A SZTYEPPEN

Sztrogof Mihály és Nagya tehát újra szabad volt. Szabad, mint a madár!

Ez így volt útjuk legelején is. Csakhogy azóta gyökeresen megváltoztak utazásuk körülményei. Akkor még kényelmes tarantasz állott rendelkezésükre, s gyakran váltott előfogatok, rendben működő postaállomások biztosították utazásuk tempóját. Most pedig gyalog mentek, s nem sok kilátás volt rá, hogy szert tehetnek bármiféle járműre; pénzük sem volt, még annyi sem, amennyiből akár legelemibb életszükségleteiket fedezhették volna; ezzel szemben még mindig négyszáz kilométernyi út állott előttük. Ráadásul Sztrogofnak Nagya szemére kellett bíznia magát!

Derék barátjukat, akivel a véletlen ajándékozta meg őket, a legszomorúbb körülmények közt veszítették el.

Sztrogof a földre vetette magát az úttest szélén, Nagya állva maradt, s csak Mihály szavára várt, hogy újra nekivágjon az útnak.

Este tíz volt. A nap már vagy három órája lebukott a látóhatár mögé. Körös-körül sehol egy ház, sehol még csak egy kunyhó sem. A tatárok utóvédje is eltűnt már a messzi távolban. Mihály és Nagya most istenigazában egyedül maradtak.

– Mit csinálnak majd szegény barátunkkal? - kiáltott fel Nagya. - Szegény Miklós, jó szíve a végzetévé vált! Ha nem találkozik velünk, talán nem történik semmi baja!

Mihály nem felelt.

– Tudod-e, Mihály - folytatta Nagya -, hogy ő védett meg téged, amikor a tatárok kegyetlen játékukat űzték veled, s hogy most meg miattam kockáztatta az életét?

Sztrogof egyre csak hallgatott. Mozdulatlanul ült, arcát két tenyerébe rejtette. Vajon mire gondolhatott? Úgy tűnt, nem is hallja, hogy Nagya szól hozzá.

Minden szót hallott. S amikor a leány egyszer csak megkérdezte tőle, merre vezesse, nyomban válaszolt:

– Irkutszkba!

– Az országúton?

– Igen, Nagya!

Sztrogof megmaradt annak az embernek, aki volt: aki megfogadta, hogy minden akadály ellenére eljut útja végcéljához. Márpedig az ide vezető legrövidebb útvonal az ország útja volt. Majd ha Feofár kán hordájának előőrsei utolérik, akkor még jut elég ideje arra, hogy bevegye magát a pusztaságba.

Nagya tehát újra kézen fogta Mihályt, s azzal elindultak.

Másnap, szeptember 12-én reggelre húsz kilométerrel jutottak előbbre. Tulun falunál rövid pihenőt tartottak.

Nagyát rettenetesen kínozta már az éhség, és Mihály is csak nehezen bírta már evés nélkül. A leány nekilátott, hogy a falu üres házaiban keresgéljen valami harapnivalót, s az egyik házikóban csakugyan szerencséje volt: talált némi szárított húst, valamint egy kevés *szukari*t: ezek kenyérdarabok, amelyeket kigőzöléssel szárítanak meg, úgyhogy igen sokáig elállnak, s megtartják táperejüket. Sztrogof is meg a leány is annyit vettek belőle, amennyit csak elbírtak. Ezzel néhány napi időre biztosították is élelmüket. Vízben ezen a vidéken, amelyet az Angara számos apró patakja hálózott be, aligha fognak szűkölködni.

Így hát megint nekivágtak az útnak. Sztrogof alaposan kilépett, s járását csak kísérője kedvéért lassította meg néha-néha. Nagya ugyancsak megerőltette magát, hogy le ne maradjon Mihály mögött. Társa szerencsére nem láthatta, mennyire elővette szegénykét a fáradtság.

De Sztrogof így is megérezte, mi van Nagyával.

– Szegénykém, egészen kimerültél már! - mondogatta neki olykor-olykor.

– Nem én - felelte a leány.

– Ha nem tudsz már menni, majd viszlek - ajánlkozott Mihály.

Napközben a kis Oka patakon kellett átkelniük, de szerencsére jól járható gázlóra akadtak. Az ég borús volt, a hőség tűrhető. Félő volt azonban, hogy elered az eső, ez pedig ugyancsak megszaporította volna nyomorúságukat.

Így haladtak előre, kéz a kézben, szinte egy szó nélkül. Nagya folyvást az utat figyelte, előre is, meg hátra is. Valahányszor egy-egy dombhoz érkeztek, Nagya felment rá, s alaposan körülnézett, főként nyugati irányban. Eddig azonban semmiféle porfelleg nem mutatkozott, amely lovascsapat közeledtét jelezte volna.

Majd aztán újra elindultak. Valahányszor Sztrogof úgy érezte, hogy szinte már húzza maga után Nagyát, meglassította lépteit. Keveset beszélgettek, s olyankor is főként Miklósról esett szó. Nagya gyakran emlékezett rá vissza, oly sokat jelentett számukra ez a pár napos barátság.

Mihály mindig úgy válaszolgatott Nagyának, hogy azért ne fossza meg minden reményétől, holott önmagában már elvégezte, hogy a fiú aligha menekülhetett meg. Egy nap aztán Sztrogof ezzel a kérdéssel fordult Nagyához:

– Sosem beszélsz nekem édesanyámról!

Hát persze hogy nem beszélt róla! Minek is frissítette volna fel fájdalmát? Hiszen az öreg szibirják asszony nyilván meghalt. Fia utoljára még megcsókolta a szegény asszony holttestét ott a tomszki piactéren.

– Beszélj róla, Nagya - kérlelte Mihály. - Hidd el, örömet okozol vele.

S erre Nagya beszámolt mindarról, amit eddig még nem mondott el Mihálynak. Elmondott mindent, ami Marfa és közte, kettejük omszki találkozása óta lejátszódott. Elmondotta, hogy megmagyarázhatatlan ösztön hajtotta az öreg fogoly asszony felé, akit pedig nem ismert; meg hogy hogyan ápolgatta, s viszont, hogy az öregasszony hogyan bátorítgatta őt. Akkoriban Mihály az ő szemében még nem volt más, mint Korpanof Miklós irkutszki kereskedő.

– Bár az volnék számodra azóta is! - felelte Mihály, miközben homloka elborult. Majd így folytatta: - Megszegtem ígéretemet, Nagya. Megesküdtem, hogy nem keresem a találkozást édesanyámmal.

– De hiszen nem is kerested a vele való találkozást, Mihály! Csak a véletlen hozott össze benneteket!

– Megesküdtem, hogy bármi történjék is, nem árulom el magamat.

– Mihály, Mihály! Hát amikor azt láttad, hogy kancsuka emelkedik édesanyád fölé, megállhattad-e anélkül, hogy el ne áruld magad? Nem! Nincs a világnak olyan esküvése, amely egy fiút meggátolhat abban, hogy segítségére siessen édesanyjának!

– Megszegtem a szavamat, Nagya - felelte Mihály. - Bármi is a mentségem, de megszegtem!

– Mihály - folytatta a leány -, kérdésem volna hozzád. Ha azt hiszed, hogy nem szabad rá felelned, ne válaszolj. Ne félj, nem sértődöm meg miatta.

– Beszélj, Nagya.

– Most, hogy elvették tőled a cár levelét, miért olyan sürgős mégis, hogy Irkutszkba juss?

Sztrogof erősen megszorította a leány csuklóját, de nem felelt.

– Tudtad, hogy mi van a levélben, mikor elhagytad Moszkvát?

– Nem, nem tudtam.

– Vajon nemcsak azért iparkodsz-e Irkutszkba, hogy engem mielőbb átadj édesapámnak?

– Nem, Nagya - felelte Mihály nagyon komolyan. - Megtévesztenélek, ha ilyesmit állítanék. Azért megyek oda, mert kötelességem ezt parancsolja. Ami pedig téged illet, nem inkább te vezetsz-e engem, mint én téged? Nem viszonoztad-e már százszorosan mindazt, amit érted tettem? Nem tudom, vége lesz-e már valaha a sorscsapásoknak, amelyek bennünket üldöznek. De aznap, amikor majd megköszönöd nekem, hogy átadlak édesapád kezébe, én fogom neked megköszönni, hogy elvezettél Irkutszkba!

– Szegény Mihály! - felelte Nagya könnyekig meghatva. - Ne beszélj így! Nem ilyen választ várok tőled. Arra felelj, hogy miért igyekszel annyira Irkutszkba.

– Azért, mert előbb kell odaérkeznem, mint Ivan Ogaref! - kiáltott fel Sztrogof.

– Még most is?

– Igen, még most is. És előbb is fogok odaérkezni!

Utóbbi szavait már nemcsak az áruló iránt érzett gyűlölete ihlette. Nagya azonban csak annyit értett meg szavaiból, hogy társa még mindig nem mondott el neki mindent, s hogy egyelőre még nem is mondhatott el neki többet.

Három nappal később, szeptember 15-én Kujtun faluba értek. A leány már csak a legnagyobb szenvedések árán vonszolta magát. Alig tartotta magát felsebesedett lábán. De azért keményen harcolt a fáradtság ellen, s egyetlen gondolata ez volt:

„Mihály úgysem láthat; tehát addig fogok menni, amíg össze nem esem.”

Azóta, hogy a tatárok elhagyták őket, a nagy-nagy fáradtságon kívül semmi nagyobb kellemetlenség nem érte őket.

Három napon át ment ez így. Mind tisztábban látszott, hogy a betörő bandák harmadik oszlopa gyorsan haladt előre kelet felé. Ezt a maguk mögött hagyott romhalmazokból, a felégetett házak kihűlt pernyéjéből s a földön szertehempergő, már oszlásnak induló hullákból lehetett megállapítani.

Három napba telt, míg Kimiltejszkojéba érkeztek.

Nagya alig vonszolta már magát. Ha meg is volt az erkölcsi ereje, testi erői hovatovább felmondták a szolgálatot. És Sztrogof jól tudta ezt!

Ha nem lett volna vak, Nagya bizonyára így szól hozzá:

– Eredj, Mihály, hagyj itt engem valamelyik kunyhóban. Siess Irkutszkba! Teljesítsd fogadalmadat! Keresd fel édesapámat. Mondd meg neki, hol vagyok. Mondd meg, hogy várom őt, s aztán majd ketten együtt könnyen rám találtok. Menj! Nem félek magamban. Elbújok majd a tatárok elől. Megvédem magamat, őérte és teérted! Eredj, Mihály! Én nem bírom tovább...

Nagya már több ízben is kénytelen volt megállni. Mihály a karjába vette, s mivel már nem kellett a leány fáradtságával törődnie, annál gyorsabban szaporázta lépteit. Végre szeptember 18-án este tízkor elérték Kimiltejszkoje falut.

Nagya végigvezette Mihályt a falu romjai között. A pernye már kihűlt. Legalább öt-hat napja lehetett, hogy a tatárok erre jártak.

Amikor a falu végére érkeztek, Nagya valósággal odazuhant az egyik kőpadra.

– Pihenőt tartunk? - kérdezte Mihály.

– Itt az éjszaka, Mihály - felelte a leány. - Nem akarnál néhány órácskát pihenni?

– Szerettem volna átjutni a Dinkán - felelte Sztrogof. - Szívesebben vettem volna, ha ez a folyó választ el bennünket az emír előőrseitől. De te, szegény kis Nagyám, már alig vonszolod magad.

– Gyere, Mihály! - felelte a leány. Kézen fogta társát, és húzta maga után.

Vagy két-három kilométernyire innen vágta keresztbe a Dinka az irkutszki országutat. A fiatal leány megkísérelte, vajon kibírja-e még ezt az utolsó erőpróbát is, amelyet társa kíván tőle. Ezért hát hajnalpirkadásig meneteltek tovább. Végtelennek tetsző pusztaságon mentek keresztül, amelynek lapályai között tünedezett el a Dinka folyó. Nem akadt egyetlen fa, egyetlen halom sem ezen a végeláthatatlan pusztaságon; itt újra kezdődött a szibériai sztyeppvidék. Még csak egy szellőcske sem mozgott. A csend itt szinte korlátlan távolságra röpítette a legcsekélyebb neszt is.

Egyszerre mindketten megtorpantak, mintha csak gyökeret vert volna a lábuk. Kutyavonítás hangzott messziről.

– Hallod? - kérdezte Nagya.

S valami rettenetes, kétségbeesett hörgés riadt fel valahonnan, mint egy halódó ember halálhörgése.

– Miklós! Miklós! - kiáltott fel Nagya, akin szorongás vett erőt. Sztrogof is hallgatózott, aztán lehorgasztotta a fejét.

– Gyere, Mihály, gyere! - siettette Nagya.

S a leány, aki az imént már alig vonszolta magát, a rettenetes izgalom hatására egyszeribe friss erőre kapott.

– Letértünk az országútról? - kérdezte Sztrogof, aki érezte, hogy már nem a poros úton, hanem füves réten lépked.

– Igen..., másképp nem lehet odajutni - felelte Nagya. - Innen jobb kéz felől hangzott a kiáltás.

Néhány perccel utóbb már csak fél kilométernyire lehettek a folyótól.

Újabb vonítás hallatszott, s bárha ezúttal gyengébb volt a hangja, tisztán ki lehetett venni, hogy sokkal közelebb van hozzájuk, mint az előbb.

Nagya megállott.

– Csakugyan - szólalt meg Mihály. - Szerkó vonít!... Nyomon követte a gazdáját!

– Miklós! - sikoltott fel Nagya.

Kiáltása válasz nélkül maradt.

Csak néhány ragadozó madár röppent el valahonnan a közelből, s tűnt el a magas égbolton.

Sztrogof hosszan hallgatózott. Nagya alaposan vizsgálgatta a síkságot, amely teli volt tükör módjára meg-megcsillanó apró vizekkel, de nem látott semmit.

Ám most mégis mintha újra hallották volna a hangot, amely panaszosan sírt fel:

– Mihály!...

S a következő pillanatban egy kutya ugrott Nagya elé. Testét csúf sebek borították.

Szerkó volt.

Akkor Miklós sem lehet messzire! Csak ő ejthette ki Mihály nevét! De hát hol lehet? Nagyának már annyi ereje sem volt, hogy nevén szólítsa.

Sztrogof guggolva keresgélt maga körül.

Szerkó újra felüvöltött, s nekitámadt egy óriási madárnak, amely most ereszkedett le a földre.

A madár dögkeselyű volt. Amikor Szerkó rárontott, rögtön felröppent, de csak néhány lábnyira, aztán nyomban támadásba ment át, és csőrével eltalálta a kutyát. Ez újra nekirontott a keselyűnek. Egyszer csak hatalmas csapást mért rá a madár óriási csőrével. Az ütés a kutya fejét érte, s Szerkó élettelenül terült el a földön.

Ebben a pillanatban Nagya rémülten felsikoltott:

– Itt!... itt!...

Fej állott ki a földből! Ha az éjszaka nem lett volna ilyen csillagfényes, talán még bele is rúgott volna a lábával.

Nagya térdre hullott a fej mellett.

A tatárok szörnyű szokása szerint Miklóst nyakig a földbe ásták, s aztán otthagyták sorsára a sztyepp közepén, hogy éhen-szomjan vesszen, vagy hogy a farkasok foga, a rablómadarak csőre bánjon el vele. Rettenetes egy büntetés ez: a föld, a szerencsétlen áldozat rabtartója, agyonszorítja, s a nyomorult képtelen börtönéből kimenekülni, mert karjait szorosan odakötözik a testéhez. Az áldozat ebben az agyagsírban, amelyet képtelen szétfeszíteni, csak azért imádkozhatik, hogy minél előbb végezzen vele a halál.

A tatárok három nappal ezelőtt ásták be áldozatukat... Miklós három álló napig várakozott társai segítségére, amely végül is megkésve érkezett.

A keselyűk hamar észrevették a földből kiálló fejet, s a kutya órákon keresztül védte már gazdáját ezek ellen a vadmadarak ellen.

Sztrogof hatalmas késével meglazította a földet, hogy kiszabadítsa börtönéből barátjukat, akiben még mindig volt valamicske élet.

Miklós felnyitotta a szemét. Úgy látszott, rögtön megismerte Mihályt és Nagyát. Ezt suttogta:

– Isten veletek, barátaim... Boldog vagyok, hogy még egyszer láthattalak benneteket! Imádkozzatok érettem!

Ez volt utolsó szava.

Sztrogof kettőzött erővel iparkodott fellazítani a földet. Nehéz munka volt a kőkemény talajt felhasogatni, de végül sikerült kiemelniük barátjuk testét. Mihály meghallgatta Miklós szívét...

Már nem vert. Miklós végleg elhagyta barátait.

Most már csak azon iparkodott Sztrogof, hogy eltemethesse a szerencsétlent, hogy ne kelljen itt hagynia a sztyepp vadállatainak zsákmányául.

A lyukat, amelybe Miklóst elevenen temették be a tatárok, kitágította, mégpedig annyira, hogy a holttest egészen beférjen.

A hűséges Szerkót is odatemette gazdája mellé.

E percben fél kilométernyire tőlük, az országutat nagy zaj verte fel.

Sztrogof Mihály hallgatózott.

A zajról rájött, hogy lovascsapat iparkodik a Dinka felé.

– Nagya, Nagya - szólította meg halkan a leányt.

Hangjára Nagya, aki csendesen imádkozott, felkapta a fejét.

– Ellenség? - kérdezte Sztrogof.

– Tatárok! - súgta vissza a leány.

Valóban az emír előőrsei voltak, akik gyors iramban iparkodtak Irkutszk felé.

– Abban mégsem fognak megakadályozni, hogy eltemethessem szegény barátomat! - mondotta Mihály, és tovább folytatta a sírásást.

Miklóst hamarosan befektették a sírba. Mihály és Nagya odatérdelt a sír mellé, s még egy utolsó imát mondott ennek a derék fiatalembernek a lelke nyugalmáért, aki életével fizetett érte, hogy kiállt barátaiért.

– A sztyepp vadjai most már nem férkőzhetnek hozzá - mondotta Mihály, miközben jól elföldelte a sírt.

Aztán feltápászkodott, s magasra emelt öklével megfenyegette a tatár lovasokat.

– Most pedig rajta, induljunk, Nagya! - mondotta.

Az országút nyilvánvalóan tele volt tatár lovasokkal. A sztyepp felé kellett indulniuk. Majd valahogy visszakanyarodnak Irkutszk irányába. De legalább elmaradt az újabb folyami átkelés.

Nagya már alig vonszolta magát. Mihály tehát karjába vette, s megindult vele a kormányzóság délnyugati részei felé. Több mint kétszáz kilométernyi út állt még előttük. Bármily kemény legény volt is Sztrogof, neki sem voltak végtelenek az erői. Honnan szerez majd útközben élelmet? Hogyan sikerül majd megmásznia a Szajan-hegység meredekjét? Minderre sem ő, sem Nagya nem tudott volna válaszolni.

Két nap múltával, október 2-án, esti hat óra tájt óriási víztükör csillant meg a lábuk alatt.

A Bajkál-tó.