A Szent Péter-templom

Zakariás mester teste-lelke tovább gyöngült Csakis túlhevült kedélyállapota tehette, hogy ismét lázasan belemerült a munkába, melytől leánya képtelen volt visszatartani.

Gőgje fokozódott, amióta különös látogatója álnok módon belesodorta e válságba: eltökélte, hogy lángelméje erejével úrrá lesz a művére és a reá magára nehezedő átkon. Mindenekelőtt végigjárta a gondjaira bízott városbéli faliórákat. A leggondosabb ellenőrzéssel meggyőződött arról, hogy a szerkezetek jók, a tengelyek megbízhatóak, az ellensúlyok milligrammnyi pontosságúak. Az utolsó jelzőharangocskáig mindent annak az orvosnak az elmélyültségével vizsgált meg, aki egy beteg ember tüdőhangjait füleli. Nos, semmi sem utalt arra, hogy a szóban forgó faliórák rövidesen fölmondják a szolgálatot.

Körútjára Gérande és Aubert is gyakran elkísérte az agg órást. Ez utóbbinak voltaképpen örvendenie kellett volna, milyen buzgalommal követik; s közeli halála nyilvánvalóan kevésbé nyomasztotta volna, ha arra gondol, hogy léte e kedves lényekben folytatódik; ha megértette volna, hogy a gyermekekben mindig marad valami atyjuk életéből!

Hazatérve, az agg órás lázas igyekezettel látott ismét munkához. Jóllehet meg volt győződve a reá váró kudarcról, képtelen volt ebbe beletörődni, s egyre-másra szerelgette széjjel meg össze a műhelyébe visszahozott órákat.

Aubert is hiába ügyeskedett, hogy a baj végére járjon.

– Pedig, mester – mondta -, nem okozhatja más, mint a tengelyek és a fogaskerekek kopása!

– Ej, hát a fejedbe vetted, hogy lassú tűzön sütsz meg? – lobbant föl Zakariás mester. – Talán bizony gyermeki kéz művei ezek az órák? Tán bizony nem esztergáltam le kellőképpen e rézalkatrészeket, attól való féltemben, hogy az ujjamra verek? Hát nem én magam kovácsoltam-e őket, hogy minél keményebbek legyenek? Hát nem ritka tökélyű-e e rugók edzése? Tán bizony találkozik finomabb olaj, mint amilyet használtam? Magad is beláthatod, hogy ez képtelenség, s végül te is kénytelen leszel elismerni, hogy az ördög keze van a dologban!

S egyre több kárvallott ügyfél özönlött a házba. Betolakodtak az agg óráshoz, s ő ugyancsak kapkodhatta a fejét, melyikre is figyeljen.

– Ez az óra késik, s nem tudom beszabályozni! – panaszkodott az egyik.

– Emez pedig megmakacsolta magát – szólt egy másik -, s csak áll, áll, mint szamár a hegyen!

– Ha igaz, hogy az ön egészségi állapota kihat az óráiéra – hajtogatta a legtöbb panaszos -, akkor gyógyuljon meg mihamarabb, Zakariás mester!

Az aggastyán riadtan tekingetett rájuk, s csupán bólogatott vagy szomorú szavakkal válaszolt:

– Várják meg az első szép napokat, barátaim! Ez az az évszak, amikor a fáradt testet új élet járja át. Valamennyiünknek napmelegre van szükségünk!

– Sokra megyünk vele, ha az óráink egész télen betegek lesznek! – dörgölte az orra alá a legdühösebbek egyike. – Tisztában van vele, ugye, Zakariás mester, hogy órái számlapján ott díszeleg az ön teljes neve! A Szűzanyára! ön nem hoz éppen dicsőséget az aláírására!

Az aggastyán végül is, pironkodva a szemrehányások miatt, előhalászott az öreg ládafiából néhány aranyat, s elkezdte visszavásárolni az elromlott órákat.

E hírre tömegesen sereglettek a vevők, s a pénz egykettőre eltűnt a szegényes otthonból; hanem a mester kereskedői jóhírén nem esett folt. Gérande lelkesen helyeselte e nemes gesztust, amely pedig egyenest a tönk szélére taszította, Aubert-nek meg rövidesen föl kellett ajánlania megtakarított pénzecskéjét Zakariás mesternek.

– Mivé lesz a leányom? – mondogatta az agg órás, aki a szerencsétlenségben néha az atyai érzésben keresett támaszt.

Aubert nem merte azt válaszolni, hogy ő maga hittel tekint a jövő elébe, s nagy odaadással Gérande-ra. Pedig Zakariás mester nyomban vejének nevezte volna, fittyet hányva a még egyre a fülébe csengő gyászos igékre:

– Gérande nem lesz Aubert felesége.

Hanem hát a visszaváltási eljárással az agg órás mindenét elvesztette. Antik vázái idegenek kezére jutottak; a hajléka falait borító, finom faragású, pazar tölgyfaburkolat nemkülönben; nem telt bele sok idő, és Gérande többé nem gyönyörködhetett a korai flamand festők naiv képeiben, s minden értéktárgy – beleértve az agg órás föltalálta elmés műszereket is – eladásra került, hogy kártalanítani lehessen a panaszosokat.

Egyedül Scholastique nem akart efféle esztelenségről hallani; de hiába volt minden erőfeszítése, a betolakodók mégiscsak gazdája színe elé jutottak, hogy onnan kisvártatva valamilyen értékes holmival térjenek vissza. Több se kellett a vén szolgálónak: csácsogása betöltötte a negyed utcáit, ahol már régen ismerték őt. Azon volt, hogy eloszlassa a boszorkányságról és varázslatról szóló mendemondákat, melyek Zakariás mestert övezték; mivel azonban a lelke mélyén maga is igaznak tartotta őket, egyre-másra imákat mormolt, hogy bocsánatot nyerjen kegyes hazugságaiért.

Városszerte szemet szúrt, hogy az órás immár régóta elhanyagolja vallási kötelmeit. Valaha mindig elkísérte Gérande-ot a misére, s szemlátomást olyasfajta gyönyörűséget lelt az imában, amilyen a szép lelkeket fohászkodás közben rendszerint eltölti, lévén az imádság a képzelet legfölségesebb tornája. Az aggastyánnak a lelkigyakorlatoktól való szándékos távolmaradása, melyet rejtélyes életvitele még tetézett, bizonyos hitellel ruházta föl azt a vádat, hogy boszorkányos praktikákat űz. Gérande, attól a kettős szándéktól hajtva, hogy édesatyját mind az Úrhoz, mind a világhoz visszavezérelje, el is határozta, hogy a vallást hívja segítségül. Úgy gondolta, hogy a katolicizmus némi életet lehel majd e haladó lélekbe; a hit és alázatosság dogmáinak leküzdhetetlen gőggel kellett Zakariás mester lelkében megbirkózniuk, s eladdig minduntalan beleütköztek abba a tudományos büszkeségbe, amely mindent önmagának tud be, szem elől tévesztve a végtelen forrást, ahonnét minden ismeret fakad.

Ilyen körülmények között vállalkozott a leány atyja megtérítésére, s olyan sikerrel, hogy az agg órás megígérte: vasárnap részt vesz a székesegyházbeli nagymisén. Gérande-ot mennyei boldogság töltötte el. A vén Scholastique nem bírta magába fojtani örömét, hiszen végre cáfolhatatlan érvekkel hallgattathatja el a rágalmazókat, akik istentelenséggel vádolják gazdáját. Ezt újságolta barátnak-ellenségnek, boldog-boldogtalannak, szomszédnak és vadidegennek egyaránt.

– Bizisten, Scholastique asszony – hangzott a válasz -, kötve hisszük, amit mond. Zakariás mester mindig az ördöggel cimborált!

– Hát a szép haranglábak – nyelvelt vissza a jóasszony -, melyekben gazdám órái jelzik az időt? Hányszor hívott imára és misére az ő keze munkája?

– Nem kétséges – helyeseltek a társalkodófelek. – De vajon nem talált-e föl olyan masinákat, melyek maguktól járnak és hús-vér emberek munkáját végzik el?

– Dehát ördögfiak – fakadt ki dühösen Scholastique asszony – képesek lettek volna-e megalkotni az Andernatt-vár szép vasóráját, amelynek megvásárlásához Genf városának nem volt elegendő pénze? Minden órában megjelenik rajta egy-egy istenes jelmondat, s az a keresztény, aki megszívleli őket, egyenest a mennyországba kerül! Hát így festene az ördög műve?

Ez a húsz éve készített műremek csakugyan a fellegekbe emelte Zakariás mester dicsőségét; ám az emberek még ebből az alkalomból is széltében-hosszában boszorkányságról pusmogtak. Most aztán az aggastyánnak a Szent Péter-templomba történő visszatérése bizonyára elhallgattatja a rossz nyelveket.

Zakariás mester, aki valószínűleg tüstént megfeledkezett leányának tett ígéretéről, visszatért műhelyébe. Belátva, hogy nem képes föltámasztani óráit, úgy határozott, hogy megkísérel újakat készíteni. Félretolta hát a sok élettelen testet, s nekifogott, hogy befejezze az élete főművének szánt kristályórát; de hiába iparkodott, hiába használt tökéletesnél tökéletesebb műszereket, hiába alkalmazott rubintot és gyémántot, amelyek köztudottan a leginkább állnak ellent a súrlódásnak: az óra mindjárt az első alkalommal, hogy föl akarta húzni, szétpattant a kezei közt!

Az aggastyán mindenki elől, még leánya elől is eltitkolta ezt az eseményt; élete azonban ettől kezdve gyors hanyatlásnak indult. Nem volt az már egyéb, mint egy inga utolsó lassúdó lengései, amikor már semmi sem adja vissza kezdő lendületüket. Úgy tetszett, mintha a nehézkedés törvényei közvetlenül hatnának az aggastyánra, s ellenállhatatlanul sodornák sírja felé.

Végre elérkezett a Gérande által várva várt vasárnap. Az idő szép volt, a hőmérséklet kellemes. Genf lakosai nyugodtan jártak-keltek a város utcáin, s vidáman emlegették a tavasz beköszöntét. Gérande féltő gonddal belekarolt atyjába, s a Szent Péter-templom felé indult vele, Scholastique pedig mögöttük lépkedett; ő hozta az imádságos könyveket. Az emberek kíváncsian figyelték őket. Az aggastyán hagyta, hogy úgy vezessék, mint egy gyermeket, vagy inkább, mint egy vakot. A Szent Péter-templom jámbor népe majdhogynem borzadállyal nézte, amint átlépi a templom küszöbét, sőt tüntetően félrehúzódtak a közeledtére.

A nagymise már megkezdődött. Gérande megkereste megszokott padját, s a legmélyebb áhítattal letérdelt. Zakariás mester állva maradt mellette.

A szertartás a korabeli hitnek megfelelő ünnepélyes méltósággal zajlott le, az aggastyán azonban nem volt hívő. Nem esengett a Kyrie fájdalomkiáltásaival az Ég irgalmáért; nem zengte a Gloria in excelsisszel a mennyei hatalmak nagyszerűségét; az Evangélium versezetei sem zökkentették ki anyagelvű álmodozásából; mi több: e dölyfös aggastyán a Credo keresztényi hódolatához sem csatlakozott. Mozdulatlan, érzéketlen és néma maradt, akár egy kőszobor; s még abban az ünnepi pillanatban sem hajolt meg, mikor a csöngettyű az átlényegülés csodáját hirdette: egyenest szembenézett az Úr testévé átlényegült ostyával, melyet a pap fölmutatott.

Gérande rápillantott atyjára, és sűrű könnyekkel áztatta misszáléját.

E pillanatban ütötte el a Szent Péter-székesegyház nagyórája a fél tizenegyet. Zakariás mester élénken fordult az ódon harangláb felé, mely íme, még nem némult el. Úgy tetszett neki, hogy a belső számlap őt nézi merően; hogy az órákat jelző számok tűzkígyókként ragyognak; s hogy a mutatók hegyes végéből villamos szikrák pattannak ki.

A mise véget ért. Úgy volt szokásban, hogy az angeluszt délben mondják; a miséző papok még nem hagyták el a templom előterét, megvárták, amíg a toronyóra elüti a tizenkettőt. Még néhány pillanat, s az ima fölszáll a Szűz lábaihoz.

Ám egyszer csak éles csikordulás hallatszott. Zakariás mester fölhördült...

A számlapon a nagymutató, ahogy a tizenkettesre ért, hirtelen megállt, s az óra nem ütött.

Gérande fölugrott, hogy segítségére legyen atyjának, ki moccanatlanul hevert hanyatt, mígnem kivitték a templomból.

– Ez már a vég! – motyogta zokogva Gérande.

Zakariás mestert hazaszállították és lefektették. A végét járta; csupán teste felületén mutatkozott az élet némi nyoma, mint ahogy egy frissiben eloltott lámpás körül gomolyognak az utolsó füstcsíkok.

Amikor magához tért, éppen Aubert és Gérande hajolt fölébe. E magasztos pillanatban jelenként rajzolódott ki előtte a jövendő. Magányosnak, támasz nélkülinek látta leányát.

– Fiam – mondta Aubert-nek -, neked adom a leányomat. – Azzal kezét nyújtotta két gyermekének, akik ekképpen halálos ágyánál lettek egymás jegyesei.

De Zakariás mester azon nyomban föl is ült dühösen. A kis öregember szavai jutottak eszébe.

– Nem akarok meghalni! – kiáltotta. – Nem halhatok meg! Én, Zakariás mester, nem halhatok meg... A könyveim!... az elszámolásaim!...

E szavakkal kiugrott az ágyából, s fölkapta azt a könyvet, amely ügyfelei és a nekik eladott tárgyak jegyzékét tartalmazta. Mohón lapozgatott a könyvben, mígnem csontos ujja megállapodott az egyik lapon.

– Itt! – mondta. – Itt!... Ez a vasból készült öreg állóóra, melyet annak a Pittonacciónak adtam el! Ez az egyetlen, melyet nem hoztak vissza! Létezik! jár! most is él! Akarom! Meg fogom találni! Úgy viselem majd gondját, hogy nem lesz többé hatalma rajtam a halálnak.

Ezzel elájult.

Aubert és Gérande letérdelt az aggastyán ágya mellé és együtt imádkozott.