EZÚTTAL THOMPSON FIZET - DE RÁFIZET

– Thompson úr! - kurjantott föl bőszen Baker.

Csakugyan Thompson volt az, személyesen, ám nem régi, magabiztos vezetőjük, hanem egy bűnbánó képű alak, akiben az utóbbi napokban addig-addig csatázott a félelem és a zsugoriság, amíg az utóbbi maradt alul. Thompson elismerte vereségét. Kifigyelte, mikor szállnak vízre Bakerék, s az éj leple alatt ő is beugrott a Santa Maria csónakjába.

– Thompson úr! - Baker úgy méregette ellenségét, mint macska az egeret. - Már nagyon reméltük, hogy soha többet nem látjuk viszont. Most mégis abban a balszerencsében lesz részünk, hogy velünk tart Angliába?

– Mi tagadás - felelte Thompson, aki tudta, hogy több békát is le kell még nyelnie. - De megfizetek az útért! - tette hozzá sietve, hogy leszerelje engesztelhetetlen ellenfelét.

– Micsoda ördöngösség! - csóválta a fejét Baker.

– Ördöngösség? - értetlenkedett Thompson.

– De hisz az ördög bújt magába, ha fizetésre vetemedik! No, sebaj, soha nem késő jó útra térni. Nézzük csak, milyen árat kérjünk magától, kedves uram?

– Gondolom, annyit, mint bárki mástól... - Thompson rosszat sejtett.

– De hisz épp az a bökkenő - magyarázta Baker jóindulatúan -, hogy nálunk nincs szabott ár. Nézze, mi mindnyájan, akiket itt lát, egy kölcsönös segélyegyletet alapítottunk, mondhatni, szövetkezetet, és mindenki befizette a közösbe a maga részét. Az olyan kívülállók számára, mint maga, személyre szóló árat kell megállapítanunk. Kényes kérdés, mondhatom!

– Én úgy gondolnám - szólt szerényen Thompson -, hogy hat font [150 frank]...

– Édeskevés! - mondta könnyedén Baker.

– Talán tíz font [250 frank]...

– Hm... - szólt Baker.

– Húsz font [500 frank]... Harminc font [750 frank]...

De Baker csak a fejét rázta; láthatóan mélyen sajnálta, hogy ilyen csábító ajánlatokat kell elutasítania.

– Nohát akkor legyen negyven font [1000 frank] - vett erőt magát Thompson. - Én is ennyiért hoztam el magukat...

– ...a Zöldfoki-szigetekre, pedig nem is akartam idejönni! - Baker szemében pokoli káröröm villogott. - Szóval maga szerint negyven font...? Üsse kő, legyen negyven! No persze, ez távolról sem elegendő... Nagy szívességet teszek magának, de hisz vajból van a szívem... Lenne akkor olyan szíves, és átadná az összeget?

Thompson sóhajtozva húzta elő a bankókat a pénzeszsákjából. Baker vérlázító bizalmatlansággal kétszer is megolvasta az összeget.

– Meg kell hagyni, hajszálpontosan fizetett. Vannak még csodák! - azzal hátat fordított utasának, aki már iszkolt is, hogy helyet keressen a hálótérben.

Amíg ők vitatkoztak, a Santa Maria vitorláit kiengedték, és fölszedték a horgonyt. Hajnali egykor, könnyű és állandó keleti széllel kihajóztak Praia kikötőöbléből. Senki és semmi nem állta útjukat. A hajó orra már a nyílt tenger vizét szelte; hamarosan hosszú barázda marad mögötte.

Az utasok sorban megkeresték hálóhelyüket. Thompson az elsők között vett birtokba egy matracot. Ráheveredett, és már épp elnyomta az álom, amikor egyszer csak egy kéz nehezedett a vállára. Thompson arra riadt, hogy Baker hajol fölébe.

– Mi az? - kérdezte még félálomban.

– Tévedés történt, tisztelt uram, helyesebben félreértés. Nagyon szívesen zavarom, de nem tehetek mást, tudniillik jogosulatlanul nyúlik el ezen a matracon.

– De hisz már megfizettem a helyemért! - csattant föl Thompson.

– Az útért, uram, az útért, hisz maga is épp ezzel a szóval élt! - helyesbített Baker. - Ne keverjük össze a kettőt, kérem! Az út és a hely két különböző fogalom. Én csak az utazással tartozom magának, alvóhellyel már nem. Praián szinte megfizethetetlen a matrac, ezért ha használni óhajtja azt, amelyiken fekszik, szerény pótdíjat leszek kénytelen fölszámítani.

– De hisz ez rablás! Micsoda bűntanyára kerültem! - kiáltott föl dühösen Thompson. Fölült matracán, és zavarodottan tekintett körbe. - És mekkora összeget szándékozik kicsikarni belőlem az alvás jogáért?

– Hogy is hagyhatnék felelet nélkül egy ilyen választékosan megfogalmazott kérdést? - körülményeskedett Baker. - Nézzük csak... Nos, nagyon engedékeny leszek, és két fontért [50 frank] adom bérbe magának ezt a matracot. Nem mondom, kicsit drága, de hisz tudja, Santiagón a matracok ára...

Thompson felrántotta a vállát.

– Ez a matrac nem ér meg két fontot. De ördög vigye, kifizetem magának a két fontját, feltéve, hogy ezen összeg ellenében már nem háborgat többet az egész úton!

– Az egész úton...! Méghogy az egész úton! Uraim, ennek a gentlemannek elment az esze! - Baker égre emelt karral hívta tanúul a jelen lévő utasokat, akik felkönyökölve, fel-feltörő nevetéssel figyelték a jelenetet. - A matrac egy éjszakára kerül két fontba, uram! Éjszakánként két font az ára!

– Éjszakánként két font, az annyi, mint hatvan font az egész hónapos útra! Na nem, uram, ennyit nem fog legombolni rólam! A tréfának is van határa! - tajtékzott Thompson, majd eltökélten visszafeküdt drága matracára.

– Ez esetben, uram - szögezte le háborítatlan lelki nyugalommal Baker -, örömömre fog szolgálni, hogy kipenderíthetem innen.

Thompson az ellenfelére nézett, és felfogta, hogy az nem tréfál. Baker már tettre készen lóbálta hosszú karjait.

Bámész hálótársai segítségére nem számíthatott. Azok csak nevettek torkuk szakadtából, úgy örültek a váratlan bosszúnak.

Thompson engedett, hisz ostobaság lett volna vesztes csatába bocsátkoznia. Szótlanul fölállt és a kötélhágcsóhoz lépett. Mielőtt azonban fölhágott volna az első fokra, még egyszer fölébredt az önérzete.

– Meghajlok a túlerő előtt - szólt méltóságteljesen -, de a leghatározottabban tiltakozom a méltánytalan bánásmód ellen. Miért nem szólt előre, hogy a negyven fontos összeg nem foglalja magába a nyugodt alvás jogát?

– De hisz ez magától értetődik! - felelte Baker, mint akit meglep az együgyű ellenvetés. - Világos, hogy a negyven font ellenében sem társaságunk matracain nem alhat, sem társaságunk asztalánál nem étkezhet, az italról nem is szólva. Megfizetett az útért: helyes, de ebben nincsen se matrac, se karosszék, se bordói, se marhaszelet! Mindezért külön kell fizetni, uram, márpedig a mai világban mindennek megkérik az árát!

Azzal Baker hanyagul ledőlt hadizsákmányára, a matracra, míg Thompson aléltan tapogatózva araszolt fölfelé a hágcsón.

A szerencsétlen belátta helyzetét.

Gondolhatjuk, hogy alig hunyta le a szemét az éjjel. Alvás helyett azon töprengett, mi módon térhetne ki fenyegető végzete elől. De hiába törte a fejét, találékonysága ezúttal cserben hagyta. Milyen ostoba volt, hogy simán belesétált a kelepcébe!

Thompson végül mégis megnyugodott: Baker aligha fogja beváltani a fenyegetését. Csupán tréfát űz vele: hogyne, rosszul esik a gúnyolódása, de hamarosan magától is felhagy vele.

De még ezektől a derűlátó gondolatoktól sem csillapodott le annyira, hogy álomra hajthatta volna fejét. Egyre csak azon töprengett, mekkora eséllyel mentheti bőrét is, pénzeszsákját is. Egész reggelig sétált föl-alá a fedélzeten, ahol egymást váltotta az őrszemélyzet.

Míg Thompson virrasztott, a Santa Maria többi utasa az igazak álmát aludta. A vitorláikat dagasztó keleti szél nem hozott csapadékot, az idő szép maradt. Gyorsan ment a hajó: mire fölkelt a nap, Santiago már húsz mérföldre délre maradt mögöttük.

Éppen Maio sziget közvetlen közelében haladtak el, de Thompsonon kívül senki nem láthatta e kopár földdarabot.

Bezzeg amikor négy órával később, nagyobb távolságban Boavista szigetének partja mentén hajóztak el, már mindenki fölkelt a *Santa Mariá*n: a zsúfolt tatbástyán egymást érték a sétálók, és bőven jutott belőlük a fedélzetre is. Mindenki Rabil városa felé nézett, amelynek kikötőjében ezúttal néhány jól kivehető hajó horgonyzott. Mire ebédre szólított a harang, már Boavista is letűnt a horizonton.

Baker, aki a visszaút idejére ügyintézővé lépett elő, mindenben érvényre juttatta rendszeretetét és módszerességét. Azon volt, hogy a Santa Maria fedélzetén épp úgy folyjanak a dolgok, akár egy szabályos személyszállító hajón. Mindenekfölött az étkezések rendjét tartatta be szigorúan. Habár a tengerészetnél más szokások élnek, s neki magának sem volt ínyére az elődje által megszabott órarend, mégis ragaszkodott hozzá, hogy a harang ezután is nyolckor, tizenegykor és este hétkor konduljon meg.

Bárhogy is szerette volna Baker, illendő terítékre viszont nem is gondolhattak. Az étkezőbe tíz-tizenkét embernél több nem fért be. Abban egyeztek hát meg, hogy a többiek a tatbástyán vagy a fedélzeten telepednek le. A falatozók csoportjai között át- meg átlépkedtek a Seamew-ról a *Santa Mariá*ra szegődött tengerészeik. A szükségből nem volt nehéz erényt kovácsolni, hisz ezek a piknikek igen kedélyesen zajlottak. Rossz idő esetén épp csak be kellett volna húzódniuk a fedélközi hálóba - ám a Zöldfoki-szigetektől távolabb már úgysem kellett esőtől tartaniuk.

Miközben zajlott az ebéd - csak Thompson maradt éhen -, Pip kapitány váratlan javaslattal állt elő.

Figyelmet kért, majd emlékeztette az utasokat, hogy egy olyan hajón, mint a Santa Maria, nem lehet kockázatmentes a hosszabb utazás. Azután bevallotta, hogy a rá nehezedő hatalmas felelősség súlya alatt a minap már-már arra hajlott, hogy ne is egy spanyol vagy portugál kikötőbe igyekezzenek eljutni, hanem érjék be Szenegállal, Saint-Louis városával¹ is. Akkor azért nem állt elő e javaslatával, mert a keletire fordult szél új helyzetet teremtett: így már ugyanannyi idő alatt érhetnek el a Kanári-szigetek egyikére vagy netán egy európai kikötőbe, mint Saint-Louis-ba. Ám ez utóbbi helyett miért ne céloznák meg Porto Grandét, São Vicente szigetén? Ha a kapitány csak két vonást módosít útirányukon, már az éj leszállta előtt szárazföldön, biztonságban várhatják az esedékes személyszállító gőzöst.

Pip kapitány bejelentésének annál nagyobb volt a hatása, mert tőle eddig nem hallottak soha egy felesleges szót sem. Ha a kapitány ilyen hosszú beszédre szánta el magát, akkor komoly lehet a veszély.

Megbízott ügyvezetőként most Baker vette át a szót.

– Súlyosak a szavai, parancsnok úr - szólt. - De hogy tisztán lássunk, kérem, mondja ki világosan, esztelenségnek tartja-e eredeti útitervünket.

– Ha így gondolnám, akkor azonnal szóltam volna - felelte a kapitány. - Nem, az útiterv teljesíthető, csak éppen... olyan sokan vagyunk a hajón...

– Ezt értsem úgy - szólt közbe Baker -, hogy ha csak a legénysége volna magával, akkor nem lenne ilyen nyugtalan?

– Nem bizony - vágta rá a kapitány. - De a két dolgot nem is lehet egy napon említeni. A mi mesterségünk a hajózás, és ha csak ilyen alapon döntünk...

– Nekünk más alapon kell döntenünk - felelte Baker. - Gondoljon csak arra, milyen hatalmas költségbe kellett vernünk magunkat, hogy e hajóra szállhassunk, pedig annak a gazembernek kéne fizetnie mindenért. S van még egy ennél fontosabb meggondolás is: Santiago szigetén, amelyet elhagytunk, vesztegzár van érvényben. Meglehet, mostanra már a szigetcsoport minden tagját értesítették a Santa Maria szökéséről, s biztos vagyok benne, hogy szigorúan megtiltanák partraszállásunkat, hiszen nincsen tiszta egészségügyi levelünk, és két beteg is utazik a hajón. Ezért, ha valahogy mégis sikerülne partra szállnunk, akkor most már nemcsak szobafogságra ítéltetnénk, mint Santiagón, hanem a szó szoros értelmében tömlöcbe csuknának. Mondhatná bárki, hogy ez Spanyolországban vagy Portugáliában is megeshet. Lehetséges, ám korántsem biztos. Amúgy, ha odáig eljutunk, az már magában is új erőt ad. Ebben a helyzetben én amondó vagyok, hogy folytassuk a megkezdett utazást, és szerintem itt mindenki osztja a véleményemet.

Baker szónoklata csakugyan egyhangú helyeslésre talált, amire Pip kapitány csak beletörődően bólintott. Ha valaki aznap este kihallgatta volna, mit mormog gondterhelten hűséges Tatárbocának, az megérti, hogy csak ímmel-ámmal fogadta el Baker javaslatát:

– Kíváncsi a véleményemre, mester? No, uram, mondhatom, kalamajka lesz ebből, valódi kalamajka!

Egyébként kisvártatva magától is eldőlt a kérdés. Délután két óra körül a szél fokozatosan délire fordult, és a Santa Maria innentől hátszéllel folytatta útját. Ettől kezdve már nem fordulhattak vissza, csak a Kanári-szigetek és Európa felé maradt nyitva az út.

Ilyen tempó mellett fél ötre értek a Sal-sziget magasságába, amelyre egyikük sem tekinthetett szenvtelenül. Minden messzelátó e földdarabot fürkészte, hisz ennek partjainál szállt hullámsírba a végét járó Seamew.

Nem sokkal az éj beállta előtt a Zöldfoki-szigetek ezen utolsó tagja is eltűnt a szemük elől. Most már mindaddig semmi nem töri majd meg a horizont vonalát, amíg látótávolságba nem kerülnek a Kanári-szigetek. Erre három vagy négy napot kell még várniuk, ha nem változik a széljárás. Mindent egybevetve, nem panaszkodhattak az első napjukra. Minden jól sikerült, és remélhették, hogy ezúttal tartósan melléjük szegődik a szerencse.

Egy, csak egy utas volt, akinek lehetett alapja az elégedetlenségre. Talán nevén sem kell nevezni, hogy tudjuk: Thompsonnak hívták. Ebédidőben lecsapott egy tányérra, és ételosztásnál merészen beállt a többiek közé. Baker azonban éberen ügyelt, és Thompson tányérja üresen maradt. A hoppon maradt éhező délután megpróbálta összeszűrni a levet Roastbeaffel, remélve, hogy az nem meri megtagadni volt főnöke parancsát, ám Baker ezúttal is résen volt. Thompson helyzete véresen komolyra fordult, mert kopogott a szeme az éhségtől. Megértette, hogy nincs értelme az ellenállásnak, és önként járult érzéketlen kínzója elé.

– Uram - szólt -, én mindjárt éhen halok.

– Roppantul örvendek - szólt közönyösen Baker -, hiszen ez azt mutatja, hogy a gyomra a legjobb egészségnek örvend.

– Elég volt a viccelődésből, uram! - szólt nyersen a magából kivetkezett, szenvedő Thompson. - Elárulná, meddig óhajt még tréfát űzni más bajából?

– Miféle tréfáról beszél? - Baker az emlékezetében kutatott. - Tudtommal soha a legártatlanabb tréfát sem űztem magával.

– Vagyis akkor a lehető legkomolyabban akar éhen veszejteni! - kiáltott Thompson.

– Ejnye, ha egyszer nem akar fizetni! - szólt Baker.

– Rendben, fizetek - adta be a derekát Thompson. - Majd később rendezzük a számlát...

– Hogyne, a többi tétellel együtt - szólt előzékenyen Baker.

– Szíveskedjék hát megmondani, milyen ár ellenében hajlandó az utunk végéig szavatolni az alváshoz és étkezéshez való jogomat!

– Mivel átalányösszegről van szó, így mindjárt jóval egyszerűbb a dolog - fontoskodott Baker.

Előhúzta noteszét, és ide-oda lapozott benne.

– Nézzük csak... Nos... Már befizetett negyven fontot, nem igaz?... De bizony... Akkor hát... Úgy van. Egyszóval: most már csak egy szerény pótdíjat kell lerónia, amely ötszázhetvenkét font sterlingre, egy shillingre és két pennyre rúg [tizennégyezer-háromszázegy frank és negyvenöt centime], s ennek fejében magát is minden egyes szolgáltatás megilleti a hajón.

– Ötszázhetvenkét font! - jajdult fel Thompson. - Ez őrület! Eszem ágában sincs, hogy belemenjek egy ilyen követelésbe, inkább utastársaimhoz intézek felhívást. Csak akad köztük egy derék ember, a mindenségit!

– Magam is megkérhetem őket - ajánlkozott Baker. - De kérem, szenteljen előbb némi figyelmet annak, hogyan is jutottam én erre az összegre. A *Santa Mariá*t kétszáznegyven fontért vettük bérbe; az út során szükséges élelmiszerek beszerzésére kétszázkilencven fontot és tizenkilenc shillinget kellett fordítanunk; végül a hajó átalakítása nyolcvanegy fontos, hét shillinges és két pennys kiadással járt. Ez összesen hatszáztizenkét font, egy shilling és két penny, ebből azonban, mint már jeleztem, levontam a már befizetett negyven fontot. Véleményem szerint egy ilyen jogos követeléssel szemben nehezen szerezhetné meg épp azok támogatását, akiket kisemmizett. Persze, ha ragaszkodik hozzá...

Thompson intett, hogy nem ragaszkodik. Mivel hasztalan lett volna minden ellenállás, nem okvetetlenkedett tovább, kinyitotta életfontosságú pénzeszsákját, kihúzott belőle egy köteg bankót, leszámolta a kért összeget, majd a többit gondosan visszatette.

– Van még benne! - mutatott Baker a zsákocskára.

Thompson csak egy halvány, nehezen értelmezhető mosolyfélével válaszolt.

– De már nem soká! - folytatta a bősz ügyintéző, mire Thompson ajkáról leolvadt a félmosoly. - Hamarosan számadást készítünk a kettőnk közti külön tartozásokról is.

Thompson mégsem hagyta ott irgalmatlan ellenfelét: szeretett volna tüstént látni is valamit a pénzéért. A *Santa Mariá*n most sem tágított mellőle a hűséges Piperboom, e bolygó hollandi, aki egyre csak annak a nyomában járt makacsul, akiben hányatott kolóniájuk vezetőjét vélte tisztelni. Thompsont mindenhová követte e magánál háromszorta nagyobb árnyék, s úgy érezte, már nem bírja soká a tagbaszakadt utas szívósságát.

– Tehát megállapodtunk, hogy engem is ugyanolyan jogok illetnek meg, mint bármely más utast? - kérdezte.

– Úgy van.

– Akkor nagyon lekötelezne, ha leszerelné ezt a kibírhatatlan Piperboomot, mert nekem sehogy sem sikerül megszabadulnom tőle. Amíg Általános Ügyintéző voltam, kénytelen voltam eltűrni. Most viszont az a legkevesebb, hogy...

– Magától értetődik! - vágta rá Baker. - Épp csak az a bökkenő, hogy magam sem vagyok ügyintéző. Különben nem világos előttem - hangsúlyozott minden szót külön a gúny nagymestere -, hogy ha Van Piperboom úr a terhére van, akkor ezt miért nem ővele érteti meg?

Thompson elsápadt a dühtől, hogy már megint a rövidebbet húzza. Baker e perctől fogva a legcsekélyebb figyelemre sem méltatta áldozatát.

Július 6-ára kelve az utasokat kellemetlen meglepetés érte: a Santa Maria szinte egy helyben állt. Az éjszaka folyamán fokozatosan alábbhagyott a szél, és hajnalra teljes lett a szélcsend a tenger színe fölött, amelyet hosszú, nem fodrozódó hullámok barázdáltak. A nyugati horizont felől érkező hullámverés szédítően hányta-vetette a *Santa Mariá*t: recsegett-ropogott, s vitorlái az árbocokat csapkodták.

Az mindenkit földerített, hogy a tengeri levegő jót tett Hamiltonnek és Blockheadnek, s állapotuk számottevően javult, de ettől eltekintve lehangoló napnak néztek elébe. A váratlan szélcsönd miatt azzal kellett számolniuk, hogy utazásuk hosszabbra nyúlik. Igaz, jobb, ha gyönge szellő fújdogál, mintha szélvész tombolna, s amíg emiatt nem kellett aggódniuk, addig türelemmel viselték a tétlenséget.

Pip kapitány azonban mást gondolhatott, mert öleset kancsalított, és úgy facsargatta az orra hegyét, ahogy csak nagy események előtt szokta. A derék kapitányt valami szokatlan jelenség nyugtalaníthatta, mert állandóan a nyugati láthatárt fürkészte, ahonnan a *Santa Mariá*t bucskáztató hosszú hullámok érkeztek.

Az utasok már jól tudták, mire véljék tiszteletre méltó parancsnokuk kényszeres mozdulatait, s ezért ők is nyugatnak tekingettek, de semmi különöset nem vettek észre. Az ég ott is épp olyan kék és felhőtlen volt, mint bárhol másutt.

Csak délután két óra tájt szállt föl egy könnyű páragomoly, amely lassú növekedésnek indult, s közben fehérről szürkére, szürkéről feketére váltott.

Öt óra körül a lenyugodni készülő nap ebbe a párafelhőbe hanyatlott, mire a tenger vize tüstént vészjóslóan rezes árnyalatot öltött. Hat óra körül a koromszín felhő már a fél égboltot beborította. Ekkor hangzott fel a kapitány szapora parancsszava:

– Külső orrvitorlát felgöngyölni! Felső elősudárvitorlát, felső árbocsudarat, főpóznavitorlát felgöngyölni!

Negyedóra múlva bevonták a külső másodorrvitorlát és a sudárvitorlákat, majd húsz perccel később az előárboc felső derékvitorláját, a belső tarcsvitorlát és a farvitorlát is, és ezek helyett csak a főárboc nagyvitorláját fűzték fel. Mihelyt mindezzel végeztek, a kapitány máris föltekertette a fő- és előtörzsvitorlát meg a főárboc felső derékvitorláját, és csak az előderék-tarcsvitorlát, a két kurtított csúcsvitorlát és a tatárbocon egy nagyvitorlát hagytak fönn.

A levegő eközben meg sem rezdült, de ez a rezzenetlenség nem jósolt semmi jót.

S valóban, pontban nyolc órakor viharos hirtelenséggel szélroham tört a hajóra, és heves eső zúdult le rájuk. A Santa Maria megdőlt, s már-már úgy érezték, felborul, de orra bátran szelte a hullámokat, s a hajó tovább bukdácsolt a habok hátán.

A kapitány ekkor mindenkit arra szólított föl, hogy térjenek nyugovóra. Mást úgysem tehetnek, várniuk kell.

A *Santa Mariá*n egész éjjel a lehető legkevesebb vitorla maradt fönn, s az utasokat hányta-vetette fekhelyükön a hullámverés. Sajnos, a vihar sehogy sem akart csillapodni, sőt hajnalban még hevesebb tombolásba kezdett.

Pip kapitány egyébként úgyszólván meg volt elégedve a Santa Maria helytállásával. Hajójuk könnyedén kapott föl a hullámok hátára, s a fedélzetet alig érte permet. Annál inkább meggyűlt a baja az árbocozattal: bosszúsan állapította meg, milyen silány hajókötelet sóztak rájuk Santiagón. A tengervíz csapásaitól az árbocok tartókötelei jócskán megnyúltak, s az árboctalpak kezdtek kilazulni.

A nap folyamán a hurrikán ereje nőttön-nőtt. Nem lehetett többé kétségük: olyan forgószéllel kerültek szembe, amely szárazföldön egész országrészeket tarol le. Délre a hullámok toronymagasra nőttek, és őrjöngve zúdultak alá. A Santa Maria fedélzetén végigsöprő víztömeg már nem mind folyt le a fedélzetről.

A kapitány mégis konokul fönnhagyta azt a pár vitorlát. Este hét órára azonban olyan erősen fújt a szél, oly vadul hullámzott a tenger, és az árbocok már olyan fenyegetően rázkódtak, hogy úgy ítélte, nem haladhatnak így tovább. Őrültség lett volna, ha megmakacsolja magát: inkább úgy döntött, hogy hátszéllel menekülnek a vihar elől.

Olyan helyzetben, mint a *Santa Mariá*é volt most, mindig kényes dolog hátszeles hajózásra átállni vagy abból visszaváltani. Az egyik percben a hajó még orrával lovagolja meg a dühöngő tengerárat, de hamarosan, mihelyt kellő sebességre tett szert, már a tatja alatt gördülnek tova a hullámok. Csakhogy a kettő között elkerülhetetlenül van egy pillanat, amikor a hajó az oldalával fordul az árnak. Ha éppen ekkor kapja el egy erőteljesebb hullám, akkor úgy fordul föl, akár a megpöccintett parafadugó. Erősen kell hát figyelni a tengert, s kihasználni egy szélcsendes percet: az alkalmas pillanat kiválasztása életbevágó kérdés.

Maga Pip kapitány állt a kormányhoz, míg az egész legénység készen állt, hogy meghúzzák a főárboc derékvitorlájának bal oldali fordítóköteleit.

– Hátul fordítsd szélirányba! - Pip kapitány gondosan választotta meg a percet erre a parancsra, és gyorsan tekert egyet a kormánykeréken.

A hajó egy csapásra jobbra fordult és szélirányba állt. De még nem voltak túl a nehezén: nem elég, ha egy hajó a tatját mutatja a hullámoknak, még az is szükséges, hogy kellő sebességre tegyen szert, mert csak így állhat ellent a víz erejének.

– Elöl fordítsd szélirányba! - parancsolta a kapitány, mihelyt véghez vitték a manővert. - Előtörzsvitorlát kiereszteni!... Előderék-tarcsvitorlát és hátsótörzs-élvitorlát fölcsavarni!

A művelet sikerrel járt. Miután a szél belekaphatott a bő előtörzsvitorlába, a Santa Maria már egy percen belül egy vágtató ló sebességével szelte a habokat. Elővigyázatosságból a tatról leeresztettek egy halászhálót, amelyet lent a vitorlaraktárban találtak: az volt a szerepe, hogy csillapítsa a tatbástyát fenyegető hullámokat.

Most, hogy hátszéllel haladtak, az utasok viszonylagos nyugalomnak örvendhettek. Nagyra értékelték ezt a békességet, és úgy érezték, már sokkal kevésbé fenyegeti őket a veszély.

A kapitánynak más volt a véleménye. Úgy számolt, hogy ha továbbra is így száguldanak kelet felé, akkor háromszázötven mérföld megtétele előtt elérik Afrika partjait. Márpedig háromszázötven mérföldet igen gyorsan befut a Santa Maria, ha továbbra is így kergeti a szél.

Pip kapitány egész éjjel talpon volt. De július 8. napja úgy virradt föl, hogy nem igazolódtak be a félelmei. Mindenütt tiszta volt a horizont. A kapitányban föléledt a remény: talán elszámította magát, s akkor a vágyott északi széllel - ha törik, ha szakad - el fog jutni a szenegáli Saint-Louis kikötőjébe.

Ám hiába reménykedett, a szél nem fordult északira, makacsul nyugatról-északnyugatról fújt, s a Santa Maria fékevesztetten rohant tovább Afrika partjai felé.

A legénységből valaki elkottyanthatott pár szót a valós helyzetről: most már az utasok is osztották a kapitány félelmeit, és mindnyájan keletnek meresztgették a szemüket, hátha meglátják, milyen part felé száguldanak.

Csak délután öt óra tájt, balra elöl látták meg a szárazföldet. E helyütt nyilván egy öbölféle nyílott, mert a Santa Maria egy darabon nem a partra merőlegesen száguldott, hanem mellette suhant el, akár a nyíl. Utána azonban délnek fordult a partvonal, s így a *Santa Mariá*t a földtől elválasztó távolság rohamosan tovább csökkent.

A kapitány magában állt a tatbástya bal felén, és teljes valójával erre a lapos, homokos, hátrébb dűnék szegélyezte partra összpontosított, amelyet szirtek sora védett.

Egyszer csak kihúzta magát, nagyot köpött a tengerbe, és e szavakat intézte Tatárbochoz:

– Fél órán belül megfeneklünk, mester úr, de az anyám szakállára, nem adjuk olcsón a bőrünket!

Tatárboc élénk helyeslése mellett a kapitány túlharsogta a tengert és a szelet:

– Kormányrudat balra! Hátsótörzs-élvitorlát kiereszteni, legények!

A legénység rohanvást engedelmeskedett. Miután e vitorlába újból befogták a szelet, a Santa Maria két perc múlva már kínkeservesen igyekezett távolabb kerülni a parttól. Ismét a hullámok hátán bukdácsolt a hajó, s a leomló víz az előbástyát két oldalt megkerülve végigsöpört a fedélzeten.

A kapitány utolsó ütőkártyáját is kijátszotta. Vajon sikerül-e megnyernie a játszmát? Eleinte úgy tűnt, hogy igen.

S valóban, pár perccel azután, hogy elfordultak a hátszéltől, valamelyest enyhült a szél ereje, s a hullámzás is csillapodott. A kapitány hamarosan felhúzatta a főárboc felső derékvitorláját, s egy vonásnyit módosított az útirányon. Az új helyzetben már elképzelhető volt, hogy teret nyerhetnek.

Ám az imént még oly vadul tomboló szél most a másik végletbe esve fokozatosan alábbhagyott. A tökéletes szélcsendben a Santa Maria pár órán belül mozdulatlanná is dermedt volna, ha nem rázkódtatják tovább a még mindig nyugtalan tenger hullámai.

A kapitány e meglepetésszerű változásból arra következtetett, hogy éppen a vihar középpontjába jutottak, vagyis előbb-utóbb újrakezdődik az elemek tombolása. A vitorláknak a szélcsendben semmi hasznát nem vették. A Santa Maria most a kormánynak sem engedelmeskedett, s már-már magatehetetlen roncsként sodródott a part felé.

Este hétkor már öt kábelhossznyira sem voltak a parttól. A dühödt hullámok a tat mögött háromszáz méterre törtek meg a szirtsoron.

Ritkán fordul elő az afrikai partoknál, hogy egy hajó ilyen közel kerülhet a szárazföldhöz. A legtöbb helyen igen sekély a partmenti tengerrész, s még az is megesik, hogy a parttól csak tizenöt kilométerre lehet lehorgonyozni. Hálásak lehettek tehát a máskülönben oly zord véletlennek, hogy legalább Afrika egy olyan ritka pontjára vetődtek, ahol a part menti áramlatok és örvénylések megtörik a homokpadok végtelen egymásutánját.

Egy idő után mégsem közelíthettek tovább a parthoz, mert a vízmélység gyorsan csökkent. A mindújra leeresztett mérőón már csak húsz ölet mért. A kapitány úgy döntött, hogy mindenképp itt vetnek horgonyt.

Talán ha egymást keresztezve vetteti ki a három horgonyukat, a két orrhorgonyt és a nagyhorgonyt, s mindegyikre ráenged száz ölnyi láncot, akkor sikerülhet szembeszállniuk a hamarosan újra feltámadó hurrikánnal.

Igaz, nem volt sok esélyük. Pip kapitány lelki szemeivel már látta, hogyan törik el a lánc, hogyan szakad föl a horgony. Ám amíg maradt még remény, amíg ez az egy reményük megvolt, addig egy tetterős férfi nem adhatta fel a harcot.

A kapitány tehát pányváztatta a két orrhorgonyt, és elrendelte, hogy készítsék föl leeresztésre a horgonyláncokat. Már épp kiadta volna a „horgonyt vess!” parancsot, amikor egy váratlan jelenség új helyzetet idézett elő.

A Santa Maria körül minden előjel nélkül, egyik percről a másikra buzogni kezdett a tenger. Hullámzás helyett most hangos bugyborgással torlódtak egymásnak a habok.

A hajón minden torokból rémült kiáltás tört fel. Csak a kapitány őrizte meg hidegvérét. Józanul szemlélte a természet újabb támadását, s nem az okán töprengett el, inkább azt kereste, hogyan fordíthatná a javukra a jelenséget. Az áramlatok a part felé sodorták a *Santa Mariá*t, amely egy alig érezhető nyugati fuvallatnak köszönhetően ismét kormányozhatóvá vált. Talán a parthoz közelebb jutva sikerülhet kedvezőbb helyen lehorgonyozniuk.

A Santa Maria orra most épp arra fordult, ahol a szirtzátonyok között egy szűk hajózóút nyílt. Azon túl, egy újabb szirtsor túloldalán nyugodt vízfelület terült el. Ha odáig el tudnának jutni, szinte biztosra vehetnék, hogy megmenekültek. Ebben a természetes kikötőben szilárdan horgonyt vethetnének, biztonságban vészelhetnék át a hurrikán kiújulását, s ha majd végleg visszatér a szép idő, akkor ugyanazon a hajózóúton visszajuthatnának a nyílt tengerre.

A kapitány maga állt a kormányhoz, s a part felé vett irányt. Mivel kissé nyugtalanította a tenger sajátságos bugyborgása, minden lábatlankodót leparancsolt a fedélzetről és a tatbástyáról. Az utasoknak és a személyzet nem tengerész tagjainak mind le kellett menniük a hajó gyomrába. Ezután a kapitány úgy érezte, már szabadabban dönthet.

Gazdája keze alatt a Santa Maria ráfordult a hajózóútra...

– Horgonyt le! - kiáltotta volna a kapitány...

...ha maradt volna rá ideje.

Egyszer csak egy hatalmas, iszonyatos, bődületes hullám tornyosult a tenger színe fölé, s az Óceán e futára gigászi lovasként száguldott át a habok csataterén. Három másodpercbe tellett, és elérte a hajót.

Ha a Santa Mariá*t oldalról éri a csapás, akkor egy szempillantás alatt darabokra törött, szétforgácsolódott, pozdorjává zúzódott volna. Ám a kapitány manőverének hála, a roppant hullám a hajó tatját érte először, s ennek köszönhették megmenekülésüket. A *Santa Maria könnyű piheként emelkedett a magasba. A fedélzetre víztölcsér zúdult. A hullám kavargó taraján hajójuk úgy süvített a föld felé, akár egy ágyúgolyó.

A fedélzeten zűrzavar lett úrrá. Volt, aki meg tudott kapaszkodni a kötélzetben, másokat elborított az étkezőbe is betörő tengerár. Matrózok és utasok mind elveszítették a fejüket.

Csak egy embernek volt helyén a szíve: Pip kapitánynak.

Bárhogy dühöngtek az elemek, ő tekintetével uralta a hajót, szilárdan megvetette a lábát, és keményen markolta a kormányt. Őrjönghetett a természet, ahogy akart, az aprócska ember lelkiereje mégis győzedelmeskedett fölötte: a föllázadt hajó a kapitány akarata szerint rohant a pusztulásba. Dehogyis kancsalított most Pip! Minden részlet élesen rajzolódott ki előtte: látta, hogyan ütközik neki a hullám a szirteknek, hogyan törik meg és hajlik a partot ostromló hatalmas ívbe, miközben hirtelen megnyíltak az ég zsilipjei, s a fönti és lenti vizek egyetlen özönvízben egyesültek.

A Santa Maria, mint rendes hajóhoz illik, meglovagolta az óriási hullámot: vele együtt emelkedett a magasba, majd hanyatlott alá. Zuhanásának iszonyú csattanás vetett véget.

Borzalmas recsegés-ropogás hallatszott. A fedélzeten minden elszabadult és ripityára tört. Hatalmas víztömeg zúdult végig a fedélzeten, elrántotta a kapitányt a kormánytól és lesöpörte a tatbástyáról. Az árbocok egyetlen reccsenéssel leomlottak, és maguk alá temették a vitorlázatot.

Végzetük egy pillanat alatt beteljesedett. A Santa Maria - azaz ami még megmaradt belőle - mozdulatlanul hevert az éj sötétjében, a felhőszakadásnak kitéve, míg körös-körül újult erővel tombolt a szélvihar.