Pompás egy este volt és a három barát erősítő lakoma után ott tölté azt a mimózák friss lombjai alatt; ma nem fösvénykedtek a groggal és teával.

Kennedy minden irányban átkutatta a kis oázist és úgy találta, hogy ők maguk e földi paradicsom egyedüli lakói. Puha fű bársonyára feküdtek és édes álomban felejték el a kiállott szenvedéseket.

Reggel, május 7-én, a nap fényesen ragyogott az oázis tisztásán, de égető sugarai nem bírtak áttörni a sűrű lombok sátorán. Miután pedig bőven el voltak látva élelmiszerekkel és most már vízzel is, a hely is oly kedvező lévén, aminőt csak kívánni lehetett, - a doktor elhatározá, hogy itt várják be, míg kedvező szél kerekedik.

Joe idehozta hordozható konyháját és mindenféle új ételek kigondolásán törte fejét, ami mellett pazarul használta a vizet.

– Mily csodálatos egymásutánja az örömek és szenvedéseknek, - mondá Kennedy - ez a dúskálás a koplalás után! ez a fényűzés a nyomorúságra; nem is sok hiányzott, hogy eszemet veszítsem.

– Kedves Dickem! ha Joe nem lett volna, akkor te most már nem bölcselkednél az emberi sors forgandósága felett.

– Derék barátom, - mondá Kennedy, kezét nyujtva Joenak.

– Szót sem érdemel - felelé ez. - Még visszaadhatja nekem Dick úr! ámbár nem kívánom, hogy legyen alkalma azt hasonlóval viszonozhatni.

– Mégis csak gyarló teremtések vagyunk mi, - mondá a doktor - hogy ily csekélység is ennyire lesujt.

– Az a pár csepp víz, úgy-e? - gondolja doktor úr! - Ennek mégis csak nagy szerepe van az ember életében.

– Kétségkívül Joe, az ember tovább kibírja étel, mint ital nélkül.

– Azt meghiszem; hiszen szükségből az ember megehetik mindent, sőt felebarátját is, ámbár az ily lakoma ugyancsak megfekheti a gyomrát.

– A vadak kutyába sem veszik - mondá Kennedy.

– No hát a vadak! ezek hozzá vannak szokva nyers húst enni, de már én undorodnám attól.

– Undorító is lehet valóban, - jegyzé meg a doktor - annyira, hogy az első Afrika-utazóknak senki sem akarta elhinni, hogy vannak egész népségek, akik nyers hússal élnek és általában visszautasították az ily állításokat. E tekintetben Bruce Jamesnek volt egy nevezetes kalandja.

– Beszélje el nekünk, kérem doktor úr, most ráérünk meghallgatni - mondá Joe, kényelmesen elterülve a zöldelő fűben.

– Szívesen. Bruce James skót ember volt a Stirling grófságból, ki 1768-tól egész 1772-ig összejárta egész Abessziniát egészen a Tyana taváig, keresve a Nílus forrásait, végre visszatért Angliába, hol csak 1790-ben tette közzé utazása történetét. Elbeszélései a legnagyobb kétkedéssel fogadtattak, oly hitetlenséggel, minővel valószínűleg a mienket is fogják fogadni. Az abessziniak szokásai és erkölcsei az angolokétól annyira elütők, hogy senki sem akarta hinni. Bruce James a többi között felhozta, hogy Kelet-Afrika népei nyers húst esznek. Erre már mindenki ellene zúdult. Beszélhet ő, a mit akar, senki se megy megnézni, igaz-e? Bruce igen bátor, de hirtelen haragú ember volt. Ez a kétkedés borzasztóan fölmérgesítette. Egy ízben egy edinburgi szalónban egy úri ember az ő jelenlétében előhozta a tárgyat, mely a napi tréfák között foglalt állandó helyet és egyenesen kimondta, hogy a dolog nem igaz, de nem is lehetséges. Bruce nem szólt semmit, kiment és egy kis idő mulva visszatért egy darab nyers beafsteakkel, amely afrikai módon be volt hintve sóval és paprikával. «Uram, mondá a tréfálkozónak, ön az által, hogy kételkedett abban, amit én felhoztam, nagy sértést követett el ellenem; és ha azt hiszi, hogy az lehetetlen, nagyon is csalódik és hogy azt a jelenlévők előtt bebizonyítsa, azonnal meg fogja enni ezt a nyers húst, vagy sértő szavaiért nekem elégtételt adni.» Az uracs megijedt és arcát fintorgatva ugyan, de engedelmeskedett. Akkor Bruce James egész hidegvérrel hozzátette: «No lássa uram, föltéve, hogy a dolog nem is volna éppen igaz, de lehetségesnek lehetséges».

– Jól megfelelt - mondá Joe - és ha az úrfinak a hasa fájdult meg tőle, meg is érdemelte. No, ha mi visszatérünk Angliába és utazásunkat valaki kétségbe vonja...

– No! hát mit fogsz csinálni Joe?

– Megetetem a hitetlennel a Victoria foszlányait, még pedig só és paprika nélkül.

Mindnyájan nevettek Joe ötletének. Így telt el a nap kellemes beszélgetések között, az erővel visszatért a remény, a reménnyel a merészség. A múlt emlékei hamar elmosódtak a jövő kilátásai mellett.

Joe akár soha sem ment volna tovább erről a pompás helyről; ura kénytelen volt vele legalább a pontos fölvétel adatait közölni: ez 15° 43’ hosszúság és 8° 32’ szélesség volt.

Kennedy csak azt az egyet sajnálta, hogy nem vadászhatik abban a csinos kis erdőcskében; hiszen itt még vad sincs.

– Pedig látod kedves Dick, te nagyon feledékeny vagy! Hát a két oroszlán?

– Hisz’ csakis az, - mondá azon kicsinyléssel, melyet az igazi vadász az elejtett vad iránt érez; - ámbár, hogy ezek itt voltak, az természetesen annak a jele, hogy nem valami nagy távolban termékeny vidékeknek kell létezni.

– Nem éppen Dick, ez állatok éhség vagy szomjúságtól hajtatva, gyakran messze földre elkalandoznak; sőt a legközelebbi éjjel jó lesz nagyobb éberséggel őrködni és köröskörül tüzeket gyujtani.

– Tüzet? ebben a melegben - mondá Joe. - De ha meg kell lenni, nem bánom. Csak sajnálok ebből a szép erdőcskéből tüzelni, amely nekünk oly hasznos és üdítő.

– Különösen kell vigyáznunk, - mondá a doktor - hogy fel ne gyujtsuk, hogy valamikor más utazók is találhassanak itt menedéket a rengeteg pusztában.

– Majd vigyázunk, uram! de hát azt hiszi ön, hogy ezt az oázist ösmerik?

– Minden bizonnyal. Ez a karavánoknak egy megállóhelye, akik bejárják Közép-Afrikát és nem lehetetlen Joe, hogy az ő látogatásuk nem is volna nagyon ínyedre.

– Talán még itt is azok a csúnya nyám-nyámok laknak? - kérdé Joe.

– Azok bizony. Ez a neve általában az itt lakó népségeknek és ugyanazon égalj alatt ugyanazon fajnak bizonyára ugyanazok lesznek a szokásai is.

– Ó pfuj! - mondá Joe undorral; - ámbár ha vesszük, az csak természetes, mert ha a vadak is olyanok volnának, mint a mi gavallérjaink, hol volna akkor a különbség? Itt például egészen tisztességes emberek is akadhatnak, akik nem soká kéretnék magukat, hogy Bruce James nyers beafsteakjét, sőt utána őt magát is befalatozzák.

Ez igen világos okoskodás után Joe megrakta a tüzeket köröskörül, természetesen minél apróbbakra; - de hála az égnek még arra sem volt szükség és a három utazó felváltva édes álomban szendergett az éjszaka. Az idő másnap sem változott; makacsul szép maradt. A léggömb mozdulatlanul vesztegelt, a legkisebb fuvalom sem mozdította ki helyéből.

A doktor nyugtalankodni kezdett: ha soká így tart, kifogynak az élelmiszerek; alig menekültek a szomjúságtól, már meg éhen vesszenek?

De nemsokára megnyugodott, amint látta, hogy a higany a barométerben érezhetőleg alászáll és biztosan jelzi az idő közeli változását. Előkészületeket kezdett tehát tenni az indulásra, hogy az első alkalmat megragadhassa; az étel és ital szekrények teljesen meg lettek töltve.

Fergussonnak azután helyre kellett még állítani a léghajó egyensúlyát és Joe kénytelen volt feláldozni drága érceinek jelentékeny részét. De az egészséggel ismét visszatértek nagyralátó tervei és elég keserves képet vágott, mielőtt engedelmeskedett volna urának; de ez bebizonyította neki, hogy ily nagy súllyal nem bír felszállani és megengedte, hogy válasszon az arany és a víz között; amire Joe többé nem habozott és kidobálta becses köveinek jó részét a homokra.

– Legyen azoknak is, akik utánunk jönnek, - mondá - tudom, fognak bámulni, hogy ily puszta helyen annyi kincset találnak.

– No, - mondá Kennedy - csak valami tudós utazó akadjon itt ezekre a becses kőzetekre...

– Semmi kétség, kedves Dick, hogy nagyon meg lesz lepetve és csodálkozásának hatalmas fóliánsokban ad majd kifejezést. Egyszerre csak hallani fogunk csodálatos mennyiségű aranykövekről Afrika homoktengerében.

– És ezt mind Joe csinálta.

A gondolat, hogy majd így lóvá tesznek valami tudóst, némileg vigasztalta a derék Joét, úgy hogy még el is mosolyogta magát.

A doktor a nap hátralévő részében hiába várakozott az idő megváltozására. A hőség jelentékenyen emelkedett és az oázis árnyéka nélkül tűrhetetlen lett volna. A hőmérő a napon hatvanöt Celsius fokot mutatott. Valóságos tűzeső járta át a levegőt. Ez volt a legnagyobb meleg, melyet idáig észleltek.

Joe, mint a megelőző nap, berendezte a tanyát és az éj azon részeiben, melyben a doktor és Kennedy állottak őrt, nem jött közbe semmi különös.

De reggel három óra tájt, midőn Joe volt az őr, a hőmérséklet gyorsan alábbszállott, az ég beborult és hirtelen besötétedett.

– Fel, fel! - kiáltá Joe, felköltve két társát, - keljenek fel, itt a szél!

– Végrevalahára, - mondá a doktor az égre feltekintve - ebből zivatar lesz. Gyorsan a Victoriára!

Nagy ideje volt, hogy odaértek. A Victoria görnyedezett az orkán erejétől és maga után vonszolta a csónakot, mely a homokon csúszott utána. Ha ebből a teher egy része véletlenül kihull, a léggömb megszökött volna és nem látták volna többé.

De a gyors Joe futott, amint csak lábai bírták és megkapta a csónakot; míg a léggömb a homokra feküdve, csaknem összeszakadozott. Beültek; a doktor elfoglalta rendes helyét, meggyujtotta a fűtőt és a teherfelesleget kivetette a homokra.

Utazóink még egyszer letekintettek az oázis fáira, melyek ide-oda hajlongtak a szélvészben és jó keleti széltől hajtatva, mintegy kétszáz lábnyira a föld felett csakhamar eltüntek az éj homályában.