– Xirdal Zephyrin!... micsoda eredeti fickó! - mondták az emberek, ha szó esett róla.

Valóban, Xirdal Zephyrin testben és lélekben egyformán rendkívüli személyiség volt.

Hosszú, lötyögő test, olyan inggel, amelynek gallérja volt ugyan néha, de kézelője sohasem, dugóhúzószerű nadrág, mellény, amelyen három gomb közül kettő okvetlenül hiányzott, bő kabát, mindenféle tárggyal teletömött zsebekkel, s mindez meglehetősen piszkos, és különböző rend ruhákból találomra összeválogatva... ez volt Xirdal Zephyrin általános bonctani leírása, és ez volt az elegancia fogalma az ő szemében. A boltozatszerűen meggörbült vállából két, méter hosszú kar lógott alá, végükön óriási, szőrös kezekkel, amiket különben nagyon ügyesen tudott felhasználni a tulajdonosuk, de szappannal csak határozatlan időközökben hozott érintkezésbe.

Ha a fejét az általános divat szerint a nyakán is hordta, ez csak azért volt, mert másképp nem lehetett. Az eredeti alak azonban kárpótlást nyújtott ezért a normális dologért azzal, hogy olyan arcot bocsátott a nyilvános megbotránkozás számára, amelynek a csúnyasága valóban a lehetetlenséggel volt határos. Az arcának minden alkatrésze bántó és egymásnak ellentmondó volt, de azért érdekes. Nagy, négyszögletes áll, széles száj húsos ajkakkal, tömpe orr, rosszul kerekített fülek, amelyek mintha iszonyodva akarnának elszakadni a koponyától... mindez csak nagyon távolról emlékeztetett Antonius szépségére. A homloka azonban nagyszerű volt. Csodálatosan nemes vonásaival úgy ült az arcon, mint egy templom a dombon. Aki megnézte, az még jobban meglepődött a hatalmas homloka alatt levő nagy, szúrós szemén, amely egyszer csodálatos értelmességet, máskor határozott bárgyúságot sugárzott ki.

Szellemileg sem különbözött kisebb mértékben a kortársai közönségességétől.

Irtózván minden rendszeres tanulástól, már kora ifjúságában elhatározta, hogy maga képezi ki magát, s szülei kénytelenek voltak engedni törhetetlen akaratának. S a következmények nem is lettek rosszak. Abban a korban, mikor az emberek még rendszerint az alsóbb osztályok padjaiban ülnek, Xirdal Zephyrin - ahogy ő mondta, tréfából - egymásután jelentkezett a felsőbb osztályok vizsgáira, és fényesen le is tette őket.

Alig érte el ezeket a sikereket, már el is felejtette őket. Az iskolák egymás után törölték ki a vizsgázók listájából, s nem is látták őt többé.

Szüleinek elhalálozása tizennyolc esztendős korában a maga urává tette évi tizenötezer frank évjáradékkal. Xirdal Zephyrin ekkor habozás nélkül teljhatalmat adott gyámjának és keresztapjának, Robert Lecoeur bankárnak, akit gyermekkori szokása szerint bácsinak nevezett, s aztán minden gondot lerázva magáról, beköltözött Párizsban a rue Cassette egy házának hatodik emeletén bérelt kétszobás lakásába.

Itt lakott aztán még harmincegy esztendős korában is.

Amióta azonban otthonosan letelepedett ebben a lakásban, a helyiségek nem tágultak, bármily nagymértékben szaporodtak is azok a dolgok, amiket itt felhalmozott. Tarka összevisszaságban hevertek a gépmodellek, elektromos elemek, dinamók, optikai műszerek, retorták és a legkülönbözőbb készülékek. Füzetek, könyvek, papirosok egész piramisokban nyúltak a padlótól a mennyezetig, s az egyetlen szék és az asztal is tele volt velük, úgyhogy észre sem vett nívókülönbséget a szék és asztal között, ha odaült írni. Csak ha nagyon terhére voltak a régi papirosok, segített a kényelmetlenségen. Egyetlen kézmozdulattal lesepert az asztalról egy csomót, s aztán nyugodtan ült a most már teljes rendben lévő asztalhoz, mert semmi sem hevert már rajta, amíg aztán újabb áradat el nem öntötte.

Mit csinált tulajdonképpen Xirdal Zephyrin?

Nem lehet eltagadni, hogy elsősorban ábrándozásaival foglalkozott, s szívta pipájából a jó dohányt. Időnként azonban, nagyon szabálytalan időközökben, komoly gondolatai is voltak. Ha például rendet csinált a maga módja szerint az asztalon, azaz tisztára söpörte egyik kezével, akkor nekiült, és nem kelt fel addig, amíg a kitűzött munkáját el nem végezte, akár negyven percig, akár negyven óráig tartott az. Amikor odatette a pontot a végére, az utolsó lap papirost, amelyen a vizsgálódásainak eredményét foglalta össze, s amely majd újabb papíroszlop alapját fogja képezni, otthagyta az asztalon, hogy majd máskor, a legközelebbi munkadüh alkalmával ugyanúgy leseperje onnan, mint az előbbieket.

Ezeknél a szabálytalan időközökben ismétlődő munkakríziseknél mindenfajta dolgokkal foglalkozott egy keveset. A magasabb matematika, a fizika, kémia, élettan, bölcsészet, a tiszta és alkalmazott tudományok egymás után mind felkeltették érdeklődését. S bármilyen problémáról volt is szó, egyforma buzgalommal feküdt neki, mondhatjuk, igazi dühvel, és addig nem nyugodott meg, amíg...

Nos, igen, amíg nem jött egy újabb ötlete, amely aztán ugyanoly hatalmasan lekötötte. Így aztán megtörténhetett a fantasztikus vakbuzgóval, hogy a második csillogó pillangó üldözésében a puszta ábrándképekbe tévedt el, s az újabb álom kábulatában tökéletesen megfeledkezett az előbbiről.

A mostani esetben azonban nem így volt. Amikor véletlenül ismét kezébe akadt a félbemaradt munka, újabb szenvedéllyel látott ismét hozzá, és sikerült is neki, ha ugyan két-háromszori folytatásra is, de végül mégiscsak befejezni a megkezdett dolgot.

Hány szellemes és mély gondolat, mennyi döntő fontosságú megjegyzés az egzakt és kísérleti tudományok legnehezebb problémáira, hány gyakorlati találmány szunnyadt itt a papírok tömkelegében, miben Xirdal Zephyrin becsmérlően gázolgatott. Sohasem gondolt arra, hogy hasznot húzzon ezekből a kincsekből, kivéve, ha egyik-másik barátja véletlenül panaszkodott neki valamilyen munkájának az eredménytelensége miatt.

– Várj csak - mondta ilyenkor Xirdal -, erről a dologról kell itt lenni valaminek.

Egyidejűleg már ki is nyújtotta a kezét, s csodálatos ösztönnel húzta ki az ezernyi apróbb nagyobb papírszeletből azt, amelyik az illető témára vonatkozó vizsgálatait tartalmazta, s habozás nélkül átnyújtotta a barátjának azzal a felhatalmazással, hogy úgy használja fel azt, ahogyan akarja. Még csak nem is gondolt arra, hogy ezzel a cselekedetével tulajdonképpen magamagát károsítja meg.

Pénz? Mit törődött ő a pénzzel? Ha pénzre volt szüksége, egyszerűen elment keresztapjához Robert Lecoeur úrhoz. Habár már nem volt a gyámja, továbbra is a bankárja maradt és biztos volt, hogy minden látogatása után megfelelő összeggel ellátva jön el tőle, amíg a bácsijánál levő vagyona teljesen el nem fogy. Amióta a rue Cassetten lakott, minden a legnagyobb megelégedésére folyt ebben a pontban is. Igazi boldogság, ha nem is az egyedüli: mindig új vágyakat tűzni ki magának s azokat el is érni. Xirdal Zephyrin minden gond nélkül élt és valóban tökéletesen boldog is volt.

Május 10-én ez a fiatal szerencsés ifjú kényelmesen ült egyetlen székén és különösen ízletes dohányt füstölt pipájából, lábát néhány centiméterrel a fejénél magasabban az ablakpárkányra téve és azzal szórakozott, hogy megfejtette a piszkos újságpapíron talált rejtvényeket, miben a boltban csomagolták az ennivalóját. Mikor ezt a munkát elvégezte és sikerrel megfejtette az összes rejtvényt, az újságpapírt elhajította a többi szemét közé, s bal kezével hanyagul hátra nyúlt az asztal felé, abban a vak reményben, hogy valami olvasnivaló akad a kezébe.

A balkéz egy csomó felbontatlan újságot talált meg. Xirdal Zephyrin találomra kivett egyet közülük, amely a „Journal” egyik, nyolcnapos számának bizonyult. Az, hogy régi volt, nem riasztotta el őt, mert úgyszólván téren és időn kívül élt.

Egy pillantást vetett az első oldalra, de természetesen nem olvasta el. Éppúgy átlapozta a második és a többi oldalt az utolsóig, amelyen különösen a hirdetések érdekelték. Mikor aztán azt hitte, hogy egy következő oldalra lapoz, minden szándékosság ellenére ismét az első oldalt kapta szeme elé.

Semmire sem gondolva, tekintett rá az egyik cikkre, s nagy pupillájából hirtelen az értelem kezdett elősugározni, élénk ellentétben azzal a gondolattalansággal, amiben eddig volt.

A sugár erősebb lett, lánggá változott, amint egyfolytában végigolvasta a cikket.

– Hopp!... Hopp!... Hopp! - mormogta három különböző hangnemben, és Xirdal Zephyrin indíttatva érezte magát még egyszer elolvasni a cikket.

A szobájának magányában régtől fogva megszokta, hogy hangosan beszéljen önmagával és méghozzá többes számban, mindenesetre azért, hogy mintegy maga elé képzelje az ajkain csüggő hallgatóságot, amely elég nagy volt, mert magában foglalta azt a kört, amelyet Xirdal Zephyrin soha nem létezett és soha nem remélhető tanítványai, tisztelői és barátai alkottak.

Most azonban nem volt oly beszédes, hanem megelégedett ezzel a háromszoros hoppal. A Journal cikke hatalmas érdeklődést keltett benne és némán olvasta tovább.

Mit olvasott oly szorgalmasan és buzgón?

Utolsónak a Föld valamennyi lakója között, most szerzett tudomást végre ő is a whastoni tűzgolyóról és egyidejűleg annak rendkívüli mivoltáról. S most is, oly későn, csak a puszta véletlen juttatta kezébe azt a cikket, amely a mesés aranygolyóról szólt.

– Szép kis komédia! - jelentette ki az olvasás után.

Pár pillanatra még elmerült a gondolataiban, aztán levette lábát az ablakpárkányról és az asztalhoz ment. A munkakedve kezdett felébredni.

Minden hosszabb keresgélés nélkül megtalálta az újságok közt azt a tudományos folyóiratot, amit akart és felszakította a keresztkötést. A folyóirat magától azon a helyen nyílt ki, ami most érdekelte.

A tudományos folyóiratoknak jogukban áll műszakiasabbnak lenni, mint a napilapok. Ez sem volt kivétel. Megvoltak benne többoldalnyi ábra és egyenlet kíséretében a meteor pályaelemei, a sebessége, térfogata, tömege.

Xirdal Zephyrin minden fáradság nélkül fogyasztotta el ezt a szellemi táplálékot, amely más számára elég nehezen lett volna megemészthető, s aztán egy pillantást vetvén az égre, meggyőződött arról, hogy a legkisebb felhő sem zavarja meg a kékségét.

– Nos... majd meglátjuk! - mormogta, s a türelmetlen keze már papírra vetett néhány futólagos számítást.

Azután a karját az egyik sarokban felhalmozott papírok alá dugta, s a halmot azzal az ügyességgel nyomta át a másik sarokba, amit csak hosszú gyakorlat útján szerezhetett meg.

– Igazán csodálatos, milyen szigorú rendet tudok tartani! - mondta látható elégedettséggel, mikor megállapította, hogy a mozdulata után a várakozásának megfelelően egy régi csillagászati távcső lett láthatóvá, amit annyira belepett a por, mint a száz év óta pincében fekvő borospalackot.

Pár másodpercnyi munka kellett hozzá, s a távcső az ablakra volt szerelve, s az égnek ama pontjára irányítva, amit a számításai szerint át kellett kutatni.

– Úgy van! - mondta pár percnyi megfigyelés után.

Újabb pár perc múlva elhatározottan fogta kézbe a kalapját, lement a hatemeletnyi lépcsőn és a rue Dronot felé tartott, ahol Lecoeur bankár lakott, mint az utca jogos büszkesége.

Xirdal Zephyrin csak egyetlen módját ismerte a közlekedésnek, Omnibuszt, villamost vagy kocsit sohasem használt. Akármilyen messzire is esett a célja, mindenkor gyalog vágott neki az útnak.

Azonban még ebben a legközönségesebb és általánosan űzött sportban is eredeti volt. Lesütött szemmel, széles vállait jobbról-balra és ellenkező irányban ringatva robogott végig a városon, mintha sivatagban bandukolna. Egyforma nemtörődömséggel hagyta figyelmen kívül a kocsikat és a járókelőket. Csak úgy zuhogott rá útközben a „Vigyázzon!”, „Ügyeljen!”, „Marha!”, amivel a járókelők tisztelték meg, kiket gorombán oldalba lökött, vagy akiknek jól rálépett a tyúkszemükre. S hány komisz káromkodást eresztettek el számára a kocsisok, akiknek vissza kellett rántaniuk a lovakat, hogy ne kerüljenek pellengérre az újságok hírrovatában és Xirdal Zephyrint ne sajnálják meg az emberek, mint „ártatlan áldozatot”.

Ő azonban nem törődött semmivel sem. Nem hallott semmit a szitkozódás hangversenyéből, amely úgy vonult utána, mint a tovahaladó hajó után a barázda és zavartalanul folytatta útját nagy, mindig egyforma léptekkel.

Húsz perc elég volt hozzá, hogy elérjen a rue Dronotra a Lecoeur bankházig.

– Itt van a bácsi? - kérdezte a hivatalnoktól, aki felemelkedett ültéből, amint belépett.

– Igen, Xirdal úr.

– Talán egyedül is van?

Xirdal Zephyrin benyitott a kipárnázott ajtón és belépett a bankár szobájába.

– Nini! Te vagy az? - kérdezte Lecoeur úr gépiesen, amikor az öccsét meglátta.

– Mivel itt vagyok és ragyogok - felelte Xirdal Zephyrin -, azt mondhatnám, hogy ez a kérdés meglehetősen felesleges volt és felelet nem is kell rá.

Lecoeur már jól ismerte keresztfiának bogarait, akit egyébként kissé hóbortosnak, de azért bizonyos tekintetben zseniálisnak tartott és szívből nevetni kezdett a feleleten.

– Igen, úgy van - helyeselt jókedvűen -, de azért egy szimpla „igen” sokkal rövidebb lett volna. Szabad kérdeznem, hogy mi a jövetelednek a célja?

– Szabad, mert...

– Elég - szakította félbe Lecoeur. - A második kérdésem is olyan felesleges, mint az első, mert a hosszú tapasztalat megtanított rá, hogy csak akkor látlak, ha pénzre van szükséged.

– Hiszen a bankárom a bácsi - mondta Xirdal Zephyrin.

– Igen, a bankárod vagyok, de te a legkülönösebb fél vagy. Megengeded, hogy ebben a tárgyban tanácsot adjak neked?

– Hogyne, ha az élvezetet nyújt önnek.

– A tanácsom az, hogy legyél már egy kissé kevésbé gazdaságos. Gondolj arra, hogy a szüleid tizenötezer frank évjáradékot hagytak rád és te alig tudsz négyezret elkölteni egy évben.

– Annyi baj legyen! - szólt Xirdal, mintha meglepődött volna, habár már legalább hússzor hallotta.

– Igen, úgy van, a kamataid egyre szaporodnak. Habár nem tudom, hogy hogyan áll a számlád nálam, de százezer frankkal mindenesetre megnövekedett a vagyonod. Mi legyen ezzel a sok pénzzel?

– Hm, egyszer majd gondolkodom erről a kérdésről is - szólt Xirdal Zephyrin a legkomolyabb ábrázattal -, különben, ha terhére van a pénz, azon könnyen segíthet.

– Hogyan?

– Adja ki.

– Hová? Mire?

– Az már mindegy. Azon már igazán nem fogom törni a fejemet.

A bankár vállat vont.

– Nos röviden, mennyit akarsz most? Kétszáz frankot, mint mindig.

– Nem, tízezer frankot - felelt Xirdal Zephyrin.

– Tízezer frankot! - ismételte csodálkozva Lecoeur úr. - Az ördögbe is, ez újság. Mit akarsz kezdeni a tízezer frankkal?

– Utazni akarok.

– Nagyszerű gondolat. És hová?

– Azt még nem tudom.

Lecoeur vidáman és gúnyosan nézett keresztfiára és ügyfelére.

– Biztosan szép helyre mész - mondta komolyan. - Itt a tízezer frankod. Egyebet nem akarsz?

– De igen - válaszolt Xirdal Zephyrin. - Egy darab földre is szükségem van.

– Micsoda? Egy darab földre? - csodálkozott Lecoeur, aki, mint mondják egyik csodálkozásból a másikba esett. - Milyen föld legyen az?

– Az már teljesen mindegy. Két-három négyzetkilométerre van szükségem.

– Nem is rossz - mondta Lecoeur, s aztán tréfásan tette hozzá: - Talán a Boulevard des Italiensen?

– Nem - válaszolt Xirdal Zephyrin - semmi esetre sem Franciaországban.

– Akkor hát hol?... Beszélj!

– Azt bizony még magam sem tudom - mondta még egyszer Xirdal anélkül, hogy kijött volna a sodrából.

Lecoeur úr csak nehezen tudta visszafojtani a nevetését.

– Nos, akkor legalább még szabadabb tér van a választásodra - jegyezte meg gúnyosan. - De mondd csak, Zephyrin, nincs valami bajod ebben a pillanatban?... Mert ez valóban bolond dolognak látszik.

– Üzletről van szó - jelentette ki Xirdal Zephyrin, miközben homloka ráncokat öltött.

– Üzletről? - kiáltott fel csodálkozva Lecoeur.

Valóban meglepő is volt, hogy ez az ábrándos bolond egyszerre üzletről beszél.

– Igen - erősítette Xirdal Zephyrin.

– Jelentékeny üzletről?

– Bah! - szólt fitymálva a keresztfia. - Csak egy öt-hatezer milliárdos üzletről.

Lecoeur úr most igazán megrökönyödve nézett az ügyfelére. Ha nem tréfált, akkor határozottan bolondnak kellett lennie.

– Mit mondasz? - kérdezte aggódva.

– Igen, öt-hatezer milliárdról - ismételte egészen hanyagul Xirdal Zephyrin.

– Mondd Zephyrin, józan vagy? - szólt Lecoeur. - Nem tudod, hogy az egész földön nincs annyi arany, mint ennek az összegnek az egy tizedrésze?

– A földön?... Ott lehet - mondta Xirdal - de másutt.

– Másutt?...

– Igen, négyszáz kilométernyire innen, egyenesen fölfelé.

A bankár agyában most hirtelen világosság támadt. Mint mindenki, úgy ő is tudott az újságokból a meteorról, amelyek már régóta tárgyalták ezt a témát és sejtette, hogy erről van szó. Úgy is volt.

– A tűzgolyóra gondolsz? - kérdezte dadogva, akarata ellenére elsápadva.

– Természetesen - szólt hanyagul Xirdal.

Ha nem a keresztfia beszélt volna így előtte, akkor Lecoeur úr kétségtelenül azonnal kidobatta volna. A bankár percei sokkal drágábbak, semhogy akármelyik bolond fecsegését meghallgathassa. Xirdal Zephyrin azonban nem volt „akármelyik”. Azt ugyan sajnos nem lehetett tagadni, hogy egy kereke hiányzott, de azért a koponyájában zseniális agyvelő székelt, amely számára a priori semmi sem látszott lehetetlennek.

– Ahá, tehát a tűzgolyót, amint mondani szokás, le akarod kapcsolni? - kérdezte Lecoeur erősen szeme közé nézve a keresztfiának.

– Igen, miért ne? Mi különös van ebben?

– Csakhogy a tűzgolyó, mint magad mondod, négyszáz kilométernyire lebeg a Föld fölött. Csak nem gondolsz arra, hogy utána mész?

– Erre nincs is szükség, ha leesésre kényszeríthetem.

– Van erre eszköz?...

– Nekem már megvan és ez mindent megmond.

– Neked megvan! Neked megvan!... De hát hogyan akarsz hatni erre az oly távolságban levő testre?... Hol találsz arra megfelelő támaszpontot? És milyen erővel akarsz dolgozni?

– Nagyon soká tartana, ha röviden megmagyaráznám ezt magának és azonfelül felesleges is lenne, mert úgysem értene meg belőle semmit sem.

– Nagyon kedves vagy! - köszönte meg a bókot Lecoeur anélkül, hogy haragudott volna érte.

A nógatásra keresztfia mégis belebocsátkozott a rövid felvilágosítás megadásába. Ennek a csodálatos történetnek a szerzője még rövidebbre fogta ezt a magyarázatot, azzal a megjegyzéssel, hogy a merész számítások és tervek iránt való ismert előszeretete ellenére sem tenné magáévá minden tekintetben ezeket az érdekes, de azért talán nagyon merész elméleteket.

Xirdal Zephyrin számára az anyag puszta jelenség, valóságos létezése nincsen. Ezt azzal véli bebizonyítani, hogy lehetetlen az anyag összetételét felismerni. Feloszthatjuk molekulákra, atomokra, a legparányibb részekre, de azért mindig marad még valami utolsó maradék, amely meghiúsítja a probléma megoldását. Örökké újra kell kezdeni, amíg végre rájön az ember egy végső princípiumra, aminek azonban semmi köze nincs már az anyaghoz, vagy valami más megfogható dologhoz. Ez az ősprincípium anyagtalan természetű, mégpedig maga az energia.

Hogy aztán mi tulajdonképpen az energia?...

Xirdal Zephyrin beismeri, hogy ezt ő sem tudja. Az ember a külvilággal csak az érzékszervei révén van összeköttetésben és az ember érzékszervei csak az anyagi világ behatásaira reagálnak, minden felismerhetetlen marad, ami nem anyagi. Habár az értelmének erejével képes arra, hogy az anyagtalan világról is tudomást szerezzen, összehasonlító pontok hiánya miatt lehetetlenség annak természetét világosan megismerni. Így aztán még nagyon sokáig fog tartani, míg az emberiségnek erre a célra is érzékszerve fejlődik ki, ami nem is látható eleve oly nagy lehetetlenségnek.

Bárhogyan is legyen, Xirdal Zephyrin szerint az energia mindig két határ között ingadozik: a tökéletes egyensúly közt, amely az egész világegyetemben való egyenletes elosztását jelenti és másrészről az egyetlen pontban való teljes koncentrálódása között, amely pontot tökéletes űrnek kellene körülvennie.

Mivel azonban a világegyetem végtelen nagy, ez a két véglet egyformán elérhetetlen.

Ebből az következik, hogy az energia állandóan örök mozgásban van. Az anyagi testek állandóan energiát nyelnek el, s mivel ennek az elnyeletésnek másutt megfelelő űrnek kell előállania, az anyag ismét energiát sugároz ki a világűrbe abból, amit magában foglal.

Ellentétben a klasszikus mondással, amely szerint semmi sem vész el a természetben és semmi sem teremtődik, Xirdal Zephyrin azt állítja, hogy minden elpusztul és minden újra teremtődik. A folyton megsemmisülő anyag folyton megújhodik, ha más alakban is. Minden ilyen változást energiasugárzás kísér és a bomlásból megfelelő új anyag származik. Ha ez a bomlás, a mi műszereinkkel és segédeszközeinkkel nem is mutatható ki, ennek csak azok tökéletlensége az oka, mert minden legkisebb anyagrészecskében is mérhetetlen mennyiségű energia rejlik, ami - legalább is Xirdal Zephyrin szerint - megmagyarázza azt is, hogy miért vannak oly végtelen messzire egymástól az egyébként aránylag oly kicsiny égitestek.

Az a ki nem mutatható bomlás és pusztulás azonban megvan. Közvetett bizonyítéka ennek a hang, a fény és az elektromosság. Ezek a tünemények a sugárzó energia tüneményei, s ezek révén nyilatkozik meg durvább, félig anyagi formában a szabaddá vált energia.

A tiszta, bizonyos tekintetben desztillált energia csak az anyagi világon túl létezhetne. Az energia körülfogja ezt a világot a tömegének megfelelő sűrűséggel, amely annál kisebb, minél jobban távozunk a felszínétől. Az energiának és a folytonos sűrűsödésre való törekvésének napfényre jutása például a vonzóerő.

Ez volt nagyjában az az elmélet, melyet Xirdal Zephyrin a megrökönyödött Lecoeur úrnak előadott.

– Ezt előrebocsátva - fejezte be Xirdal a beszédet, mintha a legegyszerűbb dologról lenne szó - elegendő, ha csak egy kis mennyiségű energiát szabadítok fel és azt aztán a világűr bizonyos pontjára irányítom az illető testnek a közelébe, ha ez a test nem túlságosan nagy tömegű, vagy nem rendelkezik jelentősebb energiamennyiséggel. Az egész csak gyerekjáték.

– És neked megvan a módod rá ezt az energiát szabaddá tenni?

– Megvan a módom arra, ami ugyanannyit jelent, hogy megnyissam számára az utat, vagyis mindent eltakarítsak előle, ami anyag.

– De hiszen akkor felforgathatnád az egész égi mechanikát! - kiáltott fel Lecoeur úr.

Xirdal Zephyrint nem hozta ki sodrából ennek a hipotézisnek óriási hordereje. Egyszerűen és szerényen tette hozzá:

– Az a gép, amit szerkesztettem, csak sokkal kisebb eredmények elérésére képes, arra azonban elég erős lesz, hogy hatással legyen arra a pár ezer tonnás tűzgolyóra.

– Jól van, legyen! - mondta Lecoeur, aki egyre jobban belemelegedett. - Hol akarod azonban, hogy leessék?

– Az én saját földemen.

– Milyen földeden?

– Azon, amit maga fog vásárolni nekem, ha majd elvégeztem a szükséges számításokat. Majd erről még írok önnek. Biztosítom róla, hogy a lehetőség szerint teljesen értéktelen vidéket fogok kiválasztani, amit úgyszólván ingyen kaphatunk meg. Az adásvételi szerződésnél persze lesz majd egy kis nehézsége, mert a választásban nincs teljesen szabad kezem és meglehet, hogy az illető ország nem lesz olyan könnyen hozzáférhető.

– Azt majd bízd csak rám - szólt a bankár. - Ezeknek a dolgoknak a kedvéért találták ki a távírót. Ebből a szempontból tehát egészen nyugodt lehetsz.

Ezzel a megnyugtatással és tízezer franknyi bankjeggyel a zsebében Xirdal Zephyrin nagy léptekkel ment haza azon az úton, amelyen jött, s alig zárkózott be a lakásba, leült az asztalához, s a megszokott mozdulatával megszabadította mindentől, ami rajta hevert.

A munkakrízis most nagy erővel állott be.

Egész éjjel elmerült a számításaiba, s mire felvirradt a reggel, a megoldás megvolt. Meghatározta azt az erőt, amivel a tűzgolyót megragadhatja, s azt az időpontot, amikor ennek meg kell történnie, az irányt, amiben hatnia kellett, valamint azt a helyet és azt az időt, ahol és amikor a meteornak le kell esnie.

Azonnal tollat ragadott és megírta Lecoeurnek az ígért levelet, aztán lerohant a lépcsőn, bedobta a levelet a postaszekrénybe és visszasietett a lakásába.

Mikor bezárta az ajtót a szoba ama sarkába ment, ahová előző nap oly ügyes mozdulattal és figyelemre méltó biztonsággal vitte át azt az íráshalmazt, ami a távcsövet temette el. Most az ellenkező műveletet kellett elvégeznie. Benyomta a karját a papírhalom alá és biztos kézzel továbbította azt vissza az előbbi helyére.

Ezzel a másodszori „takarítással” egy feketés láda került napvilágra, mit Xirdal Zephyrin megerőltetés nélkül felemelt s a szoba közepére vitt szemben az ablakkal.

Ezen az egyszerű, négyszögletes, sötétre festett ládán semmi különöset sem lehetett észrevenni. Egy csomó üvegedény és dróttekercs volt benne, amelyeknek végeit kettesével vékony rézdrót kötött össze. A ládán magán egy fémtükör gyújtópontjában megerősítve kettős orsó alakú ampulla volt látható, mit a többivel semmilyen vezeték sem kötött össze.

Nagyon finom műszerei segítségével Xirdal Zephyrin beállította a fémtükröt pontosan abban az irányban, amelyet az éjjel kiszámított s mikor meggyőződött arról, hogy minden rendben van, a láda alá egy csövecskét tett, amely erős fényben ragyogott. Közben egyre beszélt magamagának, de úgy, mintha az ékesszólásával nagy hallgatóság érdeklődését akarná kielégíteni.

– Ez itt uraim, a Xirdalium, olyan test, amely százezerszerte radioaktívabb a rádiumnál. Négyszemközt bevallom önöknek, hogy csak a látszat kedvéért alkalmazom. Ez azonban nem jelenti azt, mintha tökéletesen felesleges lenne; a Föld maga is olyan sok energiát sugároz ki, hogy alapjában véve felesleges ezt a keveset is hozzá tenni. Vízcsöpp a tengerben! Azonban a kísérleti bemutatáshoz sohasem árt hozzáfűzni ilyen látható pótlékokat.

Mialatt ekképpen beszélt, a ládát újra becsukta és két kábellel összekötötte a falon levő galvánelemmel.

– A semleges helikoidális sugarak, uraim, természetesen éppen azért, mert semlegesek, olyan tulajdonsággal rendelkeznek, hogy kivétel nélkül minden testet taszítanak, akár van elektromos töltésük, akár nincs. Minden gyerek megértheti, hogy azonkívül a helikoidális természetük miatt úgyszólván maguk is helikoidális alakot öltenek fel. Egyébként puszta véletlen volt, hogy felfedeztem őket. Az életben mindig van valami haszna mindennek.

Az elektromos áram bekapcsolása után gyönge berregés hallatszott a ládából s a tükör előtt levő ampullából kék fény kezdett sugározni. Csaknem egyidejűleg forgó mozgásba is jött az ampulla, amely kezdetben lassú volt, de másodpercről másodpercre gyorsabbodott, míg végül szédítő sebességre fokozódott.

Xirdal Zephyrin néhány pillanatig szemlélte az őrülten táncolva pergő üvegedényt, aztán a fémtükör tengelyével párhuzamos irányba elmerült az ég nézésébe.

Felületes megfigyelésre úgy látszott, hogy a mechanizmus tevékenységének semmi érzékelhető anyagi következménye nincs. A figyelmes nézőnek azonban feltűnhetett egy olyan tünemény, amely minden jelentéktelensége mellett meglehetősen sajátságos volt. A levegőben lebegő porszemek, mikor hozzáértek a fémtükör széléhez, nem tudtak többé eltávozni ebből a hatásból s hevesen örvénylettek egy körben mintha folyton valami láthatatlan akadályba ütköznének. A porszemek serege csonka kúpot alkotott, amelynek alapja a fémtükör kerülete volt. A műszertől két-három méternyire a láthatatlanul örvénylő porszemekből álló kúp pár centiméter átmérőjű hengerré változott, és ez a henger kint is megmaradt a meglehetősen erős szellő dacára is változatlanul, egészen addig, míg a távolban eltűnt a szem elől.

– Van szerencsém jelenteni önöknek, uraim, hogy minden a várakozásoknak megfelelően történik - jelentette ki Xirdal Zephyrin, miközben leült az egyetlen székére és rágyújtott gondosan megtömött pipájára.

Félórával későbben megállította a gépet, de aznap és a következő napokon ismételten működésbe hozta, miközben a tükröt minden kísérlet után kissé arrább fordította, mint amilyen pont felé azelőtt volt beigazítva. Mindezt tizenkilenc napon keresztül a legnagyobb lelkiismeretességgel ismételte meg.

A huszadik napon éppen működésbe hozta a gépet és rágyújtott a hű pipájára, mikor a feltalálás ördöge megint megszállotta. Az anyag fokozatos megsemmisülése elméletének, amit Lecoeur bankárnak röviden előadott, egyik következménye világlott át egyszerre az agyán. Egy csapásra, mint ahogyan szokott lenni nála, rájött egy új elektromos elem elvére, amely önmagától regenerálódott az egymás után következő reakciók folytán, mik közt az utolsó a szétbomlasztott testet az első alakjába vitte vissza. Az ilyen elemnek természetesen állandóan működnie kell, amíg a felépítéséhez szükséges anyagok elfogynak és tökéletesen átváltoznak energiává. Ez volt, gyakorlati szempontból, a valóságos perpetuum mobile.

– Kutyateremtette!... Nagyszerű!... - kiáltott fel élénk izgalommal Xirdal Zephyrin.

Amint szokta, utána gondolkodott egy keveset, azaz minden erejét szétforgácsolatlanul erre az egyetlen pontra összpontosította. Az ilyen koncentrált gondolkozás, amivel a problémák sötét oldalát vizsgálta meg, olyan fénykévének látszott, amiben a Nap valamennyi sugara egyesült.

– Minden úgy van! - szólt aztán hangosan fejezve be a gondolatait, a dolgot azonnal ki is kell próbálni.

Xirdal Zephyrin erre felkapta kalapját, lerohant a hat emeletnyi lépcsőn, és a legsietősebben beállított az asztaloshoz, aki az utca túlsó felén lakott. Néhány rövid, határozott szóval megmagyarázta neki, amit akar, tudniillik vastengelyen egy fakereket, a karimáján huszonhét mélyedéssel, miknek méreteit pontosan megadta, s amikbe ugyanannyi üvegkehely kellett, hogy helyet foglalhasson, úgyhogy azok a kerék forgásakor is függőleges helyzetben maradjanak.

Mikor ezt a megrendelést elintézte és még sürgősen meghagyta, hogy azonnal fogjanak munkába, továbbment az ötszáz lépésnyire levő üveges boltig, amelyet megbízhatónak ismert. Itt huszonhét üvegkelyhet választott ki, miket a segéd erős papírba csomagolt be s madzaggal kötött át. A csomagot aztán még kényelmes fafogóval is ellátta.

Mikor az is megvolt, Xirdal Zephyrin a csomaggal a kezében haza akart menni, de a bolt előtt összetalálkozott egyikkel a kevés számú barátai közül, egy jónevű bakteriológussal.

A gondolataiban elmélyedt Xirdal Zephyrin egyáltalán nem látta volna meg a bakteriológust, de az mindjárt észrevette őt.

– Hohó, Xirdal! - kiáltott rá örömmel és szélesen mosolyogva. - Végre téged is lát az ember?

– Hohó - hangzott mint visszhang - Marcel Leroux?

– Saját személyemben.

– Hogy vagy? Nagyon örülök, hogy megint látlak, elhiheted.

– Hogy vagyok?... Mint olyan ember, aki éppen egy gyorsvonatba akarja belepréselni magát. Ez a táska tartalmazza a három zsebkendőmet s a többi toalett szükségletet, amit a tengerpartra való menekvésemben viszek magammal, hogy pár napig jóllakjam a friss levegővel.

– Szerencsés flótás! - felelt Xirdal Zephyrin.

– Nos, csak rajtad áll, hogy te is az legyél. Ha kicsit összeszorulunk, neked is akad majd hely a gyorsvonaton.

– Nagyszerű lenne! - vélte Xirdal.

– Ha nincs valami különösebb elfoglaltságod Párizsban...

– Egyáltalán semmi.

– Nincs semmi dolgod? Valami félbemaradt kísérletezés?!

Xirdal utánagondolt.

– A legkisebb dolog sincsen - biztosította barátját.

– Akkor próbáljunk szerencsét. Nyolc napi szabadság pokolian jól fog esni mindkettőnknek. Milyen kellemesen fogjuk elcsevegni az órákat!

– Nem szólva arról, hogy ezt a tengerparti tartózkodást felhasználhatom arra, hogy tisztázzak néhány sötét pontot, ami az árapály jelenségek dolgában már régóta a fejemben motoszkál. Épp most gondoltam rá, amikor veled találkoztam - jelentette ki megható nyíltszívűséggel.

– Tehát megegyeztünk?

– Meg.

– Akkor előre... De most jut eszembe, előbb fel kell mennünk a lakásodra csomagolni és nem tudom pontosan, hogy a vonat...

– Nem kell, felesleges - szólt Xirdal, mint aki biztos a dolgában. Minden nálam van, amire szükségem lehet.

A szórakozott ember rámutatott a csomagjára a huszonkét üveggel.

– Hiszen akkor minden rendben van - mondta örömmel Marcel Leroux.

A két barát nekilódult és nagy léptekkel haladt a pályaudvar felé.

– Beláthatod Leroux, hogy feltéve, hogy a felületi feszültség...

A szembejövő emberek nagy sokasága arra kényszerítette a két barátot, hogy szétváljanak egymástól s a megkezdett mondat ekképpen elveszett az utca zajában. Ez azonban nem zavarta Xirdal Zephyrint abban, hogy zavartalanul folytassa a megkezdett beszédet, miközben minden szembejövőhöz hozzáfordult, amin azok módfelett csodálkoztak. A beszélő azonban természetesen semmit sem vett észre és nyugodtan prédikált tovább a párizsi óceán emberhullámaiban úszva.

És mialatt Xirdal egészen belebolondulva az új hóbortjába a vonathoz sietett, amely oly messzire kellett, hogy szállítsa őt a fővárostól, a rue Cassette házának hatodik emeletén, egyik szobában tovább berregett és zizegett a feketére mázolt, ártatlan külsejű láda, a fémtükör szakadatlanul küldte ki a kékes sugarakat, és az örvénylő porszemek gyöngéd hengere egyre mélyebben fúródott be a világűrbe.

A magára maradt készülék, amit Xirdal Zephyrin elfelejtett leállítani s amire már egyáltalán nem is gondolt, vakon folytatta sötét és titokzatos munkáját.