Ex abysso resurgit

Vajon Ben Raddle sokáig tétlenkedett letörve?

Ismerve lendületes természetét ezt nehéz feltételezni róla. Annyi bizonyos; hogy a további események nem adtak lehetőséget a búslakodásra.

Amikor Dawson utcáin kigyúltak a fények, a szállodai szolga másodszor jött jelenteni, hogy valaki beszélni óhajt Summy Skimmel.

A vendég nem volt más, mint Neluto.

Semmi fontosabb mondanivalója nem volt. Csak kötelességének tartotta közölni Skim úrral, hogy Patrick és ő egyelőre nincs hol lehajtsák a fejüket, mivel a házat zárva találták. Lorique több mint egy hónapja eltávozott valahova.

Ben Raddle-nak nem volt miért csodálkoznia Lorique távozásán.

Valószínű, a kanadai munkavezetőnek valami jó alkalma nyílt, hogy képességét kamatoztassa. Lehet, hogy, valahol aranyat mos, miközben a volt gazdájától húzza a fizetést.

Neluto megjelenésével megtört a varázs. Ben Raddle feltámadt, ismét készen állt arra, hogy gyorsan határozzon és erélyesen cselekedjék.

– Neluto! - kiáltott az indián után, aki mondanivalója végeztével távozni készült.

– Óhajt valamit, Raddle úr?

– Neluto, holnap felkerekedünk a 129-es claimhez.

– A 129-eshez? - csodálkozott az indián.

– Oda. Nem tesz semmit, hogy zárva találtad a házat, miután ma éjjel úgysem alhatsz.

Azzal Ben Raddle egy marék bankjegyet tett az asztalra.

– Itt van kétezer dollár - mondta. - Még adok, ha kell, amennyire csak szükség van. Ne sajnáld a pénzt, de holnap hajnalban itt egy olyan szekér álljon, amelyre valamennyien ráférünk.

– Holnap hajnalra! - kiáltott fel Neluto. - De hát már éjszaka van, Raddle úr!

– Kérjél, könyörögj, fenyegetőzz, de főleg szórjad a pénzt két kézzel. Azzal jutsz legtovább. Tőlem csinálj, amit akarsz, csak a kijelölt időben itt álljon a kocsi - fejezte be a mérnök.

Neluto felsóhajtott.

– Megpróbálom, Raddle úr - mondta, s azzal elrohant.

Alighogy elment az indián, felbukkant Pilcox doktor, aki Janetől már tudott a két unokafivér érkezéséről és jókedvűen, mint mindig, sietett felkeresni őket, hogy ezzel is bizonyítsa azt az őszinte barátságot, amelyet irányukban érez.

Mint orvos, elsősorban az egészségük iránt érdeklődött.

– Egészségesek? - kérdezte.

– Amint látja - válaszolta Summy Skim.

– És boldogok?...

– Elképzelheti!

– Meghiszem azt! - lelkendezett a doktor. - Ilyen szép utazás élményével!

– Na, ezt nem találta el. Azért vagyunk boldogok, hogy sikerült visszatérnünk.

Aztán elbeszélték az átélt viszontagságokat. Ebből megtudta csalódásaikat is. Elmondták, hogy érkeztek oda a texasiak is, hogyan támadták meg őket, s a mérnök miképpen hozta létre a vulkánkitörést, s végül, hogy minden küszködésük hiábavalónak bizonyult, mert a Golden Mount, egyetlen gyönyörűszép rög kivételével minden aranyát a tengerbe szórta; s most már minden kincse az óceán mélyén pihen.

– Látják, ennek a vulkánnak fogalma sem volt, hogy hova kell hánynia, kár volt annyi fáradtsággal meghánytatni.

A Rio Rubber eltérítését, és a vízárnak a Golden Mount gyomrába történő bevezetését a derék doktor „hánytatásnak” nevezte.

Vigasztalásképpen a doktor hasonló orvosi kifejezéseket használt, hogy jobb kedvre derítse Summy Skimet és Ben Raddle-ot.

– Viselkedjenek filozófusként! A filozófia a világ leghigiénikusabb dolga. Márpedig a higiénia fél egészség!

Ben Raddle nem engedte elmenni az orvost addig, amíg felvilágosítást nem kért Edith Edgerton felől.

De Pilcox doktortól nem tudott meg semmit. Amit ő tudott, Jane-nak már mind elmondta, s az bizony édeskevés volt.

Egy szép napon Edith váratlanul útra kelt, de megígérte a doktornak, hogy a tél beállta előtt visszatér. S az orvosnak ennyivel meg kellett elégednie; Ben Raddle pedig akarata ellenére nagyot sóhajtott.

Másnap reggel, még pitymallat előtt ott állt a kocsi a szálloda bejáratánál. Neluto felülmúlta önmagát. Élelmiszer, fegyver, ruházat, semmi sem hiányzott; nem beszélve a kocsiról, amely a lehető legkényelmesebb volt, és két erős ló húzta. Mikor hasadt a hajnal, már útnak is indultak.

A bőkezűen szórt pénz jóvoltából könnyűszerrel elő lehetett teremteni a szükséges útieszközöket, viszont a kilométerek számát eggyel sem csökkenthette. Előző évben három nap alatt érkeztek el a 129-es claimhez, most ugyanannak az útnak, talán valamivel hosszabbnak a megtételéhez nem kevesebb idő kellett. Ugyanis Fort Cudahy-nál, majdnem a folyó torkolatánál át kellett volna kelniök a Forty Miles Creeken. Csakhogy, amint a helybeliek elmondották, a határmenti területen egy hónap óta a jobb part teljesen járhatatlan. Ezt az értesülést figyelembe véve határozták el, hogy átkelnek a folyón, és annak bal partján haladnak előre.

Egész úton, de különösen Fort Cudahy-ban a környékbeliek nem beszéltek másról, csak a Forty Miles felső folyása melletti claimekről. Állítólag nemrég ott rendkívüli felfedezéseket tettek, és olyan fantasztikus bőségű aranylelőhelyeket találtak, amilyenekről eddig az aranyásók még csak nem is álmodtak.

Hiába toporzékolt azonban e csodák hallatán Ben Raddle a türelmetlenségtől, mert a lovak azzal semmit sem törődtek, őket nem lehetett gyorsabb haladásra bírni; így aztán csak szeptember 6-án, déli egy óra körül érkeztek a határ közelébe. A vidékre rá sem lehetett ismerni.

Idáig egész úton semmi jelentős változást nem tapasztaltak. A tájat azelőtt a jobb partról, most pedig a balról szemlélték, de csak annyi különbség mutatkozott rajta, amennyit az eltérő nézőpont indokolt. Mindent ugyanott találtak, ahol az augusztus 5-i katasztrófa előtt állott.

De amint a 127/b számú claim magasságába értek, oda, ahol valamikor Jane Edgerton mosta az aranyat, és túljutottak azokon a dombhátakon is, amelyeknek a láncolata északnyugati irányból errefelé tart, majd éppen ennél a claimnél kanyarodik el és folytatódik a folyó bal partjával párhuzamosan lefelé, a terep képe alaposan megváltozott. Ahelyett, hogy a dombok alján a vízzel elborított 129-es claim egy részével kiszélesedett folyót pillantották volna meg, ott most közel egy kilométer hosszú földnyelv húzódott végig az országhatár mindkét oldalán, s azon munkások sokasága sürgött-forgott.

A vízfelület csak e földnyelvtől délre kezdődött - a Forty Miles szemmel láthatóan a volt 129-es claim északi és déli szélére helyezte át a medrét, s az összeszűkült mederben a folyó harsogva áramlott. A domb, amely annak idején az unokafivérek birtokát elválasztotta a Jane Edgertonétól, már nem gátolta folyásában. Teteje nyomtalanul eltűnt. A víz most akadálytalanul folyt ott keresztül, amikor pedig ahhoz a sziklagáthoz ért, amely a 127/b claimet két részre osztotta, a felsőbb szintről az alsóbbra vízesést képezve zúdult alá, hogy azután száz méterrel odébb ismét megtalálja a régi medrét, amelyet aztán nem hagyott el, míg csak bele nem szakadt a Yukonba.

Tehát úgy látszott, hogy a domborzati valóságok az országhatár két oldalán csak egészen kis területet érintettek, amelynek középpontja a Forty Miles Creek ama szakaszára esett, ahol korábban Josias nagybácsi birtoka állott.

Miközben a kocsi lefele ereszkedett a csigavonalban kanyargó úton, utasai a szemük elé táruló szokatlan látványt bámulták. Ez volna a 129-es claim? Csakhogy a kitermelt felület ugyancsak meghaladta egy-egy claim rendszerint engedélyezett méreteit. Másrészt, ha valóban ez az a híres 129-es claim, amelynek gazdagságáról ők mindenkinél jobban fogalmat alkottak, ki termelteti ki, és a jövedelem hogyan kerül a Summy Skim és a Ben Raddle folyószámlájára? Ki és miért teszi be a bankba? Ki toborozta össze és ki vezeti ezt a sereg munkást? Íme, ezek a kérdések kavarogtak agyukban.

Minél inkább közeledtek a hegy lábához, annál inkább kibontakozott a munka képe. Ben Raddle háromszáz méternyire megpillantott négy keretes szitát párosával elhelyezve, s azokat egy függőleges gőzpumpa táplálta. Vagy kétszázötven munkás szolgálta ki a nagy keretes szitákat, ásták, mosták a homokot; serényen munkálkodtak, és mintha rá se hederítettek volna az érkezőkre.

Mikor aztán a szekér a munkálatok közelébe ért, az egyik munkás elhagyta a munkahelyét, és megkérdezte a jövevényektől, hogy mit óhajtanak.

– A gazdával szeretnénk beszélni - válaszolta Ben Raddle.

– Kérem, uraim, kövessenek - szólt a munkás.

Summy Skim, Ben Raddle és Jane Edgerton leszálltak a kocsiról, és az ember nyomában kezdtek felkapaszkodni a Forty Miles Creek új medrének martján. Vagy ötszáz lépés után kísérőjük megállt egy kis ház előtt, amelyet ama dombok nyugati lejtőjére építették, amelyeken az imént átkeltek és kopogtatott az ajtón.

Az ajtó kinyílt. A küszöbön egy lány jelent meg, akit csodálkozva, de kitörő örömmel üdvözöltek.

– Edith! - kiáltott fel Jane, amikor felismerte, és a karjaiba szaladt.

Viszonozva unokanővére ölelését, Edith Edgerton titokban Ben Raddle-re pillantott, aki előbbre lépett.

– Edith kisasszony! - kiáltott a mérnök elragadtatva.

– Raddle úr! - válaszolta ugyanúgy Edith.

Jó szemű megfigyelő könnyen észrevehette volna, hogy a lány szép tiszta pillantása elfátyolosodik, és harmatos arca finoman elpirul - ó, de épp csak egy picit! - futó kis pír volt az egész...

Csak egy leheletnyi árnyalat, amelynek hamar el kell tűnnie és el is tűnt észrevétlenül.

Miután kölcsönösen elmondták, hogy mennyire örülnek a viszontlátásnak, miután mindenki egyszerre beszélt, és a zsivajban egymás szavát sem értették, s közben mindenki megszorította a lány kezét, Ben Raddle így kezdte:

– Elmondaná, mi történt?...

– Azonnal - szakította félbe Edith. - De előbb lépjenek be a házba. Remélem, találok elég ülőhelyet, hogy mindenkit úgy fogadjak, amint illik.

Beléptek a házacskába, amelynek egyszerűsége joggal kiérdemelné a spártai jelzőt. Egy utazókosár, amely itt a szekrény szerepét töltötte be, egy asztal és néhány szék; a legfigyelmesebb tekintet sem fedezhetne fel ennél többet. De ez a rögtönzött berendezés ragyogott a tökéletes tisztaságtól, s emiatt szinte fényűzőnek látszott.

– Amit mondanom kell, nagyon egyszerű - kezdte el Edith, mikor mindnyájan letelepedtek. - Július 24-én este egy szerencsés véletlen folytán Lorique megtudta, hogy a Forty Miles Creek felső részének melléke sokkal erősebb földrengés színhelye volt, mint amilyen az előző évben rázta meg a vidéket. Nagyon tartotta magát az a hír, hogy az akkor víz alá került claimek egy része ismét a felszínre került. Hogy az esemény híre miként terjedt el ilyen hamar? És miként röpült át egyetlen nap alatt akkora távolságot, amelyet három nap alatt sem lehet megtenni még a legsebesebb járművel sem? Ezt nem tudom. Szájról szájra szállt és terjedt, mint olajfolt a tengeren. Pár órával azután, hogy Lorique megtudta, Dawson Cityben már mindenki éppen olyan jól értesült volt, mint ő.

– És mit csinált Lorique? - érdeklődött Ben Raddle.

– Hozzám jött még aznap este, és engem is tájékoztatott folytatta Edith. - Azonnal döntöttem. Amíg Ben Raddle és Summy Skim urak távol vannak, kötelességem helyettesíteni őket, magamnak kell intézkednem úgy, amint ők tennének, ha jelen volnának. Erre annál inkább megvolt a lehetőségem, mert nyári időben a kórház szinte kong az ürességtől. Miután hozzájutottunk a szükséges pénzhez, mégpedig annak a bankfelhatalmazásnak az alapján, amelyet Raddle úr hagyott Lorique-nál, másnap reggel mindketten útnak eredtünk, de utunk célját előrelátásból eltitkoltuk mindenki előtt.

– És azóta itt vannak?

– Itt bizony, július 27-e óta. A most is látható terepviszonyokat találtuk. A hírek igazaknak bizonyultak, bár tartalmaztak némi tévedést. Amint önök is megállapíthatják, a régi claimek egyáltalán nem emelkedtek a felszínre. Éppen ellenkezőleg; mikor a Forty Miles Creek kiszélesedett medre elöntötte őket, rájuk rakódott egy újabb talajréteg. Ma éppen a Forty Miles Creek örökre elhagyott medrében termelünk, a folyó pedig most a régi claimek területén folyik át.

– De így egyre kevésbé értem...

– Legyen türelme - figyelmeztette Edith. - Mindjárt megérti. Mikor mi ideértünk, itt még nem találtunk senkit. Amint tudják, a claim tulajdonosának joga van kitermelni annak a folyónak a medrét is, amely a birtoka mellett folyik. Így aztán a folyó egykori medre, ha kiszárad, a claim birtokosáé lesz. Mivel ezt a törvényes rendelkezést mindenki ismeri, senki sem sietett erre a vidékre. Mi azonban bíztunk a szerencsénkben; első dolgunk volt, hogy a 127/b számú és a 129-es claimeknek megfelelő cövekeket kitűzzük, vagyis a 127-es claimtől keletre és a 131-es claimtől nyugatra eső területeket egyesítettük. Aztán kutatómunkába kezdtünk ezen a területen, amelyet még egyetlen aranyásó sem keresett fel.

– Ismerjük e kutatások eredményét - szakította félbe Ben Raddle. - Felülmúlnak minden képzeletet.

– Most hagyjuk a részleteket - folytatta Edith Edgerton -, inkább elmondom, hogy milyen következtetést vontam le az első próbák után. Hamarosan megállapítottam, hogy a Forty Miles Creek vize által régebben elborított területen, ha nem is egyenletes eloszlásban, de bámulatosan gazdag aranytermő rétegek vannak. Ha az arany évszázadokon keresztül nagy mennyiségben rakódott le, akkor a rétegek most egyenletes eloszlásúak kellene hogy legyenek. De hamar észrevettem, és a munkálatok igazolták is a megfigyelésemet, hogy az aranyrétegek különös gazdagsága, amint a cövekekkel kijelölt terület közepétől a szélek felé haladunk, fokozatosan csökken. Pontosan középen, vagyis a régi 129-es claimmel szemben valósággal megdöbbentünk már az első próbavételkor. Mi történhetett e helyen? Ahhoz nem vagyok elég tudós, hogy elmondjam. Előfordulhat, hogy valami gübbenő lehetett a Forty Miles Creek medrében; ahova évszázadok alatt az örvénylő víz lerakta a benne lévő aranyhordalékot. Nem tudom. Amit tudok, az csak annyi, hogy ezen a helyen hatalmas mennyiségű, majdnem színtiszta aranypor gyűlt össze egy ellipszis alakú mélyedésben, amelynek hosszabb tengelye körülbelül harmincöt yard, a rövidebb pedig huszonegy, de a mélységét, amelyet igen jelentősnek gondolok, még csak nem is sejtjük.

A jelenlevők, mint valami csodás álom elbeszélését, hallgatták Edith Edgerton szavait; azok inkább fantasztikus történetnek tűntek, mintsem valóságnak. Viszont nem tudták volna megmondani, hogy mi ejtette őket nagyobb bámulatba; a természetnek ez a szeszélyes játéka, vagy a lány csodálatos tisztánlátása és ereje, aki lám, tudta, hogy miként kell a természet ajándékát hasznosítani. És ezzel még nem volt vége a meglepetéseknek.

– A rendkívüli felfedezés után - folytatta Edith - késedelem nélkül eljártam annak érdekében, hogy a kitermelés joga biztosítva legyen. Egy claimet Raddle úr nevére írattam, a másikat a Skim úr nevére, egyet az unokahúgoméra, egyet a Lorique-éra és egyet a saját nevemre. Nem merném állítani, hogy a koncessziók elnyerése érdekében, mivel a tulajdonosok nem voltak jelen, nem kényszerültem néhány kisebb izé... szabálytalanságot is elkövetni. De a fő az, hogy végül is minden sikerült.

– De még mennyire! - kiáltott fel lelkesen Ben Raddle.

– Talán meg sem kéne említenem, hogy egy pillanatig sem feledkeztem meg a jogszerinti tulajdonosokról. Ezeket a claimeket kizárólag a Summy Skim és a Ben Raddle urak tőkéjével termeltük ki. Tehát az övék minden. Én magamat csak az ő megbízottjuknak tekintem, és végig eszerint jártam el. Most már minden rendben van. Megkaptam az utolsó okmányt is, amely az amerikai földön fekvő claimre vonatkozik.

Miközben beszélt, Edith a szoba sarkába állított utazókosárhoz lépett. Kivett belőle egy köteg iratot.

– Íme a jogaikat biztosító ügyiratok, és tessék az általam, valamint a Lorique által aláírt nyilatkozat, hogy semmiféle igényt nem támasztunk az igazi tulajdonosokkal szemben. Már csak a Jane nyilatkozata hiányzik, de meg vagyok győződve, hogy neki sem lesz semmi kifogása.

Válasz helyett Jane átölelte az unokanővérét.

Ben Raddle ennyi hozzáértés láttán a csodálattól valósággal megbűvölve csak azt hajtogatta: „- Bámulatos! Bámulatos!”

Edith felállt.

– Most pedig, ha gondolják, vegyék át a tulajdonukat; én szívesen végigkalauzolom önöket, és ez alkalommal Raddle úr Lorique-ot is üdvözölheti.

Kiléptek a házból, és széltében-hosszában bejárták a kitermelés egész színterét. Mindenütt a jól szervezett munka képe fogadta őket, s ez inkább megragadta a mérnököt, mint ahogy a tulajdonjog körüli kérdésekről Edith intézkedett. Óramű pontossággal folyt minden.

Az aranytermő földnyelv mindkét végében, a kanadai oldalon csakúgy, mint túl a határon, az alaszkai részen két-két nagy keretes szita működött, amelyet egy kis gőzszivattyú táplált, azt a folyó új medrének szélére helyezték, de az egész birtok közepére, ahol szitákkal és aranymosó serpenyőkkel felszerelve a legtöbb munkás dolgozott.

– Ez a szivattyú semmibe sem került - magyarázta Edith. - A vizek visszahúzódása után a folyó régi medrében találtam. Feltételezem, hogy a part menti claimek valamelyikéhez tartozott, amelyet az árvíz idején el kellett hagyni. Szinte csoda, de cseppet sem volt megrongálódva. Csak meg kellett tisztítani, felszerelni és szenet beszerezni, ami, zárójelben legyen mondva, nem volt könnyű dolog.

Ben Raddle nem tudott uralkodni magán.

– Végül is - kiáltott fel -, mondja meg őszintén, mindezt ki irányította, ki szervezte meg a munkát, és ki szerelte fel a gépeket?

– Én, Raddle úr, a Lorique segítségével - válaszolta Edith nem nagyon hivalkodva, de nem is álszerényen.

– Ön?! - kiáltott fel a mérnök, és attól kezdve mélyen a gondolataiba merült.

Edith pedig folytatta a telep bemutatását. Végigkísérte őket a legtávolabbi parcelláig, amely már az alaszkai területen feküdt, s a Lorique nevére volt bejegyezve. A claimen a papírforma szerinti tulajdonos, a munkavezető fogadta őket; látszott rajta az erős felindulás, hogy Ben Raddle-ot viszontlátja. De az, mivel saját gondolatai erősen lekötötték, eléggé közömbösen válaszolgatott hűséges emberének barátságos megnyilatkozásaira.

Mindnyájan, most már a munkavezető is, visszatértek a kitermelés központja felé.

– Ez a leggazdagabb terület - magyarázta Edith.

– Innen állandóan ezer dolláros serpenyőket emelünk ki! - tette hozzá büszkén a munkavezető.

Miután megnéztek néhány merítést, amelyek mindegyike valóban ezzel az eredménnyel járt, megindultak a házacska felé.

– Mintha azt mondta volna az imént, hogy július 25-én jöttek el Dawsonból...

– Valóban akkor - bólintott Edith.

– Valóban a Forty Miles Creek mikor változtatta meg a medrét?

– Július 23-án.

– Biztos voltam benne! - kiáltott fel Ben Raddle. - Ezt a hatalmas vagyont a mi vulkánunknak köszönhetjük.

– Milyen vulkánnak? - csodálkozott Edith.

Ben Raddle akkor elmesélte kalandjaikat a Golden Mount környékén. Mikor befejezte, senki sem kételkedett, hogy a vakmerően kierőszakolt vulkáni kitörés okozta Klondike-nak ezen a vidékén a látványos földfelszíni átalakulásokat. Világos, hogy a tektonikus mozgások fokozatosan tovaterjedtek; egyes helyeken a földkéreg felemelkedését, más helyeken viszont ennek megfelelően lesüllyedését okozták.

A legalább száz kilométer hosszú, ebbe az irányba mutató mély árok pontosan jelöli a kéregmozgás irányát. Idáig érve a rázkódások csillapodtak, vesztettek az erejükből, már csak ezt az ötven méter széles és egy kilométer hosszú földnyelvet emelték fel két méterrel a folyó felszíne fölé, s ennek az emelkedésnek megfelelően a volt claimek területén a jobb parton mélyedést hoztak létre.

Jane Edgertont nagyon boldoggá tette ez az elmélet, amely tökéletesen megfelelt az ő életszemléletének. Nem, a munka semmiképpen nem marad eredménytelen, és az ő rendkívüli utazásuk is ezt példázza. Miközben ők arra gondoltak, hogy minden törődésük hiábavaló volt, száz kilométerekkel arrébb a küzdelmük eredményeként váratlan eredmények születnek, amelyek most már biztosítják diadalmas hazatérésüket.

Edith csak szelíden mosolygott unokanővére lelkesedésén, és szavaihoz annyit tett hozzá, hogy még át kell nézni a munkálatok könyvelését. Miután beléptek a házba és elővették a főkönyvet, a lány olyan magyarázatokkal szolgált, amelyek Ben Raddle csodálatát csak fokozták. Hogy megállapíthassa az önköltséget és a kiadásokat, hogy az aranybevételt és kiadást nyomon követhesse, és a lopásokat kiküszöbölje ebben a termelési ágban, ahol az ilyesmire számítani kell, a lány a munkafegyelemre és a jó érzésre is számító olyan egyszerű, de hatásos rendszert talált ki, amely kizárt minden hibát és csalási lehetőséget.

– A mai reggellel én befejeztem az itteni teendőimet - mondta végül. - Ha nem jöttek volna meg, úgy terveztem, hogy a könyvelési iratokkal visszatérek Dawsonba. Lorique itt maradt volna, hogy a tél beálltáig folytassa a kitermelést, mert amint látják, én azt a távolból is tudom ellenőrizni.

Miután mindezt végighallgatta, Ben Raddle kilépett a házból. Úgy érezte, hogy menten megfullad. Ez a leányka most jól megleckéztette. Neki itt már semmi teendője sincs. Minden különb rendben van, mint ha ő maga intézte volna.

Summy Skim nyugtalanul az unokaöccse után sietett. Miért távozott Ben olyan hirtelenül? Csak nem lett rosszul?

Nem, Ben Raddle-nek kutyabaja sem volt. Tekintete a messze láthatárra szegeződött, mélyen lélegzett, mintha erős megrázkódtatás után kellene magához térnie.

– Na végre, Ben - örvendezett Summy, mikor melléje lépett -, elérted a célodat, azt hiszem, boldog vagy. Dobálózhatsz a milliókkal. Annál is inkább, mert az én részemet természetesen neked adom, mivel engem még ennyit sem érdekel...

És Summy a hüvelykujja körmével megkopogtatta szép, erős metszőfogát.

Ben Raddle megragadta unokabátyja karját.

– Mi a véleményed, Summy, Edith kisasszonyról? - kérdezte különös, ellágyult hangon.

– Elragadó lány, igazán elragadó - válaszolta Summy melegen.

– Ugyebár?!... De az kevés, hogy elragadó. Ez a lány egy csoda, Summy, egy igazi csoda! - mondta Ben álmodozva.