A halál órája

Teltek-múltak a napok, s Zakariás mester, a félhalott, talpra állt: természetfölötti izgalma jóvoltából visszatért belé az élet. A gőg tartotta talpon. De Gérande nem tévedett: édesatyjának teste-lelke mindörökre oda volt.

Az aggastyán összeszedte maradék erejét, övéivel nem törődve, hihetetlen energiával járt-kelt, matatott, rejtélyes szavakat dörmögött.

Egy reggel Gérande lement a műhelyébe. Zakariás mester nem volt ott.

A leány egész nap várta. Zakariás mester nem jött haza.

Gérande kisírta a két szemét, de atyja nem bukkant elő.

Aubert bejárta a várost, s szomorúan bizonyosodott meg afelől, hogy az aggastyán elutazott.

– Találjuk meg atyámat! – kiáltott föl Gérande, amikor a fiatal munkás e fájdalmas hírrel beállított.

– Vajon hol lehet? – tűnődött Aubert.

Egyszer csak világosság gyúlt elméjében. Eszébe ötlöttek Zakariás mester utolsó szavai. Az agg órás már csak a vissza nem hozott vasórában élt! Alkalmasint ennek a keresésére indult Zakariás mester.

Aubert közölte gondolatát Gérande-dal.

– Üssük föl atyám könyvét – válaszolta a leány.

Mindketten lementek a műhelybe. A könyv nyitva hevert a munkapadon. Ahány zseb-, álló- vagy faliórát az agg órásmester valaha készített, az annak jeléül, hogy utóbb használhatatlanul visszakapta, mind ki volt pipálva, kivéve egyet!

„Eladva Pittonaccio úrnak egy harangjátékkal és mozgó alakokkal fölszerelt állóóra, mely nevezett úr otthonában, Andernatt várában található.”

Ez volt az az „erkölcsös” óra, melyet a vén Scholastique nem győzött dicsérni.

– Atyám ott van! – kiáltott Gérande.

– Siessünk – ajánlotta Aubert. – Még megmenthetjük!...

– Ennek az életnek már aligha – mormogta Gérande -, de legalább a másiknak!

– Az Isten szerelmére, Gérande! Andernatt vára a Dent-du-Midi hegylánc egyik szurdokában van, mintegy húsz óra járásra Genftől. Induljunk!

Aubert és Gérande, nyomukban a vén szolgálóval, aznap este már a Genfi-tó menti országúton bandukolt. Öt mérföldet tettek meg az éjszaka folyamán; nem álltak meg sem Bessinge-ben, sem Ermance-ban, ahol a Mayor család híres-nevezetes kastélya áll. Nem kevés üggyel-bajjal átgázoltak a Dranse zubogóján. Mindenütt tudakozódtak Zakariás mester után, s csakhamar megbizonyosodtak arról, hogy helyes nyomon járnak.

Másnap alkonyatkor, miután elhagyták Thonont, Evianba érkeztek, ahonnét tizenkét mérföldre be lehet látni a svájci dombvidéket. De a két jegyes ügyet sem vetett a varázslatos tájra. Természetfölötti erő hajtotta őket. Aubert, aki egy furkósbotra támaszkodott, hol Gérande-nak, hol a vén Scholastique-nak nyújtotta karját, s lelkéből merített újra s újra erőt útitársnői gyámolításához. Mindhárman fájdalmaikról és reményeikről beszéltek, s ekképpen haladtak a szép úton, mely a tópartot a magas Chalais-hegységgel összekötő keskeny földnyelven vezet végig, alig valamivel a víz színe fölött. Nemsokára elérték Bouveret-t, azon a ponton, ahol a Rhône a Genfi-tóba ömlik.

Útjuk e városkánál elkanyarodott a tótól, fáradtságuk pedig a hegyes tájékon nőttön nőtt. Hamarosan maguk mögött hagyták Vionnazt, Chesset-t, Collombay-t – megannyi isten háta mögötti falut. De térdük már rogyadozott, s a talajt gránitbozótként borító éles sziklák felhasogatták a talpukat. Zakariás mesternek se híre, se hamva!

Pedig meg kellett találniuk. Ezért aztán a jegyesek nem kéredzkedtek be pihenni sem a magányos kunyhóba, sem a monthey-i palotába, mely a melléképületekkel együtt Savoyai Margit tulajdona volt. Végül késő este holtfáradtan elérték a Dent-du-Midi lábánál, hatszáz lábnyira a Rhône színe fölött levő Notre-Dame du Sex remetelakot.

Már besötétedett, amikor a remete befogadta őket. Itt már meg kellett pihenniük, mert egyetlen lépés nem sok, annyit sem bírtak volna megtenni.

A remete nem szolgálhatott hírrel Zakariás mester felől. Alig volt remélhető, hogy az aggot élve találják e kietlen, komor vidéken. Az éjszaka koromsötét volt, a hegyen szélvész süvített, s a megingó sziklák ormáról görgetegek zúdultak alá.

A jegyesek a tűz mellé kuporodtak, s elmesélték fájdalmas történetüket a remetének. Hótól csuromvíz kabátjuk valamelyik zugban száradt, künn meg a remetelak kutyájának baljós csaholása vegyült a szél vonításába.

– A gőg – mondotta vendégeinek a remete – elveszejtett egy angyalt, amely pedig a jóra született. Ez az a zátony, melyen annyi emberi sors megfeneklik. A gőggel, valamennyi gyarlóság kútfejével semmifajta érvet nem szögezhetünk szembe, hiszen a gőgös ember a természeténél fogva nem hajt reájuk... Minek okából nem marad hátra egyéb, mint imádkozni édesatyjáért.

Mind a négyen letérdeltek; a kutyaugatás e pillanatban hangosabb lett, s valaki megdöngette a remetelak kapuját.

– Az ördög nevében, nyissák ki!

A kapu engedett a szilaj nyomásnak, s keretében megjelent egy torzonborz, elcsigázott, hiányos öltözékű férfi.

– Atyám! – kiáltott föl Gérande.

Zakariás mester volt.

– Hol vagyok? – motyogta. – Az öröklétben!... Az idő véget ért... az órák nem ütnek... a mutatók megállnak!

– Atyám! – sikoltotta Gérande olyan szívettépően, hogy az aggastyán visszatérni látszott az élők világába.

– Gérande-om, te itt! – kiáltott föl. – S te is, Aubert!... Ó, kedves jegyeseim, házasságot kötni jöttetek hát öreg templomunkba!

– Atyám – szólt rá Gérande, megragadva a karját -, térjen haza Genfbe, térjen haza velünk!

Az aggastyán kiragadta magát leánya szorításából, s a kapu felé lódult; ennek küszöbén vastag pelyhekben gyűlt föl a hó.

– Ne hagyja el gyermekeit! – kiáltotta Aubert.

– Minek – válaszolta szomorúan az agg órás -, minek térjek vissza oda, ahonnan életem immár elköltözött, s ahol önmagam egyik fele mindörökre eltemettetett!

– A lelke nem halott! – szólalt meg nyomatékkal a remete.

– A lelkem! Ó, nem!... a szerkezete ép!... Érzem, ahogy szabályos időközökben ver...

– Lelke anyagtalan! Lelke halhatatlan! – folytatta keményen a remete.

– Igen... akárcsak a dicsőségem!... De be van zárva Andernatt várába, s viszont akarom látni!

A remete keresztet vetett. Scholastique félájult volt. Aubert védően ölelte magához Gérande-ot.

– Andernatt várában egy elkárhozott lélek lakik – mondta a remete. – Egy kárhozott, aki nem köszönti remetelakom keresztjét!

– Atyám, ne menj oda!

– A lelkemet akarom! a lelkem az enyém!...

– Tartsák vissza! tartsák vissza atyámat! – sikoltotta Gérande.

De az aggastyán már átlépte a küszöböt, s kirohant az éjszakába, egyre kiáltozva:

– Enyém! a lelkemet akarom!...

Gérande, Aubert és Scholastique utána vetette magát. Járatlan ösvényeken haladtak; Zakariás mester ellenállhatatlan erőtől hajtva, orkánként száguldott az úttalan utakon. Köröttük kavargott a hó, fehér pelyhei elvegyültek a megáradt zubogók tajtékával.

Elhaladva a thébai légió lemészárlásának emlékére emelt kápolna előtt, Gérande, Aubert és Scholastique sietve keresztet vetett. Zakariás mester nem vette le a fejfedőjét.

A sivár tájban végre föltűnt Évionnaz falucska. A legzordabb szív is elszorult volna e kietlen magányban senyvedő község láttán. Az aggastyán továbbhaladt. Balra kanyarodott, s bevette magát az eget mardosó hegyes Dent-du-Midi csúcsok szurdokainak legmélyebbikébe.

Kisvártatva egy rom meredt elébe; olyan ódon és setét, mint a szikla, melyen állott.

– Ott van! ott!... – kiáltotta az agg, s tovább fokozta féktelen iramát.

Andernatt vára ez idő tájt már csak rom volt. Egy vastag, ütött-kopott roncs-torony nyúlt ki belőle, szemlátomást leomlással fenyegetve a lábánál húzódó oromfalakat. E roppant kőhalmaz hátborzongató látványt nyújtott. Az ember szinte látta a kőtenger alatt ásítozó, beomlott mennyezetű, sötét termeket, förtelmes viperafészkeikkel.

Andernatt várába egy törmelékkel teli árokra nyíló, keskeny és alacsony kapu vezetett. Kiféle-miféle várnép járhatott erre valamikor? Nem tudni. Hajdanán bizonyára egy őrgróf, afféle rablólovag lakhatott itt. Őt állítólag banditák követték, jobban mondva hamispénzverők, akiket aztán a tett színhelyén föl is akasztottak. Sőt, a legenda úgy tudta, hogy téli éjszakákon kísérete élén maga a Sátán táncol a romok árnyát elnyelő mély szakadékok oldalában!

Zakariás mester nem rettent meg a baljós omladék láttán. Odaért a várkapuhoz. Senki sem állta útját. Tágas és homályos udvar tárult a szeme elé. Ezen is szabadon keresztülhaladhatott. Egy emelkedőn följutott ama hosszú folyosók egyikére, melyeknek súlyos boltozata mintegy betemeti a napvilágot. Itt sem találkozott akadállyal. Gérande, Aubert és Scholastique egyre a nyomában.

Zakariás mester, akárha valamely láthatatlan kéz vezetné, tétovázás nélkül, sebes léptekkel haladt előre. Egy öreg, korhatag ajtóhoz ért; ez nyomban engedett ökölcsapásainak, miközben a denevérek kóválygó táncba fogtak a látogató feje körül.

Hatalmas, a többinél jobb állapotban levő terem tárult az aggastyán elé. A falakat éji rémek, vámpírok és sárkányok kusza nyüzsgését ábrázoló domborművek borították. A kis számú, keskeny, hosszúkás, lőrésszerű ablakot meg-megrezgette a tomboló vihar.

A terem közepére érve Zakariás mester fölkiáltott örömében.

Falhoz erősített vas talapzaton állt az az óra, mely most egész életét magába zárta. E páratlan remekmű egy román stílusú ódon templomot ábrázolt, kovácsoltvas támfalakkal meg egy súlyos toronnyal, melybe be volt építve valamennyi, a nap eseményeire – az angeluszra, misére és vecsernyére – szólító harangjáték. Az ájtatosság óráiban megnyíló templomkapu fölött ablakrózsa kereklett; párkányán domborművek jelezték a számlap tizenkét óráját, közepéből pedig két mutató indult ki. A kapu és az ablakrózsa közti rézkeretben, amint azt a vén Scholastique-tól már hallottuk, mindig a nap adott pillanatára érvényes jelmondat volt látható. Zakariás mester hajdan igaz keresztényi odaadással szabta meg a jelmondatok váltakozását: az imádság, a munka, az étkezés, a szórakozás és a pihenés órái a vallás előírásai szerint követték egymást, s bizonyosan elkalauzolták az üdvösséghez az intelmeiket aggályosan megszívlelőket.

Zakariás mester örömittasan ugrott oda az órához, hogy megragadja, ám ekkor félelmetes hahota harsant a háta mögött.

Megfordult, s egy füstölgő lámpás fényénél megpillantotta a genfi kisöreget.

– Ön itt! – kiáltott föl.

Gérande félni kezdett. Vőlegényéhez simult.

– Jó napot, Zakariás mester – szólt a szörny.

– Kicsoda ön?

– Pittonaccio őurasága, szolgálatára! Ön eljött, hogy nekem adja leánya kezét. Emlékezett szavaimra: Gérande nem lesz Aubert felesége.

A fiatal munkás rávetette magát Pittonaccióra, aki azonban úgy siklott ki kezei közül, akár az árnyék.

– Megállj, Aubert! – mondta Zakariás mester.

– Jó éjt – köszönt Pittonaccio, s eltűnt.

– Atyám – sikoltotta Gérande -, meneküljünk erről az elátkozott helyről!... Atyám!...

Zakariás mester már nem volt ott. A beomlott emeletek során át űzte Pittonaccio ködalakját. Scholastique, Aubert és Gérande magába roskadva ott maradt a roppant teremben. A leány egy kő karosszékbe rogyott; a vén szolgáló melléje térdelt, s imádkozott. Aubert állva maradt, úgy ügyelt mátkájára. Az árnyékban halovány fények kígyóztak, a csöndet pedig nem törte meg egyéb, mint a reves fát rágcsáló parányi férgek percegése, a „halál órájának” a ketyegése.

Mihelyt pitymallott, kimerészkedtek a kőhalmaz alatt kanyargó lépcsőseregre. Két óra hosszat bolyongtak anélkül, hogy eleven lélekkel találkoztak volna; kiáltásaikra mindössze távoli visszhang felelt. Hol száz lábnyira a föld alatt, hol a vad hegyek ormán találták magukat.

A véletlen végül visszavezérelte őket a roppant terembe, mely e szorongásos éjszakán hajlékuk volt. A terem immár nem volt üres. Zakariás mester és Pittonaccio beszélgetett benne; az előbbi állva, holtmereven, a másik egy márványasztal tetején gubbasztva.

Zakariás mester, észrevéve Gérande-ot, kézen fogta, s Pittonaccióhoz vezette, mondván:

– Íme, urad, és parancsolód, leányom! Gérande, íme hitvesed!

Gérande tetőtől talpig megborzongott.

– Soha! – kiáltotta Aubert. – Az én jegyesem ő!

– Soha! – visszhangozta panaszosan Gérande.

Pittonaccio hahotában tört ki.

– Hát a halálomat akarjátok? – fakadt ki az aggastyán. – Ebbe az órába, az utolsóba, mely a kezemből kikerültek közül még jár, ebbe van bezárva az életem, s ez az ember azt mondta: „Ha megkapom a leányodat, ez az óra a tiéd.” És ez az ember nem akarja fölhúzni! Képes rá, hogy összezúzza, s engem a nemlétbe taszítson! Ó, leányom, hát már nem szeretsz?

– Atyám! – suttogta föleszmélve Gérande.

– Ha tudnád, mennyit szenvedtem, távol létezésem kútfejétől! – folytatta az aggastyán. – Talán nem gondozzák az órát! Talán hagyják, hogy rugói elkopjanak, fogaskerekei elakadjanak! Hanem most a tulajdon kezemmel ápolom majd drága egészségét, hiszen immár nem kell meghalnom, nekem, Genf nagy órásának! Nézd csak, leányom, milyen magabiztosan haladnak e mutatók! Nini, tüstént elüti az ötöt! Hallgasd csak, s figyeld, milyen szép jelmondat tárul eléd.

Az óra harangtornya ötször megcsendült, fájdalmas visszhangot verve Gérande lelkében. Közben az alábbi, vörösbetűs szavak tűntek elő:

Szakaszd le a tudás fájának gyümölcsét.

Aubert és Gérande döbbenten nézett össze. Ezek már nem a katolikus órásmester igazhitű jelmondatai voltak! A Sátán keze lehet a dologban. De Zakariás erre már ügyet sem vetett, s újra csak rázendített a régi nótára:

– Hallod-e, Gérande-om? Élek, még élek! Hallgasd a lélegzetemet!... Nézd, hogyan kering ereimben a vér!... Nem! nem akarhatod megölni atyádat, elfogadod ezt az embert hitvesedül, hogy halhatatlan lehessek és osztozzam Isten hatalmában!

E szentségtörő szavak hallatára a vén Scholastique keresztet vetett, Pittonaccio pedig elbődült örömében.

– Azonkívül, Gérande-om, boldog is leszel vele! Nézd meg ezt az embert: ő az Idő! Léted tökéletes pontossággal lesz beszabályozva! Gérande! minthogy én adtam neked életet, most te add vissza atyádét!

– Gérande – súgta Aubert -, a jegyesed vagyok!

– Ő az atyám! – felelte Gérande, és lehanyatlott.

– A tiéd! – mondta Zakariás mester. – Pittonaccio, váltsd be ígéreted!

– Íme, az óra kulcsa – válaszolta a rémalak.

Zakariás mester megragadta a kiegyenesedett kígyóra emlékeztető hosszú kulcsot, az óránál termett, s hihetetlen sebességgel elkezdte fölhúzni. A rugó idegtépően ropogott. Az agg órás csak tekerte, egyre tekerte a kulcsot, karja meg nem állt; szinte úgy tetszett, hogy a tekerő mozdulat független az akaratától. Az aggastyán mind gyorsabban, furcsa görcsös mozdulatokkal forgatta a kulcsot, amíg a kimerültségtől le nem rogyott.

– No, most egy évszázadra fölhúztam! – kiáltotta.

Aubert úgy támolygott ki a teremből, mint egy őrült. Számos vargabetű után végre megtalálta az átkozott hajlék kijáratát, s a szabadba érve, nyaka közé szedte a lábát. Visszatért a Notre-Dame du Sex remetelakába, s olyan kétségbeesetten esdekelt a szent férfiúhoz, hogy az ráállt: elkíséri Andernatt várába.

Ha a rettegés óráiban Gérande nem sírt, az csupán azért volt, mert szeméből kifogyott a könny.

Zakariás mester nem hagyta el a roppant termet. Percenkint odalépett az öreg órához, hogy ketyegésére füleljen.

Ezenközben tíz óra lett, s az ezüst alapon Scholastique legnagyobb rémületére az alábbi szavak jelentek meg:

Az ember fölér Istennel.

Az aggastyán nem döbbent meg ezektől az istentelen jelmondatoktól, sőt önfeledten olvasgatta őket, s kedvét lelte e dölyfös gondolatokban, miközben Pittonaccio egyre körülötte sündörgött.

A házassági szertartásnak éjfélkor kellett a tervek szerint végbemennie. A félájult Gérande se nem látott, se nem hallott. A csöndet csupán az aggastyán beszéde és Pittonaccio vihogása törte meg.

Az óra tizenegyet ütött. Zakariás mester összerezzent, s harsány hangon olvasta az alábbi istenkáromlást:

Az ember legyen a tudomány szolgája,

áldozza föl érte szüleit és családját.

– Igen! – kiáltotta. – A világon csakis a tudomány számít!

A mutatók vipera-sziszegéssel kígyóztak a vas számlapon, s az óraszerkezet sebesebben vert.

Zakariás mester már nem beszélt! Földre roskadt, hörgött, ziháló melléből szaggatottan tört föl egy-egy szó:

– Az élet! a tudomány!

Ennek a jelenetnek már két újabb tanúja volt: a remete és Aubert. Zakariás mester a földön hevert. Mellette Gérande imádkozott: inkább holtan, mint elevenen...

Hirtelen az a fajta kattanás hallatszott, amely az óraütéseket jelzi.

Zakariás mester fölült.

– Éjfél – hörögte.

A remete kinyújtotta kezét az öreg óra felé – és az nem ütötte el az éjfelet.

Erre Zakariás mester akkorát üvöltött, hogy alkalmasint a pokolba is elhallatszott, az órán pedig ezek a szavak jelentek meg:

Aki Istennel akar fölérni, örökre elkárhozik!

Az öreg óra mennydörgésszerű robajjal pattant széjjel, s a kirepülő rugó valószínűtlen röppályát írva le, tekeregve-kígyózva süvített a terem túlsó végébe. Az aggastyán föltápászkodott, utána loholt, s miután hasztalanul iparkodott elérni, így kiáltott föl:

– A lelkem! a lelkem!

A rugó előtte pattogott, hol erre, hol arra, s ő képtelen volt még csak meg is érinteni!

Végül is Pittonaccio kapta fel, s förtelmes istenkáromlás kíséretében lesüllyedt vele a föld alá.

Zakariás mester hanyatt vágódott. Halott volt.

*

Az órást az andernatti hegycsúcsok között temették el. Aubert és Gérande visszatért Genfbe, s ama hosszú esztendők folyamán, mellyel Isten megajándékozta őket, imáikkal igyekeztek megváltani a tudomány kárhozottjának lelkét.