A doktornak másnap reggel első dolga volt a barométert megnézni. A higanyoszlop alig süllyedt valamicskét.

– Semmi, - mondá magában - semmi!

Kiszállt a csónakból és nézegette az időt; ugyanaz a hőség, az a tiszta ég; az a kérlelhetetlen egyformaság.

– Kétségbe kell esni - mondá elkeseredve.

Joe nem szólt egy szót sem, csak gondolkozott magában terve kiviteléről.

Kennedy betegen emelkedett fel fekhelyéről és idegei szerfelett túl voltak feszülve. A szomjúság borzasztóan gyötörte. Száraz ajkai és nyelve alig bírtak egy hangot kihozni.

Volt még néhány csepp víz, de bár mindegyikök tudta, mindegyikök kívánta: - hozzányúlni egyikök sem mert.

A három útitárs, három jó barát üveges szemekkel bámult egymásra, állati sóvár tekintettel, mely különösen Kennedynél volt feltűnő; ennek hatalmas szervezete legelőbb megérzé az elviselhetetlen nélkülözéseket. Egész nap lázban volt, járt fel és alá, néha vadul felkiáltva, ökleibe harapott, hogy megnyissa ereit és kiigya azokból a vért.

– Ó te szomjúság hazája! - kiáltá, - helyesebben hívnának a kétségbeesés hazájának!

Azután ismét mély kábultságba merült és csak a lélekzés zihálása hallatszott kiaszott ajkai közül.

Estefelé Joet is őrülési roham lepte meg: ez a rengeteg homoktenger egy óriási tónak látszott előtte tiszta, hűvös, átlátszó vízzel. Nem egy ízben levetette magát az égető homokra, hogy igyék - és a szája tele lett homokkal.

– Átkozott! - kiáltá boszúsan - hisz ez sós víz.

Erre azután, míg Fergusson és Kennedy mozdulatlanul kinyujtózkodva hevertek, legyőzhetetlen vágy ébredt benne, hogy kiissza azt a pár csepp vizet, amit a doktor félretett. Már nem bírt magával és térdein csúszott a csónak felé, sóvár szemekkel nézte az üveget, melyben a folyadék volt, utána kapott és ajkaihoz emelé.

E pillanatban szívszaggató hangon hallá e szavakat: Inni! Inni!

Kennedy volt, aki mellé vonszolta magát, iszonyat volt nézni a szerencsétlent, amint térden állva sírt és vízért könyörgött.

Joe is sírva fakadt, neki adta az üveget és az kiitta az utolsó cseppecskéig.

– Köszönöm - mondá.

De Joe már nem hallotta, vele együtt hátra bukott a homokba.

Hogy mult el ez iszonyú éjjel, már nem tudták! de másnap reggel érezték a szerencsétlenek, mikép száradnak össze lassanként tagjaik a nap égető sugarai alatt. Joe megpróbált feltápászkodni, de már nem bírt, így hát nem volt képes tervét kivinni.

Maga körül nézett. Meglátta a doktort a csónakban, amint az mellén keresztbe fonva karjait, mint egy őrült merően egy pontra szegzé tekintetét a levegőben. Kennedy irtóztató állapotban volt, lóbálta a fejét ide-oda, mint valami vadállat a kalitkában.

A vadász tekintete egyszerre karabélyára esett, melynek csöve kinézett a csónakból.

– Ó! - kiálta fel - emberfeletti erővel fölemelkedve.

Neki esett a fegyvernek, őrületes dühhel és szájába kapta a cső végét.

– Uram! uram! - kiáltá Joe reárohanva.

– Eressz engemet - mondá a skót lihegve.

Elkeseredetten birkóztak egymással.

– Menj, mert meglőlek, - kiáltá Kennedy.

De Joe minden erejével belekapaszkodott: így dulakodtak néhány percig, a nélkül, hogy a doktor észre látszott volna venni; egyszerre elsült a fegyver és a doktor a durranásra fölrezzent, mint egy kísértet és körülnézett.

Szeme egy pillanat alatt felvillant, kezét kiterjeszté a láthatár felé és felkiáltott csaknem emberfeletti hangon:

– Ott! ott! ott lenn!

Oly határozott volt mozdulata, hogy Kennedy és Joe elbocsátották egymást és mindketten ránéztek.

A síkság háborgott, mint egy viharkorbácsolta tenger: homokfelhők kavarogtak egymás körül, mint az örvény; délkelet felől egy erős oszlop rohant elő óriási sebességgel, a nap fekete felhők mögé rejtőzött, melyeknek árnyéka elért egész a Victoriáig. A finom homokszemek oly könnyedén kavarogtak, mint a víz tömecsei és egyre nagyobb és nagyobb lett a rohanó áradat.

Fergusson szemeiben reménysugár villant fel.

– A szamum! - kiáltá.

– A szamum! - ismétlé Joe, mintha értette volna.

– Annál jobb! - mondá Kennedy a kétségbeesés dühével - annál jobb, most legalább meghalunk!

– Annál jobb, mert élve maradunk - felelé a doktor.

És elkezdé a homokot, mely a csónakot a földhöz szegezé, gyorsan kihajigálni.

Társai végre megértették, szintén hozzá csatlakoztak és melléje telepedtek.

– Most Joe, - mondá a doktor, - lökjél ki vagy ötven fontot a te köveidből.

Joe megtette, ámbár egy kissé mégis sajnálta. A léggömb emelkedett.

– Nagy ideje volt - mondá a doktor.

A szamum valóban villámgyorsan odaért, a Victoria ha még kissé késik, össze lett volna törve, darabokra szaggatva, megsemmisítve; az óriási homoktölcsér csaknem elérte és tele szórta homokzáporával.

– Még több terhet kilökni - kiáltá a doktor Joenak.

– Megvan - felelé az kilódítva egy hatalmas ércdarabot.

A Victoria gyorsan fölrepült a tölcsér fölibe és a levegő hullámaitól megragadtatva, kiszámíthatlan sebességgel rohant tovább a hullámzó homoktengeren.

Sámuel, Dick és Joe nem szóltak, csak néztek és a forgó szél által kissé felfrissülve, remélni is kezdtek.

Három órakor megszünt a zivatar, a homok, amint leesett, számtalan apró hegyecskét képezett, az ég visszanyerte előbbi nyugodtságát.

A Victoria is megállott és egy zöldellő oázis felett lebegett, mely mint valami lombsziget emelkedett ki a homoktenger közepéből.

– Víz! ott a víz! - kiáltá a doktor.

Azonnal kinyitá a gömb felső szellentyűjét, kibocsátá a gázt és csendesen leszállott a földre, mintegy kétszáz lépésre az oázis szélétől.

Utazóink négy óra alatt kétszáznegyven mérföldet haladtak.

A csónak csakhamar egyensúlyba jött és Kennedy Joe által követve kiugrott a földre.

– A puskátokat! - mondá Fergusson - itt ne hagyjátok a puskátokat és legyetek óvatosak.

Dick azonnal kezébe ragadta karabélyát és Joe is magához kapott egy fegyvert.

Gyorsan rohantak a fák felé, melyeknek buja zöldje bő forrásokat sejtetett a közelben; nem vetettek ügyet a széles kitaposásokra és a friss nyomokra, melyek hellyel-közzel bele voltak nyomva a puha földbe.

Egyszerre rémes ordítás reszketteté meg a levegőt tőlök mintegy húsz lépésnyire.

– Ez oroszlánordítás - mondá Joe.

– Éppen jókor, - felelé a vadász elkeseredetten - majd megbirkózunk vele. Az ember mindjárt erősebb, ha birkózásra kerül.

– Vigyázzunk, Dick úr, vigyázzunk, egynek életétől függ mindnyájunk élete.

De Kennedy nem hallgatott reá, szemei fellángoltak, a karabéllyal kezében rohant előre. Egy pálmafa alatt egy óriási feketesörényű oroszlán állott ugrásra készen és alig pillantá meg a vadászt, nekiugrott, de még nem is érték a földet lábai, midőn egy golyótól szíven találva elesett.

– Hurráh! megvan! - kiáltá Joe.

De Kennedy a kút felé rohant, ahol az oroszlán állott volt, leszaladt a nedves lépcső fokain és egy friss forrásnál találta magát, melynek hűs vizét sováran szürcsölték lázas ajkai; Joe követé őt és egy ideig nem lehetett mást hallani, mint azt a hangot, midőn az állatok hosszú szomjúság után vízhez jutnak és habzsolják az üdítő nedüt.

– Vigyázzunk, Dick úr, - mondá Joe lélekzetet véve - hogy meg ne ártson.

De Kennedy nem is válaszolt, csak egyre ivott. Belemártotta kezeit és fejét ebbe a jóltevő folyadékba és egészen beleittasodott.

– Hát Fergusson úr? - mondá Joe.

Ez egyetlen szó magához téríté Kennedyt, megtöltött egy üveget, amit magával hozott és rohant fel a kút lépcsőin.

De mennyire elbámult! Egy nagy sötét test fedé el a kijárást. Joe, ki a vadászt követé, szintén visszahökkent.

– Be vagyunk zárva.

– Az lehetetlen, vajjon mi lehet az?...

Dick be sem végzé szavait, midőn rettenetes ordítás adá tudtára, hogy miféle új ellenséggel áll szemben.

– Egy másik oroszlán! - kiáltá Joe.

– Nem a, hanem a nőstény, átkozott bestia, no megállj! - mondá a vadász, gyorsan megtöltve karabélyát.

Egy pillanat mulva tüzet adott, de az állat eltünt.

– Utána! - kiáltá Dick.

– Nem úgy, Dick úr, az állat nincs leterítve, különben a teste ide gurult volna; az ugrásra készen vár bennünket, amint kibújunk és akire ráugrik, az el van veszve!

– De hát mit tegyünk, kimenni muszáj, Sámuel várakozik reánk.

– Csaljuk ide az állatot, fogja csak a puskámat és adja ide karabélyát.

– Mi a terved?

– Mindjárt látni fogja.

Joe levetette vászonkabátját, megkötötte a puska végére és kitolta a kút nyilásán, A dühös állat azonnal ráugrott, Kennedy várta és ugrás közben egy lövéssel szétzúzta lapockáját.

Az oroszlán ordítva gurult le a lépcsőn, felfordítva Joet is, ki már azt hitte, hogy testében érzi az állat rettenetes körmeit; - midőn egy másik durranás hangzott és Fergusson doktor alakja jelent meg a bejárás felett, kezében tartva még füstölgő puskáját.

Joe gyorsan felugrott, átlépett az oroszlán testén és urának nyujtá a megtöltött vizes-üveget.

Azt ajkaihoz emelni és félig kiinni egy pillanat műve volt és a három utazó szíve mélyéből adott hálát a gondviselésnek a csodálatos szabadulásért.