A jégmező rianása.

A következő pár napon óriási erőfeszítéssel tudtak csak előre menni, - szeptember 12-ikén pedig egész tömegében befagyott a tenger, s úgy körülfogta a brigget, hogy se előre, se hátra, se jobbra, se balra nem mozdúlhatott.

Itt volt tehát a tél, végtelen sok nélkülözésével és szenvedésével!

A «Jeune Hardie» a Gaël-Hamkes-öböl bejáratánál feneklett meg, a nyug. hossz. 21-ik, s az éjszaki szél. 76-ik foka alatt.

Jean Cornbutte előkészületeket tett a telelésre. Tudta, hogy biztos menedéket csak a szárazföldön találhat, mely vagy tíz-tizenkét mérföldre volt nyugat felé, s ezért elhatározta, hogy megvizsgálja a vidéket.

Szeptember 12-ikén indúlt el ötödmagával; André Vasling, Penellan és Gradlin meg Turquiette kisérték. Mindegyik két napra való eleséget vitt, mert tovább ugy sem akartak odamaradni, s volt náluk bivalybőr is, a melyre lefekhessenek.

A hó, melynek kérge még nem fagyott meg, nagyon gátolta őket, mert néha övig is belesüppedtek. Este öt óra felé köd támadt, mire a kis csapat megállt.

Penellan kis jéghegyet keresett, melynek oltalmában meghúzódtak, s miután megvacsoráltak és megtheáztak, leterítették a bivalybőröket és lefeküdtek egymás mellé.

Reggelre másfél lábnyi hó borította őket, de föl se vették. Vízmentes ruhájuk megvédte testüket a hótól, a mely viszont jó meleget adott egész éjszaka.

Miután megreggeliztek, ismét útnak indúltak és déltájban végre megpillantották a partot, melyet szeszélyes jéghegyek tömege szegélyezett.

Jöttükre ezrével röppentek föl a tengeri madarak, a fókák pedig sietve buktak a víz alá.

– Szentuccse! - kiáltott föl Penellan: - itt ugyan lesz mit ennünk!... Csak ne félnének úgy ezek az állatok!

– Annak a jele, hogy előttünk is jártak itt emberek, - felelte André Vasling.

– Hé, fiúk!... Erre, erre! - kiáltott föl Jean Cornbutte, a ki valamivel előbbre járt a többinél.

A hely, a hol Jean Cornbutte állt, fölötte alkalmasnak látszott a telelésre. Vagy száz lábnyi magas part görbe kanyarulattal fogta be a tenger egy részét és kis öblöt alkotott, mely védve volt a hideg éjszaknyugoti szelektől, úgy hogy a tenger be se fagyott még alatta.

Ha ide lehetett volna hozni a brigget!...

De erről a tervről le kellett tenniök. A hajó nagyon messze volt ide s igen vastag jégmezőkön kellett volna útat fürészelniük számára, ehhez pedig kevesen voltak s idejük se lett volna rá.

Nem volt hát más hátra, mint hogy a déli parton keressenek telelő helyet a briggnek: - ott azonban, bárhogy vizsgálták, fürkészték is a vidéket, sehol se találtak erre való alkalmas öblöt.

A kis csapat elkedvetlenedve indúlt vissza a hajóra, s estére ismét ott pihent meg, a hol a tegnapi éjszakát töltötte. Szótlanúl megvacsoráztak, leterítették a bivalybőröket és lefeküdtek...

Penellan, a kit fölötte boszantott a sikertelen kirándulás, nem birt aludni... Egyszerre csak tompa morajlást hallott, s a mint rá figyelt, oly különösnek találta ezt a zúgást, hogy menten fölkeltette Cornbutte kapitányt is.

– Mi történt? - kérdezte Jean Cornbutte halkan.

– Hallgassa csak!...

A morajló dörgés egyre hangosabb lett.

– Égzengés nem lehet ily magosan éjszak felé! - szólt Jean Cornbutte talpra állva.

– Attól félek, hogy jegesmedve-csorda...

– A patvarba!... Hisz eddig még egyetlen egyet se láttunk.

– Előbb-utóbb úgy is meg kell ismerkednünk velük: hát hadd jöjjenek minél előbb!

Penellan fölkapta puskáját és gyorsan fölmászott a kis jéghegyre, melynek tövében aludtak. A koromsötét éjszakában nem látott semmit: de midőn Jean Cornbutte is fölért melléje, elrémülve tapasztalták mind a ketten, hogy a morajlás, mely most már a jégmezőt is megrázta, a talpuk alatt hangzik.

– A rianás! - kiáltott föl Penellan elszörnyedve.

– Talpra, legények! - kiabált Jean Cornbutte.

– Itt vagyunk!

– Turquiette!... Gradlin!... Halló!...

– Halló, kapitány! - feleltek a matrózok.

– Ide, Vasling, ide! - kiáltott le a kapitány.

– Hol van Gradlin?... Gradlin! - kiabált Penellan.

– Itt vagyok!... de végünk van! - jajveszékelt a matróz.

– Ej, dehogy van!... Csak kapaszkodjál föl ide!

Alig hogy kimondta az utolsó szót, irtózatos dörrenés rázta meg a jégmezőt, mely recsegve-ropogva töredezett darabokra, s a roppant jégtáblák óriási erővel torlódtak egymásra...

A jéghegy, melyen a matrózok álltak, alapjában megingott, és féloldalra dőlt, úgy hogy az emberek majd lepotyogtak róla. A következő pillanatban ketté vált a hegy, s a matrózok hanyatt-homlok zuhantak le a jégmezőre, a mely egyre tánczolt, rengett a lábaik alatt.

Ez a jégrianás körülbelül két perczig tartott, s akkor tovább terjedt, dél felé, de a reszkető matrózok nem mertek ujra lefeküdni, mert attól féltek, hogy egyszerre csak megnyilik lábaik alatt a jég s mindnyájukat elnyeli a tenger.

Jean Cornbutte szorongó szivvel gondolt a briggre.

– Szegény hajóm! - kiáltott föl fájdalmasan. - Bizonyos, hogy elpusztúlt!

Mindnyájan megdöbbenve hallgattak. Ha a brigg csakugyan elpusztúlt, akkor a napjaik meg vannak számlálva.

Halálos aggodalmak közt várták a hajnalt: de mily nagy volt az örömük, mikor a reggeli köd szertefoszlása után teljes épségben pillantották meg a brigget, - még pedig jó másfél mérfölddel közelebb!...

A rianás összetörte a jégmezőt, nyilt csatornát hasított rajta s az áramlat ebbe a csatornába hajtotta be a hajót, a melynek semmi baja sem történt. Csak a kormány-lapátját zúzták darabokra a jégtörmelékek, melyek a szük csatornában zajlottak.