Zárszámadás

A 129-es claimen csak keveset időztek, aztán az unokafivérek és a két unokanővér visszatértek Dawson Citybe, a kitermelés vezetését pedig Lorique-ra bízták. Egyezséget kötöttek. Ő vezeti a claimet, amíg csak aranyhozama ki nem merül (hogy az mikor lesz, egyelőre nem lehetett előre látni), és az elszámolást hetente elküldi Montrealba, ahova Summy Skim és Ben Raddle sietve igyekezett visszatérni.

A munkavezetőt a haszonból való részesedéssel tették érdekeltté a munkában. Egyébként Lorique ezt a kérdést teljesen a gazdáira bízta, akiknek a becsületessége és igazságérzete közismert volt. Azon a távoli napon, amikor a Forty Miles Creek mentén az aranyrétegek kimerülnek, Lorique is gazdag ember lesz, aki saját költségére új vállalkozásba kezdhet, vagy új otthont teremthet magának valahol enyhébb éghajlat alatt.

Annyi bizonyos, hogy a négy utas Dawson felé kissé szorongott a szekéren, de emiatt egyikük sem panaszkodott. Annyi boldog élménytől felvillanyozva mind a négyen nagyon vidámak voltak. Még Edith is levetkőzte szokásos, kissé hűvös magatartását.

Útközben az unokafivérek megérdeklődték, hogy a lányoknak milyen jövőbeli elképzeléseik vannak; mindkettő elmondta, mi a terve. Igen egyszerű volt a helyzet. Mivel Jane fáradozásait nem kísérte szerencse, a helyzete változatlan maradt. Ő folytatja az aranyásást, unokanővére pedig visszatér a kórházba.

Ben Raddle és Summy Skim anélkül, hogy tiltakoztak volna, csak annyit kérdeztek a lányoktól, mit gondolnak, vajon ők majd levizsgáznak előttük hálátlanságból, és ezzel a beszélgetés elakadt.

A kérdést még aznap este tisztázták. Ben Raddle kérésére a szálloda egyik különszobájában gyűltek össze, ahol senki sem zavarta őket.

A mérnök azonnal a tárgyra tért:

– A napirend a zárszámadás - nyitotta meg az ülést.

Summy ásított egyet.

– Ez nagyon unalmas!... - jegyezte meg. - Különben is, én már megmondtam, Ben, te kis telhetetlen, hogy az én nevem mellé írjál egy nagy zérót, s vigyed a többit.

– Ha ilyen tréfákkal kezdjük - válaszolta Ben szigorúan -, sohasem érünk a végére. Summy, kérlek, légy komoly.

– Legyünk komolyak! - hagyta rá Summy, s nagyot sóhajtott. - Kárba veszett idő, ezalatt okosabbat is csinálhatnánk.

Ben Raddle folytatta:

– Elsősorban figyelembe kell vennünk, hogy a Forty Miles Creek melléki lelőhely, bár közvetett úton, de mindenképpen a Golden Mount felfedezéséből keletkezett.

– Így van! - értett egyet a másik három.

– Tehát azok a kötelezettségek, amelyeket utazásunkkal kapcsolatban vállaltunk, érvényesek; elsősorban tehát a Jacques Ledun édesanyjával szembeni kötelezettségünk... Gondoltak arra, hogy mekkora összeg illetné őt meg?

– Negyed rész?... - javasolta Jane Edgerton.

– Akár négynegyed - licitált rá Summy. - Részemről ennek semmi akadálya.

Ben Raddle csak megvonta a vállát.

– Azt hiszem, hogy a leghelyesebb, ha évjáradékot biztosítunk számára - javasolta Edith csendesen.

– Edith kisasszonynak, mint mindig, most is igaza van - mondta a mérnök. - Elvben elfogadjuk az évjáradékot, amelynek összegét majd megállapítjuk, de természetesen annak jelentősnek kell lennie.

Egyhangúlag elfogadták.

– Továbbá bőkezűen kell megfizetnünk Lorique, Nyomkereső és a többi résztvevő bátorságát és hűségét.

– Helyes! - kiáltott fel egyszerre a két unokanővér.

– Ami marad, azt a Jane kisasszonnyal történt egyezségünk alapján két egyenlő részre osztjuk. Egyik fele az övé, a másik az enyém. Nem tudom elképzelni, hogy Jane kisasszony a maga részét ne felezné meg az unokanővérével, akinek a 129-es claim kitermelését köszönhetjük, ami az én részemet illeti, azt megfelezem Summyval, annak ellenére, hogy itt kelletlenkedik nekünk.

– Az ön javaslata nem igazságos - ellenkezett Jane. - Ha már osztozkodunk, holott erre semmi sem kényszeríti önöket, legalább az egyezséget vegye figyelembe. Ön megfeledkezett arról a régi szerződésünkről, amely szerint, amit Klondike-ban sikerül szereznem, annak tíz százaléka önt illeti.

– Pontosan - ismerte el Ben Raddle, és igyekezett komoly képet vágni.

Papírt s ceruzát vett elő.

– Hát számítsuk ki. Vagyis, amint mondta, az ön fél részéből engem illet egy tized, vagyis az egésznek két tizede, ami tulajdonképpen tizenegy huszadrészt jelent számomra és kilenc huszadrészt az ön számára.

– Az én számításom szerint - szólt közbe igen komolyan Summy -, Edith kisasszonyt harmincnyolc nyolcvankilenced rész háromnegyedének a kétötöde illeti meg... Az én részemet pedig úgy kapjuk meg, hogy a Golden Mount magasságát elosztjuk a sarkkör hosszával és megszorozzuk Nyomkereső éveinek számával. Így egy exponenciális egyenletet nyerünk, amelyből négyzetgyököt kell vonni, s az eredményt akár algebrai analízisnek, akár integrál- vagy differenciálszámításnak vetjük alá...

– Ezek rossz ízlésre valló tréfák - vágott közbe élesen Ben Raddle, de a két lány hahotázva kacagott.

– Micsoda tohuvabohu! - sóhajtott fel Summy Skim, és a szoba legtávolabbi sarkában egy fotelbe vetette magát, jelezve tökéletes érdektelenségét. Ben Raddle haragos pillantása kísérte, aki végül megvonta a vállát, és így folytatta:

– Mivel pedig a mi folyószámlánkon a Transportation Trading Companynál több mint...

Jane Edgerton közbeszólt:

– Végül is mit számolgatunk, Raddle úr? - kérdezte hétköznapi közönnyel.

– Jó, jó, de mégis...

– Mire jó az?... Hiszen én úgyis férjhez megyek.

Summy Skim a karfára csapott, egyetlen lendülettel talpra ugrott a fotelből, amelyben addig terpeszkedett, és valósággal felkiáltott:

– Kihez?! - s a hangja fájdalomról tanúskodott.

Görcsösen megfeszült izmaival, komor képével, ökölbe szorított kezével ugrásra kész oroszlánhoz hasonlított.

Mivel a vidám jelenetnek nem tudtak ellenállni, barátaiból kirobbant a fékevesztett kacagás.

De Summynak nem volt nevethetnékje. Elárulta a szíve titkát, és szégyellte magát. Szerelmes lett, ő, a megrögzött agglegény, akit oly boldoggá tett a függetlensége, s most itt áll belebolondulva ebbe a lányba, hiszen már régóta szereti, talán örök idők óta, mióta először megpillantotta a Foot Ball fedélzetén; és ez most nevet rajta, hogy majd megpukkad. Miatta, igen őérette szenvedte el a céltalan száműzetést ezen a szokatlan tájon. Mivel nem tudta meggyőzni, hogy hagyja el Klondike-ot, arra ítélte magát, hogy itt éljen, csak hogy mellette lehessen. S lám, milyen nyugodtan mondja a szemébe, hogy férjhez megy! Biztosan Ben Raddle a szerencsés választott; fiatalabb is, hódítóbb is, mint szegény unokabátyja. Ha így van, Summy Skim tudni fogja, hogy kell félreállni az útból... de milyen keserves lesz!

– Kihez? - kérdezte meg ismét, de annyi fájdalommal a hangjában, hogy Jane azonnal abbahagyta a nevetést.

– Önhöz, Skim úr - mondta. - Természetes, hogy csakis önhöz. Így aztán mire való...?

De nem tudta befejezni a mondatot.

Summy egyetlen ugrással mellette termett. Mint a pihét, úgy kapta föl izmos karjaiba, és körbetáncolta vele a szobát és ölelgette végtelen gyöngédséggel. Hiába rúgkapált Jane, hogy megszabaduljon. A boldogságtól megittasult Summy nem érezte az ütéseket. Csak amikor kifulladva egy fotelbe rogyott, akkor engedte el a lányt.

– Jaj, milyen bolond vagy! - mondta Jane tréfásan is, komolyan is, és próbálgatta helyre simítani összekócolódott haját.

Bennel, aki hosszan és némán pillantását Edithre szegezte, és Edithtel, aki makacsul a padlót nézegette, mintha senki sem törődött volna, de Jane folytatta, amibe belekezdett, s amit Summy kitörő lelkesedése megszakított:

– Mit kellett olyasmit kérdezzél, amit már mindenki tud? Az, hogy én „önhöz” megyek feleségül „Skim úr” ugyanolyan világos, mint az, hogy Raddle úr az unokanővéremet veszi feleségül.

Edith szeme megrebbent.

– Miss Edith, ön is egyetért azzal, amit az unokanővére most kijelentett? - kérdezte Ben Raddle.

Válasz helyett a lány boldogan ránézett, és a kezét nyújtotta.

Summy Skim öröme határtalan volt. Viharos nyugtalansággal jött-ment a szobában, beleütközött a bútorokba, fel-felborogatva azokat.

– Mit ülünk itt ölbe tett kezekkel? - kérdezte. - Ha már döntöttünk, mit vesztegetjük a drága időt? Térjünk a tettekre, teringettét, térjünk már a tettekre!

Időbe telt, amíg végül megértette, hogy egy házasságot, pláne kettőt, nem lehet éjfélkor nyélbe ütni, és csak akkor nyugodott meg, amikor megígérték, hogy a lehető legrövidebb idő alatt elintéznek mindent.

Valóban sikerült a dolgokat úgy megsürgetni, hogy néhány nap múlva a dawsoni nagytemplomban megtörténhetett az esküvő. Szép szertartás volt. A két párt híressé tették kalandjai, amelyekről már mindenki hallott. Az egész lakosság, bár ilyenkor még nincsenek sokan Dawsonban, mert mindenki az aranymezőkön dolgozik, felsorakozott a nászmenet üdvözlésére. Jane feltűnő szépsége, Edith tartásos törékenysége, Ben Raddle férfias tekintetű arca és Summy Skim atlétikus termete kivívta a sokaság csodálatát. Körülöttük mind ott voltak, akikkel az elmúlt hónapok viszontagságait és örömeit megosztották - Lorique, Nyomkereső, a Golden Mount melletti táborozás minden résztvevője. Edithet a most még vidámabb, még gömbölyűbb Pilcox doktor vezette karon fogva, Jane-t viszont Patrick, az óriás kísérte az oltárig, aki mint a nap úgy ragyogott vadonatúj ünneplő öltözékében. Jane akarta, hogy így legyen, és az ír szívét nagy büszkeség töltötte el a megbecsülésért, amelyben ifjú úrnője részesítette, akit ő gyermekes makacssággal csakis „Jean úr”-nak volt hajlandó titulálni még most is, amikor fehérbe öltözötten, narancsvirág csokorral jelent meg előtte.

– Add a kosarat, Patrick.

– Igenis, Jean úr.

– Vigyázz, le ne lépd a szoknyámat, Patrick!

– Igenis, Jean úr.

Ebből Patrick nem engedett, és Jane jóízűen nevette.

A fiatal házasok még az esküvő napjának estéjén elhagyták Dawsont egy hajóval, amely lefele tartott a Yukon folyón. Lorique és Nyomkereső a partról intett nekik búcsút. Előbbi már másnap indul vissza, hogy átvegye a claimek vezetését. Ami Nyomkeresőt illeti, ő a tóvidéken keresztül visszatér Skagwaybe, s magával viszi az embereit is; de ha a jövőben is foglalkozik majd idegenvezetéssel, azt csak ügyszeretetből teszi. Most, hogy az aranyásásnak köszönhetően ő is megtollasodott, kénytelen volt elismerni annak jó oldalait is.

E történet másik két hőse az ifjú házasokkal egyetemben hajókázik a Yukonon Montreal felé. Nelutónak az utolsó pillanatban sikerült elhatároznia magát: bizony soha többé el nem válik egy olyan remek vadásztól, mint amilyen Summy Skim. Ami pedig Patrickot illeti, őt már csak a halál választhatja el „Jean úrtól”.

Lassan-lassan a partról felfelé szálló kiáltások elhaltak a messzeségben, Dawson fényei egyre ritkultak, majd ki is hunytak, és a nagy hajó körül, amely szakadatlanul dohogott, leszállt a sötétség. Csodálatos idő volt, ragyogtak a csillagok, és e vidéken ilyenkor már ritka langyos szellő lengedezett.

Summy Skim négy karosszéket vitt a hátsó fedélzetre, hogy együtt élvezzék az éjszaka varázsát.

Ben Raddle azonban hamarosan megtörte a kellemes csendet. Képtelen volt megfékezni örökké működő eszét; máris újabb terveket szőtt. A hatalmas vagyonnal most már akármire vállalkozhat. Álmodozott tehát, de fennhangon. Cselekedj, alkoss, termelj...

Jane szomjasan hallgatta, és ugyancsak biztatta a javíthatatlan álmodozót. Lassan-lassan közelebb húzták egymáshoz a székeiket, aztán elegük lett az üldögélésből, felálltak, s a hajó korlátjához mentek, arra támaszkodva egyik megfeledkezett a feleségéről, másik a férjéről. Summy felsóhajtott.

– Nézd, milyen lelkes hangulatban vannak! - mondta Edithnek.

– Akiket szeretünk, úgy szeretjük, amilyenek - válaszolta a bölcs kis hitves.

– Lehet, hogy neked van igazad, Edith - bólogatott Summy, de nem nagy meggyőződéssel.

Mindenesetre el volt keseredve. Az előbbinél is nagyobb sóhaj szállt fel hatalmas mellkasából.

– Nézd, hogy lelkesednek - folytatta Summy.

– De így mi lesz belőlük?

Edith felemelte a kezét, aztán visszaejtette az ölébe, mintegy jeléül annak, hogy elfogadja a jövőjét, bármilyen legyen is az.

– Ismerem az én Benemet - folytatta Summy. - Még egy hét sem telik el, hogy megérkezünk Montrealba, s máris újabb kalandokon töri majd a fejét. Megint el akar majd utazni, és nagyon félek, hogy az unokanővéredet is elragadja, mert az ilyesmire neki is megvan a hajlama; ő sem úgy nézi az életet, mint kell.

– Ha el is mennek, majd csak visszatérnek. Mi majd várjuk őket otthon.

– Ez nem valami vigasztaló, Edith kedves!

– Viszont hasznos, Summy. Amíg ők a világot járják, mi majd ügyelünk a házra.

Summy erre ismét sóhajtott.

– És majd neveljük a gyermekeiket - mondta, és észre sem vette, milyen nevetségesen hangzik a válasza, s egyben mily csodálatos önfeláldozás bujkál e szavakban.