Rendszerint bizalmatlan vagyok az utazási tapasztalatok iránt. E tapasztalatok mindenkor subjectivek (alanyiak), ezt a szót csak azért használom, mert divatos, noha igazában soha sem tudtam, hogy voltaképen mit jelent. A vidám kedélyű ember vidám szinben fogja látni a dolgokat, a szomorú ember pedig szomorú szinben. Demokritos a Jordán partját és a Holt-tenger fövenyét is elragadó látványnak nyilvánította volna, Heraklitos ellenben a nápolyi öblöt és a Bosporus partjait is mogorva, barátságtalan tájnak. Nekem szerencsés természetem van; - bocsássa meg az olvasó, ha ezen elbeszélésbe a saját személyemet is belekeverem, de nagy ritkaság, hogy egy iró össze ne vegyítse önmagát azzal, a mit elbeszél. Ezt bizonyítják Hugo Viktor, Dumas, Lamartine és annyi más iró művei. Shakespeare kivételt tesz, de én nem vagyok Shakespeare. Igaz, hogy Lamartine, Dumas és Hugo Viktor se vagyok.

Azonban bármily nagy ellensége legyek is Schopenhauer és Leopardi tanainak, be kell vallanom, hogy a Kaspi-tenger partjai búskomoraknak és elszomorítóknak látszottak előttem. A partvidék mintegy kihalt; nincs ott se növényzet, se madár. Nem is igazi tengeren érzi magát az ember. Pedig bár a Kaspi-tenger igazában nem egyéb egy nagy tónál, a mely huszonhét méterrel alantabb fekszik a Közép-tenger szinvonalánál, e tavon néha rendkivül erős viharok uralkodnak. A hajónak nincs rajta elég tág tere, mint a tengerészek szokták mondani. Mi az a pár száz kilométernyi szélesség? Az ember akár kelet, akár nyugat felé hamar partot ér és menhelyet nyujtó kikötők sincsenek nagy számmal, sem Ázsia, sem Európa felől.

Körülbelül száz utas van az «Astara» fedélzetén, köztük számos kaukáziai, a kik Turkesztánnal állnak kereskedelmi összeköttetésben. Ezek nem fognak bennünket elkisérni a mennyei birodalom keleti tartományáig.

A transkaspii vasút már néhány év óta van forgalomban Uzun-Ada és a khinai határszél közt. E kikötő és Szamarkand közt az állomások száma nem kevesebb hetvenháromnál. E vonalon kell tehát a legtöbb utasnak elhagynia a vonatot. Ezekkel nincs miért törődnöm és nem is fogom az időmet arra vesztegetni, hogy őket tanulmányozzam.

Tegyük fel, hogy akad köztük egy érdekes egyéniség; tanulmányom tárgyává teszem, kifürkészem «a lelke mélyeig»... aztán épen a döntő perczben a faképnél hagy.

Nem! egész figyelmemet azok számára tartogatom, a kikkel mindvégig együtt fogok utazni. Ezek közé tartozik Ephrinell Fulk és talán az a bájos angol nő is, a ki nyilván Pekingbe utazik. Uzun-Adában más utitársakat is fogok találni. A mi a franczia házaspárt illeti, erről még semmit se tudok; de a tengeren való átkelés nem fog elmúlni a nélkül, hogy meg ne tudjam, mit tartsak róluk. Velünk utazik két khinai is, a kik kétségkivül hazájukba térnek vissza. Ha csak száz szót tudnék a «kuen-hoa» nyelvből, a mely a mennyei birodalom lakóinak társalgási nyelve, talán használhatnám valamire e furcsa spanyolfal-alakokat. Valóban legnagyobb szükségem volna egy legendaszerű alakra, egy rejtélyes hősre, akár előkelő főúr legyen, akár haramia, a ki inkognito utazik. Szóval, ne feledkezzünk meg kettős szerepünkről: reporter a tényekre nézve, interviewer az egyénekkel szemben, soronkint ennyi meg ennyi centime honoráriummal, és válogassuk meg jól az embereinket. A helyes választás félsikerrel ér fel.

A faburkolatú lépcsőn lementem a hajó szalonjaiba. Egyetlen szabad helyet se lehetne találni. A kabinokat már elfoglalták azok az utazók és utazónők, a kik a hajó hánykódásától és a tengeri betegségtől félnek. Lefeküdtek, mihelyt hajóra szálltak és fel se kelnek, mig a hajó ki nem köt az uzun-adai rakparton. Más utasok kabin hiányában a pamlagokon telepedtek le apró podgyászaik közé és meg se mozdulnak többé a helyeikről. Tessék regényes egyéniségeket keresni ezen alvók közt, kiket a tengeri betegség fenyeget.

Én, részemről, a fedélzeten szándékozom tölteni az éjszakát. A legelső ember, a kit megpillantok, az amerikai, a ki épen elvégezte a ládája és a fogai rendbeszedését.

– Hinné-e ön, - kiáltá, - hogy az a részeges muzsik még borravalót merészkedett tőlem kérni?

– Remélem, semmit se vesztett el, Ephrinell úr, - mondám.

– Szerencsére semmit.

– Szabad-e tudnom, hány fogat visz ön be Khinába ezekben a ládákban?

– Egy millió nyolczszázezret, nem számítva a bölcseségfogakat.

És nagyot nevetett ezen az élczen, melyet útközben bizonyosan számtalanszor ismételt már. Magára hagytam Ephrinellt és felmentem a kerékburkokat egymással összekötő hídra.

Az ég elég derült. Az éjszaki szél fokozódni látszik. A távolban hosszú zöld fodrok futnak végig a tenger tükrén. Lehetséges, hogy az éjszaka viharosabb lesz, mint hittem volna. A gőzös elején számos utas tanyázik: rongyokba burkolt turkománok, beesett szemű kirgizek, kivándorló muzsikok, szóval csupa szegény ördögök, a kik a hajópárkány mellett heverésznek. Csaknem valamennyien pipáznak, vagy ennivalókon rágódnak. Némelyek alvással igyekeznek pótolni erejüket a kiállott fáradalmak után, vagy talán megcsalni az éhségüket.

Arra gondoltam, hogy egy sétát teszek a csoportok közt. Olyan vagyok, mint a vadász, a ki cserkészik, mielőtt lesbe állna. Itt vagyok a podgyász-halmaz előtt, a melyre oly vizsga pillantásokat vetek, mint egy vámőr.

Figyelmemet egy elég nagy fenyűfa-láda vonja magára, melyre a kátrányos ponyva egyik szöglete csügg alá. A ládának hossza-széle egy méter, magassága egy méter nyolczvan czentiméter. Itt helyezték el azzal a gondossággal, melyet az oldalára orosz nyelven írt következő szavak követeltek: Üvegneműek. - Törékeny. - Óvni kell a nedvességtől, - és a következő megjegyzések, a melyek figyelembe vétettek: Fenn - Lenn. Végre a ládán a következő czím volt olvasható: «Klork Czinka kisasszony, Sa-Kua sugárút, Peking, Pecsili tartomány, Khina.»

Ez a Klork Czinka - mint a neve mutatja - kétségkivül román nő és a Grand Aziatik vonalon küldet magának üvegneműeket. Talán a mennyei birodalom raktárai nincsenek kellőleg fölszerelve ezen árúczikkel. De ezen esetben hogyan bámulhatják a szép mennyei hölgyek mandula alakú szemeiket és a hajdíszük művészi alkotványát?

A harang megkondúl és a hat órai ebédet jelenti. A «dining-room» (étterem) a hajó előrészén van. Bemegyek és már mintegy negyven utast találok az asztal körül.

Ephrinell Fulk körülbelül a terem közepén telepedett le. Egy hely a szomszédságában üres levén, int felém, hogy foglaljam el; mire én sietek is azt hatalmamba ejteni.

Nem tudom, véletlenség volt-e, de az angol hölgy ült balról Ephrinell Fulk mellett, a ki beszélgetett vele, s jónak látta őt nekem is bemutatni.

– Bluett Horáczia kisasszony, - mondá.

Szemben velünk a franczia házaspár, a mely épen nagy figyelemmel böngész az étlapon.

Az asztal tulsó végén, a merről az ételeket hordják föl, a hol legelébb jutni a tálakhoz, a német utazó terpeszkedett. Erős, izmos, piros arczú, szőke hajú, vöröses szakállú, kövér kezű úr, a kinek hosszú orra akár ormánynak is beillik. Egész megjelenése olyan, mint a korai elhizástól fenyegetett népfelkelési tiszteké.

– Ez egyszer nem késett el, - mondám Ephrinell Fulknak.

– Az ebéd idejét mindenkor pontosan megtartják a német birodalomban, - viszonzá az amerikai.

– Nem tudja, ki ez a német?

– Weisschnitzerdörfer báró.

– És ezzel a névvel Pekingig akar utazni?

– Pekingig; ép úgy, mint az az orosz őrnagy, a ki az Astara kapitánya mellett ül.

Szemügyre veszem az illetőt. Mintegy ötven éves ember lehet, valódi orosz typus; haja és szakálla őszülni kezd, arcza megnyerő. Én tudok oroszul, neki tudnia kell francziáúl.

Talán épen ő az az útitárs, a kiről ábrándoztam.

– Ön ezt az urat őrnagynak mondta, Ephrinell úr.

– Úgy van; orvos az orosz hadseregben és Noltitz őrnagy a neve.

Ez az amerikai határozottan túltesz rajtam, pedig nem is reporter.

A hajó hányódása még nem nagyon érezhető, mindenki jóizűn eszik. Ephrinell Fulk Bluett Horáczia kisasszonynyal beszélget, és én teljesen értem, hogy ez a két igazi angol-szász természet így vonzódik egymáshoz.

Az egyik fogakkal, a másik hajjal kereskedik. Bluett Horáczia kisasszony egy nagyobb londoni házat képvisel, a «Holmes Holme» czéget, melynek a mennyei birodalom évenkint két millió font sterling értékű hajat szállít. A kisasszony Pekingbe utazik, hogy ott irodát állítson, melyben a mennyei birodalom mindkét nemü alattvalóinak fejeiről learatott áruczikkek össze fognak gyűjtetni. Az üzlet annál kedvezőbbnek igérkezik, mivel a «Kék Lotosz» czimet viselő titkos társulat erősen izgat a czopfok eltörlése mellett, a melyek a khinaiaknak a mandsu-tatárok által való leigáztatását jelképezik.

– Helyes! - mondám magamban. - Egyfelől Khina Angolországba küldi a haját, másfelől Amerika Khinába szállítja a fogait. Igen szép és barátságos csereviszony.

Egy negyedóra óta ülünk az asztalnál. Eddig még semmiféle rendkivüli eset sem történt. A szemközt ülő pár figyelni látszik ránk, mikor francziául beszélünk. Arczuk nyilvánvaló örömöt árul el és már is látható, mennyire ohajtanának a társalgásunkba elegyedni. Nem csalódtam tehát: földieim, de még nem tudom, milyen kategoriába tartoznak.

E perczben hullámverődés következményei kezdenek észrevehetőkké válni. A tányérok rezegnek és csörömpölnek, a kések, villák és kanalak összeütődnek, a poharak tartalma részben kiömlik az abroszra, a függő lámpák elhagyják a függőleges irányt, vagyis inkább a székek és az asztal engedelmeskednek a hullámverés szeszélyeinek.

– Ah! - mondá az amerikai, - a kedves Kaspi-tenger háborogni kezd.

– Szokott ön tengeri betegségben szenvedni? - kérdém.

– Oly kevéssé, mint egy tengeri malacz.

– Hát ön, kisasszony? - kérdé a szomszédnőjéhez fordulva.

– Soha, - felelé Bluett Horáczia kisasszony.

Az asztal túlsó oldalán ülő pár is vált nehány szót francziáúl.

– Nincs bajod, feleség?

– Nincs, Adolf... még nincs... de ha tovább is így tart... megvallom, hogy...

– Akkor, Karolina, fel kell menned a fedélzetre. A szél kissé éjszak felé fordult és az Astara nem sokára tajtékot fog túrni az orrával.

E kifejezés arra vallott, hogy «Caterna úr» - mert ez a neve, - tengerész volt, vagy még most is az. E körülmény magyarázta meg azt is, hogy járásközben hintázza magát.

A hajó most már csakugyan erősen hánykódik. Az utasok többsége nem birja elviselni. Mintegy harminczan, férfiak és nők egyaránt felkeltek az asztaltól és felmentek a fedélzetre friss levegőt szivni. Csak mintegy tizen maradtunk az étteremben, ideértve a kapitányt is, a kivel Noltitz őrnagy egész nyugodtan társalog. Úgy látom, hogy Ephrinell Fulk és Bluett kisasszony teljesen megszokták már a tengeri utazásnak ezt a baját. A német báró úgy iszik és eszik, mintha valamely müncheni, vagy frankfurti sörházban volna. Kését a jobb kezében, villáját a balban tartja, a húst apró darabokra vágja, megsózza, végig önti mártással s aztán késével dugja be a bajusza alá... Piha! mily ronda teuton szokások! De bármint legyen is, erősen tartja magát és a hánykódások miatt ugyan egy falattal se fog kevesebbet enni, sem egy kortytyal kevesebbet inni.

Nem messze tőle a mennyei birodalom két fia ül, a kiket kiváncsian veszek szemügyre.

Az egyik körülbelül huszonöt éves, előkelő magatartású fiatal ember; arcza igen csinos, daczára sárga bőrének és khinai metszésű szemeinek. Nehány év, melyeket kétségkivül Európában töltött, bizonyos mértékben európaiasabbá tette a modorát, sőt az öltözetét is. Bajusza finom, szeme szellemes, haját inkább a franczia, mint khinai divat szerint fésüli. Vig kedélyű, szeretetreméltó fiúnak látszik, a ki bizonyára ritkán megy fel a «búbánat tornyára», mint a khinaiak szokták mondani képes kifejezésökkel.

Ellenben a társa, a kivel e fiatal ember különben nagyon kevéssé látszik törődni, valódi typusa a mozgó fejű khinai bábuknak. Életkora ötven-ötvenöt év, arcza semmitmondó, a koponyája félig le van borotválva, a czopfja a hátán lóg, öltözete a hagyományos khinai divat szerint készült és hosszú tarka felöltőből, zubbonyból, övből, bő bugyogóból és papucsokból áll. Valóságos khinai porczellán alak. Ő már csakugyan nem birja elviselni a hajó erős hánykódásait s egy erősebb hintázás után, melyet a tányérok hosszas csörömpölése követ, felkel és eltünik a hajólépcsőn. A fiatal khinai egy könyvet nyújt felé, melyet az asztalon felejtett, utána kiáltván:

– Cornaro!... Cornaro!

Mit keres ez az olasz név egy khinai ajkán?... Vajjon ez a khinai a Boccaccio nyelvét beszéli-e?... A «XX-ik Század»-nak joga van ezt tudni és meg fogja tudni.

E közben Caternáné asszonyság is nagyon elsápad; felkel és Caterna úr követi a fedélzetre.

Az ebéd befejezése után Ephrinell Fulkot és Bluett kisasszonyt, a kik folyó árakról és proviziókról beszélgetnek, magukra hagyom, és felmegyek egyet sétálni a hajó hátuljára. Az éjszaka csaknem teljesen beállt. Gyors fellegek, melyeket a szél kelet-nyugati irányba hajt, el-eltakarják az égboltozat magasabb zónáit. Itt-ott egy-egy csillag pislog. A szél folyvást növekszik. A gőzös lámpája ide-oda inog az előárboczon. A két megerősített lámpa a hullámverődéshez képest hosszú vörös, vagy zöld fényt áraszt a háborgó vizekre.

Csakhamar megpillantom Fulk Ephrinellt. Miután Bluett Horáczia kisasszony visszavonult a kabinjába, az amerikai a hajó hátulsó szalonjában akar keresni egy pamlagszögletet, hogy kissé pihenhessen. Jó éjt kivánok neki és elválok tőle, miután ő is hasonló kivánsággal tisztelt meg engem.

Én, részemről, a takarómba burkolódzva, a fedélzet valamelyik zugában fogok aludni, mint egy matróz, a kinek nincs őrszolgálata.

Csak nyolcz az óra. Szivarra gyújtok és terpedt léptekkel, hogy a hajó ingásainak ellenállhassak, el kezdek sétálni a korlát mellett. Az első osztályú utazók már letakarodtak a fedélzetről; csaknem egyedül vagyok. A két kerékburok közt levő nyiláson a másodkapitány jár-kel fel s alá és ügyel a mellette álló kormányosra. A kerék lapátjai keményen verdesik a tengert; csaknem mennydörgésszerű robaj hallatszik, mikor az egyik vagy a másik kerék a levegőben forog. Sűrű füst gomolyog elő a kürtőből, mely sűrűn hányja ki a szikrákat is.

Kilencz órakor már egészen sötét van. Figyelmesen nézek, vajjon nem láthatni-e a távolban valahol hajólámpást... de hiába erőltetem szemeimet; a Kaspi-tengeren igen kevés hajó jár. Csupán a tengeri madarak, főleg a sirályok kiáltása hallatszik, melyek magukat a szél kényének átengedve röpködnek.

Sétám közben egy gondolat gyötör: hátha utazásom a nélkül fog véget érni, hogy hasznot húzhatnék belőle a lapom számára?... A szerkesztőség engem tenne érte felelőssé és igaza volna. Hogyan! Egyetlen kalandom se akadjon Tiflisztől Pekingig?... Ez nyilván az én hibám volna. El is vagyok szánva, hogy ezt az ügyetlenséget minden áron elkerülöm.

Fél tizenegy óra körül jár az idő, mikor egy padra ülök az «Asztara» hátulján. De a szél oly erős, hogy nem maradhatok ott.

Felkelek tehát és a hajó korlátjába kapaszkodva, előbbre megyek, A kerékburkok közt, a hid alatt, a szél oly erősen czibál, hogy a kátrányos ponyvával beborított málhahalmaz mellett kell menhelyet keresnem. Lefekszem a ládák alá, beburkolódzom a takarómba, a fejemet a kátrányos ponyvához támasztom és csakhamar elszenderedem.

Egy kis idő mulva sajátszerű zajra ébredek. Honnét származik ez a zaj? Figyelek... Szinte azt hihetném, hogy valaki horkol a fülem mellett. «Kétségkivül valamelyik másodosztályú utazó», gondolom magamban. Bizonyára belopódzott a ponyva alá, a ládák közé és igen jól érezheti magát e rögtönzött kabinban. Daczára a világsugárnak, mely az iránytű szekrénye lámpájának alsó részén átszűrődik, semmit sem láthatok. Ismét hallgatódzom... A zaj megszünt. Körülnézek... A fedélzet e végén senki sincs, mert a másodosztályú utasok a hajó előrészén feküdtek le. Kétségkivül álmodtam... E gondolattal újra visszafekszem a helyemre.

Ezúttal semmi kétség nem lehet. A horkolás újra kezdődik, és meggyőződöm, hogy abból a ládából ered, a melyhez a fejemet támasztottam.

– Lelkemre! - mondom magamban, - ebben a ládában valami állat van.

Állat?... De milyen?... Kutya?... Macska?... Nem! Miért rejtettek volna házi állatot e ládába? Tehát vadállat... párducz, tigris, vagy oroszlán...

Ezen a nyomon indulok tovább. Vadállatokat küldenek valamely közép-ázsiai állatsereglet, vagy valamelyik oda való szultán számára... Ez a láda ketrecz és ha a ketrecz ajtaja kinyilnék... ha a vadállat kirohanna a fedélzetre... milyen úti kaland volna ez!... milyen tárczaczikk-anyag!... És lássák, mennyire túlcsaponghat egy hirszomjas reporter nekihevült képzelme; mindenáron tudnom kell, kinek a czimére küldik ezt a vadállatot. Vajjon csak Uzun-Adáig megy-e, avagy Pekingig... A czimnek a ládán fel kell irva lennie.

Meggyújtok egy nagy csomó viaszgyufát, a melyek csöndesen égnek, minthogy a szélnek háttal állok.

Mit látok a gyufa világánál?

A láda, melybe a vadállat be van zárva ugyanaz, a melyen e czím olvasható: «Klork Czinka kisasszonynak, Sa-Kua sugárút, Peking, Khina»...

Az én vadállatom törékeny!... Az én oroszlánomat óvni kell a nedvességtől!... Ám legyen! De miért küldet magának egy vadállatot ilyen megjegyzésekkel ellátott ládában Klork Czinka kisasszony, az a csinos... mert csinosnak kell lennie... az a csinos román nő... mert kétségkivül román.

De ne beszéljünk félre, hanem okoskodjunk. Bármi legyen az az állat, annyi bizonyos, hogy ennie és innia kell. Az utazás Uzun-Adától a mennyei birodalom fővárosáig tizenegy napig tart. Nos hát, ki itatja ezt a vadállatot, ha nem szabad elhagynia a ketreczét, és ha bezárva kell maradnia az egész út alatt? A Grand Aziatik vasúti szolgaszemélyzete az említett vadállat iránt csakis annyi gyöngéd figyelmet fog tanúsítani, a mennyit törékeny üvegneműek követelnek és a szegény állat éhen hal!

Ilyes gondolatok kóvályognak agyamban és eszméim összezavarodnak. «Egy bájos álom kápráztat, avagy ébren vagyok?» Mint Margaréta kérdi Gounod «Faust»-jában helyesebb zenei, mint nyelvtani szerkezetű mondatban. Lehetetlen ellentállnom az álomnak. Mindegyik szempillámra két kilónyi suly nehezedik. Újból lefekszem a helyemre, a takarómat még szorosabban magamra csavarom és mély álomba merülök.

Mennyi ideig aludtam?... Talán három vagy négy óráig. Annyi bizonyos, hogy még nem hajnalodott, mikor felébredtem.

A szemeimet megdörzsölve, felkelek és a hajó korlátjához támaszkodom.

A hullámok valamivel kevésbbé hányják-vetik az «Asztarát», mióta a szél éjszakkeletre fordult.

Az éjszaka hideg. Igyekszem átmelegedni. Mintegy fél óráig fel s alá járok nagy lépésekkel a fedélzeten. Nem is gondoltam többé a vadállatomra. De most hirtelen eszembe jut. Nem volna-e ildomos figyelmeztetnem az uzun-adai állomási főnököt a veszedelmes ládára?... De utóvégre is ez nem tartozik rám... Majd meglátjuk, ha oda érünk.

Az órámra pillantok. Csak hajnali három óra van. Feküdjünk vissza a helyünkre. Úgy is teszek; a fejemet a ládához támasztom, a szemeimet behunyom...

Egyszerre csak újabb zaj... Minden további csalódás lehetetlen volt... A láda falait egy félig elfojtott tüsszentés rengeti meg... Vadállat még soha se tüsszentett igy!

Lehetséges-e? Ember volna a ketreczbe zárva és igy lopva szállíttatná magát a Grand Aziatik vonalain a csinos román nőhöz?... De vajjon férfi-e, vagy nő? A tüsszentés igen férfiasan hangzott.

Most már lehetetlen többé aludnom. Milyen soká lesz még reggel! Pedig mennyire égtem a vágytól, hogy a dolgot megvizsgáljam! Kalandokat ohajtottam; nos hát, most már bukkantam kalandra és ha ebből se kerül ki ötszáz sornyi tárczaczikk...

A keleti láthatár kissé szürkülni kezd és az égen a tova száguldó felhők is halaványodnak. Végre a nap is megjelenik a hullámok tajtéka mögött.

Oda nézek. Csakugyan a Pekingbe czimzett láda előtt állok. Itt-ott néhány kerek nyílást látok, a melyeken keresztül a lég megújulhat a láda belsejében. E lyukakon át talán két szem vizsgálja, mi történik ide künn... De ne legyünk szerénytelenek és tolakodók!

A reggelinél megjelennek mindazon utazók, a kiket a tengeri betegség nem gyötört: a fiatal khinai, Noltitz őrnagy, Ephrinell Fulk, Bluett Horáczia kisasszony, Caterna úr egyedül, Weisschnitzerdörfer báró és még hét, vagy nyolcz utas. Őrizkedni fogok az amerikaival közölni a láda titkát... Csak pár szót kellene fecsegnie és vége volna az egész tárczaczikkemnek.

Déltájban a szárazföldet jelzik kelet felé. A part lapos, sárgás, sziklátlan homokos síkság Krasznovodszk közelében.

Egy órakor megpillantjuk Uzun-Adát. Egy óra huszonkét perczkor ázsiai földre lépek.