BALJÓS JELEK

Sztrogof most már több joggal remélhette, hogy nyitva áll az útja Irkutszkig. A Tomszkban megrekedt tatárokat sikerült megelőzniük.

Mire az emír csapatai Krasznojarszkba érnek - elmélkedett -, ott úgyis csak üres várost találnak. Itt aztán majd nem akad semmiféle közlekedési eszközük, hogy átjuthassanak a Jenyiszej innenső partjára. Jó néhány napba is beletelik majd, amíg nagy nehezen összeeszkábálnak egy hajóhidat.

A cár futárja kezdte kissé nyugodtabbnak érezni magát, s erősen bízott benne, hogy előbb-utóbb mégiscsak eléri útja végcélját.

A kibitka lassan kocogva vagy tizenöt kilométert tett meg délkelet felé; ott aztán megtalálták a sztyeppen keresztülvezető országutat.

Az időjárás kedvezett az utasoknak. Sem zivatar, sem eső nem zavarta meg útjukat. A meleg sem volt túl nagy, az éjjelek pedig hűvösek voltak. Nagya is, Sztrogof is egészséges volt; jól bírták a fáradalmakat, s Tomszk óta szemmel láthatólag kipihenték kiállott bajaikat.

Ami Pigaszof Miklóst illeti, ő soha életében még nem érezte magát ilyen jól. Ezt az utat valóban kéjutazásnak tekintette, amelyre mint kiebrudalt hivatalnok kényszerű szabadságidejét használta fel.

– Annyit mondhatok - hangoztatta -, hogy ez az életmód határozottan kellemesebb, mint naponta tizenkét óra hosszat székre rögzítve élni és a morzegépet kezelni!

Egyébként nagyon meghatotta őt ennek a fiatal testvérpárnak a sorsa, akik azért iparkodtak a messzi keletre, hogy megosszák édesapjukkal száműzetését. Amikor ez eszébe jutott, mosolyogva mondotta Nagyának:

– Milyen öröme lesz Korpanof úrnak, ha majd meglátja magácskát, s ha két ölelő karja közé szoríthatja magukat! Ha magam is elmegyek Irkutszkig - amit most már mind valószínűbbnek látok -, ugye, megengedik, hogy én is jelen lehessek ennél a találkozásnál? - Majd hirtelen a homlokára ütött: - Ó, de hisz arról meg is feledkeztem, micsoda bánata lesz, ha meglátja szegény fiát! Örülnie kellene majd, és bánkódni fog! De furcsa is az élet!

A kibitka most már gyorsabban haladhatott előre.

Így történhetett, hogy az utasok augusztus 29-én már százhúsz kilométernyire voltak Krasznojarszktól, mégpedig Ribinszk városkánál.

Másnap harmincöt kilométerrel odébb Kanszkba érkeztek, a Jenyiszej egy hasonló nevű mellékfolyója mentén fekvő, eléggé jelentős helységbe. Fából épült házai festői módon csoportosulnak egy tér körül; ott állott a helység temploma, magas tornyával, amelynek csúcsán aranykereszt ragyogott a napfényben.

A házak üresek, a templom elhagyatott. A postahivatal, a fogadó, mind-mind üresen áll. Az istállókban nincs egy ló sem, az udvarokban egyetlen háziállat sem mutatkozik. A moszkvai kormány parancsát itt is a legteljesebb szigorúsággal hajtották végre. Amit a menekülők nem vihettek magukkal, azt teljesen használhatatlanná tették.

Amikor Kanszkot elhagyták, Sztrogof felvilágosította Nagyát és Miklóst, hogy Irkutszk előtt már csak egyetlen jelentősebb városka kerül útjukba: Nyizsnyeugyinszk. Miklós azt felelte, hogy ezt még ő is tudja, mivel ebben a városban távíróállomásnak is kell működnie.

Szeptember 4-én reggel a kis Birjusza folyócska mentén fekvő Birjuszinszk községbe futott be a kibitka.

Miklós az egyik elhagyott házban szerencsére egy tucat pogácsára bukkant, amelyet itt juhzsírral sütnek, valamint egy hatalmas adag főtt rizskására. Ez a pótlék igen jól egészítette ki a kibitka kumiszkészletét, amellyel Krasznojarszk óta tudvalevően alaposan el voltak látva.

Jól kipihenték magukat, s csak szeptember 5-én délután indultak tovább. Már csak ötszáz kilométernyire voltak Irkutszktól. Semmi jel nem mutatta a tatár előőrsök közelségét, s Sztrogof Mihály most már erősen hitte, hogy nyolc, legföljebb tíz napon belül ott áll a nagyherceg színe előtt.

Amikor Birjuszinszkból kifelé kocogtak, vagy harminclépésnyire a kibitka előtt nyúl szaladt át az úton.

– Az áldóját! - kiáltott fel Miklós.

– Mi az, barátom? - kérdezte élénken Sztrogof, mint ahogy a vakok szokták, akiket a legkisebb zaj is felriaszt.

– Nem láttad? - felelte Miklós. Eddig oly vidám arca egyszeribe elborult. Aztán hozzáfűzte: - Hát persze, nem láthattad; de tán jobb is így! Örülj, hogy nem láttad!

– De én sem láttam semmit sem - szólalt meg Nagya.

– Annál jobb! Annál jobb! Én sajnos... láttam!

– Mit láttál? - kérdezte Sztrogof.

– Nyúl futott keresztbe az úton! - felelte Miklós.

Oroszországban azt tartja a közhit, hogy ha nyúl keresztezi valaki útját, azt a közeli jövőben valami nagy baj éri.

Miklós, aki úgy látszik, babonás volt, megállította a kibitkát.

Sztrogof maga ugyan a legkevésbé sem volt babonás, de viszont jól megértette barátja lelkiállapotát, s mindenáron fel akarta bátorítani.

– Ugyan, nincs itt mitől félnünk, barátocskám!

– Neked nem, meg a kisasszonykának sem, azt tudom, atyuska - felelte Miklós -, ellenben nekem igen!

S azzal újabb csendes kocogásra indította lovát.

A rossz előjel ellenére is minden baleset nélkül múlt el ez a nap is.

Másnap, szeptember 6-án délben a kibitka Alszalevszk faluban állott meg, amely éppoly üresen állott, mint körülötte az egész környék.

Nagya az egyik házban két jó, erős pengéjű kést talált, amilyeneket a szibirják vadászok szoktak használni. Az egyiket odaadta Sztrogofnak, aki a ruhája alá rejtette; a másikat pedig megtartotta magának. A kibitka már csak hetvenöt kilométerre volt Nyizsnyeugyinszktól.

Az eltelt két nap során egyszer sem tért vissza Miklós régi, szokott jókedve. A rossz előjel sokkalta mélyebb hatással volt rá, mintsem gondolni lehetett volna; s ő, aki eddig egyetlen órácskát sem bírt volna ki beszélgetés nélkül, most hosszas hallgatásba merült. Letargiájából még Nagya tréfálkozása sem tudta kicsalogatni.

Mind gyanakvóbban figyelte az út menti földeket, s Nagya kénytelen volt belátni, hogy megjegyzései helytállóak. Egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy megpróbáltatásaik sora még távolról sem zárult le.

Egyik megfigyelése például az volt, hogy amíg Krasznojarszk körül a mezők s erdők érintetlenül díszelegtek őszi pompájukban, itt most mind több és több nyoma mutatkozott az emberi beavatkozásnak. Az erdőket felégették, a mezőket pedig, amelyek az út két oldalán húzódtak, terméketlen pusztává változtatták; minden jel arra mutatott, hogy valamilyen nagyobb katonacsapat járt erre.

Harminc kilométerrel Nyizsnyeugyinszk előtt aztán végképp világossá vált, hogy a környéket módszeresen letarolták; s aki ezt a munkát elvégezte, nem lehetett más, mint a tatár.

Elgondolhatjuk, mekkora nyugtalanság fogta el erre Sztrogofot. Az igaz, hogy a pusztító horda nem lehetett más, mint a tatár; de hiszen ezek nem lehettek az emír fegyveresei! Hiszen ezek nem előzhették meg Sztrogofékat anélkül, hogy észre ne vették volna őket! De hát akkor kikből áll ez az újabb betörő banda, s minő rejtekúton kerülhettek át a sztyeppen ide, az irkutszki országútra? Vajon miféle újabb ellenségre bukkan még a cár futárja?

Gondjait Sztrogof nem közölte sem Miklóssal, sem Nagyával; nem akarta őket fölöslegesen nyugtalanítani, egyébként pedig el volt rá szánva, hogy útját mindaddig tovább folytatja, amíg valamilyen áthághatatlan akadály végképp el nem zárja a továbbjutás lehetőségét.

A következő napon már egészen friss nyomok tanúskodtak amellett, hogy nagyobb lovas- és gyalogoscsapat haladt erre keresztül. Szerte a látóhatáron füstfellegek kanyarodtak az ég felé.

A kibitka igen óvatosan haladt előre. Némelyik elhagyatott falu házai még lobogó lánggal égtek, amiből nyilvánvaló volt, hogy még huszonnégy óra sem telt el, amióta felgyújtották őket.

Végre szeptember 8-án a kibitka egyszerre csak leállott. A lovacska semmi áron nem akart továbbhaladni. Szerkó keservesen üvöltött.

– Mi baj? - kérdezte Sztrogof.

– Egy hulla! - felelte Miklós, aki kiugrott a kibitkából.

– Ez aztán a baljós jel! - jegyezte meg Sztrogof, nem egészen él nélkül.

A holttest egy szörnyen megcsonkított, szerencsétlen muzsiknak volt a már megmerevedett hullája.

Miklós keresztet vetett, majd Sztrogof segítségével az országút szélére cipelte a hullát. Szerette volna, ha tisztességes módon elföldelheti a halottat, jó mélyen, nehogy a sztyepp vadállatai rámehessenek, de Sztrogof nem adott erre időt.

– Gyerünk, barátom, gyerünk! - kiáltott fel. - Semmit sem szabad késlekednünk, még egy órácskát sem!

S a kibitka újra útnak eredt.

Egyébként pedig, ha Miklós minden egyes hullát, amellyel most már mind gyakrabban találkoztak, tisztességesen el akart volna temetni, aligha jutott volna hamarosan odébb. Minél közelebb kerültek Nyizsnyeugyinszkhoz, annál több holttest került eléjük: volt úgy, hogy húszasával is hevertek a puszta földön.

Ezen a napon délután négy óra tájt Miklós a látóhatáron észrevette a nyizsnyeugyinszki templomok tornyait. Hatalmas fellegek keringtek körülöttük, de ezek aligha lehettek természetes felhők.

Miklós és Nagya alaposan megfigyelte a jelenséget, s észrevételeiket közölték Sztrogoffal. Most már dönteniük kellett. Ha ez a város is el volt hagyatva, akkor minden kockázat nélkül átmehetnek rajta; viszont ha valamilyen érthetetlen hadmozdulat következtében tatárok ülnek benne, akkor mindenáron meg kell kerülniük.

– Menjünk óvatosan előre - ajánlotta Sztrogof -, de előre menjünk!

Egy újabb kilométernyi utat tettek meg.

– Bizony nem felhő az, hanem füst! - kiáltott fel Nagya. - Bátyám, felgyújtották a várost!

Most már tisztán láthatták. A füstfellegek közepette minduntalan újabb lángcsóvák csaptak az ég felé. S maga a füstréteg mind vastagabban terpeszkedett el a város fölött. Menekülő különben egyetlenegy sem akadt. A gyújtogatók nyilván üresen találták a várost, hát fel gyújtották.

Vajon kik lehettek?

Sztrogof már éppen azt akarta tanácsolni Miklósnak, hogy térjenek le az országútról, és kerüljék meg Nyizsnyeugyinszkot, amikor egyszerre csak lövés dördült el közvetlen közelükben. Golyó süvített el mellettük, s a lovacska, amelyet fején talált a lövedék, holtan rogyott össze a kibitka előtt.

Ugyanabban a pillanatban egy tucat lovas ugratott fel az országútra, s nyomban körülvették a kocsit. Sztrogofnak, Nagyának és Miklósnak még annyi ideje sem volt, hogy meglepetésükből felocsúdjanak, s máris foglyok voltak. Gyors iramban cipelték őket Nyizsnyeugyinszk felé.

Sztrogof a váratlan támadás közepette sem vesztette el a hidegvérét. Miután ellenségeit nem láthatta, nem is gondolhatott a védekezésre. De még ha látott volna is, akkor sem próbálkozott volna meg vele. Hiszen ezzel csak siettette volna lemészárlásukat.

Nem látta őket, de hallotta, mit beszéltek egymás között.

Hamarosan megállapította, hogy csakugyan tatár fegyveresek, s hogy a tulajdonképpeni betörő bandák előőrseiként járják a környéket.

Egyébként pedig nagyjából ennyit sikerült szavaikból kihámoznia: ez az itteni csapat nem állott közvetlenül az emír parancsnoksága alatt, mert az még ott késlekedett a Jenyiszejnél az átkeléssel. Ezek a tatárok mintegy ötvenezren lehettek, s egy részük már el is indult Irkutszk felé, hogy a külső állásokat hatalmukba kerítsék. Különben nagyon várták már az emír csapatait.

Végeredményben sikerült Sztrogofnak annyit megtudnia, hogy Irkutszk megtámadása közvetlenül küszöbön áll, s már csak idő, sőt nagyon rövid idő kérdése. A város pedig kénytelen lesz magát megadni.

Elgondolható, micsoda vihar támadt erre Sztrogof lelkében! Csoda lett volna-e, ha ilyen körülmények között végképp elveszti minden reményét, minden bátorságát? Pedig mégsem így volt. Ajka ezután sem tudott mást suttogni, csak ezt:

– Csak azért is eljutok Irkutszkba!

A tatár lovasok támadása után egy fél órával Sztrogof, Nagya és Miklós Nyizsnyeugyinszkban voltak. A hűséges kutya követte őket, de csak messziről. Aligha maradhattak itt a városban, hiszen egy égő tűz volt az egész, s most már az utolsó fosztogatók is kivonultak belőle.

A tatárok nagy hirtelenjében lóhátra ültették s lóhalálában vitték magukkal őket. Miklós, mint rendesen, most is egykedvűen vette sorsát; Nagyát a legkevésbé sem rendítette meg az eset, mivel annyira hitt Mihályban; Sztrogof pedig látszólag közömbösen ült nyergében; igazában azonban készen állott rá, hogy az első lehető alkalommal elszökik.

A tatárok természetesen észrevették, hogy egyik foglyuk vak, s ez arra késztette őket, hogy játékot űzzenek a szerencsétlen emberből. Gyorsan nyomultak előre. Sztrogof lova, mivel senki más nem irányítgatta, mint maga vak lovasa, bizony gyakran ki-kitért az egyenes útról, s felborította a csapat rendjét. Ezért aztán egyre szidták a vak embert, s oly durván bántak vele, hogy Nagyának majd megszakadt a szíve, Miklós pedig nem győzött méltatlankodni. Csakhogy mit tehettek ők hárman ez ellen? Sem Nagya, sem Miklós nem tudott tatárul; közbenjárásukat a martalócok amúgy is bizonyára könyörtelenül elutasították volna.

Később azt gondolták ki, hogy Sztrogof eddigi lovát másikkal cserélik fel, amely maga is vak volt. A változtatás oka különben, ahogy ezt Sztrogof az egyik lovas odavetett szavából megértette, ez a meggondolás volt:

– Hátha mégis lát ez a muszka?

A szerencsétlen állat, amelyet vak lovasa képtelen volt az egyenes úton tartani, hol egy fába ütközött bele, hol meg kiugratott a sorok közül. Ebből aztán az lett, hogy a ló hol lerogyott, hol félredőlt, ami mind a legszomorúbb következményekkel járhatott volna.

Sztrogof Mihály nem tiltakozott. Még csak egy panaszos szavát sem lehetett hallani. Ha lova elbukott, szépen megvárta, amíg talpra állították. S akkor újra megkezdődhetett a szívtelen játék.

Miklós végül nem bírta tovább nézni ezt a gazságot. Társa segítségére akart sietni. Erre lefogták, s durván bántalmazták.

Ez a kegyetlen játék bizonyára még igen soká tartott volna, a tatárok legnagyobb örömére, ha egyszerre csak egy, az eddigieknél sokkalta súlyosabb baleset nem szakítja a végét.

Szeptember 10-én, egy adott pillanatban, a vak ló egyszerre csak nekivadult, s nyílegyenesen nekirohant egy szakadéknak, amely harminc-negyven lábnyi mélységben tátongott az út mentén. Miklós oda akart volna vágtatni. Visszanyomták. A ló pedig, miután lovasa nem bírta visszatartani, belezuhant a mélységbe.

Nagya és Miklós rémületes sikoltásban tört ki... Azt kellett hinniük, hogy társuk halálra zúzta magát a szakadék mélyén!

Amikor aztán a lovasok lementek, hogy Sztrogofot kiemeljék nyergéből, azt látták, hogy neki magának kutya baja sincs, szerencsétlen lova ellenben lábát törte, s ezért használhatatlanná vált.

Otthagyták döglődni, még csak kegyelemdöfést sem adtak neki, Sztrogofot pedig kezénél fogva odakötözték az egyik tatár lovas nyergéhez, s gyalog kellett útját folytatnia.

S ő most sem panaszkodott, most sem tiltakozott! Gyorsan lépegetett előre, úgyhogy a kötél, amelynél fogva odaszíjazták, alig-alig feszült meg. Csakugyan az az „acélember” volt, mint aminőnek Kiszof tábornok a cár előtt jellemezte.

Másnap, szeptember 11-én a járőr Csebarlinszkoje falun vonult át.

Eközben olyan eset játszódott le, amelynek igen súlyos következményei voltak. Az éj leszállott. A tatár lovasok lenyergeltek, s aztán berúgtak. A rend felbomlott közöttük.

Egyikük Nagyát, akit a katonák eddigelé tiszteletben tartottak, súlyosan bántalmazta.

Sztrogof nem látta - mert nem láthatta - sem magát a bántalmazást, sem a bántalmazót. Miklós azonban helyette is látott.

S erre egészen halkan, anélkül, hogy tettét meggondolta volna, egyenesen odament az illető katonához, s mielőtt az megakadályozhatta volna, nyeregtáskájából kihúzta a pisztolyát, s a katona mellébe lőtt vele.

A dörrenés zajára az őrs parancsnoka, egy tiszt, nyomban odarohant.

A katonák első dühükben meg akarták fojtani a szerencsétlen Miklóst, de aztán a tiszt parancsára csak megkötözték, keresztbe felfektették az egyik ló hátára, s ezzel az egész csapat vad vágtába fogott.

Sztrogof a zsineget, amellyel az egyik katona nyeregkápájához kötözték a két kezét, már előbb észrevétlenül széthorzsolta; amikor a ló egy nagyobbat ugrott, a zsineg elszakadt. Félig részeg lovasa a nagy vágtában észre sem vette, hogy foglya lemaradt mellőle.

Sztrogof Mihály és Nagya egyedül maradt az országúton.