– Hol vagyunk most, Jin kapitány? - kérdezte Kin-fu, amint elmúlt a veszély.

– Nem tudom pontosan megmondani - válaszolta az újra derűs arcú kapitány.

– A Pejcseli-öbölben?

– Meglehet.

– Esetleg a Liaotung-öbölben?

– Elképzelhető.

– De hát hol fogunk kikötni?

– Ahová a szél sodor bennünket.

– És mikor?

– Fogalmam sincs.

– Az igazi kínai mindig tájékozott, kapitány úr - jegyezte meg Kin-fu fölöttébb rosszkedvűen, a Középső Királyságban divatos mondást idézve.

– A szárazföldön igen, de nem a tengeren! - válaszolta Jin kapitány és fülig ért a szája a nevetéstől.

– Nincs ebben semmi nevetnivaló - vélte Kin-fu.

– De sírnivaló sem - vágott vissza a kapitány.

Jin kapitány valóban nem tudta, hogy a tengeröböl mely pontján vesztegel a Szanjep, ami önmagában még nem volt aggasztó. Honnan is tudhatta volna, hiszen a saját állítása szerint hajóján nem szokás iránytűt, tájolót használni, és a szélvihar többször is alapos irányváltoztatásra kényszerítette. A bevont vitorlájú dzsunka szinte teljesen kormányozhatatlan volt, és az orkán játékszerévé vált. Nem véletlen hát, hogy a kapitány ennyire bizonytalan válaszokat adott. Talán csak a kedélyességét kellett volna kissé visszafognia.

Egyébként teljesen mindegy volt, hogy a Liaotung-öbölbe vagy a Pejcseli-öbölbe sodorta őket a vihar, a Szanjepnek egyértelműen északnyugat felé kellett tartania. A szárazföld mindenképpen abban az irányban található. Csak az a kérdés, milyen távolságra.

Jin kapitány tehát felvonta a vitorlákat, és elindult a hét ágra sütő nap irányában. Azazhogy csak indult volna. De nem tehette.

A tájfunt teljes szélcsend követte: a levegő meg se rebbent, a légköri rétegek mozdulatlanok maradtak, szellő se rebbent. Hullámfodrok sehol sem látszottak a tengeren: ha valamely széles hullám mégis lassan elindult, azonnal el is simult, nem sikerült átadnia a mozgását a következőnek. A dzsunka egy helyben ringatózott föl-le, semmit sem haladt előre. Forró pára telepedett a víz felszínére. Az éjszaka még háborgó ég most ártatlanul felhőtlen volt, mintha semmi köze sem lett volna az elemek iménti harcához.

Olyan tökéletes szélcsend köszöntött be, amelynek nem lehetett megjósolni a végét.

„Már csak ez hiányzott - gondolta Kin-fu. - Előbb a vihar sodor bennünket ki tudja, hova, most meg szél híján vissza se tudunk térni a szárazföld közelébe!”

A kapitányhoz fordult:

– Meddig tarthat ez a szélcsend? - kérdezte.

– Ebben az évszakban, uram? Eh, ki tudná ezt megmondani? - válaszolt a kapitány.

– Órákig, napokig?

– Órákig, de akár hetekig is eltarthat! - válaszolta Jin olyan beletörődő mosollyal, amivel még jobban felingerelte utasát.

– Hetekig! - kiáltott fel Kin-fu. - Csak nem képzeli, hogy hetekig várhatok!

– Pedig várnia kell, hacsak nem vesszük vontatókötélre a dzsunkánkat!

– Az ördögbe a dzsunkájával, meg az utasaival, legelőször is saját magammal! Hogyan is juthatott eszembe, hogy a hajóján utazzak!

– Uram, megenged két jó tanácsot? - válaszolt erre a kapitány.

– Hadd halljam!

– Az első az, hogy aludjék egyet. Én is azt teszem, miután az egész éjszakát a kormányhídon töltöttem. Higgye el, ez a legbölcsebb, amit tehetünk.

– És a második? - kérdezte Kin-fu, akit a kapitány nyugalma legalább annyira felbőszített, mint a tenger nyugalma.

– A második jó tanácsom az, hogy tegyen úgy, mint a hajó gyomrában levő utasaim, akik sohasem panaszkodnak, és beletörődnek a változtathatatlanba - válaszolta a kapitány.

E filozofikus megjegyzéssel, ami Vangnak is becsületére vált volna, a kapitány a kabinja felé indult. Mindössze két-három embere maradt a fedélzeten.

Kin-fu még vagy negyedórát járkált föl-alá, karját összefonta, türelmetlenül dobolt az ujjaival. Aztán utolsó pillantást vetve a vészjóslóan nyugodt víztömegre, amelynek a kellős közepén ringatózott a dzsunka, vállat vont és eltűnt a kabinjában. Craiget és Fryt szóra se méltatta.

Ezalatt ők ketten a korlátra támaszkodva, szokásukhoz híven, igen rokonszenves módon társalogtak, anélkül hogy egyetlen szót is kiejtettek volna. Hallották Kin-fu kérdéseit, a kapitány válaszait, de nem vettek részt a beszélgetésben. Minek is ártanák bele magukat, és persze minek keseregni olyasmin, amitől már amúgy is rosszkedvű az ügyfelük?

Hiszen amit elveszítenek időben, azt visszanyerik biztonságban. Amíg Kin-fu a hajón van, addig nem esik bántódása, és Lao-sen keze sem éri el. Kívánhatnak-e ennél jobb helyzetet?

Máskülönben pedig rohamosan közeleg a nap, amikor megszűnik az ő felelősségük. Még negyven óra, s akár az egész tajping hadsereg ráronthat a Százéves egykori ügyfelére, ők ugyan egy szalmaszálat se tesznek keresztbe érte! Ezek a gyakorlatias amerikaiak! Mindaddig odaadó hívei Kin-funak, amíg kétszázezer dollárt ér. Viszont teljesen hidegen hagyja őket volt ügyfelük sorsa, ha már lyukas rézgarast sem ér az élete!

Craig és Fry e néma eszmefuttatás után jó étvággyal megreggelizett. Nem panaszkodhattak az ellátásra. Ugyanazt az ételt választották ugyanazzal az evőeszközzel, ugyanannyi falat kenyeret, ugyanannyi darab hideg sültet fogyasztottak el, de még a jóféle saohszingi borból is ugyanannyi pohárral ittak a tiszteletreméltó William J. Bidulph egészségére. Szivarból is elszívtak vagy fél tucatot fejenként, persze ugyanabból a fajtából. Ezzel is azt bizonyították, hogy lehetnek „sziámi ikrek” ízlés és szokások tekintetében is, ha már nem születtek eleve annak. Ezek a jámbor jenkik még nem tudták, hogy megpróbáltatásaik korántsem értek véget...

A nap különösebb esemény nélkül telt. Még mindig ugyanaz a nyugalom a légtérben: opálos nyári ég ásítozott fölöttük. Semmi jele annak, hogy megváltoznék az időjárás. A tenger vize tóhoz foghatóan mozdulatlanná meredt.

Négy óra felé Szun jelent meg a fedélzeten támolyogva, bizonytalan léptekkel, mintha részeg volna, pedig talán életében nem ivott még olyan keveset, mint az utóbbi napokban.

Arcszíne kezdetben lilából indigókékbe váltott, majd a halványkékből zöldre, mígnem mostanra lassan visszanyerte sárgaságát. Ha majd ismét szárazföldre kerül, akkor vált narancssárgára, ami a valódi színe. Szokott még piros is lenni, ha elfogja a pulykaméreg, aztán fokozatosan végigjátssza a szivárvány minden árnyalatát.

Szun a két ügynökhöz vonszolta magát, szemét félig csukva tartotta, hogy ne kelljen a Szanjep korlátján túlra néznie.

– Megérkeztünk?... - kérdezte.

– Nem - válaszolt Fry.

– De nemsokára megérkezünk, ugye?...

– Nem - válaszolta Craig.

– Ajjajjaj! - már csak ezt tudta kinyögni Szun. Kétségbeesésében nem folytatta, ehelyett elterült a főárboc tövében. Görcsös rohamok rázták, miközben megkurtított varkocsa úgy rezgett, mintha kutya csóválta volna a farkát.

Közben Jin kapitány parancsára kinyitották a hajófenék fedéllemezét szellőztetés céljából. Hozzáértésről tanúskodott ez a helyénvaló óvintézkedés, mert a tájfun által felkorbácsolt tenger hullámai bizony utat találtak a dzsunka belsejébe is. A nap forró sugarai azonban hamar fölszárítják majd a hajófenék nyirkos dohszagát.

Craig és Fry fedélzeti sétája során többször is megállt a hajófenék szélesre tárt nyílásánál. Fölkeltette kíváncsiságukat a gyászos rakomány. Leereszkedtek hát az odatámasztott létrán. A beözönlő napfény az ajtónyílás trapézalakját vetítette a hajófenék közepére, míg a raktér elülső és hátsó része sötét homályba burkolózott. Craig és Fry szeme azonban hamar hozzászokott a félhomályhoz, és szemügyre vehették a Szanjep különleges rakományának elrendezését.

A rakodóteret nem választották el rekeszfalak, amint az a teherszállító dzsunkáknál szokás. A hajófenék faltól falig egyetlen nagy rakodóterületet képezett, mivel ezúttal a fedélzeti kabinok elegendőnek bizonyultak az utasok és a legénység elhelyezésére.

A síremlék előterére emlékeztető tisztaságú hombár minden szögletét a hetvenöt Funingba szánt koporsó foglalta el szép sorjában. Szilárdan rögzítették is mindegyiket, hogy odébb ne mozduljanak a hajó imbolygása, bukdácsolása miatt, ne veszélyeztessék a biztonságos egyensúlyát.

Járást is hagytak a két sorban feltornyozott koporsók között, így végig lehetett menni a hajófenék teljes hosszában, a kitárt ajtószárnyak által beengedett fénypászma nyomán csakúgy, mint a félhomályban.

Craig és Fry némán haladt végig a koporsósoron, mintha mauzóleumban jártak volna. Érdeklődéssel tekingettek körbe. A legkülönbözőbb alakú és méretű, gazdag díszítésű és szegényes koporsók sorakoztak vegyesen. Mindannyiukat a szükség indította el a Csendes-óceánon túlra, de sajna, csak kevesen csinálták meg a szerencséjüket a kaliforniai aranymezőkön, vagy Nevada, Colorado bányáiban. Igen-igen kevesen! A többiek meg ugyanolyan ágrólszakadtan érkeznek vissza, ahogyan elindultak. Ám mindannyian visszatérnek a szülőhazájukba, és holtukban egy a sorsuk. Vagy tíz nemes fából készült koporsót láttak ott, a kínai fényűzés minden remekével feldíszítve, az összes többi négy szál deszkából durván ácsolt, sárgára festett koporsó: íme, ez képezte a dzsunka rakományát. Craig és Fry gazdagnak, szegénynek egyaránt olvashatta a nevét, amint elhaladt a koporsók előtt: Lien-fiz Jungpingfóból, Nan-lou Funingból, Sen-csin Linhsziából, Lüang Kunglikouból stb. Tévedés kizárva. Minden tetemet gondos címzéssel juttatnak el a rendeltetési helyére. Ott várják majd a gyümölcsöskertek, szántóföldek, mezők közepén, hogy végleg eltemessék őket.

– Jó a rendszerük! - így Fry.

– És működőképes! - fejezte be a gondolatot Craig.

Nem nyilatkoztak volna másként bármely San Franciscó-i kereskedő raktáráról, vagy a New York-i dokk üzemeltetéséről sem.

Craig és Fry már a koporsósor végére ért, a raktér legtávolabbi, legsötétebb részébe. Megálltak a homályban, és visszanéztek az úton: úgy érezték, mintha temetői sétányon járnának.

Fölfedezőútjuk végeztével éppen visszaindultak a fedélzetre, amikor felfigyeltek valami alig hallható neszre.

– Biztosan patkány - mondta halkan Craig.

– Biztosan patkány - mondta Fry is.

Nem éppen rágcsálóknak való rakomány! Szívesebben vették volna, ha most is inkább kölest, rizst vagy kukoricát szállítanak.

A neszezés folytatódott. A jobb oldalról, embermagasságban hallatszott, tehát a felső koporsósorból. Rágcsálásnak vagy inkább kaparászásnak hallatszott.

– Brrr, brrr! - próbált Craig és Fry csöndet teremteni. A nesz azonban csak nem akart abbamaradni.

A két ügynök közelebb lépett, és lélegzet-visszafojtva hallgatózott. Annyi biztos, hogy a kaparászás az egyik koporsó belsejéből származott.

– Lehet, hogy tetszhalott kínait tettek az egyik koporsóba?... - kérdezte halkan Craig.

– És magához tért az öthetes tengeri úton?... - folytatta a gondolatot Fry.

Megérintették a gyanús koporsót, és kétséget kizáróan mozgást észleltek belül.

– Az ördögbe is! - szólt Fry.

– Az ördögbe is! - csatlakozott hozzá Craig.

Ugyanazt gondolták mind a ketten: ügyfelüket veszély fenyegeti, mégpedig közelről. Óvatosan visszahúzták a kezüket, mert érezték, hogy alig észrevehetően megemelkedik a koporsó födele.

Craig és Fry megszokta, hogy semmin ne lepődjék meg, de most szoborrá meredt az ügynökpáros. Semmit sem láttak a vaksötétben, de amit hallottak, az eléggé félelmetes volt.

– Kuo, te vagy az? - kérdezte valaki nagyon elővigyázatosan.

Ezzel majdnem egy időben a bal oldalról is suttogó hang hallatszott valamelyik résre nyitott koporsóból:

– Fa-hszien, te vagy az?

Gyors párbeszéd következett:

– Akkor ma éjszaka?...

– Ma éjszaka.

– Mielőtt fölkel a hold?

– A második virradatkor.

– És a többiek?

– Már tudják.

– Harminchat óra koporsóban, elegem lett belőle.

– Több, mint elég!

– Lao-sen parancsa volt!

– Csitt!

A hírhedt tajping nevének hallatán még Craig és Fry, a minden hájjal megkent két ügynök is önkéntelenül összerezzent.

Hirtelen lecsapódott a két, hosszúkás láda födele. Ismét temetői csönd uralkodott a Szanjep gyomrában.

Az elválaszthatatlan páros kúszva igyekezett az ajtónyílás által megvilágított előtérbe, ahonnan a létrán át végre a fedélzetre jutott. Annak is a legvégébe tartottak, ahol senki sem hallhatta őket.

– Az olyan halott, aki beszél... - szólt Craig.

– Nem is halott! - vágta rá Fry.

Lao-sen nevének hallatán egyszeriben minden megvilágosodott előttük.

A hírhedt tajping emberei tehát besurrantak a hajóra. Vajon fér-e kétség hozzá, hogy Jin kapitány, a legénysége meg a tangkui kikötői rakodómunkások, akik berakodták a gyászos szállítmányt, cinkostársaik? Nem! Azután hogy a San Franciscóból érkezett amerikai hajóból kirakták a koporsókat, két nap és két éjszaka a kikötőben raktározták. Ezalatt Lao-sen bandájának tagjai, tízen, húszan vagy még többen, feltörték a koporsókat, eltüntették belőle a tetemeket, és elfoglalták a helyüket. Ahhoz hogy végrehajtsák ezt a rajtaütést a főnökük parancsára, tudniuk kellett róla, hogy Kin-fu a Szanjep utasa lesz. De hát honnan tudhatták meg?

Ezt teljes homály fedi, ám e pillanatban még nem időszerű, hogy fény derüljön rá.

Annyi azonban bizonyos, hogy fölöttébb veszélyes kínaiak csoportja rejtőzik a dzsunkán, mégpedig Tangku kikötőjéből történt kifutásuk pillanatától kezdve, egyikük említette is Lao-sen nevét, ennek következtében Kin-fu élete közvetlenül és belátható időn belül veszélyben forog!

Most még, a 28-áról 29-ére virradó éjszakán kétszázezer dollárjába kerülne a Százéves biztosítótársaságnak értékes ügyfelük. Ötvennégy órával később viszont már egy lyukas rézgarast sem kellene fizetniük a kedvezményezettjeinek, mivel Kin-fu nem hosszabbította meg a biztosítási kötvényét.

Nem ismeri igazán Fryt és Craiget az, aki azt hiszi, hogy elvesztették a fejüket e sorsdöntő helyzetben. Tudták, mi a teendőjük: rá kell venniük Kin-fut, hogy még holdfölkelte előtt hagyja el a hajót, aztán vele együtt menekülnek el.

De hogyan szökjenek meg a hajóról? Kössék el az egyetlen csónakot? Az lehetetlen. A nehéz, fatörzsből kivájt csónakot csak a legénység közreműködésével tudták volna vízre ereszteni. Márpedig Jin kapitány és cinkosai ehhez nem nyújtottak volna segítséget. Így hát más megoldásra kényszerültek, bármi veszély árán.

Este hét óra volt. A kapitány nem mutatkozott: a kabinjába zárkózott. Bizonyára a Lao-sen banditáival megállapodott időpontra várt.

– Nincs vesztegetni való időnk! - jelentette ki Fry és Craig.

Egyetlen pillanatig sem halogathatták! A két ügynök a tenger közepére vontatott, égő kanócú gyújtóhajón érezte magát, legalább annyira fenyegető helyzet alakult ki.

Mintha teljesen a sorsára hagyták volna a dzsunkát. Egyetlen matróz szunyókált csak a hajóorrban.

Craig és Fry benyitott a hajó tatján levő kabinba, és Kinfuhoz lépett.

Kin-fu aludt. Arra ébredt, hogy valaki megérinti a kezét.

– Ki az és mit akar? - riadt fel.

Röviden tájékoztatták a helyzetről. Kin-fu megőrizte bátorságát és hidegvérét.

– Szórjuk az álhullákat a tengerbe! - kiáltott fel. Merész ötlet, de teljességgel megvalósíthatatlan, hiszen Jin parancsnok a raktérben lapuló banditák cinkosa.

– Akkor hát mit tegyünk? - kérdezte Kin-fu.

– Fölvesszük ezt, ni! - válaszolta Craig és Fry.

Azzal a Tungcsiang óta magukkal cipelt egyik nagy csomagot kinyitva bemutatták ügyfelüknek Boyton kapitány találmányát: a bámulatos tengeri mentőöltözéket.

A csomag további három, különböző használati tárgyakat tartalmazó mentőeszközt rejtett, amelyekkel kiegészülve a mentőöltözék elsőrangú biztonságot és kényelmet nyújt a legveszélyesebb helyzetekben is.

– Hát legyen - sóhajtott Kin-fu. - Keressék meg Szunt!

Egy perc se telt bele, és Fry elővezette a magatehetetlen Szunt. Úgy kellett felöltöztetni. Ő pedig hagyta, gépiesen mozdultak tagjai, és csak egyet tudott: - Ajjajjajj! - bömbölte szívszaggatóan.

Nyolc órára Kin-fu és társai készen álltak. A külső szemlélő négy sarki fókának nézte volna őket, amint éppen a jeges tengervízbe készülnek lemerülni. Mindenesetre Szun fóka enyhén szólva előnytelen látványt nyújtott, mivel e tengeri emlősök rugalmasságával ellentétben túlságosan puhánynak és hájasnak tetszett merülésbiztos öltözékében.

Kelet felől már közeledett az éjszaka. A dzsunka tökéletes csöndben ringatózott a sima víz felszínén.

Craig és Fry kinyitotta a hajó tatján levő kabinnak a párkány fölötti ablakát. Szunt minden teketória nélkül fölemelték, és az ablaknyíláson át a tengerbe csúsztatták. Kin-fu azonnal utánaugrott. Craig és Fry is követte, miután összeszedtek még néhány, mentéshez szükséges apróságot.

A Szanjepen senki sem sejthette, hogy az utasok elhagyták a hajót.