Mire nem képes egy apácabogár!

Vajon van-e olyan mentődeszka, mely után ne kapna a vízbe fúló?

Vajon az elítéltet nem téveszti-e meg a leghalványabb kis reménysugár?

Így volt ez Weldonnéval is, és könnyen elképzelhető, mit érzett, mikor éppen Alveztól kellett értesülnie róla, hogy Livingstone doktor egy kis benguelai faluban befejezte földi pályafutását. Elhagyatottabbnak hitte magát, mint valaha; mintha a doktor halálával megszűnt volna számára az utolsó kapocs, mely a civilizált világhoz kötötte. A mentődeszka kicsúszott a kezéből, szemében kialudt a reménység utolsó sugara is. Tom és társai már el is indultak Kazonndéból a nagy tavak vidéke felé. Herculesről sem volt semmi hír. Weldonné nem támaszkodhatott többé senkire... Vissza kellett hát térnie Negoro ajánlatára, s megpróbálkoznia az alkudozással, mielőtt végleg belemenne a gonosztevő ajánlatába.

Június 14-én, vagyis a megbeszélt napon Negoro valóban újból megjelent Weldonné kunyhójában.

A portugál, ahogy már előbb megmondta, csak a gyakorlati kérdéseket volt hajlandó megvitatni, de hajthatatlan maradt a váltságdíj összegét illetően. Weldonné sem ereszkedett alkuba a százezer dollár miatt, viszont a következő ellenvetést tette:

– Ha ön üzletet akar kötni, akkor úgy kell megszabnia a feltételeket, hogy ajánlata elfogadható legyen, vagyis olyanképpen kell megállapítania a váltságdíj átvételének a helyét, hogy férjemnek ne kelljen idejönnie erre a vidékre, ahol senki sem lehet biztonságban. Nem akarom, hogy a férjem ide jöjjön.

Némi habozás után Negoro engedett ebben a kérdésben. Weldonné elérte, hogy férjének ne kelljen megtennie az utat Kazonndéba. A megegyezés szerint kis hajó fogja partra tenni Moçâmedesban, Angola déli partjának kis kikötőjében, melyet igen jól ismertek az emberkufárok és így Negoro is. Ide fogja James W. Weldont elkísérni Negoro, és egy előre meghatározott időpontban ide vezetik majd Alvez emberei Weldonnét, a kis Jacket és Benedek bácsit. A váltságdíjat a foglyok kiadása ellenében a kufár ügynökei kapják kézhez, míg Negoro, aki Weldon előtt a tiszteletre méltó barát szerepét játssza majd, tüstént eltűnik, mihelyt a hajó megérkezett.

Weldonné így egy igen lényeges ponton ért el eredményt. Elkerülhetővé tette férjének Kazonndéba való utazását, azt, hogy esetleg őt is fogolyként tartsák vissza, vagy hogy a váltságdíj lefizetése után, útban hazafelé történjék velük valami. A Kazonndét a dél-angolai kikötőtől elválasztó mintegy hatszáz mérföldes úttól Weldonné nem félt túlzottan, hiszen bizonyos volt benne, hogy Alvez, aki maga is benne van az üzletben, minden lehetőt elkövet, hogy a foglyok jó állapotban érkezzenek meg a tengerpartra.

Miután így megállapodtak, megírta a kért levelet, azt viszont már Negoro gondjaira bízta, hogyan állítja be magát hű és megbízható szolgaként, akinek sikerült kimenekülnie a vadak kezei közül. Negoro átvette a levelet, mely úgy volt megírva, hogy elolvasása után Weldon minden gyanú nélkül útra kelhetett Moçâmedes felé. Másnap reggel Negoro húsz néger szolgát vett maga mellé, és elindult északnak. De vajon miért választotta ezt az irányt? A Kongó torkolatánál akart hajóra szállni, hogy a portugál hatóságok éberségét kijátssza? Attól tartott talán, hogy az angolai börtönökben még nyilvántartják a szökött fegyenceket?

Miután Negoro eltűnt Kazonndéból, Weldonné nem tehetett okosabbat, minthogy a lehetőségekhez mérten a legkényelmesebben rendezkedjék be azokra a hónapokra, melyek a csere időpontjáig még hátravoltak. A legkedvezőbb eshetőségekkel számolva is legalább három-négy hónapra kellett számítania. Kétszeri átkelés az óceánon semmi esetre sem bonyolítható le kevesebb idő alatt.

Weldonné nem kívánta elhagyni Alvez tanyáját, hiszen itt mindhárman viszonylag biztonságban érezhették magukat. Halima gondoskodása még csak megkönnyítette elszigeteltségét. Ezenfelül biztos volt benne, hogy a kufár sem egyezne bele, hogy elhagyják udvarházát. A konc, melyen Negoróval osztozni fog, túl értékesnek ígérkezett ahhoz, hogy bármilyen elővigyázatlansággal kockára tegye azt. Alvez úgy találta, hogy okosabb, ha most ő maga is Kazonndéban marad, a razziákat rábízza Coimbrára, akinek távollétét Weldonnénak igazán nem volt oka sajnálni.

Mielőtt eltávozott volna, Negoro még egyszer lelkére kötötte Alveznak, hogy úgy ügyeljen az asszonyra, mint a szeme fényére. Végül is nem lehet tudni, mi történt Herculesszel. Nincs kizárva, hogy mégis átverekedte magát az őserdőn, s itt ólálkodik valahol, hogy kiszabadítsa Weldonnét Alvez rabságából. Alveznak nem kellett kétszer mondania, hogy Weldonné milyen értéket képvisel. Úgy ügyelt rá ezután is, akár a pénzeszsákjára.

Közben az az egyhangú élet, melyben a kufártanyára érkezése időpontjától Weldonnénak része volt, semmit sem változott. Ami a magas falakon belül történt, lényegében csak mása volt a bennszülöttek életének. Alvez ugyanazt az életrendet követte, mint bármelyik más kazonndéi őslakó. Tanyájának asszonyai éppen úgy dolgoztak, mint más falubeli asszony, akinek gondoskodnia kellett henye férjéről vagy gazdájáról. Elsősorban is rizst hántoltak a hatalmas törőkben, azután kukoricát törtek és morzsoltak, letisztították a szemeket, hogy élvezhető levest, úgynevezett mtyellé*t főzzenek belőle. Most kezdődött meg a ciroknak, e nagy szemű kölesfajtának a begyűjtése is. Érését ünnepélyes szertartások hirdették. Ugyanígy folyt le a *mpafu gyümölcsének préselése is, hogy illatos olaját, mely a bennszülöttek kedvenc illatszere, összegyűjtsék. Folyt a gyapot fonása is. A rostokat másfél láb nagyságú orsókra tekerték a fonónők, gyors csévéző mozdulatokkal. Kis fakalapáccsal végezték a tilolást. Begyűjtötték a manióka gyökereit is, s előkészítették a talajt a különböző vetőmagok befogadására. Ilyen vetőmag a cassavé, melynek hüvelyei olykor tizenöt hüvelyk hosszúra is megnőnek, és húsz láb magas fákról pottyannak le. Az amerikai mogyoróból olajat sajtolnak itt. Világos színű borsójuknak csilobé a neve. Virága megjavítja a cirokból készült leves kissé unalmas ízét. Kávét is termelnek és cukornádat, szezámot és uborkát, melynek magvait megpirítják, akár a gesztenyét. Erjesztett italokat is készítenek: *malafu*t a banánból, *plombé*t és sokféle mást.

Az állatokat is az asszonyok ápolják; a teheneket, melyek csak akkor hagyják magukat megfejni, ha ott látják maguk mellett a kicsinyeiket, de legalább egy kitömött borjút. Egyenlítői Afrika tehenei apró üszők, rövid szarvval - némelyik púpot is visel. Azokon a vidékeken, ahol a tehénhús táplálékul szolgál, értékes csereeszközt képez ez a háziállat, és mondhatnánk, éppen olyan szokásos értékmérő, mint a rabszolga.

Végül az asszonyok dolga még a baromfitartás, a sertések, juhok és marhák ellátása stb. És mindez csak töredéke annak a tömérdek tennivalónak, ami a gyengébb nemre súlyosbodik Afrika e trópusi vidékein.

Míg ők dolgoznak, a férjek nagyokat pöfékelnek, hasist szívnak, elefántra vagy vadbivalyra vadásznak, esetleg elszegődnek rabszolgahajcsárnak a razziákhoz. Ennek is megvan a maga évadja, akárcsak a kukoricatörésnek.

Weldonnét természetesen nagyon érdekelte, hogy mit csinálnak Alvez tanyáján az asszonyok. Gyakran megállt előttük, s elnézte a munkájukat, annak ellenére, hogy a bennszülött asszonyok legtöbbször dühös fintorral fejezték ki iránta érzett ellenszenvüket. Csak a fiatal Halima viselkedett másként, mint a többiek, s Weldonné igyekezett megtanulni néhány szót a bennszülöttek nyelvén, hogy a fiatal rabszolgalánnyal érintkezni tudjon.

Jack persze legtöbbször elkísérte anyját sétájára. Szívesen járkált az udvarban, de szüntelenül mégiscsak arra vágyott, hogy egyszer túljusson a magas kerítésen, s elérjen az óriási baobabfáig, melynek ágait a trópusok kimeríthetetlenül gazdag madárvilágának számtalan fészke borítja. Marabu-fészkek, melyeket vesszőből fontak, a *szumingá*k fészkei. Ezek a skarlátszínű madárkák igen hasonlítanak a szövőmadárhoz. Itt fészkeltek az özvegyek is, melyek lekopasztják a tarlót, hogy fiaikat táplálhassák, a kedves hangú *kalaó*k, a világosszürke papagájok, melyek közül a vörös farkúakat *russ*nak hívják a manyuémák, s törzsfőnökeiket nevezik el róla; a rovarirtó *drogos*ok, melyek erősen hasonlítanak a kenderikére, éppen csak vörös a csőrük.

Pillangók ezrei röpködtek a kis patak mentén, mely a tanyát keresztülszelte, de ez már inkább Benedek bácsit érdekelte, mint Jacket, aki csak azért irigyelte most a nagyokat, mert azok túlláthattak a falon. Ilyenkor is szegény barátja, Dick jutott az eszébe, aki annyiszor emelte őt magasra a Pilgrim fedélzetén. Milyen nagyszerű lett volna Dickkel felmászni ezekre a faóriásokra, melyek néha százlábnyira is megnőttek. Ez lenne csak a pompás játék! - sóvárgott Dick után a kisfiú. Benedek bácsi aránylag egészen jól érezte magát, csak azt nehezményezte állandóan, hogy nem talál elég bogarat. Volt ugyan néhány felfedezése, még így is, pápaszem és nagyító nélkül; például egy parányi méhfajta és a bogárvilág kakukkja, mely más fészkébe rakja a petéit. Szúnyogból meg kivált annyi akadt a patakparton, hogy szegény Benedek bácsi rendszerint agyoncsípve tért vissza felfedező körútjairól. Ám amikor Weldonné le akarta beszélni ezekről a kirándulásokról, amelyekről a rovarok jóvoltából agyontetovált ábrázattal szokott visszatérni a jámbor tudós, Benedek bácsi majdnem felháborodva tiltakozott.

– Csak az ösztönük hajtja őket - mondta véresre vakarva magát -, nem szabad rossz néven venni tőlük... igen, csak az ösztönüknek engedelmeskednek, kedves rokon.

Ám egy nap - jegyezzük meg jól e napot: június 17-ét írtak akkor - Benedek bácsi úgy érezte, hogy egyike a föld legboldogabb halandóinak. De Benedek bácsinak ezt a kalandját, minthogy nem lesz egészen érdektelen történetünk szempontjából, meséljük el kissé részletesebben.

Körülbelül tizenegy óra lehetett, délelőtt. Az elviselhetetlen trópusi hőség arra kényszerítette a tanya lakóit, hogy szállásukon várják be az esti hűvösséget. Egyetlen bennszülöttet sem lehetett látni az udvarban vagy Kazonndé utcáin.

Weldonné is elszunnyadt alvó kisfia mellett. Benedek bácsi sem indult még el sétálni, ámbár az volt a véleménye, hogy a déli hőségben köröznek errefelé a legérdekesebb bogarak. Ő is a kunyhójába vonult, és úgy érezte, hogy rövidesen hatalmába keríti az álom.

Ám abban a percben, amikor már-már lecsukódtak a szempillái, hirtelen zümmögést hallott, pontosabban azt a különös zöngést, melyet a másodpercenként tizenhat-tizenhétezerszer meglibbenő szárny okoz.

– Hatlábú! - kiáltott fel boldog izgalommal tudósunk, s hirtelen felegyenesedett fektéből.

Hogy a rovar, mely zajával felrezzentette szendergéséből, hatlábú, igazán nem lehetett kétséges. Mert ha erősen rövidlátó volt is Benedek bácsi, hallása pótolta éleslátását. Így hát könnyűszerrel meg tudta különböztetni egymástól a rovarvilág különböző zörejeit, de ugyanakkor azt is észrevette, hogy a feléje közeledő bogár fajtájának különösen kifejlett példánya.

– De miféle hatlábú lehet ez? - tette fel magának a kérdést a kitűnő rovarkutató.

Minthogy a szeme nem sokban segítette, fülét hegyezte, hogy szárnyrebbenéséről minél pontosabban felismerje a kerengő hatlábút. Bogarászösztöne azt súgta, hogy ha már ez a különös hatlábú bemerészkedett a kunyhóba, akkor talán nem lesz az egyetlen itt ebből a fajtából. Így mozdulatlanul leste az elkövetkezendőket. A napsugár rézsút szaladt át az elfüggönyözött ablak hasadékain, s megvilágította azt a fekete pontot, melyet szabad szemmel nem tudott megfigyelni. Abban reménykedett, hogy a kezén vagy az arcán megcsípi ez a jeles bogár, és akkor módja lesz közelebbi ismeretséget kötni vele. S valóban, a zümmögő bogár, miután hosszasan kerengett Benedek bácsi körül, leszállt a feje tetejére.

Széles mosoly ereszkedett tudósunk ábrázatára. Micsoda boldogság érezni, hogyan mászkál ritkuló hajfürtjei között! Persze az ellenállhatatlannak tűnő ösztön arra ingerelte volna, hogy lecsapjon rá, és szétmorzsolja. De a tudós felsőbbség önfegyelmével uralkodott magán, s ezt mindenesetre jól is tette.

– „Nem, nem tehetem - morfondírozott magában -, hiszen valószínű, hogy eltéveszteném a csapást, s még valami kárt tennék szegény bogárban. Hagyjuk hát inkább futni a pályáján lám csak, hogy mászik... most lejjebb jön... érzem a koponyámon. Jókora hatlábú lehet, bármit is mondjanak... Jaj, csak az orromra szállna... a hegyére, ott legalább láthatnám, és meg is tudnám határozni a fajtáját és azt, hogy melyik alfajhoz tartozik.”

Így sóvárgott a derék tudós, de egy bogár számára jelentős távolság Benedek bácsi hegyes koponyájától eljutni az orra hegyéig. S közben mennyi lehetősége akad a tévelygésre, így például a fülek körül, ahol aztán egyáltalán nem követheti szemmel, nem is beszélve arról, hogy esetleg megunja a sétálást, s egyszerűen kirepül a napsugár után a hasadékon át, hiszen a sugárban zajlik le kinn is a valódi élete, melyet egy kis időre megszakított a szobai kalandért.

Benedek bácsi talán még sohasem élt át ehhez hasonló izgalmas pillanatokat. Élmény volt minden perc a bogarász számára. Egy afrikai hatlábú, mely ha nem is fajtája vagy neme, de családja szerint biztosan ismeretlen és új jószág, most ott mászik a feje búbján... s ő még mindig nem bírja meghatározni a fajtáját, pedig csak egy hüvelykkel kellene lejjebb ereszkednie, és...

Mintha a bogár mégis meghallotta volna Benedek bácsi fohászát. Egy ideig még tévelygett haja kuszált rengetegében, de lassan lefelé húzódott a homlok irányába, s így nem volt egészen kizárva az a lehetőség, hogy az orra hegyén álljon meg.

„Az ő helyében én bizony így cselekednék” - gondolta barátunk.

Mi viszont úgy gondoljuk, hogy az ő helyében bárki jókora csapással igyekezett volna szétmorzsolni, de legalábbis elkergetni a férget. Hat pici lábának bizsergését erősen megérzi a bőr, nem is beszélve arról, hogy mindenki irtóznék egy ekkora bogár csípésétől. Benedek bácsi állhatatosságát tehát valóban tudományos hősiességnek tekinthetjük. Az a spártai, aki hagyja, hogy róka marcangolja szét a mellét, az a római, aki tüzes parazsat szorított a tenyerébe, nem rendelkezett a Benedek bácsinál nagyobb önuralommal. Nyilvánvaló, hogy a derék férfiú e két hősben tisztelte őseit.

A bogár számtalan kitérő után leért végre az orr tövébe. Egy pillanatnyi habozás... Benedek bácsinak szinte megállt a szívverése a nagy várakozásban. Most minden azon múlt csak, hogy a hatlábú felzárkózik-e a szem vonalához, vagy leereszkedik onnan.

Igen, leereszkedett. Érezte selymes talpainak érintését, amint az orr nyerge felé haladt, s nem tért ki sem jobbra, sem balra. Áthaladt azon a szakadékon, melyet a pápaszem vájt a tudós orrába, s egy percre megállapodott az orrhegyén. Ez volt a legszerencsésebb pillanat, mert ezt a pontot már besugározta tudósunk tekintete. Nem volt szükség többé optikai műszerre.

– Ó... mindenható... hiszen ez apácabogár... ez a manticora tubercolosa - kiáltotta Benedek bácsi.

Persze okosabb lett volna csak némán elgondolni mindezt, és takarékoskodni a hanggal, még akkor is, ha a hatlábúak nemzetségének különösen ritka, Közép-Afrikai vidékein rejtőző példányáról van szó, de valóban túlzás lett volna ily sokat kívánni tudósunktól.

– Ó, az átkozott! - kiáltotta újból izgatottan.

Azután mégis visszanyerte hidegvérét. Pontosan tudta, hogy az apácabogár csak röpdös, de természete szerint inkább mászni szeret. Így hát térdre ereszkedett, s valóban, körülbelül egyméternyire megpillantotta a sötét pontot a napsugárban. Nyilvánvalóan kellemesebb volt így tanulmányozása, mintha az orra hegyén zümmögne a bogár. Ám a legfontosabb az volt, hogy el ne veszítse a rovart a szeme elől.

„Nem, nem fogom meg az apácabogarat... Inkább követem, figyelem... hisz van még időm arra, hogy begyűjtsem.”

Vajon tévedett-e Benedek bácsi? Ki tudja, mindenesetre úgy leste hét-nyolc hüvelyk távolságból a hatlábút, mint vad nyomát a szaglászó vizsla. Egy perc múlva már mind a ketten kinn voltak a kunyhóból a déli napsütés hősugarai között. Innen már csak néhány rövid lépés vezetett a kerítés tövéig, mely Alvez birodalmát a külvilágtól elválasztotta.

Most elválik, vajon apácabogarunk átszökik-e a falon, vagy a fal tövében sétálva módot nyújt Benedek bácsinak arra, hogy kedvére megfigyelje... Ez utóbbi valószínűbb volt, s Benedek bácsi, ismerve a bogár természetét, már jó előre fel is készült erre. Mint nyomot hajszoló eb, követte a bogarat anélkül, hogy egészen meg tudta volna állapítani a sajátságait.

A bogár elért a kerítéshez, s ott kapóra jött számára egy laza vakondtúrás alagútja. Pillanatig sem habozott, hogy eltűnjék a föld alatt, hiszen az is hozzátartozik a természetéhez. Benedek bácsi azt hitte, hogy most már elvesztette örökre. De legnagyobb csodálkozására hirtelen azt tapasztalta, hogy egy-egy vakondtúrás bejárata legalább két láb széles, s az alagutak olyan összefüggő járatokat képeznek, melyen az ő sovány teste is átbújhat. Az üldözés hevében megpróbált keresztültörni, nem törődve azzal, hogy amikor majd felbukkan a föld színére, voltaképpen túl lesz a kerítésen... Igen, a vakondtúrások járata kapcsolatot - egyetlen kapcsolatot - létesít Alvez birodalma és a külvilág között.

Fél perc sem telt el, és Benedek bácsi máris túljutott e veszedelmes birodalom határain. De ez igazán édeskeveset érdekelte most a bogarászt. Minden figyelme kizárólag hatlábújára tapadt. Ám mintha az apácabogár elfáradt volna a sétában, szárnyát kibontotta, felemelte szárnyfedeleit... Ez volt a döntő pillanat, amikor Benedek utánakapott a tenyerével, hogy ideiglenes börtönébe zárja... igen... de mielőtt elérhette volna, zizz... s a bogár egyszerre elrepült.

Ó, mily bosszúság... viszont, mint tudjuk, egy hatlábú sohasem szokott messzire repülni. Így Benedek bácsi sem maradt tétlen, hanem kitárta két kezét, és rohant utána. A bogár most a feje fölött röpült, s ő nem látott mást belőle, mint egy fekete pontot; füle követte a jellegzetes zümmögést. Minden figyelme rá összpontosult. Vajon néhány játékos körözés után leereszkedik-e az apácabogár? Minden valószínűség szerint ennek kellett volna következnie.

A jeles rovarász szerencsétlenségére Alvez tanyája majdnem észrevétlenül olvadt bele az őserdőbe, mely a város északi részéig terjedt, s több négyzetkilométernyi területen borította Kazonndé környékét. Ha az apácabogár be tud jutni a fák közé, úgy ott egyik ágról a másikra szökell, s akkor igazán fel kell hagyni minden reménnyel, mert ez a bogár bizony sohasem lesz a nevezetes bádogszelence vendége.

Sajnos, ez a szerencsétlenség be is következett. A bogár egy pillanatra újból visszatért a földre, Benedek bácsi utána ugrott, de a zsákmány most szökdécselve haladt tovább. Tudósunk négykézláb ereszkedve, felvérzett térddel és körmökkel követte cikcakkos útjában a bogarat. Két karja hol jobbra, hol balra csapott, aszerint, hogy a bogár merre vette irányát. Igen, úgy csapkodott, mintha vízben kapálózott volna.

De keze mindig csak a levegőt markolta, a bogár minduntalan kiszökött a markából, s most az első fa ágára szökkent, miközben mintha gúnyos zümmögéssel búcsúzott volna a kitűnő tudóstól.

„Átkozott bogár - dühöngött Benedek -, micsoda hálátlanság, te... híressé tettelek volna mint gyűjteményem díszét, te... te akarsz elszaladni... nem... engedhetlek... követlek, és el foglak érni... várj csak!...

Éppen csak azt felejtette el, hogy rövidlátó szemével egészen kilátástalan az üldözés a sűrűn nőtt bokrokon keresztül. De most már nem tudott uralkodni magán. Mintha az őrület kergette volna a bogár nyomában. Minden összedőlhet és elpusztulhat, de neki meg kell fognia a hatlábút. Haragudott magára: „Ha akkor, az első percben foglyul ejtem, ahelyett hogy gyönyörködnék benne... akkor semmi baj nem történt volna, már benne lenne ez a híres afrikai bogár a gyűjteményemben...”

Igen, Benedek bácsi a végső kétségbeesés szélén volt, s nem jutott eszébe, hogy egy csodához hasonló véletlen, üldözés közben visszaadta a szabadságát. Az a vakondtúráslánc, melyet ő fedezett fel, megnyitotta előtte a menekülés útját, s íme, már csak egyetlen lépés az őserdő a maga áthatolhatatlan fáival... Nem, ő csak a hatlábúra gondolt, melyet mindenáron a hatalmába akart keríteni...

Így rohant a sűrű bokrok között, majdnem eszeveszetten, mint aki nincs már egészen az érzékei birtokában... már csak képzelte, hogy még mindig látja a csodálatos rovart, s úgy hadonászott hosszú kezeivel, mint egy kaszáspók. Hogy ő maga merre szalad s hová, hogyan fog visszatérni - miért is kérdezte volna önmagától? Még akkor se kérdezte, amikor már jó mérföldet futott, s mélyen behatolt a bokrok közé, akármilyen vadállat könnyű prédájaként.

Amikor így a cserjés sűrűjéből a bozótba rohant, irtózatos nagyságú test vetette rá magát. Ahogy Benedek bácsi a hatlábút szerette volna megragadni, úgy fogta nyakon ez a valaki tudósunkat, s átvetette a vállán anélkül, hogy a bogarász felismerte volna elrablóját, aztán futva bevetette magát vele az őserdőbe.

Ez történt azon a nevezetes napon, melyen Benedek bácsi kezéből kicsúszott a szerencse... Nem... mégsem nevezhette magát öt világrész bogarászai közül a legeslegboldogabbnak.