A mi Donegalban történt.

Nem szabad említés nélkül hagynunk, hogy Mac Carthy Márton majorosnak az a gondolata támadt, hogy tudakozódik fogadott fia életviszonyai felől. Élete történetét csak attól az időtől kezdve ismerték, mikor jó emberek kiszabadították a fiúcskát a gonosz bábjátékos körmei közül. Arról, a mi vele előbb történt, a mint tudjuk, csak homályos emlékei voltak a kicsikének: hogy egy vagy két leánykával egy gonosz asszonynál volt Donegal valamelyik falucskájában. Ebben az irányban kellett Mártonnak puhatolóznia.

Mindössze csak annyit tudhatott meg: a donegali szegények házában nyoma van egy tizennyolcz hónapos fiúcskának, kit «Senki fia» néven vettek föl s a kit később a grófság valamelyik falujában egy asszonyhoz adtak külső ápolásra, hogy bizonyos fizetségért nevelje.

Ezt a tudósítást némely később értésünkre esett adatokkal kell kiegészítenünk. Ezekből az adatokból is természetesen csak a szerencsétlen, közrészvétre szoruló elhagyott árva fiúcska hétköznapi története világlik ki.

A kétszázezer lakosságú Donegal talán a legszegényebb grófság az egész Ulster tartományban, sőt egész Irlandban is. Nehány évvel ezelőtt alig esett négyezer lakosra két matrac és négy szalmazsák. Ezen a sivár, északi vidéken bőségesen akad koldus földmívelő, de annál több meg nem művelhető parlag. A legkitartóbb munkás is hiába meríti ki minden erejét. Belsejében alig látni egyebet kopár völgykatlannál, puszta üregeknél, halmos siknál; kavicsos, homokos földnyelveknél, ásítozó zsombékos lápoknál, nagy kiterjedésű mocsaraknál, meredek sziklafalaknál: minők Glendowan és a Derryveagh-hegyek, szóval «összeroncsolt vidék», a mint az angolok nevezik. A tengerparton találhatók kikötők, öblök, fjordok, hegynyilások, valamint mélységes üregek, holott a magas tenger felől zúgó szelek megszorulnak... óriási gránitorgonák, melyeket az oczeán tele tüdővel fúj. Éppen Donegal esik közvetlenül útjába az Amerika felől átsüvöltő s az útjába tévedt forgatagokat magával ragadó viharoknak. Valóban vas-sziklapartra volna szükség, hogy az északnyugoti szelek ostromát kiállhassa.

Különösen a donegali öbölnek, a mely mellett a hasonló nevű halász-kikötő van, s a mely a földből a cápa torkához hasonlóan mintegy ki van hasítva, ártanak sokat a tenger ködétől terhesült légáramlatok. Az öböl hátterében fekvő városkát állandóan söpri ez a metsző hideg tengeri szél. A várost körülvevő csekély halomgyűrű a hóforgatagok erejét megtörni nem tudja, melyek még akkor sem szelidülnek meg, midőn a Donegaltól hét mérföldre eső Rindok falvát elérik.

Falu?... Nem. Alig tíz kunyhó, melyek egy keskeny völgytorkolat hosszában egymástól elszórva feküsznek, közöttük egy patak, mely nyáron vékonyka érré zsugorodik össze, télen néha zuhogó-harsogó folyammá dagad. Donegaltól Rindokig nincs országút, nehány gyalogösvény vezet csupán, melyeken a szokásos helyi szekerek is alig közlekedhetnek; ezek elé a szekerek elé a biztos járású, okos irlandi lovakat szokták fogni. Néha-néha egy-egy jaunting-car is döczög nagy üggyel-bajjal végig. Igaz ugyan, hogy Irlandban megvan a vasúti közlekedés, de annak az ideje messze van még, hogy vasparipa száguldja keresztül Ulster tájékát. Falvak, telepek is nagy ritkák, csupán magára álló majorok felé siet az erre utazó.

Imitt-amott az üde földből kikukkan egy-egy vár s gyönyörködteti a szemet az angol-szász építésmód szeszélyes czifraságaival. Főleg északnyugat felé, Milford irányában, Carrickharton, hol a vidék ura székel, a kilenczvenezer acres-nyi (36,000 hektár) terjedelmű uradalomnak közepén, mely Leitrim grófnak a birtoka.

Rindok falvának házikói, vagyis kunyhói - rendesen csak «cabin»-oknak hívják - mind szalmával födöttek, a téli eső ellen nem igen védik meg a lakókat, de nyáron viruló ibolyákkal, buján tenyésző futólombokkal vannak tele. A szalmatető agyaggal tapasztott rozoga falakon nyugszik, mely hiányosan van kavicsréteggel megerősítve s nagyobbára annyi a nyilás, repedés rajtok, hogy alig állják ki a versenyt a vademberek ajoupái-val, s a kamcsatkabeliek isba-ival. Nem is hihetné az ember, hogy ily bagolyfészkek emberi lénynek szolgálnak tartózkodási helyül, hahogy nem látná a kékes füstöt, mely a virágos tetőn át felkavarog. Természetesen nem fa, sem szén ereszti ezt a füstöt, hanem csak a szomszédos mocsarak tőzege, a «bog», mely rozsdabarna szinű. Rindok lakói annyit vágnak maguknak a nedves földből, amennyire szükségük van¹.

Attól, hogy megfagy, nem félhet senki ezen a sivár vidéken, de fájdalom, attól igen, hogy éhen hal. A talaj alig terem meg itt egynémely veteményt s nehány gyümölcsfajt; az egyedüli burgonya kivételével semmi sem akar itt tenyészni.

A sovány táplálékhoz pecsenye gyanánt a donegali paraszt legfeljebb esetről-esetre egy-egy libát vagy kacsát vág le, de csak vadat, mert nagyon kevesen tenyésztik Az erdők, mezők vadja: mezei nyul, vad tengeri nyul stb. mind a grófé. Azonkívül itt-ott találhatók kecskék, melyek kevés tejet adnak, fekete sörtéjű disznók, melyek nagy bajjal keresik meg a szükséges táplálékot. A disznó itt valóságos házi barát, éppen úgy, mint szerencsésebb vidékeken a kutya. «Úr, ki a járadékot megfizeti» - a mint a közmondás találóan mondja.

A rindoki legnyomoruságosabb kunyhó felszerelése a következő: egyetlen szobácska, mely szúette, repedéses ajtó a széltől éppen nem óv meg; jobbra és balra egy-egy lyuk, melyen át a száraz szalma-alomra némi levegő és világosság hatol be, a szoba földjén piszkos takaró, a tetőgerendáról pókhálórongyok csüngenek le, a háttérben nyitott kemencze, tetőig felnyulik a kémény: a szögletben nyomorúságos fekvőhely, szalma van a másik szögletben elszórva. Butorzata: egy púpos lóca, egy sánta asztal, zöldpenésztől virító cseber, recsegő kerekű rokka. Konyhaszerszám: egy fazék, kisded serpenyő, nehány soha meg nem tisztított csuporka s két-három üveg, melyekben a patakról hozott ivóvizet tartogatják, előbb whisky vagy gin volt benne. Itt is, ott is rongyok vannak felaggatva, alig látszik rajtuk, hogy ruhák voltak valaha, nehány piszkos fehérnemű is van részint a cseberben beáztatva, részint kinn egy rúdra felteregetve. Az asztalon állandóan ott hever a gyakori használattól elkopott vessző... Oh, mely kiáltó nyomorúság képe ez!... Ez az a nyomorú szegénység, melyet megtalálunk Dublin vagy London legszegényebb városrészeiben, meg Glerkenwellben, Maryleboneban és Whitechapelben; ez az irlandi inség, a legrettenetesebb mindenik közül, mely kisért a nyugat ghettojában. Donegal lebujaiban a levegő természetesen nem egyformán dögletes; a hegyi vidék éltető levegőjét szivják itt s nem telik meg a tüdő a nagy városok ragályos, egészségtelen kigőzölgéseinek miazmáival.

Magától értetődik, hogy a kunyhóban a fekvőhely a hardot illette meg, az alom a gyermekeké volt... no meg a vessző is.

A «hard» - így hívják az irlandi parasztasszonyt, annyit jelent, hogy «kemény», nos hát annak a kunyhónak a lakójára reá is illett, keményszivű volt. A legundokabb boszorkány volt, minőt csak képzelni lehet, 40-50 éves lehetett, magas, erős; haja ritka és kusza volt, alálógott; vöröses szemöldöke, kapafogai, csőralakú orra, csontos nagy kezei - mancsa inkább, mint kéz, - köröm helyett karmok, lehelete bűzlőtt a pálinkától, rongyos az inge, ujjasa, mindig mezítláb járt, olyan kemény is lett talpán a bőr, hogy a hegyes kavicsok sem sérthették föl.

Ez a nő-sárkány lent font, a minthogy Irlandban divatos, s az Ulster tartományban lakó irlandi parasztnők legfőbb foglalkozása is ez vala. A lenipar tényleg elég gyümölcsöző is, habár nem ér fel a jobb minőségű talaj gabonatermésével.

Evvel a munkával, mely neki naponta nehány pence keresetet biztosított, még egy másik kereseti forrást is összekötött, a mi éppenséggel nem illett hozzá: kis gyermekeket nevelt fel, kiket árvaintézetekből biztak rá.

Ha megtelnek zsúfolásig a szegények házai vagy kiüt valami ragályos betegség, a gyermekeket idősebb asszonyokhoz adják ápolásra, a kik anyai gondoskodásukat éppen úgy áruba bocsátják, a mint egyéb áruczikkeiket eladják; még pedig évente 2-3 font sterlingért (25-35 frt). Ha az árva fiúcska vagy árva leányka öt-hat éves lesz, visszaviszik a szegények házába. Az ápolónéninek bizony emellett a szegényes fizetés mellett alig marad valami. Ha aztán az ilyen szerencsétlen gyermek holmi szivtelen öreg hárpiának a gondviselése alá jut - a mi pedig gyakran előfordul - úgy gyakran megesik, hogy a táplálék hiánya és gonosz bánásmód miatt csakhamar elpusztul. Oh hány ilyen boldogtalan gyermek nem látta többé a szegények házát! - Legalább így volt ez az 1889-ben hozott gyermekvédő törvényjavaslat hozatala előtt, úgy hogy azóta az «angyalcsinálók» szigorú ellenőrzése miatt az elhalt gyermekek száma lényegesen csökkent.

A mi történetünk idejében alig volt valami ellenőrzés. Rindokban nem félhetett a hard holmi felügyelő látogatásától, attól pedig még kevésbbé, hogy a nyomorúságban elkérgesedett szivű szomszédok panaszt emelnek ellene.

A donegali szegények háza három gyermeket adott ki hozzá ápolásra: két leánykát, egyik négy éves, a másik hetedfél éves volt, egy két éves és kilencz hónapos fiúcskát.

Természetesen árva vagy éppen utczára kitett gyermekek voltak. Szüleiket nem ismerték s valószinűleg nem is fogják soha megismerni. Ha Donegalba valaha visszatérnek, nem áll előttük nyitva más, mint a dologház: a Work-House, mert van ilyen Nagy-Brittaniának minden városában, van még falvaiban is.

A szegények házába szállított gyermekeknek azt a nevet adták, a mi éppen eszökbe jutott. A kisebbik leánykának a sorsa nem érdekel minket, mert közel van immár halálának az órája. A nagyobbikat Sissynek hivták, a mi nem egyéb, mint Czeczilia. Csinos, szőke hajú leányka, más gondviselés mellett pompásan fejlődött volna; nagy, kék szemei értelmet árulnak el, csak a gyakori sirás fényöket meggyöngítette. Vonásai szomorúak, bágyadtak, a nyomoruságnak miatta, sápadt, fakó az arcza, soványkák tagjai, melle behorpadt, csipői a rongyok alól kiszögellenek. Türelmes, alkalmazkodó természetű lévén, zokszó nélkül viselte sanyarú sorsát, még csak nem is gondolt arra, hogy más is lehet az élet. Anyai szeretetet, gondoskodást sohasem ismert, a szegények házában pedig a gyermekeket olybá tekintették, mint kis állatkákat.

A hardnál levő fiúcskának neve sem volt. Hathónapos korában találták Donegalban egy utczaszögleten, egy durva vászondarabkába volt csavarva, elkékült arczczal és fulladozva. Bedugták a szegények házába a többi gyermekek közé, anélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna, hogy nevet adjon neki. Szokásból «little boy»-nak hívták, a mi annyit jelent, hogy kis fiú vagy Senki fia, s a mint tudjuk, reá ragadt ez a név. Valószinű, hogy nem rabolták el holmi gazdag családtól: ilyesmit csak a regényekben szoktak cselekedni.

A három «darab»-ból álló küldemény legfiatalabbja Senki fia volt, csak két éves és kilencz hónapos. Barna arczú, csillogó szemű; már ez mutatta, hogy idővel erélyes karakterű lesz, ha ugyan időnek előtte le nem zárja a halál, szervezete is erős volt, ha ugyan e kunyhónak dögletes levegője, a fogyatékos táplálék meg nem viseli s áldozatává nem teszi a rachitisnek. Ennek a kis fiúnak, ki rendkivüli életerővel rendelkezett, bizonyára mindennemű káros hatás ellenében csodálatos ellenállást kell kifejtenie. Éhes volt mindig, pedig csak félakkora súlya volt, mint a korabeli gyermekeknek. Az irlandi hideg télen át, reszketve folyton a fagy miatt, rongyos inge fölött holmi rongy szinehagyott bársonydarabkát hordott, melybe egyszerűen két lyukat vágtak a karjai számára. Daczára, hogy mezitlábaskodott, nyugodtan haladt az úton. A legkisebb gondoskodás is gyorsan erőhöz juttatta volna, a mi később szellemi fejlődésére is jótékony hatással lett volna. De hát hol talált volna gondoskodásra?

Az ifjabbik leánykát gonosz lappangó láz verte le a lábáról. Úgy elszivárgott belőle az életerő, mint az eltört korsóból a víz. Orvosságra lett volna szüksége, de hát az orvosság drága; orvosra lett volna szüksége, de honnan kerítenének itt orvost, a ki Donegalból eljönne meglátogatni ezt az istentől-embertől elhagyott leánykát. Eszeágában sem volt a hardnak. Ha majd meghal a kicsinyke, a szegények háza kiszolgáltat neki némi «kárpótlást»-t, s így nem érzi meg annak a nehány shillingnek az elmaradását, a mi a gyermek után járt volna még.

Mivelhogy a rindoki patakban nem folyt whisky, sem gin, sem porter, az iszákos asszony szenvedélye csaknem az egész tartási díjat fölemésztette. E pillanatban a gyermekekre eső januári 50 shillingből alig volt tíz-tizenkettő, ez pedig szólott az egész esztendőre. Hogyan fedezze ebből a gyermekek szükségleteit? Ha ő nem is nézett annak elébe, hogy a szomjúság megöli, mert hiszen a kunyhó szögletében nehány tele palaczk pálinka el volt rejtve, de bezzeg a gyermekeket éhhalál fenyegette.

Néha gondolt is erre a hard, ha alkoholtól megmérgezett agya rendesen működött. Hiábavaló lett volna a folyamodás aziránt, hogy a tartásdijat fölemeljék. Igen sok gyermekről kellett a közrészvétnek és jótékonyságnak gondoskodnia. Ha pedig arra kényszerítik, hogy a gyermekeket a szegények házába visszaküldje, akkor elesik keresetforrásától s az áldott pálinkától búcsút kell vennie. Ez a gondolat kést mártott szivébe, de az nem, hogy a nyomorult, beteg férgecske tegnap óta egy betevő falatkát sem kapott.

Minden e nemű elmélkedésnek az volt az eredménye, hogy újfent elővette a pálinkás butykost. Ha nyöszörgött a leányka és fiúcska, kijutott a verésből. Ha kenyeret kértek, úgy mellbe taszította őket, hogy hátratántorodtak. Ez így természetesen nem tarthatott örökké. Azon a nehány shillingen, a mi a zsebében csörömpölt, vehetett volna még egy és más élelmiszert, mert hitele ugyan egy krajcárnyi sem volt.

– Nem... nem... nem! - őrjöngött a szörnyű asszony. - Inkább forduljanak fel azok a koldusporontyok.

Október közepén volt. Az alig elzárható kunyhóba behatolt a hideg s a lyukas szalmatetőn át beszivárgott az eső. A rohadt gerendák között besüvöltött a szél. A tőzeg alig terjesztett valami meleget a kunyhóban. Sissy és Senki fia szorosan egymáshoz simultak, hogy egymást melengessék.

Míg a kis leánykát a láz gyötörte, a részeg boszorka ide-oda tántorgott, a fiúcska óvatosan kikerülte, mert különben feltaszította volna. Sissy a kis beteg mellett térdelt és forró ajkait vízzel nedvesítette. Olykor-olykor a kályhára nézett, hol a tőzeg-parázs már-már kialvófélben volt. A háromlábon sem állott már a fazék. Minek is állana? Mit tehettek volna beléje?

A hard pedig morgott... morgott:

– Ötven shilling!... Ennyiért tartson el az ember egy gyermeket!... S ha azoktól a fatuskóktól a szegények házában egy kis pótlékot kérnék, szépen hazaküldenének.

E bizony igaz volt. De hát ha megannyi pótlékot adtak volna is a hardnak, egy falatka kenyérrel sem kapnának többet a gyermekek.

Az utolsó napon felfalták az utolsó «stirabout»-ot (zablisztből vizzel készült sűrű habarék étel) s azóta a kunyhóban senki, még maga a hard sem evett egy falatot sem. A boszorkányban a pálinka tartotta az életet, ámde isten ments, hogy csak egy pence-ot is költött volna ennivalóra maradék pénzecskéjéből. Nem tehetett egyebet, minthogy a mezőről hozzon nehány burgonyát...

Ekkor kívülről durva röfögés hallatszott. Az ajtót valaki betaszította, a sáros útról egy disznó törtetett a kunyhóba.

Az éhes állat nagyokat horkanva betüszkölt minden szögletet. A hard becsukta az ajtót ismét, de eszébe sem jutott, hogy a betörő állatot kihajtsa, mind nézte zavaros, mámoros szemeivel.

Sissy és Senki fia felugrottak, hogy félre álljanak a sertés útjából, míg az állat orrával a szoba piszkos földjét túrta s ösztönétől vezettetve a kályha mögé sietett, hol egy odagurult burgonyát talált, mohón kapott utána.

Senki fia észrevette. Ennek a burgonyának ő is vehetné hasznát, nem törődve tehát avval a veszéllyel, hogy az állat megharaphatja, reárohant. Aztán odahívta Sissyt s ketten a burgonyát nagy mohósággal megették.

A disznó egy pillanatig veszteg állott, aztán a gyermekekre rohant.

Senki fia, kezében még egy burgonyával, menekülni akart; de ha a Hard segítségére nem jön, bizonyára gonoszul megharapja a sertés, habár Sissy segítségére sietett, mert a fiúcska a padlón végig esett.

A részeg asszony nagy sokára felfogta ésszel, hogy mi történik. Egy botot vett elő s nekirontott a disznónak, mely eleinte éppen nem akart hátrálni. A rosszul irányított ütések csaknem bezúzták Senki fia koponyáját s ennek az intermezzonak valószinűleg szomorú vége lett volna, ha az ajtón halk kopogás nem hallatszik.