AMELYBEN A THOMPSON ÜGYNÖKSÉG TÁRSASUTAZÁSA NEM VÁRT MÉRETEKET ÖLT

Mindig a tenger csipkés szegélyét követve, dűnére föl, dűnéről le, a legmagasabbakat kikerülve, Robert Morgand ruganyos, ütemes léptekkel halad dél felé vivő útján. Mivel nem akarta lehangolni társait, előttük némileg szépített a helyzetükön, de ő nagyon is jól tudja, hogy a francia befolyási övezetig igazából legalább százhatvan kilométert kell gyalogolnia.

Ha sikerül tartania az óránként hat kilométeres kemény ütemet, és naponta tíz órát gyalogol, akkor a százhatvan kilométert három kimerítő nap alatt teheti meg.

Robert elhatározta, hogy már indulása napján is tíz órát menetel. Délután háromkor indult, tehát csak éjjel egy órakor fog megállni, és hajnalban már újra útra kel. Ezzel huszonnégy órát nyerhet.

A nap hamarosan a tengerbe hanyatlik. Teljesen világos van még, de a víz felől friss szellő kél, és új erőt önt a kitartó vándorba, aki már öt órája rója útját. Még egy óra és besötétedik, s attól fogva kellemesebb járás esik majd a tömör, ruganyos homokon.

Robert körös-körül csak a sivatag szívbemarkoló magányát látja. A szeszélyesen kanyargó dűnék között helyenként rá lehet látni a végtelen pusztaságra, s ilyenkor Robert végighordozza rajta a tekintetét: egészen a messzi láthatárig sehol egy madár, sehol egy élőlény. A kietlen síkon csak pár törpepálma-ligetke jelzi, hogy a föld mélyén lappang valami élet.

A vihar elmúlt, az égről az est fenséges békéje sugárzik. Teljes a csönd és a nyugalom, csak a tenger lágy zenéje hallik, ahogy a hullámok szétporladnak a fövenyen.

Robert egyszer csak megtorpan. Valóság ez vagy álom? Fülétől két centiméterre golyó süvít el, majd tompa durranást hall, mely visszhang nélkül enyészik el a tágas parton.

Robert megpördül. A léptek zaját tompító homokszőnyegen észrevétlen megközelítette egy alak, aki most nyolc-tíz lépésről, fél térddel a földre ereszkedve őrá céloz: Robert rémülten, dühösen ismer Jack Lindsayre.

Egy pillanatig sem habozik, már ugrik is, hogy rávesse magát az aljas gyilkosra, de lendülete megtörik. Heves fájdalom hasít a vállába; tehetetlenül előrehanyatlik, arca a homokba fúródik, és ott marad letaglózva.

* * *

Gaztette végeztével Jack Lindsay tüstént elszelelt. Még annyi fáradságot sem vett, hogy megbizonyosodjék ellensége haláláról. Minek is? Halott vagy sebesült - ebben a sivatagban egyre megy. A hajótöröttek futárja sem így, sem úgy nem éri el célját, s a várt segítség elmarad.

Jack Lindsay örült, hogy sortársai küldöttét ártalmatlanná tette, de ennyivel még nem érhette be. Csak akkor kerülhet hatalmába az, akire a fogát feni, ha az egész utascsoportra ráteszi a kezét.

Azzal Jack Lindsay eltűnt egy dűne háta mögött, hogy végbevigye gonosz tervét.

* * *

A sebesült Robert - vagy csak a holtteste? - a homokon hever. Amióta elbukott, már eltelt egy éjszaka, majd a nap egy teljes kört írt le az égen és a láthatár alá hanyatlott, s most már a második éjszaka vége közeleg, hisz keleten felvöröslik az ég alja.

Egymás után peregnek az órák, s egy moccanás sem árulja el, hogy maradt-e Robert-ban élet. De ha maradt is, alighanem utoljára virrad föl neki a nap, amely már másodszor szórja tüzes sugarait az ájultan heverőre.

Ekkor azonban a mozdulatlan test mellett megmoccan valami. Egy kis állat kaparja ugrándozva a homokot a fekvő férfi arca mellől - a sűrű hajnali homályban még nem látni, miféle. A sebesült tüdejébe végre szabadon áramolhat a levegő - ha még nem szűnt meg végleg lélegezni.

A sürgölődésnek meg is lesz az eredménye. Robert párszor felnyög, megpróbál fölemelkedni, de bal karjába éles fájdalom hasít; levegő után kapkodva visszahanyatlik a földre.

Arra elég volt ez a pillanat, hogy fölismerje megmentőjét.

– Tatárboc! - sóhajt, s kis híján újra elalél.

Neve hallatán Tatárboc eszeveszett vakkantásokat hallat, sürög-forog, tüsténkedik. Langyos nyelvével addig nyalogatja a sebesült arcát, míg meg nem tisztítja a homok és veríték ragacsos elegyétől.

Robert most már istenigazából magához tér. Ereiben újra felbuzog a vér, halántéka lüktet, rohamosan visszatér belé az élet. Emlékezete is felfrissül, és eszébe jut, miért is hever a tenger partján.

Most már óvatosabban tápászkodik föl, és sikerül is legalább föltérdelnie. Elvergődik a tengerig, s ott végre teljesen föléled a jótevő víztől.

Időközben feljött a nap. Robert nagy fájdalmak árán levetkőzik, megvizsgálja a sebét. Nem komoly a sérülés. A golyó nem törte el a kulcscsontot, csak megakadt benne, és az első próbálkozásra ki is fordul a sebből. Robert hallatlan fájdalmait csak egy érintett idegszál okozta, ájulása pedig csupán azért tartott ilyen sokáig, mert sok vért vesztett, a homok pedig akadályozta a légzését. Robert tiszta fejjel fölméri mindezt, és sós vízbe mártott zsebkendőjével gondosan bekötözi a sebét. Máris tudja úgy-ahogy mozgatni a sérült karját. Ha nem nyűgözné le a fáradtság, tüstént folytathatná az útját.

E fáradtságon úrrá kell lennie; Robert nekilát első étkezésének, és az élelmet megosztja Tatárboccal.

Ám Tatárboc csak ímmel-ámmal fogadja el az odakínált falatokat. Föl-alá futkos, szemlátomást bántja valami. Végre-valahára társának is feltűnik szokatlan viselkedése. Karjába veszi a kutyát, beszél hozzá, simogatja... s hirtelen észreveszi, hogy a négylábú nyakörvére valaki egy papirost erősített.

„A tábort lerohanták a mórok. Foglyok vagyunk. Pip.” Ezt a borzasztó újságot olvassa Robert, amikor lázas sietséggel kihajtogatja a papírt.

A mórok foglyai! Tehát Alice is! És Roger is! És Dolly is!

Robert egy pillanat alatt összecsomagolja a maradék elemózsiát. Fölpattan. Egy percet sem veszíthet. Tovább kell mennie. Tovább is fog menni. A táplálék visszaadta az erejét, s ezt az erőt most megtízszerezi vasakarata.

– Tatárboc! - szól indulásra készen Robert.

Ám Tatárboc már nincs vele. Amikor Robert körbetekint, csupán egy alig kivehető pontocskát lát, amint teljes sebességgel távolodik a part mentén. A kutya teljesítette feladatát, s most indul, hogy jelentést tegyen parancsolójának. Fejét leszegi, farkát behúzza, hátát begörbíti, nem néz se jobbra, se balra, s ahogy csak bírják a lábai, úgy száguld megállás nélkül, rögeszmés kitartással a gazdája felé.

– Derék állat! - dünnyögi Robert, míg maga is útra kél.

Gépiesen az órájára pillant, és meglepve észleli, hogy az egy óra harmincöt perckor megállt: este vagy reggel? Pedig nagyon jól emlékszik, hogy röviddel Jack Lindsay aljas támadása előtt még fölhúzta az órát. A kis acélszív tehát egy egész éjellen és egész nappalon át vert, s csak a rákövetkező éjszaka szűnt meg szabályos ketyegése. Robert-nak erre a gondolatra kiveri a homlokát a veríték. Akkor hát majdnem harminc órán át hevert öntudatlanul! Július 9-én este hanyatlott le, és csak 11-én reggel ébredt. Mi lesz most mindazokkal, akik beléje vetették reményüket?

Ez egy okkal több a sietségre. Robert a nap állásához igazítja az óráját - reggel ötre járhat -, majd meggyorsítja lépteit.

Délelőtt tizenegyig halad így, majd rövid pihenőt engedélyez magának, és elszundít egy törpepálma-csoport árnyékában. A jótevő alvás után mintha kicserélték volna. Négy órakor ébred: olyan erős és tettrekész, mint a merénylet előtt volt. Elindul hát, és este tízig meg sem áll.

Összesen tizenkét órát gyalogolt, és ezalatt legalább hetven kilométert tett meg.

Másnap rettenthetetlenül folytatja útját. De ez a nap nehezebb, mint az előző. A kitartó gyaloglót már-már letaglózza a fáradtság. Minduntalan lázrohamok gyöngítik, kegyetlenül hasogat a sebe.

Déli pihenője után alig bír föltápászkodni. Káprázik a szeme, meg-megszédül. Mégsem áll meg, egyik kilométert a másik után gyűri le, pedig minden lépés új szenvedéssel jár.

Alkonyattájt végre árnyak tűnnek fel a láthatáron. Robert eljutott a gumifák vidékére. Az első fához érve kimerülten hanyatlik a tövébe, és mély álomba merül.

Amikor fölébred, a nap már magasan jár az égbolton. Július 13. van. Robert dühös magára, hogy ilyen sokáig aludt. Be kell hoznia az elvesztegetett időt.

De hogyan hozhatná be, amikor ilyen ólomsúllyal nehezedik rá a fáradtság? Alig áll a lábán, kiszáradt a szája, nehéz a feje. Át- meg átjárja testét a láz. A válla úgy megdagadt, hogy nem tudja mozgatni a karját. De mit neki! Akkor is továbbmegy, ha térden kell vonszolnia magát.

A gumifa árnyékában, ahol az előző este elterült, Robert ételt erőltet magába, pedig erősen háborog a gyomra. Ennie kell, hogy erőre kapjon. Legyűri hát utolsó falat kétszersültjét, lenyeli utolsó csöpp vizét is.

Most már nem áll meg többet, amíg célhoz nem ér.

Délután két óra van. Robert reggel hatkor indult, de nem áll meg, pihenés nélkül rója véget nem érő útját. Már jó ideje - maga is tudja - csak vánszorog, alig egy kilométert jut előre óránként. De nem törődik vele, csak megy, megy, nem adja föl, amíg van benne élet.

Ám elérkezik a pillanat, amikor mégis föl kell adnia a harcot. Tekintete elhomályosul, szembogara kitágul, táncolni kezd előtte a világ. Szíve egyre gyöngébben és ritkábban ver. Alig kap levegőt. Kétségbeesetten egy gumifának támaszkodik, majd lecsúszik a fa tövébe.

Ebben a pillanatban - hagymázas délibáb, mi más lehetne? - egy csoport lovas tűnik föl a fák lombja alatt. Puskák csillannak, fehér parafasisakok verik vissza a nap sugarait.

– Hozzám! Hozzám! - kiáltja Robert.

Azaz csak kiáltaná, mert cserben hagyja már a hangja is. Ha a lovascsapat netán nem délibáb, hanem valóság volna, a lovasok akkor sem hallják meg: zavartalanul mennek tovább a maguk útján.

– Hozzám! - suttogja utoljára Robert, majd végleg a földre roskad.

* * *

Robert éppen abban az órában rogyott le Afrika perzselő földjére, amikor búcsúszavai szerint vissza kellett volna érnie a hajótöröttekhez. Ezek nem is feledkeztek meg ígéretéről, és az órákat számlálva várták megmentőjük visszatértét.

Amióta a mórok kezébe kerültek, helyzetük egy jottányit sem változott, és továbbra is a fövenyen heverő Santa Maria mellett táboroztak.

Amikor Pip kapitány felfogta, milyen újabb csapás érte az oltalma alatt álló sokaságot, nem is próbált ellenszegülni a támadóknak. Tétlenül hagyta, hogy a fegyveres afrikaiak összetereljék és hármas védőgyűrűbe fogják őket. Nem volt dühös arra a két matrózra sem, akik a rajtaütés idején oly hanyagul látták el őrszolgálatukat. A baj már megtörtént, nem segít a vádaskodás.

Pip kapitány csakis azon töprengett, mi módon tehetne sanyarú helyzetükben is valami hasznosat a közért. Rögtön eszébe jutott, hogy érdemes lenne tájékoztatni Robert-t a legutóbbi fejleményekről. De mi módon tudná értesíteni? Nos, a megoldás a kapitány keze ügyében volt, és ő nem is habozott élni vele.

A sötétben egy levélkét körmölt, Tatárboc nyakörvére erősítette, majd ünnepélyes csókot nyomott az állat pofájára. Megszagoltatta vele Robert egy személyes tárgyát, majd lerakta a földre a kutyát, és dél felé mutatva indulásra ösztökélte.

Tatárboc úgy száguldott el, mintha ágyúból lőtték volna ki, és egy pillanat alatt eltűnt az éjszakában.

Ennél nagyobb áldozatot nem is hozhatott volna a szegény kapitány. Saját ebét veszélynek kitenni! Ha lehetett volna, százszor inkább a maga bőrét viszi vásárra. S lám, mégsem habozott egy pillanatig sem, hiszen úgy ítélte meg, azonnal értesítenie kell Robert-t a terveit talán befolyásoló eseményekről.

Képzelhetjük, milyen nehéz órákat élt át hajnalig a kapitány, aki gondolatban maga is ott loholt az Atlanti-óceán partján, a kutyája mellett.

A felkelő nap fényében elébük tárult teljes szerencsétlenségük. A tábort földúlták, a sátrakat fölborogatták, a falként fölrakott ládák kibelezve tátongtak. A hajótöröttek összes tulajdona egy rakásba hordva hevert: a hadizsákmány.

A táboron kívül még komorabb látvány tárult a szemük elé. A ferdén beeső hajnali fény élesen kirajzolt a homokon két sötétebb tömeget: a kapitány nagyot sóhajtott, mert a holttestekben arra a két tengerészre ismert, akiket szerencsére a lelke mélyén sem hibáztatott az imént. Mindkettejük mellkasába, szinte ugyanarra a helyre, markolatig döfték a tőrt.

Amikor teljesen kivilágosodott, némi mozgolódás támadt az afrikaiak között. Csoportjukból hamarosan kivált egy alak, nyilván a sejk, és a hajótöröttek felé indult. A kapitány elébe sietett.

– Ki vagy te? - kérdezte a sejk rossz angolsággal.

– A kapitány.

– Te parancsolsz ezeknek?

– A tengerészeknek igen. A többiek utasok.

– Utasok? - ismételte értetlenül a mór. - Hívd félre azokat, akiknek parancsolsz. A többiekkel beszélni akarok - folytatta rövid szünet után.

De a kapitány nem mozdult.

– Mi a szándékod velünk? - kérdezte higgadt merészséggel.

A mór legyintett.

– Mindjárt meglátod. Eriggy.

A kapitány nem akarta elvetni a sulykot, és engedelmeskedett. Egy perc múlva a tengerészek már az utasoktól elkülönült csoportban álltak.

A sejk lassan lépkedett egyik utastól a másikig, és furcsa módszerességgel kérdezgette őket. Te ki vagy? Mi a neved? Mennyi a vagyonod? Van-e családod Angliában? Fáradhatatlanul ismételgette ugyanazt a kérdéssort. Ki-ki úgy válaszolt, ahogy jónak látta: volt, aki egyszerűen az igazat mondta, más a valóságosnál magasabb polcra helyezte magát, megint más hirtelen a hihetőnél jóval szegényebb lett.

Amikor az amerikai hölgyekre került sor, Roger válaszolt helyettük. Úgy ítélte, legjobb lesz, ha minél fontosabb személyiségnek tünteti fel őket - így lesz a legnagyobb biztonságban az életük. De a sejk már az első szavainál félbeszakította.

– Nem hozzád beszélek - mondta minden durvaság nélkül. - Talán némák ezek a hölgyek?

Roger hirtelen nem is tudta, mit feleljen.

– A bátyjuk vagy? Az apjuk? A férjük?

– Ez itt a feleségem - rögtönzött merészen Roger, és Dollyra mutatott.

A mór elégedetten bólintott.

– Helyes! - szólt. - És az?

– A nővére - felelte Roger. - Mindketten előkelő hölgyek a hazájukban.

– Előkelő...? - A mór aligha volt tisztában a szó jelentésével.

– Előkelő hölgy, királynő.

– Királynő? - értetlenkedett tovább a sejk.

– Szóval nagyfőnök az apjuk - próbálkozott tovább Roger.

Ez a magyarázat végre meghozta a kívánt hatást.

– Aha, tábornok! - fordította le magának elégedetten a mór. - És mi a neve a nagyfőnök lányának?

– Lindsay - válaszolt Roger.

– Lindsay! - A mór többször is megismételte e nevet, valamiért nagyon megtetszhetett neki a hangzása. - Lindsay, ez jó! - tette hozzá. Kedvesen intett Roger de Sorgues-nak és két társnőjének, majd a következő fogolyhoz lépett.

Ez nem volt más, mint maga Thompson. Milyen kisfiú lett most a pórul járt Általános Ügyintéző! Annak idején ki nem fogyott a szóból; most ijedten hallgatott, és igyekezett kicsire összehúzni magát.

– Mi van ott nálad? - kérdezte durván a sejk.

– Itt nálam...? - dadogta az elbátortalanodott Thompson.

– Igen, nálad! Add csak ide azt a zsákot! - parancsolt rá a mór, és már rá is tette a kezét a Thompson vállán keresztbe vetett pénzeszsákra.

Ez ösztönösen hátrahőkölt. Tüstént két afrikai vetette rá magát, és egy szempillantás alatt megszabadították drága terhétől. Thompson nem mert, de nem is tudott volna ellenszegülni.

A sejk kinyitotta a rablott zsákot. Örömében fölcsillant a szeme.

– Jó! Nagyon jó! - kiáltott föl.

Porig sújtott foglya bezzeg egészen más véleményen volt.

Thompson után annak rendje és módja szerint a terjedelmes Van Piperboom került sorra, Rotterdamból. A hollandus teljes lelki nyugalommal, békésen pöfékelve pusztította a pipadohányt, míg apró szeme kíváncsian fürkészte a környéket.

A sejk látható csodálattal, hosszan szemlélte a szőke óriást.

– A neved? - kérdezte végül.

– Ik begrijp niet wat U van mij wilt, Mynheer de Cheik, maar ik veronderstel dat U wenscht te weten welke mijn naam is en uit welk land ik ben. Ik ben de Heer Van Piperboom, en woon te Rotterdam, een der voornaamste steden van Nederland.

A sejk hegyezte a fülét.

– A neved? - ismételte.

– Ik ben de Heer Van Piperboom uit Rotterdam - ismételte Van Piperboom, majd szomorkásan hozzátette:

– Overigens, waartoe dient het, U dit te zeggen? Het is blijkbaar, dat ik toch maar Hebreeuwsch voor U spreek, zoals ik dit voor anderen ook doe.¹

A sejk nem is viszonozta a zagyváló hollandus szívélyes üdvözlését, csak vállat vont és továbblépett.

Fáradhatatlanul kérdezősködött. Mindenkinek ugyanazt a pár kérdést tette föl, és türelmesen hallgatta a válaszokat. Senki nem bújhatott ki szívós faggatózása alól.

Illetve egyvalakit mégis kihagyott, akár érthetetlen szórakozottságból, akár szándékosan: tény, hogy Jack Lindsay kimaradt a sorból.

Amikor Alice végigpillantott a felsorakoztatott hajótörötteken, meglepve vette észre köztük a sógorát. Attól kezdve le nem vette róla a szemét, és nyugtalanul észlelte, hogy ő külön elbánásban részesül.

Jack Lindsay előbb eltűnt közülük, most meg visszatért, és a mór sejk mit sem törődik vele: e tények együttese úgy fölkavarta Alice-t, hogy alig bírta fékezni magát.

A kihallgatás végeztével a sejk már visszament volna az emberei közé, amikor Pip kapitány vakmerően útját állta.

– Megmondanád most már, hogy mi a szándékod velünk? - tudakolta ismét kikezdhetetlen hidegvérrel.

A sejk összevonta a szemöldökét, majd kis habozás után könnyedén bólintott.

– Igen - felelte. - Aki ki tudja fizetni a váltságdíját, az visszanyeri a szabadságát.

– És a többiekkel mi lesz?

– A többiekkel? - ismételte a mór.

Széles mozdulattal körbemutatott.

– Afrika földjének szüksége van a rabszolgákra - mondta -, a fiatalok erejére és az öregek bölcsességére.

A hajótörötteken kétségbeesés lett úrrá. Ezek szerint vagy halál vár rájuk, vagy koldusbotra jutnak.

Az általános levertségben csak Alice őrizte meg derűlátását. Feltétlen megbízott Robert-ban, tudta, hogy a férfi eléri a francia előőrsöket, s amikorra ígérte, addigra ki is szabadítja hajótörött társait. Ebben a legkevésbé sem kételkedett.

Aki szilárdan hisz valamiben, az másokra is meggyőzően hat, így Alice makacs bizakodása a többiek megtört lelkében is föllobbantotta a remény szikráját.

S még mennyivel erősebb lett volna a bizodalma, ha Pip kapitány helyében lehet! Emezt ugyanis, bár gondosan palástolta megkönnyebbülését, reggel nyolckor rendkívüli öröm érte: Tatárboc, épp olyan észrevétlenül, mint ahogy távozott, visszatért a táborba.

Kutya nem viselkedhetett volna okosabban, mint Tatárboc. Dehogy vágtatott észvesztve közéjük: előbb, mint akinek semmi dolga, sokáig lődörgött a tábor körül, s csak azután óvakodott közelebb. Melyik mór figyelt volna föl egy láthatóan reggeli sétáját végző ebecskére?

A kapitány türelmetlenül kapta karjába a kutyát, s a keblét dagasztó érzelmek hatására, habár az ilyesmi azelőtt nem volt szokása, ugyanolyan cuppanós csókot nyomott az értelmes állat képére, mint amikor az útjára bocsátotta. Egy szempillantással megállapította, hogy a levélke eltűnt Tatárboc nyakából, vagyis eljutott a címzetthez, és ennek alapján hajlott rá, hogy a vállalkozást sikeresnek ítélje.

Örömébe mégis üröm vegyült. Tatárboc éjjel egykor indult és reggel nyolckor tért vissza, vagyis hét óra alatt tette meg a Robert Morgand-t a hajótöröttektől elválasztó távolságot. Robert tehát másfél nap alatt is legföljebb csak harminc kilométerre távolodott tőlük. A kapitány természetesen egy szót sem szólt társainak erről a rejtélyről.

Azok lassan megvigasztalódtak, s lelkükben újra feléledt a remény, amely az emberi szívet csak az utolsó lehelettel hagyja el. Július 12. és 13. így viszonylag könnyen telt el.

A mórok arra szánták ezt a két napot, hogy mindent kirámoljanak, sőt minden leszerelhetőt leszereljenek a *Santa Mariá*ról. Számukra felbecsülhetetlen értéket képviselt minden vasdarab, minden egyes szerszám, csavar és csapszeg: a zsákmányolt tárgyakat egyre magasabb halomba hordták a parton, hogy később majd mindent fölrakodjanak tevéikre.

Július 14-ére befejezték ezt a munkát, és előkészületeik arra utaltak, hogy hamarosan útra akarnak kelni. Ha addig nem érkezik segítség, a hajótörötteknek holnap el kell hagyniuk a part fövenyét.

A szerencsétlenek különösen hosszúnak érezték ezt a napot. Ha Robert betartotta volna az ígéretét, már egy napja velük lenne. Ha bele is gondoltak, mennyi akadály hátráltathat egy ilyen utazást, akkor is kezdték sokallni a késését. Csak a kapitány nem volt meglepve - ő tudta, miért - míg a többiek szemüket meresztve lesték a déli horizontot. A várakozás fölingerelte őket, s már mindenfélével gyanúsították Robert-t. Ugyan miért is jött volna vissza? Az is ostoba, aki biztonságba jutva önként teszi ki magát újabb veszedelmeknek.

Alice-ben bezzeg nem támadt ilyen esendő, hálátlan gyanú. Benne föl sem merült, hogy Robert cserben hagyhatta őket. Meghalt volna? Ezt nem zárhatta ki... De ha egy pillanatra szembe is nézett ezzel a lehetőséggel, lelke mélyén valami tiltakozott e föltevés ellen, és egy percnyi megingás után csak annál nagyobb bizonyossággal tért vissza szívébe a boldogságba és az életbe vetett csodálatos, megingathatatlan hit.

Azonban 14. napja és a rákövetkező éjjel is úgy múlt el, hogy semmi nem adott okot ilyen derűlátásra. Amikor 15-én felkelt a nap, a hajótöröttek helyzetében még mindig nem állt be változás.

Hajnalban a mórok felmálházták tevéiket, és a sejk már reggel hétkor jelt adott az indulásra. Egy előőrs csoport után két sorban haladtak a többiek. Nem volt apelláta, menni kellett.

A mindkét nembéli foglyok egy nyakukba és csuklójukra kötött hosszú pányvára fűzve, libasorban gyalogoltak őreik kettős sorfala között. Ilyen helyzetben akkor sem gondolhattak volna szökésre, ha nem rettenti el őket a környező sivatag száz halálos veszélye.

A foglyok közt Pip kapitány haladt az élen. Pár lépést tett, azután megvetette a lábát, s amikor a sejk odaléptetett hozzá, szilárd hangon kérdőre vonta:

– Hová visznek?

Válasz helyett a sejk csak fölemelte botját, és foglya arcába sújtott.

– Tovább, kutya! - kiáltotta.

A kapitány arcából folyt a vér, de meg sem rezzent, s mintha mi sem történt volna, megismételte a kérdést.

A bot ismét a magasba emelkedett. Ám a sejk ekkor a kérdező eltökélt arcára, majd a hosszú sorban vonuló foglyokra tekintett, és belátva, hogy milyen bajos volna levernie egy fogolylázadást, leeresztette fenyegető botját.

– Timbuktuba! - felelte. A kapitány belenyugodott a válaszba, és továbbindult.