CSÖBÖRBŐL VÖDÖRBE

Július 9. volt. A Thompson Ügynökség útiterve szerint az utasoknak már egy hónapja London utcáit kellett volna járniuk. Ám mi tárult a szemük elé az ódon angol főváros forgalmas utcái és kőházai helyett?

Egyfelől az óceán hevesen megtörő hullámai, másfelől sivár, meddő dűnék szakadatlan sora, s a kettő között egy észak-déli irányú, végtelenbe nyúló homoksáv. E sáv közepén, szinte a felezővonalában hevert a formátlan hajóroncs, amelyet egy mérhetetlen erő kétszáz méteres távolságra hajított a tengertől.

A partra vetett turisták keserves éjszakát éltek át. A sűrű sötétben tapogatózva igyekeztek tető alá húzódni az eső elől, ám a beszakadt fedélzet alig-alig nyújthatott nekik menedéket. Szerencsére a szél hamarosan tisztára söpörte az eget, így akit elringatott a halkuló szélzúgás, az pár percre lehunyhatta a szemét.

Csak hajnalban tudták teljesen fölmérni, hogy milyen hatalmas, jóvátehetetlen kárt okozott a szerencsétlenség.

A tenger és a partra vetett hajó között több mint kétszáz méter volt a távolság. A hullámok pár másodperc alatt átlendítették a *Santa Mariá*t ezen a távon, de miféle emberi erő bírhatná rá, hogy visszafelé is megtegye ezt az utat? Sem a géptanban, sem a hajózásban nem kellett járatosnak lenni, hogy bárki belássa: ezt a hajót már soha többé nem teszik vízre.

Mondhatni, a Santa Maria nem is létezett többé. E név már nem egy vízijárművet, egy szánalmas roncsot jelölt csupán.

Az ütközés kettébe törte a hajót. Az oldalán hatalmas hasadás tátongott. A középtájt kettévált fedélzetről mindent lesodort az ár.

Semmi nem maradt meg rajta: sem az ülések, sem a mentőcsónakok, de még az árbocok sem, csak egy-egy csonkjuk lógott fönnakadva a szakadozott csarnakkötélzeten.

Ilyen látvány tárult hát a mélységesen elkeseredett utasok szeme elé.

Szokás szerint kapitányuk rendíthetetlen kedélyének köszönhették, hogy visszatért beléjük egy kis lélekjelenlét és remény. Amikor fölkelt a nap, Pip kapitány már az égési sebeiből felgyógyult Bishop társaságában rótta a part homokját. A két sétálót pár pillanaton belül néma utasok fogták körül.

Mihelyt mindenki köréje gyűlt, a kapitány először is létszámellenőrzést tartott. Amikor megállapította, hogy egy fő sem hiányzik, elégedetten csillogott a szeme. Leomlott a ház, mégis épek a lakók - hála elsősorban az ő előrelátásának. Vajon hányan lelték volna halálukat a leomló árbocok alatt, ha hagyja, hogy fönt maradjanak a fedélzeten?

A névsorolvasás végeztével a kapitány vázolta a helyzetüket.

A ciklonok gyakori kísérője, egy szökőár vetette a *Santa Mariá*t afrikai partra. A hajót semmiképp nem tudnák újból vízre emelni; kénytelenek lesznek sorsára hagyni, és nekivágni a bizonytalan kimenetelű szárazföldi útnak.

Afrika partjai igen rossz hírben állnak, és meg kell hagyni, hogy ezt alaposan ki is érdemelték.

Marokkó és Észak-Szenegál között ezerkétszáz kilométer hosszan terül el a Szahara partvidéke.¹ Ha valakit ennek a szikkadt, halott tájnak bármely pontjára vet a balvégzete, ahol csak nagy ritkán látni egy-egy aszott növényt, annak nemcsak a természet, hanem az emberek kegyetlenségétől is tartania kell. Nincs vadállat, mely veszélyesebb lenne a zordon tengermelléken garázdálkodó mór bandáknál.

Mindenképp meg kellett hát tudniuk, milyen messzire ragadta a szélvihar a *Santa Mariá*t a civilizált vidékektől. Ezen a kérdésen fordulhatott meg a hajótöröttek sorsa.

A választ a kapitánytól várták, de neki ahhoz meg kellett mérnie a nap állását. De mi lesz, ha a nap továbbra is felhőkbe burkolózik?

Szerencséjükre lassanként teljesen elült a szélvihar, s az ég óráról órára tisztább lett. Kilenc órakor a kapitány sikeres mérést végzett, majd délben még egyet.

Számításának eredményét azonnal az utasok elé tárta: a Santa Maria a Mirik-foktól kissé délre, a nyugati hosszúság 18° 37’ és az északi szélesség 19° 15’ fokán szenvedett hajótörést.² Vagyis háromszáznegyven kilométer választja el őket Szenegál északi partvidékétől!³

Mintha villám csapott volna le közéjük. Öt percen át mélységes csönd ülte meg a hajótöröttek megdöbbent csoportját. Nem sírtak az asszonyok sem: ki-ki porig sújtva tekintett apjára, bátyjára, férjére, s a férfiaktól vártak megváltó reménysugárt.

De senki nem szólt, nem táplált hiú reményt. Drámaian egyszerű helyzetükben nem áltathatták magukat, tudták, milyen szomorú sors vár reájuk. Háromszáznegyven kilométert leghamarabb tizenhét nap alatt tehetnének meg gyalog - feltéve, hogy részben nőkből, gyermekekből és betegekből álló karavánjuk egyáltalán képes volna napi húsz kilométert menetelni a süppedős homokban. S hogy is feltételezhetnék, hogy tizenhét nap alatt egy gonosztevővel sem találkoznak ezen a rablóktól hemzsegő vidéken?

Amikor már mindenkin úrrá lett a kétségbeesés, egy hang hirtelen így szólt:

– Ami száz embernek lehetetlen, azt egy ember megteheti.

Robert volt az; egyenest a kapitányhoz intézte szavait. Ennek fölcsillant a szeme, és kérdően emelte tekintetét Robert-ra.

– Egyikünk fölcsaphatna előőrsnek - magyarázta Robert. - Igaz, hogy Saint-Louis-tól háromszáznegyven kilométerre vagyunk, viszont Saint-Louis előtt ott van még Portendick⁴ telepe is, s a Szenegáltól odáig terjedő gumifaerdőkben sűrűn járőröznek francia csapatok. Portendickig legföljebb százhúsz kilométer az út, s ennyit egy magányos utas végszükségben két nap alatt is megtesz. Vagyis az előőrsnek csak kétnapi elemózsiát kéne magával vinnie. Időközben a hátramaradt utasok szép lassan megindulhatnának a part mentén délnek. A küldött egy kis szerencsével négy napon belül visszaérne, s olyan kíséret jönne vele, hogy annak védelmében már semmitől nem kéne tartanunk. Ha beleegyeznek, én máris indulok.

– Az anyám szakállára, így beszél egy vérbeli úriember! - szorította meg melegen Pip kapitány Robert kezét. - Csupán egy ellenvetésem van: erre az útra más nem vállalkozhat, csakis én.

– Ebben téved, parancsnok úr - felelte Robert.

– Már miért tévednék? - ráncolta homlokát a kapitány.

– Először is azért, mert idősebb nálam - szólt nyugodtan Robert. - Amit én elbírok, az magának sok lehet.

A kapitány bólintott.

– Másodszor is, magának társainkkal kell maradnia, hisz vezetőre és támaszra van szükségük. Nem tábornokok dolga a felderítés.

– Valóban - szorította meg a kapitány ismét Robert kezét -, a tábornokok a legjobb katonáikat szokták előőrsbe küldeni. Menjen hát maga.

– Egy órán belül indulok - szólt Robert, és megtette az úti előkészületeket.

A kapitányon kívül más nem tett ellenvetést. Az útitársak között nem akadt olyan hősies ember, aki pályázott volna a Robert vállalta dicső, ám veszélyes küldetésre. Ami Roger-t illeti, ő teljesen természetesnek találta barátja elhatározását, hisz maga is így tett volna, ha neki jut eszébe ez a terv. Megelőzték? Sebaj: legközelebb majd ő vitézkedik. Azért fölajánlotta Robert-nak, hogy vele tart, de az elutasította, és minden magyarázat nélkül csak arra kérte honfitársát, hogy vigyázzon a szerinte nagy veszélyben lévő Alice-re, akit ő, Robert, nehéz szívvel hagy el.

Roger megígérte, hogy híven teljesíti a rábízott feladatot.

Mégis erősen elérzékenyült, amikor Robert - miután fegyvert, muníciót és három napi élelmet vett magához - készen állt az indulásra. A két férfi szótlanul kezet szorított.

Robert-ra még egy nehezebb búcsú is várt. Elszorult a szíve, amikor meglátta Lindsayné asszonyt. Hogyne, készen állt akár a legnagyobb áldozatot is meghozni társaiért, de teljesen tisztában volt vállalkozása veszélyeivel. Könnyen lehet, hogy soha többé nem látja e szép szempárt, amely most sugárzó tekintetet vet rá! Minden lelkierejét összeszedve sikerült elmosolyodnia, és gálánsan meghajolt az amerikai hölgy előtt.

Alice Lindsay egy szóval sem akarta kimutatni félelmét és bánatát. Sápadt volt, remegett, de határozottan nyújtott kezet a férfinak, aki talán mindnyájukért meg fog halni.

– Köszönöm! - mondta csupán. - Járjon szerencsével!

Az asszony szavaiból Robert nemcsak reménységet hallott ki. Hangjában több volt: kívánság és parancs.

– Viszontlátásra! - húzta ki magát Robert, s már tudta, hogy e parancs lesz vezérlő csillaga.

A Santa Maria mellett maradt hajótöröttek sokáig néztek a merész futár után. Látták, hogyan távolodik a fövenyen, hogyan int még egyszer búcsút... S pár pillanat múlva Robert végleg eltűnt a partot szegélyező dűnesor mögött.

„Négy nap múlva itt leszek...” - mondotta volt Robert. Négy nap múlva, vagyis július 13-án. Olyan soká azonban nem húzhatták meg magukat a lakhatatlanná vált, oldalára dőlt hajóroncsban. A kapitány vitorlák és árbocfák segítségével átmeneti tábort ütött hát a parton. Éjjelre már álltak a rögtönzött sátrak, s fegyveres matrózok őrizték a hajótöröttek álmát, szabályos váltásban, akárcsak a hajón.

Mégsem szállt egyhamar szemükre az álom ezen az első éjszakán, az ismeretlen veszélyeket rejtő partvidéken. Nem egy utas tágra nyílt szemmel feküdt egész éjjel, s fülét hegyezve próbálta meghallani a vásznak legapróbb rebbenését is.

Mindőjük közül talán Lindsayné éjszakája volt a legnyugtalanabb. Eddigi fájdalmát most újabb aggodalom tetőzte: nem tudta mire vélni, hogy sehol sem látja sógorát. Egy ideig ugyan nem törődött Jack különös eltűnésével, de ahogy telt az idő, mégis kezdte furcsállni a dolgot. Ám hiába kereste Jacket az utasok és szolgálók tömegében, sehogy sem jutott a nyomára.

Az éjszaka csöndjében, a sötétben Alice-nek csakis ez a meglepő eltűnés járt az eszében. Bárhogy igyekezett elhessegetni magától e különös tényt, lelkében Jack neve elválaszthatatlanul összekapcsolódott a Robert-éval, s ez csak tovább növelte félelmét.

Az éjszaka eseménytelenül telt el, s hajnalban már mindnyájan talpon voltak.

Alice kelt föl elsőnek, s így tüstént ellenőrizhette, van-e alapja a gyanújának. Gondosan megszámolta a hajótörötteket.

Megbizonyosodott róla: Jack Lindsay nincsen közöttük.

Alice egy szót sem szólt sógora nyomasztó távollétéről. Kinek, minek is szólna? Ha Jack rosszban töri a fejét, akkor már meg is történt a baj, gondolta, és egy jeges kéz ragadta marokra lelkét.

A magának való Jack már az utazás kezdete óta olyan tartózkodóan és komoran viselkedett, hogy most a hiánya sem tűnt fel senkinek. Alice-en kívül egyetlen hajótörött sem vette észre a távollétét, hisz más gondjuk is volt épp elég.

A nap folyamán nekiveselkedtek, hogy kirakodják a *Santa Mariá*t. A parton feltornyozott kétszersültes és konzerves ládák végül már egyfajta védősáncként magasodtak fölébük.

Pip kapitány ugyanis végül úgy döntött, hogy helyben várják meg Robert Morgand visszaérkezését. Döntését az a megfontolás diktálta, hogy élelmet még csak-csak vihetnének magukkal az egész útra, ám a vízellátás kérdésére nem tudott megoldást. Kulacsok és tömlők híján lehetetlen tartósan oltani ennyi ember szomját, és az is kivihetetlen lenne, hogy magukkal görgessék a vizeshordókat. Ha helyben maradnak, akkor viszont folyvást meríthetnek ezekből a hordókból, s egy egész hónapig nem kell félniük, hogy kifogy a víz. Nyugodtan elhalaszthatják hát pár nappal az indulást. Amennyiben Robert Morgand nem tér vissza a maga kitűzte határidőig, még akkor is meghozhatják a nehéz döntést. Népes csoportjuknak addig sem kell meglepetéstől tartania, hisz biztos fedezéket nyújt nekik az elemózsiás ládákból és vízzel meg szesszel teli hordókból összerótt védmű, amelynek két vége a tengerig ér.

Az egész nap a kirakodással és egyéb előkészületekkel telt el. A Santa Maria hajlásszöge átkozottul megnehezítette a cipekedők munkáját. Amikor lement a nap, a körkörös sánccal határolt terület közepén már állt az utolsó sátor is.

Miután az előző éjjel oly háborítatlan volt az álmuk, s azóta még biztonságosabbá tették táborhelyüket, Pip kapitány engedélyezte, hogy a kimerült legénység könnyített őrszolgálatot adjon. Nem teljes osztagonként, csak kettesével fogják váltani egymást, de minden órában. Így kisebb lesz a kockázata, hogy a táborőröket elnyomja az álom; amúgy, mióta kialakították a táborhelyüket, két ember is elég arra, hogy riadóztasson.

Kilenc órakor Pip kapitány maga állt őrségbe, hűséges Tatárboca kíséretében. Utána, egy óra múlva a másodkapitány következett, akit egy órával később az első altiszt fog váltani.

A kapitány, mielőtt behúzódott volna a ládafal fedezékébe, még egyszer utoljára körülnézett. Semmi szokatlant nem látott. A sivatag nyugodt volt és csendes, és Tatárboc sem adta jelét, hogy bármi nyugtalanítaná.

Miután váltótársa lelkére kötötte, hogy figyelmesen őrködjék, a kapitány belépett a már alvóktól zsúfolt sátorba, és tüstént erőt vett rajta az ólmos fáradtság.

Mióta alhatott már, amikor furcsa, nyugtalanító álma támadt?

Ebben az álomban - miért, miért nem - Tatárboc igen különösen viselkedett. A kutya előbb megpróbálta fölébreszteni gazdáját, ám hiába, majd tompán morogva kidugta az orrát a sátorból, s végül már a kapitány ruhája szélét cibálta. Ám Pip kapitány úgy aludt, mint a bunda.

Tatárboc ekkor nem habozott tovább. Ráugrott barátjára, az arcát kezdte nyalogatni, majd amikor ez sem vált be, még a fülcimpáját is megharapdálta.

A kapitány most végre fölnyitotta a szemét, és rádöbbent, hogy amit álomnak hitt, az valóság. Gyorsan talpra ugrott, és arra indult, amerre Tatárboc húzta, rángatta őt: a sátor bejárata felé.

Ám odáig már nem érhetett el.

Tatárboc egyszer csak dühödt ugatásban tört ki. A kapitány még nem is pedzette, hogy mi történik körülöttük, amikor kicsúszott lába alól a talaj. Esés közben még látta, hogyan ugranak talpra fölriadó társai is, akiket egy csapatnyi kísértet, egy banda burnuszos mór ejtett foglyul.