A hangyák birodalmában

A mérsékelt égöv alatt élők el sem tudják képzelni, milyen a valódi vihar a trópusokon. Igazán különös szerencse volt, hogy Dick és társai a termeszek házában ilyen váratlan menedékhez jutottak.

Cseppek helyett valóságos csatornákban szakadt le az eső, zuhatagosan, vízesés módjára, mintha száz Niagara¹ dübörögne egyszerre, mintha egy tenger szakadt volna le a földre, amely a felhők között hullámzott. A világ képe egyszerre megváltozik; a hirtelen keletkező patakok magukkal ragadják a homokos földet, a mélyebben fekvő lankások tóvá változnak, a folyók kiöntenek, széles területen árasztják el partjaikat. A mérsékelt égöv tájékain az ilyen vihar kitombolja magát, azután rövid idő múlva fokozatosan elveszíti erejét, ám itt, az egyenlítői Afrikában néha napokon keresztül, szinte egyforma hevességgel tart. Elképzelhetetlen mennyiségű villamos energia szabadul fel, s azt hihetni, hogy a vízözön korának égi katasztrófája indult el.

Mily szerencséjük, hogy a hangyaház fala oly erős, még ezzel a szörnyű záporral is dacol; még a hódítók víz alatti palotái sem lehetnének szárazabbak. A vihar tombol a fejük fölött, de egy cseppnyi nedvesség sem szivárog át a termeszhajlék falán.

Dick Sand és társai igyekeztek megbarátkozni a szokatlan környezettel: lámpát gyújtottak, mely nagyjából megvilágította a termeszházat. A kúp formájú „épület” belülről legalább négy méter magas lehetett, körülbelül ugyanilyen széles alul, s aztán cukorsüveg módjára keskenyedett. A fal vastagsága harmadméternyi volt, s valósággal emeletekre volt osztva. Bármennyire is csodálatos e cseppnyi teremtmények építő művészete, az afrikai utazók oly sokat látnak belőlük, hogy fel sem kelti csodálatukat. Számtalanszor bennszülött falunak hitték messziről e „településeket”; maga Livingstone olyan termeszházakat látott, amelyek a hét méter magasságot is elérték, sőt Cameron megfigyelt olyan óriási házakat, melyek - hasonlóan valamilyen óriási székesegyház kisebb harangtornyaihoz - tizenöt-húsz méter magasba nyúltak hatalmas törzsükkel.

Vajon miféle hangyafaj az, amelyik ezeket a házakat összetapasztja?

– Ezek a *harcos termesz*ek - mondta minden habozás nélkül Benedek bácsi, mihelyt megvizsgálhatta alkalmi menedékük szerkezetét.

Mintha vöröses agyagból épült volna, olyan volt a fala. Ha az építmény színe szürkés, akkor a „harapós” vagy „kegyetlen” hangya az épület alkotója. A belső térség, ahol a kis társaság elhelyezkedett, emeletszerűen tagolva volt; az „emeleteken” egy közepes termetű ember guggolva el tudott helyezkedni. És így, míg Dick, Tom és Hercules a „földszinten” maradtak, a többiek sorban elfoglalták az „emeleteket”.

– Barátaim - mondta most Dick két társának -, úgy érzem, hogy a föld kezd átnedvesedni; azt hiszem, fel kellene tölteni a ház alját, hogy megmentsük az összedőléstől. De vigyázzunk, nehogy elfalazzuk a szellőzőlyukat. Nincs semmi kedvem megfulladni a termeszházban!

– Hiszen csak egy éjszakát töltünk itt - válaszolt az öreg Tom.

– Igazán ránk fér egy nyugodt éjszaka. Tíz nap óta nem volt fedél a fejünk felett.

– Igen, tíz nap óta... - visszhangzott Tom szava.

– Talán okos lenne - folytatta Dick -, ha itt, ebben a biztos menedékben huszonnégy óráig pihennénk. Közben én elmennék, és megpróbálnám felderíteni a folyót, amely nem lehet innen nagyon messzire. Talán mindaddig, amíg sikerül egy tutajt összeszerelnünk, okosabb lenne itt maradni, ebben a kúpban. Itt nem tehet kárt bennünk a vihar, ha megerősítjük az alapzatot.

Azonnal nekiláttak, hogy végrehajtsák Dick utasításait. Hercules szekercéjével valósággal lehámozta a belső réteget, mely aránylag a legfrissebb volt. Ezzel kitapasztották hajlékuk alját, mely már kezdett felfakadozni a nedvességtől, viszont ügyeltek arra, hogy a szelelőn át elegendő friss levegőt kapjanak.

Most látták, mily szerencse, hogy a termeszek elhagyták hajlékukat. Mi lett volna, ha meg kell osztaniuk az éjszakát a milliónyi rovarral? De vajon rég történt, hogy kiürítették e hatalmas vázat, vagy csak rövid idővel ezelőtt? Valóban nem volt érdektelen számukra, hogy tisztázzák ezt a kérdést.

Itt már Benedek bácsi látott neki a vizsgálódásnak, s nem csekély csodálatára azt kellett megállapítania, hogy bizony nemrég történhetett csak a hangyák sereges kivonulása.

Benedek bácsi leereszkedett a kúp alsó részébe, s a kis lámpa világánál vizsgálgatni kezdte a termeszház legtitkosabb eresztékeit. Itt sikerült is felfedeznie a „közraktárakat”, azokat a gyűjtőhelyeket, ahol a hangyák felhalmozzák tartalék élelmüket.

Külön vájatok voltak ezek, nem messze a királyi cellától. Benedek bácsi ezekben a parányi raktárakban egyes növények még meg nem keményedett, gumis oldatára talált: ez volt a bizonyítéka annak, hogy a termeszek nemrég hagyták el házukat.

– Nem... ezerszer nem... - mondta a különös tudós, mintha önmagához beszélne - bizonyos, hogy a hangyaházat csak nemrég hagyták el lakói.

– Akár rég, akár nemrég, Benedek bácsi - mondta Dick -, egy a lényeges, hogy nincsenek itt a termeszek, és hogy mi könnyen el tudtuk foglalni hajlékukat.

– Mindenesetre - tűnődött Benedek bácsi - érdekes lenne tudni, mi történhetett. Tegnap reggel még itt lehettek, ezt bizonyítja ez a nyúlós, erjedésben levő anyag... s estére már kiürült.

– Mit tud ebből következtetni, Benedek bácsi? - kérdezte most Dick.

– Talán előérzetükre... valamilyen titkos megérzésre kell gondolnom, mely őket hajlékuk elhagyására késztette... Mert nézd, nemcsak hogy egy hangyát nem láthatsz sehol, de oly nagy volt az óvatosságuk, hogy tojásaikat is mind elvitték magukkal, kerestem, de egyet sem találtam. Egészen bizonyos, hogy valamilyen veszély érzete lehetett, ami kihajtotta őket innen.

– Csak nem érezték meg, hogy mi meg fogjuk rohanni őket? - nevetett Hercules.

– Ugyan! - gondolkozott el Benedek bácsi, akit meglepett a derék fekete megállapítása. - Nézd csak, nézd... Hercules azt hiszi, hogy ő valóban félelmetes ellenségszámba mehetett volna az egész rajjal szemben? Hiszen egy ilyen emberrel néhány ezer termesz könnyen elboldogul, ha teszem azt, már halottan fekszik... Gyorsan letisztítják a csontvázát.

– Ha halott vagyok, akkor lehet - tiltakozott Hercules -, de amíg élek, addig mindnyájukat összetiporhatom.

– Összetaposhatsz, igen, százezret, félmilliót, egymilliót is belőlük, de tehetetlen vagy, mondjuk, egymilliárdnyival szemben... igen egymilliárd felfalhatja Herculest is, akár élő, akár halott.

Benedek bácsi szava nem tévesztette el egészen a hatását. Míg ő magyarázott, Dick gondolataiba mélyedt. Bizonyos, hogy a tudós jobban ismerhette a termeszek életét, mint bárki közülük. Ha való, hogy titkos ösztön kergette ki innen ezeket a kis állatokat, akkor fontolóra kell venni azt a veszélylehetőséget, melyet elkerülni igyekeztek azzal, hogy itt hagyták hajlékukat.

De mivel nem is gondolhattak arra, hogy a vihar alatt újból elhagyják alkalmi menedéküket, Dick megelégedett azzal, hogy ezt mondja Benedek bácsinak:

– Most ne arra gondoljunk, hogy a termeszek itt hagyták éléstárukat, inkább arra, hogy mi meg magunkkal hoztuk a mienket. Ideje, hogy vacsorázzunk, s holnap, ha javul az idő, meglátjuk, mihez kezdünk.

Akármilyen fáradtak voltak, éhségük azért nem múlt el. Még két napra való konzervük volt, így lecsillapíthatták étvágyukat. Szerencsére a kétszersült nem nedvesedett át, s nemsokára ott ropogott Dick egészséges fogai között, nem is beszélve Herculesről, akinek irtózatos állkapcsa, mint egy malom, úgy őrölte a harapásokat.

Csak Weldonné volt étvágytalan, hiába kérlelte Dick, alig nyúlt ételhez. Úgy látszott, mintha ez a bátor asszony még aggódóbb lenne, mint hosszú útjuk alatt bármikor. Szerencsére a kis Jack a javulás útján volt, nem tért vissza a láza, s most egészségesen szunnyadt a leterített ruhacsomón.

Benedek bácsinak is bezzeg megjött az étvágya, nem mintha túlságosan törődött volna a harapnivalóval, hanem ki akarta használni az alkalmat, hogy előadást tarthat a hangyák életéről.

– Hát igen - kezdett hozzá, kevéssé törődve azzal, vajon érdekel-e valakit mondanivalója -, ezek a csodálatos kis állatok tulajdonképpen öt osztályba sorozhatók, s persze sokat tudnék mindegyikről mesélni, de mi most csak a termeszek osztályával foglalkozzunk.

Dick feszülten figyelt: a termesz szó újból felébresztette benne azt a bizonyosságot, hogy Afrika földjén állnak...

– A termeszek között is persze - folytatta a tudós - számtalan válfajt találhatnánk. De beszéljünk azokról, amelyek ezt a házat építették. Ezek az úgynevezett harcos termeszek... Valóban, Hercules és egy törpe között kisebb a különbség, mint egy nagy és egy kis hangya között. A munkás hangyák átlagos hossza öt milliméter, a harcosoké ennek a kétszerese. A hímek és nőstények viszont húsz milliméterre is megnőnek, s vannak olyanok is, amelyeket *sirafu*nak hívnak: ezeknél a fej nagyobb, mint a törzs... valóságos szörnyei a rovarvilágnak, olyanok, mint a halak között a cápa.

– És hol lehet látni ilyen sirafukat? - kérdezte Dick.

– Hát... Afrikában, mégpedig a középső és déli részeken. Mert bizony, a hangyák valódi hazája Afrika. Csak el kell olvasni, mit ír róluk Livingstone utolsó írásában, melyet Stanley hozott haza. A tudós doktor elég szerencsés volt, hogy valóságos homéroszi küzdelem² tanúja lehetett fekete és vörös hangyák hadseregei között. A vörös hangyák, melyeket a bennszülöttek sirafunak neveznek, mint írja, győzelmet arattak, s a másik had a csunguk megfutamodtak, folytonos viaskodásban, úgyhogy magukkal vitték tojásaikat s a fiatalokat is. Soha sehol, írja Livingstone, ilyen küzdelmet nem lehetett volna látni az állatok világában, de még talán az emberek világában sem. Hatalmas rágójukkal, mely elbánik a legkeményebb gyökérrel is, támadnak áldozatukra. Tudjuk, hogy még maguk az elefántok is megfutamodnak ezektől a hangyáktól, ha harcra kerül közöttük a sor. Semmi sem állhat nekik ellen: a fák koronájáig kúsznak fel, folyókon kelnek át úgy, hogy saját testükből hidat alkotnak, melyen a többiek is továbbjutnak... Egy francia utazó, Du Chaillu, két órán keresztül figyelte egy hangyahadsereg szakadatlan vonulását, pedig éppen elég gyorsan özönlöttek. De miért csodálkoznánk nagy számukon, ha elgondoljuk, milyen elképesztően szaporák ezek a kis állatok... egy nőstény hatvanezer tojást tud rakni egyetlen nap alatt. Így lehetséges, hogy a hangya kitűnő ételül szolgál a bennszülötteknek, akiknél a pirított termesz valóságos ínyencfalatnak számít.

– Benedek úr megkóstolta? - kérdezte több tisztelettel Hercules.

– Nem, még soha. De meg fogom kóstolni - mondta a tudós.

– Aztán hol?

– Itt!

– De mi nem vagyunk Afrikában - mondta épp elég élénken Tom.

– Nem... persze, nem... viszont mégiscsak azt mondhatom, hogy harcos termeszeket eddig kizárólag Afrikában fedeztek fel és örökítettek meg az utazók. Most már legalább láthatjuk, milyen jó megfigyelők az Afrika-kutatók. De mi ez ahhoz képest, hogy én cecelegyet találtam Amerikában! S én láttam meg elsőnek a harcos termeszek hajlékát is az Újvilágban. Micsoda szenzációt kelt majd az európai tudósok körében, ha megjelenik erről a könyvem... oldalnyi képmellékletekkel...

Bizonyos, hogy a szomorú valóság felismerésére még nem volt elég érett Benedek bácsi koponyája. Tomot és Dicket kivéve mindnyájuknak meg kellett őrizniük hiedelmüket, hogy arra a földrészre kerültek, amelyen a valóságban nem voltak. Micsoda eseményeknek kellett hát bekövetkezniük, hogy kivessék őket tévedésükből?

Körülbelül este kilenc óra lehetett. Míg Benedek bácsi hosszan beszélt, észrevette, hogy néhányan már el is szunnyadtak bogarászati előadása alatt. Mindegy volt, tulajdonképpen önmagának beszélt. Csak Dick ült mozdulatlanul, távol attól, hogy álom jöjjön a szemére. Így hát Benedek bácsi is lassanként megadta magát, felhúzódott a felső emeletre, melyet már jó előre kiválasztott magának.

A kúp belsejében némaság honolt, éles ellentétben a külső világgal, melyet égzengéssel és záporzajjal telített meg a vihar. Semmi sem mutatott arra, hogy végéhez közeledik az égiháború. A lámpát is kioltották, a termeszházban tökéletes csend lett.

Mindenki aludt, csak Dick szemére nem jött álom, pedig elcsigázott testének nagyon is szüksége lett volna pihenésre. Arra gondolt, hogyan menthetné meg útitársait. A Pilgrim katasztrófája még nem jelentette megpróbáltatásuk végét, számítaniuk kellett a bennszülöttek támadására is.

Hogyan lehetne elkerülni a sok-sok veszedelmet addig is, amíg valahogy eljutnak a tengerpartig? Egy bizonyos: Harris és Negoro nem azért csalták be őket száz mérföldnyire Afrika belsejébe, hogy feladják titkos tervüket, mellyel mindannyiukat hatalmukba akarják keríteni. De vajon miért gyűlöli őket ez a gonosz portugál? Egymás után idézte emlékezetébe a Pilgrim eseményeit, a találkozást a Waldeck roncsával, a négerek megmentését, a bálnavadászatot, Hull kapitány és legénysége pusztulását...

Így lett Dick tizenöt éves korában egy hajónak a kapitánya, melynek sebességmérője és delejtűje nemsokára Negoro bűnös üzelmeinek szolgálatába került. Miért is nem váltotta valóra fenyegetését, amikor revolverrel állt a szakács elé? Ha akkor golyót röpített volna a koponyájába, mennyi szerencsétlenségnek elejét vehette volna!

Lassanként Harris árulása is világosabbá lett előtte. Ahogy a mesebeli Bolívia átalakult a szörnyű valóság Angolájává, mérges levegőjével, vadállataival s még kegyetlenebb lakóival, Dick tisztán látta, mit akart Harris, amikor ide vezette őket. Hogyan is menekülhetne el a hajótöröttek kis csapata a két gonosztevő elől? Hogyan is juthatna vissza a tengerparthoz? Vajon a folyó, melyet oly sóváran keres, elviszi-e őket a kívánt célhoz? Mindenesetre jobb volt nem kételkedni, hiszen annyit már úgyis tudott, hogy egyikük sem lenne képes még egyszer megtenni száz mérföldet gyalog az őserdőn keresztül. „Csupán az az egy szerencse, hogy Weldonné nem sejt semmit - gondolta. - Csak én és Tom értettük meg a valót: azt, hogy Afrika partjaira vetődtünk, s hogy Harris Angola belsejébe csalt bennünket.”

Egyszerre csak gyöngéd kéz ereszkedett a fiú vállára, s szelíd hang súgta a fülébe:

– Kedves fiam, én mindent tudok... Bízzunk a gondviselésben...