Egy hete amerikai teherszállító hajó vetett horgonyt Tangku kikötőjében. A hatodik kínai-kaliforniai társaság bérelte a hajót, és a San Franciscó-i Laurent-Hill temetőben működő Fuhszientung ügynökség megbízásából rakodta be.

Mégpedig a Mennyei Birodalom azon fiaival, akik Amerikában haltak meg, és vallásuk előírásának megfelelően hazaszállításukra vártak, hogy hazai földön nyugodhassanak.

A kantoni úticélú teherszállító hajó az említett ügynökség írásos megbízásából kétszázötven koporsót szállított, ebből hetvenötöt kellett kiraknia Tangkuban, hogy onnan továbbítsák az északi tartományokba.

Már át is rakták az említett szállítmányt az amerikai teherszállítóról arra a kínai hajóra, amely június 27-e reggelén készen állt az indulásra Funing kikötője felé.

Kin-fu és társai erre a teherdzsunkára szálltak fel. Bizonyára nem ezt választották volna, de mivel más vízi jármű nem indult a Liaotung-öbölbe, kényszerűségből ezzel indultak útnak. Egyébként is mindössze két-három napig tartó, és ebben az évszakban igazán egyszerű útra számíthattak.

A Szanjep csaknem háromszáz tonna űrtartalmú, több mint egy mérföld óránkénti sebességű tengeri dzsunka volt. A vízkiszorítása mindössze hatlábnyi, emiatt könnyen kikerüli a folyami zátonyokat. A hosszához képest túlságosan széles: a fedélzetgerenda a hajótőnek mintegy a negyede, ezért - legalábbis látszólag - nehezen halad előre. Viszont képes helyben megfordulni, csigavonalban kanyarodni, ami határozott előnye a karcsúbb vonalú teherszállítókkal szemben. Hatalmas kormánylapátja lyukacsos: igen elterjedt módszer Kínában, noha vitatják a hatásosságát. Akárhogyan is, kedvelik ezeket a széles, alacsony járatú teherszállítókat a tengerpart menti hajózásban. Azt rebesgetik, hogy az egyik kantoni kereskedőház által bérelt ilyen dzsunka San Franciscóig is eljutott tea- és porcelánszállítmányával amerikai kapitánya irányításával. Bizonyított tény tehát, hogy ezek a hajók tengerképesek, és a szakértők egyetértenek abban is, hogy a kínaiak elsőrangú tengerészek. A Szanjep korszerű építésű dzsunka, elölről hátrafelé csaknem egyenes vonalú, alakja az európai hajókéra emlékeztetett. A jól megtermett bambusztörzseket nem fa- vagy vasszegekkel illesztették össze, hanem kambodzsai gyantával meg kóccal ragasztották egymáshoz, és olyan kitűnően tömítették, hogy még fenékszivattyúra se volt szükség. A könnyű hajótest úgy lebegett a vízen, mint a parafaháncs. Horgonya keményfából készült, vitorlázata rugalmas pálmarostból, amelyet legyező módjára lehetett mozgatni a hajóhídról. A dzsunka két árboca közül az egyik a nagy- a másik az előárboc, elővitorláját meg háromszögű orrvitorlát viszont nem terveztek hozzá. A dzsunka felszereltsége és építése tekintetében megfelelt a kisebb part menti hajózás követelményeinek.

Aki a Szanjepet látta, bizonyára nem is sejtette, hogy a bérlői ezúttal halottszállítóvá változtatták ezt a hajót.

A teásdobozok, vég selymek, kínai parfümüvegcsék helyét ezúttal a már ismert rakomány foglalta el. A dzsunka azonban továbbra is a vidámabbik képét mutatta a külvilág felé. A hajó orrán és tatján levő parancsnoki hidakon színes zászlók és rojtok lengtek. Ezenkívül a hajóorr még óriás, villogó szemet is viselt, amitől a Szanjep tengeri szörny alakját öltötte föl. Az árbocok tetején vidáman lobogtatta a szél az élénk színű, kínai felségjelű zászlót. A hajó mellvédjéről két ágyúcső meredt kifelé a napfényben csillogó torkával. Még jól jöhet a kalózoktól zaklatott tengeren! Mindez így együtt vidám, rendezett, kellemes látványt nyújtott. Végtére is a Szanjep nem tesz mást, mint hogy visszaszállítja hazájukba a kivándorolt kínaiakat. Igaz, már halottak, de legalább elégedett holttestek.

Kin-fu és Szun nem talált semmi kivetnivalót az utazás ilyetén körülményeiben. Ehhez túlságosan is kínaiak voltak. Craig és Fry, többi amerikai honfitársához hasonlóan nem kedvelte ugyan az effajta rakományokat, és bizonyára szívesebben utazott volna egészen másfajta hajón, de hát nem volt más választása.

A kapitányon kívül hat ember képezte a dzsunka legénységét, s ez elegendőnek látszott az egyszerű vitorlázat kezeléséhez. Úgy mondják, az iránytűt Kínában találták fel. Ez bizonyára így is van, a kínai part menti hajósok mégsem használják, mert többre tartják a tapasztalatukat. Így járt el Jin kapitány, a Szanjep parancsnoka is, aki arra számított, hogy nem veszti szem elől az öböl partszakaszát.

Jin kapitány alacsony termetű, mosolygós képű, eleven, beszédes ember volt, nem bírt egy helyben megmaradni: róla mintázhatták volna az örökmozgót, amelyet eddig senkinek sem sikerült feltalálnia. Szüntelen hadonászott: a karjával, a kezével, a lábával meg a szemével többet mondott el, mint a szájával, pedig a nyelve is egyfolytában pörgött fehér fogai mögött. Szidta, szapulta az embereit, különben kiváló tengerész volt, úgy ismerte a partvidéket, mint a tenyerét, és biztos kézzel vezette a hajóját. Kedélyes jókedvén még az a tekintélyes összeg sem változtatott, amelyet Kin-fu fizetett neki a társai és jómaga útiköltsége fejében. Tiszta haszon volt neki az a százötven tallér a hatvanórás hajóútért, kivált ha az utasok nem is igényeltek különb bánásmódot a kényelem és az étkezés terén, mint a hajófenék lakói.

Kin-fu, Craig és Fry a hajótat parancsnoki hídja alatti kabinokban helyezkedett el jól-rosszul, Szun a hajó orrába fészkelte be magát.

A két ügynök kellő bizalmatlansággal látott neki a legénység és a kapitány tüzetes megfigyelésének, de a végén nem találtak semmi gyanúsat e jóravaló emberekben. Föl sem tételezhették, hogy a személyzet megállapodott volna Lao-sennel, hiszen ügyfelük teljesen véletlenül bukkant erre a dzsunkára. Így hát nem fordulhatott elő, hogy a hírhedt tajping kezére játszott a véletlen! A hajóúton tehát, a tenger veszélyeit leszámítva, néhány napra felfüggesztették állandó szorongásukat. Kin-fut is gyakrabban magára hagyhatták.

Ő pedig ezt egyáltalán nem vette zokon. Kabinjába zárkózva kedvére „filozofálgathatott”. Szegény feje, annak idején nem tudta értékelni a jó dolgát, fogalma sem volt róla, mit jelent a gondtalan élet a sanghaji jamenben, és hogy a munka által megváltozhatott volna! Majd ha sikerül visszaszerezni a levelet, akkor fog kiderülni, hogy tanult-e a leckéből, okos lett-e az ostoba?

Vajon visszakapja-e végre a levelét? Igen, kétség sem férhet hozzá, csakhogy meg kell fizetnie az árát. Ez pedig mi más lehet ennél a Lao-sennél, mint pénz kérdése. Mindenesetre meg kell lepni őt, nehogy neki sikerüljön meglepetést okozni! Nehéz ügy. Lao-sen nyilván értesül Kin-fu minden lépéséről, ő pedig semmit sem tud a tajpingról. Akkor fordul komolyra a dolog, amikor Craig és Fry ügyfele partra száll a tajping által ellenőrzött tartományban. A legfontosabb tehát a megelőzés. Lao-sen nyilvánvalóan szívesebben venné az ötvenezer dollárt az élő Kin-futól, mint ugyanannyit egy halottért. Így megtakaríthatná a sanghaji utat meg a látogatást a Százéves irodájában. Arról nem is beszélve, hogy ez az utazás nem lenne veszélytelen számára, bármilyen nagylelkű is irányában a kormány.

Így töprengett az igencsak megváltozott Kin-fu, és el lehet képzelni, hogy a bájos ifjú pekingi özvegy jelentős helyet foglalt el jövőbeni terveiben.

Vajon mire gondolt ezalatt Szun?

Szun semmire se gondolt. A hajóorr kabinjában elterülve áldozott a Pejcseli-öböl gonosz istenségeinek. Csak átkozódásra maradt ereje: fölváltva emlegette a gazdáját, Vang filozófust meg Lao-sen banditát. Hogy ő milyen ostoba is volt! Ostoba a szíve, ostobák a gondolatai, ostobák az érzelmei! Ajjajaj! Nem kell neki már se tea, se rizs! Ajjajaj! Miféle szél sodorta őt ide tévedésből! Ezerszer, tízezerszer hibázott, amikor olyan ember szolgálatába állt, aki tengeren utazik! Odaadná a maradék varkocsát, ha megszabadulhatna innen! Inkább kopaszra beretválná a fejét, elmenne szerzetesnek! A sárga kutya tette! Igen, a sárga kutya falta föl a máját meg a beleit! Ajjajaj!

Közben a Szanjep kedvező déli széllel már három-négy mérföldnyire eltávolodott az alacsony, fövenyes parttól, és kelet-nyugati irányba fordult. Elhaladt Pejtaj város és az azonos nevű folyó torkolata előtt, nem messze attól a helytől, ahol az európai csapatok partra szálltak. Ezután Santung, Csiangvan és Hajcseng következett a Tao-ho torkolata előtt.

Az öbölnek ez a része lassanként elnéptelenedett. A Pejho folyó torkolatánál még oly élénk hajóforgalom nem terjedt ki a húsz mérfölddel távolabbi tengeröbölre. Néhány teherdzsunka hajózott a part mellett; vagy tucatnyi halászbárka tűnt föl nagy tonhalfogó hálókkal a halban gazdag part menti vizeken. A láthatáron pedig már egyetlen hajót sem lehetett látni a tengernek ezen a részén.

Craig és Fry a halászhajókat figyelték. Még a kisebb, öt-hat tonnás hajókat is fölszerelték egy vagy két ágyúval. Amikor észrevételükről megkérdezték Jin kapitányt, az a kezét dörzsölve közölte:

– Rá kell ijeszteni a kalózokra!

– Kalózok, a Pejcseli-öbölnek ezen a részén? - kiáltott fel Craig nem kis meglepetéssel.

– Hát hogyne! Itt is meg másutt is. Ezek a jómadarak nem hiányoznak a kínai tengerekről! - válaszolta Jin.

A derék kapitány akkorát kacagott, hogy kivillant mindkét fogsora.

– Úgy látom, nem olyan fából faragták, hogy túlzottan félne tőlük - jegyezte meg Fry.

– Van két jó nagy ágyúm: elég hangosat szólnak, ha valaki túlságosan közel merészkedik!

– És meg vannak töltve? - kérdezte Craig.

– Általában meg.

– És most?...

– Most nem.

– Miért nem? - kérdezte Fry.

– Mert elfogyott a puskaporom - felelte tőle szokatlan nyugalommal Jen kapitány.

– Akkor meg minek az ágyú? - kérdezte egyszerre Craig és Fry, akiket nemigen elégített ki a válasz.

– Minek, minek! - kiáltott fel a kapitány. - Hát, hogy megvédjem a szállítmányt, ha megéri: amikor a dzsunkám színültig van rakva teával meg ópiummal. De ezt a mostani rakományt!...

– És honnan tudják a kalózok, hogy érdemes-e megtámadni a hajóját vagy sem? - így Craig.

– Csak nem félnek ezeknek a derék fickóknak a látogatásától? - vont vállat a kapitány.

– Dehogyisnem! - mondta Fry.

– Hiszen a poggyászukon kívül semmi sincs a hajón!

– Az meglehet, de nekünk külön okunk van rá, hogy ne keveredjünk efféle találkozásba - fűzte hozzá Craig.

– Jól van hát, ne nyugtalankodjanak! - szólt a kapitány. - Ha összefutunk a kalózokkal, nem veszik üldözőbe a dzsunkánkat!

– És miért nem?

– Mert amint meglátnak bennünket, rögtön tudni fogják, mit szállítunk.

Jin kapitány a dzsunka előárbocán lengedező fehér zászlóra mutatott.

– Félárbocra eresztett fehér zászló! Gyászlobogó! Ezek a derék fickók nem fogják törni magukat, hogy kirabolják a koporsószállítmányt!

– Azt hihetik, hogy óvatosságból tűzte ki a gyászlobogót, és közelebbről is megvizsgálnák a szállítmányt... - jegyezte meg Craig.

– Ha jönnek, fogadjuk őket - felelte Jin kapitány -, aztán ahogy jöttek, majd el is mennek.

Craig és Fry nem firtatták tovább, de csak mérsékelten osztoztak a kapitány rendíthetetlen nyugalmában. A háromszáz tonnás dzsunka még rakomány nélkül is érne annyit ezeknek a „derék fickóknak”, ahogy a kapitány nevezte őket, hogy megkockáztassák a rajtaütést. Akárhogyan is, bele kellett törődniük, és csak abban reménykedhettek, hogy az út baj nélkül véget ér.

Jin kapitány egyébként is igyekezett mindent megtenni a szerencsés utazás érdekében: az indulás előtt még kakast is áldozott a tenger isteneinek a tiszteletére. A szerencsétlen szárnyas tollai még mindig ott libegtek az előárbocon. Véréből néhány cseppet szétszórtak a hídon, és pohárka bort is loccsantottak a tengerbe, az engesztelő szertartás végén.

Ilyen magas pártfogás reményében ugyan mi félnivalója lehetett a Szanjepnek, a kitűnő Jin kapitánnyal a parancsnoki hídon?

Mégis, már-már azt kellett hinniük, hogy a szeszélyes istenségek nem fogadták kedvezően az áldozatot. Talán a kakas volt sovány, vagy a bor nem a jóféle saohszingi fajtából származott, a hajó váratlanul hatalmas szélviharba került. Pedig semmi előjele nem mutatkozott: felhőtlen, kristálytiszta ég alatt, enyhe szélben vitorláztak. Még a legtapasztaltabb tengerész sem sejthette, hogy a „derült égből villámcsapás” következik be.

A Szanjep este nyolc óra körül fölvont vitorlákkal éppen arra készült, hogy megkerülje a part északkeletnek forduló hegyfokát. Ettől kezdve már igen kedvezőnek ígérkező hátszéllel vitorlázhattak. Jin kapitány arra számított, hogy nagyobb erőfeszítés nélkül huszonnégy órán belül kiköthetnek Funingban.

Amint közeledett a horgonyvetés ideje, Kin-fu mind türelmetlenebb lett, és ezt Szun érezte meg igazán. Fry és Craig pedig megállapította, hogy ha három napon belül Kinfu visszakapja Lao-sentől az életét veszélyeztető levelet, a Százévesnek nem kell többé féltenie ügyfelét. Biztosítási kötvénye ugyanis csak június 30-áig érvényes: mindössze kéthavi díjat tett le a tiszteletreméltó William J. Bidulph kezébe.

Akkor pedig:

– All... - kezdte Fry.

– Right! - fűzte hozzá Craig.

Estefelé, éppen amikor a dzsunka a Liaotung-öböl bejáratához érkezett, a szél váratlanul viharossá vált és északkeletire fordult, aztán északira, hogy két óra múltán már északnyugatról tomboljon.

Ha Jin kapitány fölszereli hajóját légnyomásmérővel, láthatta volna, hogy a higanyoszlop hirtelen négy-öt milliméternyit zuhant. A levegő e váratlan megritkulása közeledő tájfunt jelez, ennek mozgása ritkította meg a légteret. Meg aztán, ha Jin kapitány ismeri az angol Paddington és az amerikai Maury megfigyeléseit, akkor megpróbált volna irányt változtatni, és északkelet felé kormányozni a hajót, hogy kikerülhessen a forgószél középpontjából és kevésbé veszélyes vizekre jusson.

Jin kapitány azonban sohasem vette igénybe a légnyomásmérőt, és nem ismerte a ciklonok törvényét sem. Meg aztán, minek áldozott volna kakast, ha nem azért, hogy megóvja minden viszontagságtól?

Ez a babonás kínai mindamellett kiváló tengerész volt, és ez alkalommal bizonyságát is adta. Ösztönösen ugyanúgy járt el, mint bármelyik európai kapitány.

Ez a tájfun csupán kis térségű, ám nagy erejű ciklon volt, amely óránként több mint száz kilométeres sebességgel száguldva kelet felé sodorta a Szanjepet. Szerencsés körülménynek is mondható, mert így sikerült gyorsabban elhagyniuk azt a kietlen, menedékre alkalmatlan partszakaszt, ahol óhatatlanul némi időveszteséggel kellett volna számolniuk.

Este tizenegy óra felé már teljes erővel tombolt az orkán. Jin kapitány és legénysége tudásuk legjavát nyújtva állták a tenger ostromát. A parancsnok most nem mosolygott, hanem hidegvérrel markolta a kormányt, irányította a hullámok tetején viharsirályként hánykolódó, könnyű dzsunkát.

Kin-fu előjött a hajótatban levő kabinjából. A korlátnak támaszkodva nézte az ég vihartól tépázott felhőit, meg ahogyan a szél ködcafatokat kerget a víz felszínén. A fekete éjszakában fehéren világító tengert figyelte, amint a tájfun hatalmas szívóereje a szokásosnál jóval magasabbra emeli a víz szintjét. A veszély nem keltett benne sem döbbenetet, sem félelmet. Ez is beleillett a felindulások ama sorába, amelyeket az ellene acsarkodó balsors tartogatott a számára. A viharmentes, hatvanórás hajóút a nyár kellős közepén a szerencsések kiváltsága, ő pedig nem tartozott a szerencsések közé!

Craig és Fry már sokkal nyugtalanabb volt, különös tekintettel ügyfelük árfolyamára. Igaz, az ő életük épp olyan értékes, mint Kin-fué. Ha együtt halnak meg, nem kell többé törődniük a Százéves érdekeivel. Ők azonban lelkiismeretes ügynökök lévén meg is feledkeztek a saját életükről: csakis a kötelességük teljesítésével törődtek. Ha meg kell halni, ám legyen! Kin-fuval együtt is akár... de csak június 30-a éjfél után! Egymillió dollár megmentéséről kellett gondoskodniuk! Ez forgott a fejükben, semmi más.

Szunnak viszont pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy a dzsunkát végveszély fenyegeti. Az ő számára attól a pillanattól fogva létezett a veszedelem, amikor rámerészkedtek erre a kiszámíthatatlan elemre, lehetett tőle mégoly eszményi idő is! A hajófenék utasainak már nincs okuk panaszra! Jajjajjaj! Tőlük már dülöngélhet, hánykolódhat a hajó. Jajjajaj! Szun arra gondolt, hogy ő a helyükben netalán ott is tengeribeteg lenne.

Három órán át tartó, igencsak veszélyes helyzetbe került a dzsunka. Egyetlen óvatlan mozdulat a kormánynál, és elvesztek, hiszen a hullámok már átcsaptak a kormányhídon. Vagy felfordul a hajó, mint egy ócska teknő, vagy megtelik vízzel és alámerül... Többé gondolni sem lehetett rá, hogy tartsák az irányt az örvénylő ciklontól korbácsolt hullámok tetején. Azt pedig, hogy merre sodródnak, legföljebb találgathatták.

Közben a Szanjep, valamely szerencsés véletlen folytán, súlyosabb károk nélkül bekerült a száz kilométer kiterjedésű, óriási légköri korong kellős közepébe. Két-három mérföldnyi területen alig érezhető szellő borzolta a nyugodt tenger felszínét. Békés tó a körös-körül háborgó tenger közepén.

Így menekült meg a dzsunka, melyet bevont vitorlákkal sodort oda a forgószél. Hajnali három óra felé, mintegy varázsütésre egyszer csak abbamaradt a ciklon tombolása az egész térségben, és a felkorbácsolt hullámok kisimultak e békés tó körül is.

Amikor azonban megvirradt, a Szanjep utasai hiába keresték a szárazföldet a láthatáron. Part sehol. Körös-körül az öböl vize hömpölygött, amerre szem ellátott.