 16-án hajnalban készen álltunk az indulásra. Minden ügy el volt intézve. Lauranay úr házát egy svájczi származású öreg cseléd őrizetére bízta, a ki sok év óta szolgált nála és a kinek hűségében megbízhatott. E derék ember bizonyára el fog követni mindent, hogy az urának tulajdona sértetlen maradjon.

Kellerné asszonyság házában, míg alkalmas vevő akad, a porosz származású cseléd fog lakni.

Ugyanez nap reggel megtudtuk, hogy János úr ezrede elhagyta Bornát és Magdeburg felé nyomult.

Lauranay úr, Mártha kisasszony, a néném és én még egy kisérletet tettünk rábirni Kellerné asszonyságot, hogy velünk jöjjön.

– Nem, barátim, ne szóljatok erről! - felelé. - Még ma elindulok Magdeburg felé. Előérzetem azt súgja, hogy valamely nagy szerencsétlenség fenyeget és ott akarok lenni!

Beláttuk, hogy hiába volna minden rábeszélés és hogy csak Kellerné asszonyság megmásíthatlan elhatározásába ütköznénk. Nem marad tehát egyéb hátra, mint elbúcsuzni tőle és közölni vele ama városok és falvak neveit, a melyeken a rendőrségi utasítás következtében át kellett utaznunk.

Maga az utazás a következő módon volt tervezve:

Lauranay úrnak volt egy régi és tágas hintaja, a melyet többé nem használt. Ezt a hintót alkalmasnak tartottam a hatszáz kilométernyi út megtételére. Rendes időben könnyű az utazás váltott lovakkal a német szövetség országutain. De háború idején, mikor a hadsereg szolgálatára, a lőszerek és élelmi szerek szállítására, minden eszközt igénybe vettek, vigyázatlanság lett volna rendes előfogatokra számolni.

E bajt elkerülendők, más módot gondoltunk ki. Lauranay úr megbízott, hogy szerezzek két jó lovat, tekintet nélkül az árukra. Alapos lóismerő levén, jó alkut kötöttem. Találtam két lovat, a melyek kissé nehézkesek, de e mellett igen szívósak voltak. Aztán azt gondolván, hogy kocsist se fogunk mindenütt találhatni, vállalkoztam e feladatra és ajánlatomat természetesen készséggel elfogadták. A lóhajtás nem volt ismeretlen dolog egy katona előtt, a ki a Royal Picardie ezredben szolgált!

Augusztus 16-án reggel készen állt minden. Csak a bakra kellett felülnöm. Fegyver dolgában volt két jó nyeregpisztolyunk, a melyekkel távol lehetett tartani a martalóczokat. Élelmi szerek dolgában ládáink annyit tartalmaztak, a mennyi a legelső napok szükségletére elég volt. Lauranay úr és kisasszony a hátulsó ülést foglalták el, néném pedig szemközt ült az ifjú leánynyal. Én, jó erős ruhámmal és köpenyemmel bízvást daczolhattam a rossz idővel.

Az utolsó búcsuzáson is túlestünk. Mindnyájan megöleltük Kellerné asszonyságot azzal a szomorú gondolattal: «Viszontlátjuk-e még egymást valaha?»

Elég szép idő volt, de délfelé valószinűleg nagy hőség lesz. Déli tizenkét és délután két óra közt szándékoztam pihenőt tartani lovaimmal, a mi mellőzhetlen volt, ha a szegény állatokat nem akartuk mindjárt kezdetben elcsigázni.

Végre elindultak, hatalmas ostorcsattogások közt.

Belzingenen túl minden különösebb nehézség vagy tolongás nélkül átkeltünk azon utakon, a melyeken a Koblentz felé előnyomuló hadsereg haladt.

Belzingen körülbelül nyolcz kilométernyire van Bornától, következőleg két óra alatt a kis faluba értünk.

Itt állomásozott János úr ezrede nehány hétig és innét indult el Magdeburg felé, a hová Kellerné asszonyság utána sietett.

Mártha kisasszony mélyen meg volt illetődve, mikor áthaladtunk Borna utczáin. Képzelmében felmerült János úr, a ki Grawert Ferencz hadnagy parancsa alatt követte azt az utat, a melyet nekünk délnyugati irányban el kellett hagynunk a rendőrség utasításai következtében.

Nem állapodtam meg Bornában, csak tizenhat kilométernyivel tovább akartam pihenőt tartani a brandenburgi tartomány mostani határszélén. A régi felosztás szerint ez azonban még mindig felső-szász terület volt.

Delet ütött az óra, mikor a határszél e pontjára értünk, a hol nehány lovas szakasz táborozott. Az út mellett egy magános korcsma állt; e korcsmában takarmányt találtam a lovaim számára.

Három óráig maradtunk e helyen. Czélszerűnek tartottam ezen az első napon kimélni az állatokat, ne hogy mindjárt kezdetben kimerüljenek.

Ugyanitt az útleveleinket is láttamoztatnunk kellett. Franczia létünkre nem egy kancsal pillantással kellett találkoznunk. Sebaj! Okmányaink rendben voltak. Különben miután kiutasítottak bennünket Németországból és húsz nap alatt el kellett hagynunk a német területet, a legcsekélyebb a mit tehettek, csakugyan az volt, hogy útközben fel ne tartóztassanak bennünket.

Az éjszakát Zerbstben szándékoztunk tölteni. Elhatároztuk, hogy csak egészen kivételes körülmények esetén fogunk éjjel utazni. Az utak nem látszottak elég biztosaknak arra, hogy tanácsos lett volna a sötétben való utazást koczkáztatni. Nagyon sok gézengúz csavargott országszerte. Tanácsos volt kerülni a kellemetlen találkozásokat.

Megjegyzem, hogy ezeken az éjszaki vidékeken az éjszakák még rövidek augusztus havában. A nap reggel három óra előtt kél és nem nyugszik le esti kilencz óra előtt. Csak nehány órai pihenőt fogunk tehát tartani, éppen annyit, hogy ember és állat kinyugodhassa magát. Ha szükségesnek mutatkoznék aztán sebesebben hajtani, az is megtörténhetik.

A határszéltől, a hol a hintó déltájban megállt, legfeljebb huszonöt-harmincz kilométernyi a távolság Zerbstig. Ezt az utat tehát megtehettük délutáni három és esti nyolcz óra közt.

Mindazonáltal jól láttam, hogy egyszernél többször kell majd számolnunk az akadályokkal és késedelmekkel.

Ezen a napon az országúton bajunk volt egy lóbiztos-félével. Ez a ficzkó, a ki olyan sovány volt, mint a nagypéntek és olyan fecsegő, mint egy lócsiszár, minden áron le akarta foglalni a fogatunkat. Azt mondta, hogy az állam szolgálata érdekében követeli a lovakat. Úgy hiszem, hogy mint XIV. Lajos, ő maga volt az állam és hogy a saját javára harácsolt.

De hiába, bármennyire fájt is a foga a lovaimra, kénytelen volt tiszteletben tartani útleveleinket és a rendőrigazgató aláirását, De mégis egy órát vesztettünk, mi alatt ezzel a gazemberrel czivakodtunk. Végre a hintó sebes ügetve elindult, hogy pótolhassa az eltékozolt időt.

Arra a területre jutottunk, a melyből azóta az anhalti herczegséget alakították. Az országutak itt kevésbbé voltak katonasággal ellepve, mert a porosz hadsereg zöme inkább éjszakon, Magdeburg irányában nyomult előre.

Minden nehézség nélkül eljutottunk Zerbstbe, egy jelentéktelen és meglehetősen mindenből kipusztított városkába, este kilencz óra tájban. Meglátszott, hogy a martalóczok jártak itt és az egész környéken harácsoltak. Bármily igénytelen legyen is egy utas, a legkevesebb, a mit követelhet, az éjjeli szállás. Nem csekély fáradságba került, míg ilyenre szert tehettünk a házak egyikében, a melyek óvatossági szempontból mind be voltak zárva. Már attól féltem, hogy az egész éjszakát a hintóban kell töltenünk. Mink még csak meglettünk volna valahogy, de a lovaink! Ezeknek okvetlenül takarmány kellett és alomszalma. Mindenekfelett a szegény állatok miatt töprenkedtem és megborzadtam arra a gondolatra, hogy útközben kidőlhetnének.

Azt inditványoztam tehát, hogy folytassuk utunkat egy legközelebbi állomásig, például Ackenig, a mely Zerbstől tizenkét kilométernyire fekszik délnyugatnak. Éjfél előtt odaérhetünk, aztán másnap csak reggel tíz órakor indulnánk el, hogy a lovak jól kipihenhessék magukat.

De Lauranay úr azt az ellenvetést tette, hogy az Elbén kellene átkelnünk egy kompon és ezt az átkelést czélszerűbb volna nappal megkisérleni.

Lauranay úrnak igaza volt. Mielőtt Ackenbe érnénk, az Elbén át kell kelnünk s ez némi nehézségekkel járhat.

Nehogy elfeledjem, itt kivánom megjegyezni, hogy Lauranay úr jól ismerte a német területet Belzingentől a franczia határig. A fia életében több esztendőn át minden évszakban megtette ez utat és a földabrosza segélyével könnyen tudta magát tájékozni. Én csak másodszor jártam erre. Lauranay úr tehát biztos kalauznak bizonyult és igen okos dolog volt a tanácsait követni.

Végre sok keresgélés után sikerült Zerbstben jó pénzért lovaink számára istállót és takarmányt, a magunk számára pedig éjjeli szállást és eleséget felfedeznem. Ezzel a hintóban levő készletet megkimélhettük.

Az éjszaka tehát jobban mult el Zerbst városkában, mint eleinte remélni lehetett.