Füstbe ment tervek

Weldonné, amikor egyedül maradt, csak arra gondolt, hogy nyolc napja van, ez alatt végleges választ kell adnia Negorónak. Arra, hogy a portugál megváltoztassa szándékát, nem volt semmi kilátás. Bizonyos, hogy Weldonné komoly értéket jelentett számára, tehát érdeke volt, hogy testi épségét semmi veszedelem ne fenyegesse. Az asszony azt is meghányta-vetette magában, hogyan lehetne olyan középutat találni az ügy rendezésére, melynek segítségével ő visszakerülhetne férjéhez anélkül, hogy Weldonnak ide kellene utaznia Kazonndéba. Egy percig sem kételkedett abban, hogy ha férje az ő levelét megkapja, tüstént útnak indul. De ha egyszer ide érkezik, és nála van százezer dollár, hol a biztosíték arra, hogy Negoro és cinkostársai szabadon engedik őket? Még ha akarná is, elegendő Moina királynő egyetlen szeszélye ahhoz, hogy meggátolja elutazásukat. Nem volna sokkal biztonságosabb, ha a tengerparton történnék meg a csere? Így Weldon elkerülhetné a fáradságos utazást az ország belsejébe, s azt a veszélyt, hogy sohasem tud onnét visszatérni.

Weldonné szüntelenül ezen tűnődött. Akkor is erre gondolt már, amikor első szóra megtagadta Negorótól a levél kiadását. Az is eszébe jutott, hogy Negoro bizonyára azért adott nyolcnapi gondolkozási időt, mert neki is fel kellett készülnie az utazásra. Ha nem így volna, máris zsarolná az írásért.

„Meg akar fosztani a fiamtól?” - kérdezte reszketve magától.

Ebben a pillanatban lépett be a gyerek, és anyja ösztönös mozdulattal magához ölelte, mintha Negoro máris ott állt volna a hátuk mögött.

– Valami bánatod van, anyu? - kérdezte a kisfiú.

– Nem... dehogy, Jack, éppen csak édesapádra gondoltam. Ugye, te is nagyon szeretnéd őt viszontlátni?

– De mennyire, anyu... ugye, eljön ide?

– Nem, nem szabad ide jönnie.

– Hát akkor mi megyünk hozzá?

– Igen, mi, Jack.

– De mind, ugye? Dick... és az öreg Tom meg a többiek is?

– Igen, persze... - mormolta az asszony, s visszafojtotta könnyeit.

– Talán írt neked apa? - kérdezte Jack.

– Nem, édesem, nem írt.

– Akkor te fogsz írni neki?

– Igen... talán... - válaszolta bizonytalanul Weldonné. A gyerek így akaratlanul is befolyásolta anyja elhatározását. Hogy érzéseit valahogy leplezze, csókkal borította a kisfiú arcát.

Weldonné nemcsak a már ismert okokból szegült ellene Negoro kívánságának, erre egy másik, igen nyomós oka is volt. Hátha akad még egy lehetőség, hogy férje segítsége nélkül kiszabaduljon innét. És ezt, bármilyen apró reménnyel kecsegtetett is, számba kellett vennie, mielőtt elhatározza magát.

Valóban, néhány szó egy pár nap előtt kihallgatott beszélgetésből váratlan segítség lehetőségét csillogtatta meg előtte.

Alvez és egy udsidsibeli kalmártársa éppen az előtt a kunyhó előtt beszélgetett, melyben Weldonné lakott. Beszélgetésük egyetlen tárgya természetesen a rabszolga-kereskedés volt. Mint két komoly üzletember cserélték ki a véleményüket az eleven áruról. A kereskedelem egyre növekvő gondjait latolgatták, különösen az európai hatalmak beavatkozását, mely most már nemcsak a partokat veszélyezteti, hanem az Afrika-utazók és más kiküldöttek segítségével egyre inkább Afrika belsejét is.

José Antonio Alveznak az volt a véleménye, hogy a keménykötésű utazók felbukkanása cseppet sem üdvös a „kereskedelem” szabadságának szempontjából. Az udsidsibeli kalmár teljesen osztotta a nézetét, s még megtoldotta azzal, hogy véleménye szerint minden betolakodót egyszerűen puskavégre kell kapni.

Itt-ott persze máris megtették ezt, de ebből az a kellemetlenség származott, hogy ha végeztek is eggyel-eggyel, még mindig elég maradt belőlük, hogy hazatérve nagy hűhót csapjanak, s - mint Alvez mondta - jócskán felnagyítsák a rabszolga-kereskedés borzalmait. Ezzel aztán még csak jobban rontják az üzletet, amely amúgy sem örvend a legjobb hírnévnek.

Az udsidsibeli kalmár mindezt kénytelen volt elismerni, s az utazók működését ő is igen károsnak nyilvánította, különösen a N'yangvé, Udsidsi, Zanzibar és a nagy tavak vidékén. Hiszen szoros egymásutánban jártak arra Speke, Grant, Livingstone, Stanley és több társuk. Valósággal elárasztják a vidéket, és mindenki meglátja: Anglia és Amerika rövidesen ráteszi az egészre a kezét.

Alvez alaposan kipanaszkodta magát üzlettársának. Mindeddig - mondta - a nyugat-afrikai tartományokat valahogyan megkímélte a sors, de az expedíciójárvány sajnos már itt is elharapózóban van. Kazonndét, igaz, még elkerülték eddig, de nem ez a helyzet Cassangéban és Bihében, ahol Alveznak ugyancsak vannak telepei. Még emlékezhetünk rá, hogyan nyilatkozott Harris Negoro előtt arról a bizonyos Cameron hadnagyról, aki elég merész volt hozzá, hogy áthatoljon Afrikán, és Zanzibarból kiindulva Angolába jusson el.

A kufárnak valóban minden oka megvolt a félelemre, hiszen tudjuk, hogy néhány évvel később elindult Cameron és Stanley, hogy az alig ismert tartományt felkutassa - az előbbi délen, az utóbbi északon -, s fényt derítettek a rabszolga-kereskedelem borzalmaira, leleplezték a külföldi ügynökök üzelmeit.

Cameron és Stanley útjáról azonban akkor még mit sem sejthetett Alvez és üzlettársa, az azonban, ami már nem volt titok előttük, s amiről néhány szót ejtettek Weldonné előtt, oly nagy jelentőségű volt, hogy az asszony tüstént elhatározta: ellenáll Negorónak, és nem teljesíti kívánságát. Ez pedig nem volt sem több, sem kevesebb, mint az, hogy David Livingstone rövidesen megérkezik Kazonndéba.

De ha Livingstone megérkezik kíséretével, úgy sem Negoro, sem Alvez nem tudja megakadályozni, hogy az angolai portugál hatóságoknál eljárjon Weldonné és családja kiszabadítása érdekében. Livingstone megérkezése nemcsak a biztos szabadulást jelenthette, hanem a mielőbbi hazajutást is, anélkül, hogy James W. Weldonnak életét kelljen veszélyeztetnie egy kevés reménnyel kecsegtető utazásban.

De vajon van-e valóban kilátás arra, hogy Livingstone belátható időn belül ideérkezik? Alighanem igen, hiszen legközelebbi tervei közé tartozott Közép-Afrika rejtelmes vidékeinek feltárása.

Nem ismeretlen előttünk az angliai Lamark grófságban fekvő Blantyre falubeli szerény teakereskedő fiának hősi élete. David Livingstone 1813. március 13-án született, a hat testvér közül ő volt a második. Teológiai és orvosi tudományai végeztével előbb a Londoni Missziós Társulatnál dolgozott, majd 1840-ben hajóra szállt a Jóreménység foka felé, azzal a szándékkal, hogy Moffat misszionárius dél-afrikai expedíciós csoportjához csatlakozik.

A Fokföldről¹ a jövendő Afrika-utazó előbb a Busmanföldre² indult, melyet ő kutatott fel elsőnek, majd visszatért Kurumanba, feleségül vette Moffat leányát, azt a bátor teremtést, aki élete végéig oly méltó társa volt férjének, majd 1843-ban megalapította a Mabotsa-völgyi missziót.

Négy esztendővel később a busmanföldi Kolobengbe tette át székhelyét, kétszázhúsz mérföldnyire Kurumantól.

Két év elteltével feleségével, három gyermekével, valamint két barátjával - Oswellal és Murrayvel - elhagyta Kolobenget, augusztus elején felfedezte a Ngami-tavat, majd a Zuga folyón leereszkedve visszatért előbbi székhelyére.

A bennszülöttek ellenséges indulata ekkor még meggátolta Livingstone-t abban, hogy túljusson a Ngami-tavon. Második kísérlete sem volt szerencsésebb. Csak a harmadikat koronázta siker. Észak felé indult el ekkor is családjával és Oswellal, s kimondhatatlan szenvedések árán, ételben-italban szűkölködve, kockára téve gyermekei életét, a Zambezi mellékfolyójának, s Chobénak mentén mégis eljutott a makalosok földjére. A makalosok törzsfőnöke Linyantiban csatlakozott hozzá. 1851-ben befejeződött a Zambezi felkutatása. Livingstone doktor visszatért hát a Fokföldre, hogy családját hazatelepítse Angliába.

A rettenthetetlen Livingstone egyedül akart most már maradni, hogy csak a maga életét tegye kockára abban a merész vállalkozásban, melyet most készített elő.

Arról volt szó, hogy a Fokföldről kiindulva északnyugati irányban keresztezze Afrikát, s végül is elérjen Luandába.

Livingstone doktor 1852. június 3-án indult útnak néhány bennszülött kíséretében. Megérkezett Kurumanba, és a Kalahári sivatag mentén haladt tovább. December 31-én elért Litubarbába, melyet éppen akkor pusztítottak el a búrok, a Becsuánaföld egykori gyarmatosítói, akik az angolok partraszállása előtt egész Fokföld urai voltak.

Livingstone 1853. január 15-én hagyta el Litubarbát. Behatolt a bamanguaták földjének szívébe, s május 23-án elért Linyantiba, ahol a makalosok ifjú fejedelme, Sekeletu, nagy tisztességgel fogadta a neves utazót.

Heves lázrohamai visszatartották itt egy ideig, s ezt az időt a vidék és a lakosság alapos tanulmányozásának szentelte. Most tapasztalta először, hogy milyen pusztítást visz végbe Afrikának ebben a részében is a rabszolga-kereskedelem.

Egy hónappal később leereszkedett a Chobé folyásának mentén, elérte a Zambezit, eljutott a Zambezi és a Leeba összefolyásáig. Az volt a szándéka, hogy ezen a vízi úton hatol el egészen a nyugati portugál birtokokig. Ennek az útnak az előkészítésére tért vissza kilenc hét után Linyantiba is.

1853. november 11-én Livingstone doktor huszonhét makalolo kíséretében elhagyta Linyantit, és december 27-én elérte a Leeba torkolatát. Ez a folyam a balondók földjéig halad, és itt befogadja a keletről érkező Makondo folyót. Első ízben történt meg, hogy fehér ember hatolt erre a vidékre.

Január 14-én Livingstone eljutott Sintének, a balondák leghatalmasabb fejedelmének székhelyére. Itt kitűnő fogadtatásban részesült, és még ugyanennek a hónapnak huszonhatodik napján továbbindult, hogy átkeljen a Leebán, és elérkezzék Katéma királyának székhelyére. Itt ismét szívesen fogadták, mégsem időzött sokáig, hanem gyorsan továbbhaladt, és február 20-án már a Dilolo-tó partján vert tábort.

Ettől az időponttól kezdve mintha minden összeesküdött volna Livingstone ellen. A nehéz terep, az egyes törzsek követelése, a bennszülöttek támadásai, útitársainak zendülése, a halálos fenyegetések, mind-mind olyan természetű nehézségek voltak, melyekkel szemben a kevésbé bátor ember feladta volna a küzdelmet. De Livingstone kitartott, és április 4-én elérte a Coango partját. Ez a széles folyam határolja keletről a portugál birtokot, és északi irányban ömlik a Zairéba.

Hat hónappal később Livingstone elért Cassangéba, ahol a rabszolga-kereskedő Alvez találkozott vele, és május 31-én megérkezett S. Paolo de Luandába. Ő volt az első fehér ember, akinek kétesztendei utazás után sikerült délről északnyugat felé áthatolnia Afrikán.

Ugyanennek az évnek szeptember 24-én David Livingstone elhagyta Luandát. A Cuanza folyó jobb partján haladt végig, elért a Lombé folyó torkolatáig, s miután útközben több rabszolgakaravánnal találkozott, újból megérkezett Cassangéba. Innen február 20-án indult tovább. Átkelt a Coangón, s Kavavánál elérte a Zambezit. Június 8-án ismét a Dilolo-tó partján volt, újra meglátogatta Sintét, leereszkedett a Zambezin, megérkezett Linyantiba, melyet 1855. november 3-án hagyott el.

Ez a második utazás, mely Livingstone-t végül is visszahozta a keleti partvidékre, valójában mintegy befejezése volt Afrika nyugat-keleti átszelésének.

Miután meglátogatta a bennszülöttek által „dörgő füst”-nek nevezett Viktória-zuhatagot, Livingstone elhagyta a Zambezit, hogy északkeleti irányban folytassa útját. Áthatolt a batokák földjén, akiket egészen lealjasít a hasis élvezete, meglátogatta a vidék hatalmas fejedelmét, Sémalembuét, átkelt a Kafuén, majd újból a Zambezi került az útjába, felkereste Mburuma királyt, megtekintette a régi portugál város, Zumbo romjait; 1856. január 17-én találkozott Mpendé törzsfőnökkel, aki éppen harcban állt a portugálokkal, s végül március 2-án elért a Zambezi partján fekvő Tetébe. Ezek voltak útjának nevezetesebb állomásai.

Április 22-én Livingstone elhagyta a gazdagságáról oly híres helységet, leereszkedett a Zambezi deltájáig, és május 20-án, négy esztendővel az után, hogy a Fokföldet elhagyta, megérkezett a folyó torkolatához, Kilimánéba. Július 12-én hajóra szállt, és tizenhat esztendei távollét után, december 22-én hazaérkezett Angliába.

A Párizsi és a Londoni Földrajzi Társaság nagydíja s fényes fogadtatás várta a híres utazót. Az ő helyében más már bizonyára azt gondolta volna, hogy ugyancsak rászolgált a pihenésre. Livingstone-nak azonban még csak eszébe sem jutott ilyesmi, és 1858. március 1-jén újból útnak indult Charles fivére, Bedinfield kapitány, Kirk és Meller orvosok, valamint Thornton és Baines kíséretében, és májusban meg is érkezett a Moçambique-csatorna partjára. A Zambezi medencéjének feltárása volt a célja.

Bizony, nem tértek vissza mindannyian ebből az utazásból.

Egy kis gőzös, a Ma-Robert várta az utazókat, hogy felfelé vigye őket a nagy folyón. Szeptember 8-án értek Tetébe. 1859. januárjában felderítették a Zambezi és bal oldali mellékfolyója, a Shire alsó folyását, áprilisban meglátogatták a Chirua-tavat, szeptember 10-én feltárták a manganjasok földjét, és felfedezték a Nyassza tavat. 1861. január 31-én Mackensie püspök és misszionáriusai csatlakoztak hozzájuk a Zambezi torkolatánál, márciusban a Pionír fedélzetén felkutatták a Ruvuma folyót; 1861 szeptemberében visszatértek a Nyassza tóhoz, és ott maradtak október végéig. 1862. január 30-án megérkezett hozzájuk Livingstone asszony és egy második gőzös, a Lady Nyassa. Íme, ezek voltak Livingstone újabb utazása első éveinek jelentősebb eseményei. Ebben az időpontban vitte el Mackensie püspököt és több misszionáriust a trópusi láz, és április 27-én Livingstone asszony is elköltözött az élők sorából.

Májusban Livingstone doktor egy második kísérletet tett a Ruvuma völgye felderítésére, s végül november utolsó napjaiban visszakanyarodott a Zambezihoz, és elindult felfelé a Shirén. 1863 áprilisában elvesztette kedves útitársát, Thorntont, visszaküldte Európába Charles fivérét és Kirk doktort, akinek egészségét aláásták a különböző trópusi betegségek, és november 10-én - most már harmadízben - viszontlátta a Nyassza tavat, melynek kiegészítette hidrográfiai térképét. Három hónappal utóbb a Zambezi torkolatánál volt, átjutott Zanzibarba, majd 1864. július 20-án - ötévi távollét után - visszaérkezett Londonba, és kiadta A Zambezi és mellékfolyóinak felkutatása című művét.

1866. január 28-án azonban már újból útban volt Zanzibar felé. Megkezdődött a negyedik utazás.

Augusztus 8-án néhány bennszülött kíséretében újra eljutott Mokalaoséba, a Nyassza tó partjára. Közben szemtanúja volt a rabszolgaügynökök szörnyű üzelmeinek. Hat héttel később kíséretének legnagyobb része megfutamodott, és visszatérve Zanzibarba, Livingstone halálának hamis hírét költötte.

Livingstone azonban nem tágított. Meg akarta látogatni a Nyassza és a Tanganyika-tó közötti területeket. December 10-én néhány bennszülött vezetésével átkelt a Luangwa folyón, és 1867. április 2-án felfedezte a Liemba-tavat. Itt egy teljes hónapig lebegett élet és halál között. Alighogy felépült, augusztus 30-án elérte a Mweru-tavat, és ennek északi partján, november 21-én feltárta Cazembé városát. Negyven napig tartózkodott itt. Ezalatt kétszer is bejárta a Mweru-tavat.

Cazembétól Livingstone észak felé tört előre, azzal a szándékkal, hogy eléri a Tanganyika-tó jelentős városát, Udsidsit. De az árvíz a nyomába szegődött, vezetői elszöktek, s így vissza kellett térnie Cazembéba. Nem sokkal ezután azonban újból elindult dél felé, és június 6-án, hat héttel később, elérte a nagy Bangweulu-tavat. Itt maradt augusztus 9-ig, amikor is újból megkísérelte, hogy elérje a Tanganyika-tavat.

Borzalmas út volt ez! 1869. január 7-e óta Livingstone doktor állapota annyira leromlott, hogy hordágyon kellett őt vinni. Februárban mégis elérte végre a tavat. Megérkezett Udsidsiba, ahol megtalált egyet-mást abból a küldeményből, amelyet a calcuttai Keleti Társaság juttatott oda számára.

Ekkor már csak egy gondolat foglalkoztatta: a Tanganyika-tavon felfelé hajózva, meg kell találnia a Nílus forrásvidékét. Szeptember 21-én Bambarréban volt, a manyuémák földjén, majd megérkezett a Lualabához, melyről már Cameron gyanította, és Stanley állapította meg végül, hogy nem más, mint a Zaire, vagyis a Kongó felső folyása. Mamohaléban Livingstone nyolcvan napig feküdt betegen. Mire ideért, három szolgája volt mindössze - a többiek meghaltak, vagy elmaradtak mellőle az úton. 1871. július 21-én végre elindult a Tanganyika-tó felé, és csak október 23-án tért vissza Udsidsiba. Addigra annyira lesoványodott, hogy olyan lett, mint egy csontváz.

Ezalatt Londonban semmit sem tudtak a nagy utazóról. Európában azt hitték, hogy talán már nem is él. Éppen ezért ő maga sem remélte már, hogy valaki a segítségére siessen.

Tizenegy nappal azután, hogy visszatért Udsidsiba, november 3-án puskalövéseket hallott, mintegy negyedmérföldnyire a tóparttól. Odasietett, s egy fehér embert talált maga előtt.

– Livingstone doktor? - köszöntötte az idegen.

– Igen, én vagyok - felelte ő, és jóakaratú mosollyal emelte meg trópusi sisakját.

Két kéz fonódott most egybe.

– Kegyes volt hozzám a sors, hogy megengedte, hogy találkozzam önnel.

– Én pedig boldog vagyok, hogy itt lehetek és üdvözölhetem önt.

Az idegen az amerikai Stanley volt, a New York Herald tudósítója, akit Bennet a lap főszerkesztője küldött ki David Livingstone felkutatására.

Stanley 1870 októberében szállt hajóra Bombayben, hogy Zanzibarba utazzék. Nagyjából követte Speke és Burton útirányát, és leírhatatlan szenvedések után, életének többszörös kockáztatásával megérkezett Udsidsiba.

A két utazó - most már inkább barát - közös expedíciót indított Észak-Tanganyikába. Hajóra szálltak, eljutottak a Magala-fokhoz, és miután alaposan felkutatták, megállapították, hogy ezt a nagy tavat a Lualaba egyik mellékfolyója duzzasztja. Ezt a tényt Cameron is leszögezte, méghozzá minden kétséget kizáróan, néhány esztendővel később. December 12-én Livingstone és új barátja visszatért Udsidsiba.

Stanley felkészült az elutazásra. December 27-én, nyolcnapos hajóút után megérkezett Livingstone-nal Urimába, majd február 23-án elérte Kuihárát.

Március 12-e volt a búcsú napja.

– Ön olyasmire vállalkozott - mondta Livingstone doktor társának -, amit kevés ember hajtott volna végre, és feladatát sokkal kitűnőbben végezte el, mint ahogy sok híres utazó elvégezte volna. Nagyon hálás vagyok önnek. Isten önnel, kedves barátom, sok szerencsét további munkájához!

– Én meg azt kívánom - mondta Stanley, és megszorította Livingstone kezét -, hogy mielőbb egészségesen térjen vissza hazájába.

Stanley kibontakozott barátja öleléséből, és elfordult, hogy kibuggyanó könnyeit leplezze.

– Isten áldja, kedves doktor... kedves... kedves barátom! - mondta egészen fátyolos hangon.

– Isten áldja! - hangzott Livingstone tompa válasza.

Stanley útnak indult, s 1872. július 12-én kikötött Marseille-ban.

Livingstone, miután egyedül maradt, folytatta kutatóútját. Még öt napig időzött Kuihárában, majd három hűséges fekete szolgája, Szuzi, Csuma és Armoda kíséretében, Jacob Wainwright és ötven málhahordó társaságában elindult a Tanganyika-tó déli vidéke felé.

Egy hónappal később a karaván elért M'urába. Szörnyű viharban utaztak, melyet a vidéken pusztító szárazság idézett elő. Megeredt az eső is, s mind nyilvánvalóbbá lett a bennszülöttek rosszindulata. A málhás állatok sorra pusztultak el a cecelegyek mérges csípésétől. 1873. január 24-én ért el a kis csapat Csitunkuéba, és április 27-én, miután keleti irányból megkerülték a Bangweulu-tavat, elindultak Csitambó falu felé.

Ez volt az a hely, ahol néhány rabszolgakufár látta a doktort, s ezt a hírt hozta meg Alveznak udsidsibeli kufár barátja is. Nagyon is alaposnak látszott az a feltevés, hogy Livingstone előbb kikutatja a tó déli részét, majd átkelve a Lualabán, nyugatnak veszi útját, hogy Közép-Afrika eddig még ismeretlen területeit is bejárja. Innen bizonyára Angolába indul, melyet a rabszolga-kereskedelem központjának tartanak, s eközben a hírhedt Kazonndét is útba fogja ejteni. Efelől nem lehetett sok kétség.

Ebbe a reménységbe kapaszkodott hát bele Weldonné. Ha valóban igaz, hogy Livingstone-t több mint két hónappal ezelőtt a Bangweulu-tónál látták, úgy június elejére könnyen megérkezhetik ide.

Ámde június 13-án, annak a napnak az előestéjén, amikor Weldonnénak át kellett adnia Negorónak a férjéhez intézett levelet, olyan hír terjedt el Kazonndéban, mely nem kis örömet szerzett Alveznak és kufártársainak.

1873. május elsejének hajnalán David Livingstone örökre lehunyta a szemét.

Kis karavánja még április 29-én elérte a tó déli részén fekvő Csitambót. Ide már hordágyon hozták a doktort. Harmincadikán egész éjszaka nyögött, majd hajnal felé elvesztette az eszméletét.

Egy óra múlva magához tért, hívatta hűséges szolgáját, orvosságot kért, majd elhaló hangon mormolta:

– Jól van, most elmehetsz...

Hajnali négy óra felé a kíséret öt tagja belépett a doktor kunyhójába.

Livingstone fejét a tenyerébe hajtva térdelt az ágya mellett.

Szuzi, a hűséges fekete szolga megérintette ujjával gazdája arcát. A test már egészen hideg volt. David Livingstone meghalt.

Kilenc hónap múlva, hűséges szolgái önfeláldozása árán, holtteste megérkezett Zanzibarba, és 1874. április 12-én a Westminster-apátságban helyezték örök nyugalomra, hazája legnagyobbjai közé.