A Kerwan-major.

Október 20-án, délután három óra tájban a Kerwan-major felé vivő úton harsány örömkiáltás hangzott fel:

– Amott jön apánk!

– Hazajött édes anyánk!

– Mindaketten hazaérkeztek.

Kitty és Sim kiáltottak így, s már messziről üdvözölték Mac Carthy Mártont és feleségét.

– Adjon Isten, gyermekek! - fogadá az üdvözlést Márton.

– Adjon Isten, én édes fiam - mondá Martine, az én szóban kifejezvén egész anyai büszkeségét.

A majoros és felesége Limerickből ma korán reggel indultak el. Bizony nem kis dolog egynehány harmincz angol mértföldnyi utacskát ebben a jócskán hűvös őszi szélben megtenni, hát még ha «jauntig-car»-on teszi meg az ember.

«Car»-nak hívják azt a közlekedési eszközt, mivelhogy szekér; a jaunting melléknevét pedig azért kapta, mert az utasok a szekér tengelyére kétoldalt alkalmazott hosszú padokon egymásnak hátat fordítva ülnek. A városi sétálóhelyeken gyakran látható támlás-padokat kell párosával egymás hátának fordítva elképzelni négy-négy mozgó kereken, no meg a padokon ülők lába alá egy-egy deszkalapot: s íme, előttünk áll az Irlandban leginkább használatos szekér. Ha nem is látszik valami előnyösnek, mert csak egy oldalra esik kilátás, s ha nem is valami kényelmes, mert egy csöpp födele sincs: mindazonáltal legalább könnyedén és elég gyorsan gurul tova s a kocsis legtöbbnyire ugyanolyan ügyességet, mint a milyen gyorsaságot fejt ki.

Nem csoda tehát, ha Mac Carthy Márton és felesége Limerickből reggeli hét órakor elindulván, délután három órakor már maguk előtt látták a majort. Nem is egyedül ültek a jaunting-caron, mert rajtok kívül legalább tíz utas volt még azon. Miután a majorosék leszállottak, gyorsan dübörgött tovább a szekér a Kerry-grófság székhelye felé.

Éppen ekkor lépett ki Murdock a szobájából, mély az udvar felé eső szögletre nyilott, hol a jobb oldalon levő gazdasági épületek a lakóház faláig nyúltak elő.

– Szerencsésen megtették az utat, úgy-e apuskám? - kérdé a fiatal asszony, miután Martinet megölelte.

– Igen szerencsésen, Kitty.

– Megkaptátok a limericki piaczon azt a bizonyos káposztapalántát? - tudakolá Murdock.

– Meg, fiam; holnap elküldik nekünk.

– A répamagot is?

– Azt is, még pedig a javából.

– Úgy már jó, apám.

– Valami egyéb magot is találtunk...

– Micsodát?

– Egy... gyermekmagocskát; úgy látszik, ez is a legjavából való.

Murdock és öccse bámuló szemekkel nézték az anyjok ölében észrevett fiúcskát.

– Nesztek egy fiúcska - mondá az anya - remélem, Kitty majd gondoskodik arról, hogy idővel ennek egy kis játszópajtása legyen.

– Szegényke egészen megfagyott - felelt a fiatal asszony.

– Pedig útközben a tartanomba göngyölgettem, már amennyire lehetett - bizonygatá a majorosné.

– Siessünk, siessünk - sürgeté Márton - fölmelegítjük őt megint a kályhánál, no meg nagyanyót is üdvözölnünk kell, bizonyosan vár is már reánk.

Kitty átvette a kis fiúcskát Martine öléből s nemsokára az egész család együtt volt a középső nagy szobában, hol nagyanyó az öreg párnás székben ült.

Megmutatták neki a fiúcskát. Karjaiba vette és térdére ültette.

Tetszett ez a kis jószágnak. Tekintete egyikről a másikra tévedt. Nem tudta, mi történik vele. Bizony a ma nem hasonlított a tegnaphoz. Álom-e mindez? Öreg és ifjú szép arczokat látott maga körül. Mióta fölébredt, csak nyájas szavakat hallott. A gyorsan tovagördülő szekeren megtett út szórakoztatta őt. A jó levegő, virágok és lombok reggeli illata megtöltötte keblét. Mielőtt elindultak volna, erős levest adtak neki, az megerősítette s útközben a Martine zsebéből előkerülő kalácsdarabkákat majszolva elbeszélte mindazt, a mit élete folyásáról tudott: a leégett «rongyosok iskolájá»-ban való tartózkodását, Grip barátságát - Gripnek a nevét gyakran emlegette - aztán mesélt Annáról, a ki őt fiacskájának nevezte s még sem volt az anyja, no meg arról a nagyon mérges úrról, a kit Anna kisasszony herczegnek nevezett, a nevét bizony elfelejtette, a ki őt el akarta venni, végül mesélt elhagyatottságáról, mikor egymaga bolyongott a limericki temetőben. Mac Carthy Márton és felesége nem sokat értettek az egészből, csupán azt, hogy a fiúcskának nincsen se apja, se anyja, hogy nem egyéb istentől-embertől elhagyott árva teremtésnél, a kit a Gondviselés az ő hűséges pártfogásukba vezérelt.

Meghatottam szorítá a fiúcskát keblére nagyanyó, aztán a többiek mind, mert részvét ébredt fel iránta szívökben.

– Az ám, de hogy is hívják csak? - kérdé nagyanyó.

– Egyéb nevet nem mondott nekünk, csak azt, hogy Senki fia - felelé Martine - szegény kis portéka, jól illik reá a «Senki fia» név.

– Legyen hát «Senki fia» - vélekedék Márton - elég az neki; megérti ő is, más is.

– De hátha majd fölserdül? - veté közbe Sim.

– Akkor is Senki fia marad! - magyarázá nagyanyó és szerető csókot nyomván a fiúcska homlokára, megkeresztelte e névre.

Ilyenképpen fogadták hősünket a majorban. Kivetkőztették őt azokból a rongyokból, melyekbe a Sib szerepe miatt felöltöztették volt. Ahelyett ráadták Sim avatag ruháit, melyeket még akkor hordott, mikor vele egykorú volt, ha új nem is, de tiszta és meleg volt az. Gyapjú mellénykéjét rajta hagyták, ámbár lassankint kihízott belőle, de hát úgy látszik, hogy sokra becsüli.

Annak utána egy magas széken csücsülve együtt költötte el az estebédet a családdal s azon tünődött magában: vajjon nem tünik-e el egyszerre minden, a mi most olyan boldoggá teszi őt. Nem... nem. Lám, a tányér karimájáig töltött zableves előle nem tűnt el, a káposzta sem, a szalonna sem a káposztáról, pedig jókora darab; a tojásos-lepény hasonlatosképpen nem; íme, igazságos mértékkel mérték ki belőle mindenkinek a maga részét; hej be jól esett erre a korty kitünő «potheens», melyet a majoros saját köleséből erjesztett.

Ez volt ám a királyi lakoma, ráadásul csupa vidám arczot látott a fiúcska az asztal körül, a legidősebb fivért nem számítva, a ki állandóan komoly, csaknem szomorú volt.

A fiúcskának egyszerre csak megteltek a szemei könyekkel, aláperegtek arczán.

– Mi a bajod, Senki fia? - kérdé Kitty.

– Ejnye, ejnye, hát már miért is sírnál! - szólott nagyanyó. - Itt neked csak jó embereid lesznek.

– Gondoskodom majd játékról is - igérte Sim.

– Hiszen nem sírok - felelé a fiúcska. - Nem könyek ezek.

S valóban csak a szíve telt meg csordultig szegénykének.

– No, ma még elnézem - jegyzé meg Márton, de világért sem haragosan - annyit mondok neked fiacskám, hogy itt nálunk nem szabad senkinek sírni.

– Nem is fogok én többé sírni - mondta a fiúcska, nagyanyó kitárt karjaiba átcsúszva.

Mártonnak és Martinenak szüksége volt a nyugalomra. A majorban egyébiránt korán szoktak lefeküdni és nagyon korán felkelni.

– Hol vessünk a gyermeknek ágyat! - kérdezte a majoros.

– Az én szobámban - ajánlkozott Sim - átadom neki ágyam felét, mintha kis öcsém volna.

– Nem úgy lesz, gyermekeim - szólott nagyanyó. - Hadd aludjék nálam, nem lesz terhemre, legalább elnézem, miként szendereg, s az nekem örömet szerez.

A mit nagyanyó kívánt, annak még gondolatban sem szegültek ellene. Az ő ágya mellé készítettek tehát fekvőhelyet s rögtön belefektették a fiúcskát.

Fehér ágyneművel s jó takaróval megismerkedett már az alatt a nehány hét alatt, míg Waston Anna kisasszonynál a György király szálló egyik termében lakott. A művésznő dédelgetései azonban nem értek fel avval a gyöngédséggel, melynek részesévé ennél a tiszteletreméltó családnál lett. Bizonyára már akkor is érezte a különbséget, mikor lefekvéskor nagyanyó szeretettel megcsókolta őt.

– Köszönöm... nagyon köszönöm - rebegte szegényke.

Ez volt csupán az estéli imádsága, s bizonyára nem is tudott egyéb imádságot.

Tél küszöbén állottak. A gabonát behordották. A majoron kívül kevés, csaknem semmi dolguk sem volt. Ezen a zord vidéken a köles és zab vetése nem tél elején történik, mert a kemény és hosszú fagy csak elpusztítaná. Tapasztalaton okultak. Mac Carthy Márton meg szokta várni márcziust, sőt áprilist is, mielőtt a vetéshez nagy gondosan hozzáfog. Ez az óvatosság eddig bevált. Olyan mély barázdákat szántani, hogy több lábnyi mélységbe járjon az ekevasa a földbe, éppen oly nehéz, mint haszon nélkül való fáradság lett volna, hiszen akkor a magot akár homokra vagy tengerparti sziklára szórhatta volna el.

No de azért akadt munka mindig a majorban. Ki kellett csépelni a kölest és zabot, javításra vártak a megrongált gazdasági eszközök. Senki fia már másnap meggyőződhetett arról a tevékenységről, mely itt napról-napra megújult, sőt kora reggel módját lelte már annak, hogy neki is valami hasznát vegyék. A marha-istállóba ment. Ide s tova betölti a hatodik évét, libát, tehenet, sőt juhot is talán csak tud őrizni, ha valami jó kutya segít neki.

A reggelire kapott jó meleg csésze tej mellett csücsülve ajánlkozott, hogy ő is dolgozik valamit.

– Helyes, fiacskám - mondá Márton - te dolgozni akarsz. Ezt már szeretem. A kenyeret meg kell keresni...

– És én meg fogom keresni, Márton úr - bizonygatá.

– De mikor olyan iczinyke-piczinyke még - jegyzé meg nagyanyó.

– Az nem baj, asszonyom...

– Ugyan no, hívj engem nagyanyónak!

– Nos hát... az nem baj, nagyanyó... Én úgy szeretnék dolgozni!

– A bizony és nagyon munkás is leszel, - szólott közbe Murdock, a kit bámulatra ragadott ez a határozott jellem egy fiúcskánál, kit eddig a sors úgy üldözött.

– Köszönöm, Murdock úr!

– Megtanítalak téged arra, hogy miképpen kell bánni a lovakkal - folytatá Murdock - no meg lovagolni is, ha ugyan nem félsz tőle...

– Ó be jó lesz! - ujjongott a gyermek.

– Én pedig - vegyült a beszédbe Martine - én megtanítalak arra, hogy kell fejni, ha a tehén szarvaitól nem ijedsz meg.

– Nem, bizony nem, Martine asszony.

– Én megmutatom aztán neked, hogy kell a mezőn a juhokat őrizni - jegyzé meg Sim...

– Már előre örvendek annak!

– Tudsz olvasni? - kérdé a majoros.

– Kicsit tudok, a nagy betűket kevéssé le is tudom írni.

– És számolni?

– Igen... százig tudok, Márton úr.

– No hát én megtanítlak téged ezerig számolni s a kis betűket is megismertetem veled - mondá Kitty mosolyogva.

– Köszönöm, kedves Kitty asszony!

A gyermek valóban mindenre kész volt, a mit neki felajánlottak. Nyilván háladatos akart lenni azért a sok jótéteményért, melyben őt azok a derék emberek részesítették. A major kis szolgája akart lenni, ez volt legfőbb becsvágya. Természettől való komoly gondolkozásának bizonyságát abban a feleletben adta, mellyel a majoros eme kérdésére válaszolt:

– Ej, lám, Senki fia, hiszen te nekünk megbecsülhetetlen segítségünk leszel!... A lovak... a tehenek.... a juhok... hiszen ha te mindeniknek a gondját viseled, semmi egyéb tennivalónk nem marad. Mennyi bért kívánsz mindezért?

– Bért?...

– Azt hát; csak nem akarsz Isten nevében, éppen semmiért dolgozni?

– Nem, azt éppen nem, Márton úr.

– Hogy-hogy? - kiáltott fel Martine - a lakáson, élelmen és ruházaton kívül még bért is kiván?...

– Kivánok, Martine asszony.

Mindnyájan a fiúra néztek; úgy tűnt fel nekik, mintha valami szörnyűségest, valami hallatlant mondott volna.

Murdock azonban, ki őt megfigyelte, megjegyzé:

– Hadd magyarázza ki magát!

– Persze - biztatá nagyanyó - mondd meg bátran, mi bért kívánsz? Készpénzt?...

A fiúcska bólintott a fejével.

– Nos... talán egy koronát napjára? - mondá Kitty.

– Ó nem, Kitty asszony.

– Havonkint egy koronát? - kérdé a majorosné.

– Úgy hát egy évre annyit? - vélekedék Sim, nagyot kaczagva. - Egy egész korona évi bér...

– Nos, mit kívánsz tehát, kedves fiam? - kezdé a szót újra Murdock. - Értem, hogy ki akarod érdemelni évi ellátásodat, éppen úgy, mint mi. Bármily keveset kap is az ember, mégis idővel összegyűl valami. Mit kívánsz hát? Egy pennyt, egy coppert napjára?

– Nem, Murdock úr.

– Szólj, mi legyen az?

– Nos, Márton úr, maga nekem minden este ad egy kavicsot...

– Micsoda?... Egy kavicsot? - kiáltott fel Sim csodálkozva. - Kavics-kincset akarsz gyűjteni?

– Azt nem, de örömem fog telni évek multán abban, ha majd nagy leszek, hogy velem meg voltak elégedve...

– Jól mondod, Senki fia - szólott közbe Márton - akkor majd a te kavicsaidat pence-okra vagy shillingekre váltjuk be.

Mindnyájan dicsérték a fiúcskát jó ötletéért s már aznap este adott Márton neki egy kavicsot a Cashen medréből, mely kavicsban kifogyhatatlan volt. A kis fiú betette egy kőkorsóba, melyet nagyanyó takarékperselyül szánt neki.

– Sajátságos egy gyerek! - mondá Murdock atyjának.

Bizonyára az volt, derék jellemének nem árthatott sem Thornpipe szívtelen bánásmódja, sem a rongyosok iskolájának rossz példái. Midőn a majoros-család néhány hét alatt közelebbről megismerhette, jó tulajdonságai napról-napra mindinkább megnyilatkoztak. Még a kedélyesség sem hiányzott belőle, a nemzeti jellemvonásnak ez az alapja, mely még a legnyomorúságosabb viszonyok között élő irlandiban is megtalálható. No, meg nem tartozott azok közé a ficzkók közé, kik naphosszat csavarognak, kiknek a szemei tétova révedeznek, minden légy vagy pillangó röppenése elvonja figyelmüket. Mindig megfontolónak látták őt, a dolgok okait kutatta, kérdezgetett s okult. Figyelmét még a legcsekélyebb jelenség sem kerülte el. Az utolsó gombostűt is fölemelte a földről, akár egy shilling lett volna. Ruháit tisztán s mindig mintaszerű rendben tartotta. A tisztaság és rend iránti érzék mintegy vele született. Ha kérdezték, illedelmesen felelt, minden feleletet megmagyaráztatott magának, ha nem értette meg egészen. Az írásban is szemmel látható előhaladást tett. A számolás nem okozott neki semmi nehézséget, ámde éppen nem tartozott a koraérett csodagyermekek közé, kik később a hozzájuk fűzött nagy reményeket nem váltják be; olyan számműveleteket végzett el fejben, melyeket más papir és toll nélkül nem tudott volna megoldani. Murdock nagy csodálkozására azt vette észre, hogy a kis fiú minden cselekedetében nagyon érett esze után indul.

Nagyanyó oktatásainak köszönhette, hogy a vallás parancsolataival is hamar megismerkedett, a mint azokat a katholikus vallás elészabja, a melyek minden irlandinak a szívében mélyen gyökereznek. Mindennap igaz áhítattal mondta el reggeli és estéli imádságát.

A tél elmult, roppant hideg tél volt, sok viharral, melyek a Cashen völgyén végig rémítő erővel zúgtak. Sokszor attól féltek, hogy a szalmafödelet magával rántja a szél vagy az agyaggal tapasztott falak dühének ellent nem állhatnak. Eldon John főbérlőjétől pedig azt kérni, hogy egyet-mást javíttasson, merőben kárba veszett fáradság lett volna. Mac Carthy Mártonnak és fiainak magukon kellett segíteniök. A köles-cséplésen kívül főleg ez vette erejüket igénybe: emitt a szalmafödél egy részét kellett kipótolniok, amott a falakat kellett vastagítaniok és sok helyütt a kerítéseket megtámasztaniuk.

Ezenközben az asszonyok különféle munkákat végeztek; nagyanyó a kályha mellett szorgalmasan fonogatott; Martin és Kitty gondját viselték az istállóknak és majorság-udvarnak, s ebben nekik Senki fia tőle kitelhetőleg kezökre járt. Mindent pontosan megfigyelt, a mi a gazdaság vezetéséhez tartozott. Mivelhogy a lovak körül való szolgálatra még igen fiatal volt, a hosszúfülű csacsival, evvel a jámbor állattal, kötött csaknem barátságot, melyet a csacsi őszintén viszonzott. Azt akarta, hogy a szamár éppen olyan tiszta legyen mint ő maga, ezért Martine különös megelégedését érdemelte ki. A disznókkal szemben ez a törekvése természetesen kárba veszett fáradság lett volna, azért hát róluk már eleve lemondott. A juhok számát, minekutána pontos számítással 103-ban megállapította, egy vénséges jegyzőkönyvecskébe följegyezte, melyet Kittytől kapott. Mindinkább kitetszett a könyvvitel iránt való különös hajlandósága; az ember azt hihetné, hogy O’Bodkinstól, a Ragged-School igazgatójától kapta mintegy örökül.

Lelkiismeretes pontossága akkor tünt ki leginkább, mikor Martine a télire eltett tojásokból akart egynehányat előszedni.

A majorosné a nélkül, hogy választott volna, mintegy tizenkettőt szedett ki, midőn Senki fia oda kiáltott:

– Nem ezeket, Martine asszony!

– Nem ezeket?... Ugyan miért nem?

– Mert megbontjuk a kellő rendet.

– Micsoda rendet?... Hát nem egészen egyformák ezek a tyúktojások?

– Bizony nem. A negyvennyolczadikat vette, pedig a harminczhetediknél kellett volna kezdenie. Nézzen csak ide!

Valóban most vette csak észre Martine asszony, hogy mindenik tojásnak a héján egy szám van, melyet a fiúcska tintával írt reá. Minthogy a majorosnénak tizenkét tojásra volt szüksége, sorrendben kellett vennie, vagyis: harminczhéttől a negyvennyolczadikig, de nem a negyvennyolczadiktól az ötvenkilenczedikig. Így is cselekedett s még meg is dicsérte a fiúcskát rendszeretetéért.

Mikor a reggeli alkalmával a majorosné fölemlítette ezt a dolgot, mindnyájan dicsérték Senki fiát és Murdock kérdé tőle:

– Senki fia, a tyúkokat és csirkéket is megszámítottad az ólban?

– Meg bizony!

Elővette nyomban a jegyzőkönyvecskéjét.

– Negyvenhárom tyúkunk, hatvankilencz csirkénk van.

Sim meg nem állhatta, hogy meg ne jegyezze:

– Azt is meg kellene számítanod, hogy hány zabszem van a csebrekben.

– Ne űzz tréfát belőle! - figyelmeztette Mac Carthy Márton. - Látszik, hogy rendszerető, s a ki csekély dolgokban szereti a rendet, az a nagy dolgokban is rendes lesz élete fogytáig.

Ekkor a fiúcskához fordult.

– Hát kavicsaid - kérdé - azok a kövecskék, melyeket minden este neked adok?...

– A kőkorsóban vannak, Márton úr, van már ötvenhét.

– Lám - mondá nevetve nagyanyó - napjára egy-egy pence-szal számítva éppen ötvenhét pence volna.

– Hallod-e csöppség - tréfált vele Sim - bezzeg jó sok pogácsát vehetnél ezen a pénzen.

– Pogácsát, Sim!... De nem ám, inkább vennék szép irkákat.

Az év vége közeledett. A fergeteges novemberre roppant hideg következett. Vastag réteg jeges hó borította a földet s a gyermekre nézve elragadóan szép látvány vala a jégcsapos, csillámló fákat nézegetni. Az ablaktáblákra a lecsapódó nedvesség czifra virágok alakjában fagyott, változatos formákat alkotva. A folyó is befagyott egészen, s szélhordta hótömegek hevertek rajta itt is, ott is. Nem volt ugyan újság előtte az ilyen hótakarta téli tájkép, mert eleget és gyakorta látott effélét a Galwaytől Claddoghig vívő országúton. Csakhogy abban a szomorú időben alig volt valami ruhaféle a testén s mezítelen lábakkal törtetett át a berakásokon. Köny hullott akkor a szeméből, kezét feltörte a hideg s ha visszatért a rongyosok iskolájába, nem várt reá helyecske a kályha körül.

Ó milyen boldog is ahhoz képest most! Milyen megelégedetten teltek el napjai ezeknél az egyszerű népeknél, a kik őt szerették. Csaknem úgy tetszék, mintha szeretetök őt még jobban fölmelegítette volna, mint ruhái, melyek a jéghideg szél ellen megvédték; mint az egészséges táplálék, mely az asztalra került; inkább fölmelegítették, mint a kályhának lobogó lángja. Mióta némineműleg használhatott valamit, úgy érezte magát, mintha ő is a családhoz tartoznék. Itt neki nagyanyja, anyja, fivérei, szülei voltak... Ebben a családban - úgy hívé - eltölti egész életét. Itt ki fogja érdemelni a mindennapi kenyeret, ez volt egyetlen gondolata.

Hogy örvendett, hogy része lehet először életében abban az ünnepben, melyet az irlandiak a legszentebbnek tartanak.

Deczember 24-ike volt, karácsony estéje. Senki fia most már tudta, hogy minő történeti jelentősége van ennek az ünnepnek, melyet az egész keresztény világ megtart. De azt még nem tudta, hogy az Egyesült Királyságban evvel egy szép családi ünnep van összeköttetésben. Reá nézve tehát ennek meglepetésnek kellett lennie. Már reggel szokatlan készülődéseket vett észre. Mivelhogy nagyanyó, Martine és Kitty teljes titokzatossággal buzgólkodtak ebben, óvakodott tudakozódni, hogy mi készül.

Természetesen neki is legjobb ruháját kellett felöltenie, a mit Mac Carthy Márton, fiai, meg nagyanyó, a leánya és Kitty már kora reggel megtettek, hogy a siltoni templomba menjenek. Az ünnepi köntöst egész nap magukon hordották. Ehhez járult az is, hogy a délebédet két órával későbbre tűzték ki s már csaknem éjjel volt, midőn a nagy asztalt megterítették; úgy ragyogott az, hogy csaknem vakítá a szemet. Továbbá külön válogatott ételek kerültek az asztalra, három vagy éppen négy tállal több, mint rendesen. Habzó sör járta kézről-kézre s egy rengeteg kalács, melyet Martine és Kitty a családnál hagyományos régi módon készítettek.

Magától értetődik, hogy derekasan hozzáláttak az evéshez és iváshoz. Mind pompásan érezték magukat. Még Murdock is sokkal vidámabb volt, semmint szokott lenni. Ha a többiek hangosan felkaczagtak, ő természetesen csak mosolygott, de hát egy mosolygás az ő arczán annyi volt, mint napsugár a ködben.

Senki fia leginkább örült az asztal közepén felállított karácsonyfának; fenyőfácska volt az, feldíszítve színes szalagokkal, égő gyertyákkal, melyek az ágak közül elővillantak.

Ekkor így szólott hozzá nagyanyó:

– Nézz csak, fiacskám, az ágak alá: azt hiszem, akad ott még valami a te számodra.

Senki fia nem igen kérette magát; s mégis ő milyen boldog volt, mint kigyúlt örömtől az arcza, midőn a fa alatt egy szép irlandi bicskát látott, mely lánczocskával volt egy bőrövhöz erősítve.

Ez volt az első karácsonyi ajándék, a mit valaha kapott, s milyen büszke volt, midőn Sim segített neki az öv felcsatolásában.

– Szivem mélyéből köszönöm, nagyanyó, szivemből köszönöm mindenkinek... mindenkinek! - ujjongott szegényke, egyiktől a másikhoz menve.