A hajó csak délután három órakor indul. Utitársaim közül azok, a kik a Kaspi-tengeren készülnek átkelni, a kikötő felé sietnek. Csakugyan tanácsos is egy kabint, vagy a gőzös szalonjaiban egy helyet lefoglalni.

Ephrinell Fulk hirtelen elvált tőlem e szókkal:

– Egyetlen veszteni való perczem sincs. Málháim föladásáról kell gondoskodnom.

– Sok málhája van?

– Negyvenkét láda.

– Negyvenkét láda! - kiáltám.

– És nagyon sajnálom, hogy nincs kétszer annyi. Ön megbocsát, ugy-e bár?...

Ha nem huszonnégy óráig, hanem nyolcz napig tartott volna az átkelés és pedig az Atlanti-, nem is a Kaspi-tengeren, akkor se siethetett volna jobban.

Akár hiszik, akár nem, a yankeenak egy pillanatra se jutott eszébe a kezét nyujtani utitársnőnknek, hogy lesegítse a kocsiból. Én tettem ezt ő helyette. Az utazó hölgy a karomra támaszkodik és leugrik... nem! lassan lelép a földre. Összes jutalmam egy száraz, rendkivül brit hangon kiejtett «thank you, sir!» (Köszönöm, uram!)

Thackeray azt mondja valahol, hogy egy jó nevelésű angol hölgy az isten legtökéletesebb műve a földön. Semmit sem ohajtok forróbban, mint hogy ezt az udvarias állítást utitársnőnkre vonatkozólag megerősíthessem. Fellebbentette a fátyolát. Vajjon fiatal asszony-e, vagy koros hajadon? Az angol nőknél ezt soha se lehet tudni. Huszonöt évesnek látszik; arczbőre élénk szinű, lépése ideges, a ruhája dereka oly magas, mint a tenger dagálya napéjegyenkor. Szemüveget nem visel, noha a szemei nagyon világos kékek, mint a rövidlátóké rendesen. Mialatt magamat meghajtván, a hátamat meggörbítem, ő csak egy fejbicczentéssel szerencséltet, amely csupán hosszú nyakcsigáját hozza mozgásba; aztán elindul a kijárás felé.

Valószinűleg ismét találkozni fogok vele a gőzhajón. Én részemről csak az indulás előtt szándékozom a kikötőbe menni. Bakuban vagyok; fél napom van Baku megtekintésére és ebből az időből egy órát se fogok elvesztegetni, ha már egyszer vándorlásaim véletlenei Bakuba sodortak.

Lehet, hogy e név legkevésbbé sem ébreszti fel az olvasó kiváncsiságát. De képzelme talán fel fog hevülni, ha hozzá teszem, hogy Baku a géberek, a parszik, szóval a tűzimádók városa.

A falkoronával ellátott feketés bástyák háromszoros övével körülkerített város, a Kaukázus hegyláncz legvégső kiágazásain, az Apseron hegyfok közelében fekszik. De lássuk csak, Perzsiában vagyok-e, avagy Oroszországban?... Kétségkivül Oroszországban, mivel Georgia muszka tartomány; de szabad azt hinnem, hogy Perzsiába jutottam, mivel Baku teljesen megőrizte perzsa jellegét. Meglátogatom a khánok palotáját, a mely valóságos építészeti remek Sáhriár és az «ezeregy éjszaka» szellemes mesemondónője, Seherezáda, a «hold leánya» korából. A palota finom faragványai ma is olyan új szinűek, mintha csak az imént kerültek volna ki a művész vésője alól. Kissé messzebb karcsú minaretek, nem pedig a «Szent Moszkva» nagy hasú kupolái emelkednek egy mecset szögletén, a melynek küszöbét át lehet lépni a nélkül, hogy az ember kénytelen volna a czipőit levetni. Igaz, hogy a minaret tetejéről a muezzim többé nem énekel nehány verset a Koránból, az imának szentelt órákban. Ezenkivül Baku némely városrészei úgy a szokások, mint egész lényegük tekintetében teljesen oroszosak. A házak ezen utczákon fából vannak építve és merőben hijjával vannak a keleti jellegnek. A pályaudvar tágas és szép; méltó volna Európa vagy Amerika valamelyik nagyobb városához. A kikötő egészen nyugat-európaias; légkörét szinte elhomályosítja a kőszénfüst, a mely a gőzhajók kürtőiből folyvást gomolyog.

Az ember méltán kérdezheti, mit keres a kőszén a naphta városában? Mire való ez a tüzelőanyag, miután az Apseron kopár és terméketlen talaja, a melyen csak az üröm tenyészik, oly gazdag a kőolaj tekintetében? Nyolczvan frankba kerül száz kilogramm a fehér, vagy a fekete naphtából, a melyet a fogyasztás igényei évszázadokig se fognak kimeríthetni.

Valóban csodaszerű természeti tünemény ez! Kinek van szüksége rögtön működő világító, vagy fűtő készülékre? Semmi sem egyszerűbb ennél. Csak lyukat kell fúrni a földbe, azonnal légszesz tódul ki a lyukból és rögtön meg lehet gyújtani. Ez olyan természetes gazometer, a melyet a legszegényebb ember is használhat.

Szerettem volna meglátogatni Ates-Gâhban a híres szentélyt, de huszonkét versztnyire fekszik a várostól és nem lett volna rá időm. Ott ég az örök tűz, a melyet száz meg száz év óta táplálnak az Indiából odaköltözött parszi papok, a kik soha sem esznek állati táplálékot. Másutt e vegetáriánusokat egyszerűen zöldségfalóknak mondanák.

Ez a szó eszembe juttatja, hogy még nem reggeliztem, és miután az óra tizenegyet üt, a vasuti pályaházi étterem felé sietek és egy csöpp szándékom sincs ott magamat az atesgahi parszik életrendének alávetni.

Abban a pillanatban, a mint az étterembe belépek, Ephrinell Fulk rohan kifelé.

– Hát a reggeli? kérdém tőle.

– Már elvégeztem.

– És a málhái?...

– Még huszonkilenczet kell a hajóra szállíttatnom. Mikor az ember a Strong Bülbül és társai czéget képviseli, a mely hetenként öt ezer láda gyártmányt expediál...

– Siessen... siessen hát Ephrinell úr. A hajón ismét találkozunk. Apropos, nem találkozott ön az utitársnőnkkel?

– Miféle utitársnővel?

– Azzal a fiatal hölgygyel, a ki a kocsiban az én helyemet foglalta el.

– Egy hölgy is utazott velünk?

– Kétségkivül.

– Nos hát, ezt most hallom először, Bombarnac úr... most hallom legelőször.

Ezzel az amerikai átlép a küszöbön és eltünik. Remélem, hogy mielőtt Pekingbe érkeznénk, meg fogom tudni, mit gyárt a Strong Bülbül és társai czég New-Yorkban. Hetenkint ötezer láda!... mily óriási termelőképesség és kelendőség!

A reggelimmel gyorsan elkészülvén, ismét útnak indulok. Sétaközben alkalmam volt megbámulni néhány gyönyörű termetű leszghi embert, szürkés cserkesz felöltőt, mellére varrott tölténytartóival, az élénk piros selyem öveket, az ezüst himzésű lábszorítókat, a sarkatlan sarukat, a papak nevű fehér süvegeket, a vállra vetett hosszú puskákat, az övek mellé szúrt saskákat és handsárokat, egy szóval e valóságos vándorló fegyvertárakat, melyek olyan formák, mint a mindenféle zeneszerszámmal fölszerelt vándor «banda-emberek». Csakhogy e leszghiek pompás, festői alakok, a kik kétségkivül nagy mértékben emelik az orosz czár kiséretének fényét.

Már két óra, ennélfogva czélszerű lesz a kikötő felé indulnom. De még egyszer a vasúti pályaházba kell mennem, mert könnyű úti podgyászomat a kapusnál hagytam.

Ime, itt vagyok újra, egyik kezemben a podgyász, a másikban a botom és elindulok a kikötőhöz levezető utczák egyikén.

Egy tér sarkán, közel ahhoz a helyhez, a hol a bástya megszakad és kijárást enged a rakpartra, két egymás mellett sétáló egyén vonja magára a figyelmemet, magam se tudom, miért. A sétáló pár úti ruhába van öltözve. A férfi harmincz-harminczöt évesnek, a nő huszonöt-harmincz évesnek látszik; a barna hajú, de már szürkülni kezdő férfi arcza mozgékony, pillantása élénk, járása könnyű és kissé himbálódzó; a nő szőke, még eléggé csinos, a szemei kékek, az arczbőre nem egészen üde, a haja kissé göndör, úti ruhája nem jó izlést árul el a divattól elmaradt szabásával és rikitó szineivel. Valószinűleg házaspár, mely a vonaton jött ide Tifliszből és - ha sejtelmem nem csal - francziák.

Én kiváncsian vizsgálom őket, de ők nem is ügyelnek rám. Sokkal inkább el vannak foglalva, hogysem észrevettek volna. Kezeikben és vállaikon táskákat, párnákat, takarókat, botokat, napernyőket és esernyőket czipelnek, szóval számtalan apró holmit, a melyekért nyilván nem akartak a gőzhajón a többi podgyászszal együtt fizetni. Élénk vágyat érzek magamban segítségükre lenni. Nem szerencsés és a legritkábbak közé tartozó véletlenség-e francziákkal találkozni Francziaországon kivül?

Épen abban a pillanatban, mikor meg akarom őket szólítani, Ephrinell Fulk elcsíp, magával czipel és az utazó pár hátra marad. De a mi halad, el nem marad. Majd megtalálom őket a gőzösön és utazás közben meg fogunk ismerkedni egymással.

– Nos? - kérdém az amerikaitól, - mennyire van ön a málhái elszállításával?

– E perczben a harminczhetedik láda van úton, Bombarnac úr.

– És eddig nem volt semmi baj?

– Semmi.

– És, ha szabad kérdeznem, mi van az ön ládáiban?...

– Hogy mi van a ládáimban?... Ah! épen itt van a harminczhetedik! - kiáltá Ephrinell Fulk és elrohant a hordár elé, a ki e perczben érkezett a rakpartra.

Itt élénk mozgalom uralkodik, mint rendesen a hajók megérkezése és elindulása alkalmával. Baku a Kaspi-tenger leglátogatottabb és legbiztosabb kikötője. Az éjszakibb irányban fekvő Derbent nem versenyezhet vele. Baku csaknem teljesen magához ragadta az összes tengeri forgalmat e tengeren, vagyis inkább e nagy tavon, a mely semmiféle összeköttetésben sem áll a szomszéd tengerekkel. Magától értetik, hogy az uzun-adai kikötő megalapíttatása a tulsó parton megtízszerezte az átmeneti forgalmat Bakuban. A Trans-Kaspi vasút, a mely úgy az utazók, mint az árúk számára megnyilt, a legfőbb kereskedelmi út Európából Turkesztánba.

Talán közel jövőben egy második út is fog kiépülni a perzsa határszélen, egybekötendő a dél-oroszországi vasutakat az angol India vasutaival, a mi által az utasok megkiméltetnének a Kaspi-tengeren való átkeléstől. És ha majd egykor e tágas medencze az elpárolgás következtében ki fog száradni, a fövenymederben épülendő vasut miért ne tenné lehetővé, hogy a vonatok átrakodás nélkül közlekedhessenek Baku és Uzun-Ada közt?

De mielőtt e jámbor óhajtás beteljesülne, szükséges a gőzhajót használni és azt készültem épen most tenni nagy számú utazó társasággal egyetemben.

A hajónk, melynek neve «Asztara», a «Kaukazus és Merkúr» czimű társulat tulajdona. E lapátkerekű nagy hajó hetenkint háromszor közlekedik a két part közt. A nagy hajótest úgy van berendezve, hogy minél nagyobb mennyiségű árút fogadhasson be és a hajó építői nagyobb figyelmet fordítottak az árúk elhelyezésére, mint az utazók kényelmére.

De utóvégre is nem érdemes, hogy az ember huszonnégy óráig tartó átkelésnél nagyon válogatós legyen.

Az állomás körül nagy zaj és tolongás uralkodik; mindenütt elutazni készülő, vagy az elutazást néző nép Baku kozmopolita lakosságából. Az elutazók többnyire turkomanok, továbbá mintegy húsz különböző nemzetiségű európai, nehány perzsa és két khinai typus. Ezek nyilván Khinába utaznak.

Az «Asztara» a szó szoros értelmében tele van rakva árúkkal. A hajótest ürege szűknek bizonyult és a rakomány egy része a fedélzeten halmozódott föl. A hajó hátulja fenn van tartva az utasok számára, de a két kerékburok felett levő átjárótól fogva a hajó orráig roppant sok podgyászt halmoztak fel, a melyet vastag kátrányos ponyváknak kell megóvniok a hajón netalán átcsapó hullámok elől.

Itt helyezték el Ephrinell Fulk ládáit is. Ő maga egy valódi yankee erélyességével ügyelt fel mindenre és teljesen el volt szánva arra, hogy nem téveszti szeme elől nagy értékű áruit, a két lábnyi magasságú, szélességű és hosszúságú négyszögletes ládákat, a melyek szijjal gondosan körülövezett fénymázos bőrburokba voltak csomagolva. Mindegyik láda tetején e felirás volt olvasható: «Strong Bülbül és társai. New-York.»

– Összes árui a hajón vannak már? - kérdém az amerikaitól.

– Épen most érkezik a negyvenkettedik láda, - felelé.

És valóban az említett láda, egy hordár hátán már a hajóra vezető hidacskán van. Úgy rémlik előttem, mintha a hordár lábai kissé ingadoznának, kétségkivül a vutki bőséges ivása miatt.

– Wait a bit! - kiáltá Ephrinell Fulk.

Aztán, hogy érthetővé tegye óhajtását, jó orosz kiejtéssel utána mondta: - Figyelem... figyelem!

Ez igen jó tanács volt, de elkésett. A hordár éppen akkor botlott meg. A láda lesiklik a válláról és lezuhan... szerencsére az «Asztara» párkányán keresztül, ketté törik és a fedélzeten számtalan apró csomagocska, a melyek begöngyölő papirja elszakadt, a fedélzeten árasztja szét a tartalmát.

Mily dühös felkiáltás hangzott el Ephrinell Fulk ajkairól! Mily hatalmasan hátbavágta az ügyetlen hordárt, kétségbeesett hangon kiáltozván:

– A fogaim!... az én szegény fogaim!

És letérdelt és minden felől kezdte összeszedegetni a mesterséges elefántcsontból készült apró fogacskákat, melyek mindenfelé szétgurultak, mig én valóban képtelen voltam a nevetést visszafojtani.

Igen, a «Strong Bülbül és társai» czég New-Yorkban fogakat gyárt. Ez az óriási gyártelep azért működik, hogy hetenkint ötezer ládára való fogat szállíthasson mind az öt világrészbe! Azért fejleszt ezerötszáz lóerőnyi gőzt és fogyaszt el naponként száz tonna szenet, hogy műfogakkal elláthassa az ó és új világ összes fogorvosait és fogtekhnikusait és még Khinába is küldhessen belőlük... Ez aztán igazi amerikai vállalkozó szellem.

Utóvégre is, a mint állítják, földünket ezernégyszáz millió ember lakja, minden emberre harminczkét fogat számítván, az eredmény körülbelül negyvenöt milliárd fog. Ha tehát valamikor valamennyi valódi fogat mesterségesekkel kellene kicserélni, még a «Strong Bülbül és társai» czég se lenne képes e szükségletnek eleget tenni.

De hagyjuk Ephrinell Fulkot futni negyvenkettedik ládájának fogászati kincsei után. Az utolsó harangszó megkondul. Valamennyi utas a hajón van. Az «Asztara» kötelékeit azonnal el fogják oldozni.

Egyszerre a part felől kiáltások hangzanak. Rájuk ismerek: a kiáltások ugyanazok, a melyeket már Tifliszben hallottam, ugyanazon perczben, mikor a bakui vonat indulni készült.

Csakugyan itt van a kérdéses utas. Liheg, szalad, alig birja tovább. A röpülő hidat már kihuzták és a hajó már a sík tenger felé kezd fordulni. Vajjon hogyan fog hajóra szállni az elkésett német?

Szerencsére egy hajókötél még az állomási pontonhoz csatolja az «Asztara» hátulját. A német abban a pillanatban érkezik oda, mikor a matrózok azt is el akarják oldani. A legények a kezüket nyujtják neki és segítik beugorni a hajóra.

Ez a vastag ember nyilván mindig elkésik és nagyon meg volnék lepetve, ha elérkeznék a rendeltetési helyére.

Végre az «Asztara» hatalmas kerekeinek lapát-csapásai alatt megmozdul és nem sokára elhagyja a kikötőt.

Körülbelül négyszáz méternyi távolságra a kikötőtől a tenger erős forrongása elárulja a vizek nagy háborgását. Én akkor épen a hajó hátulján levő kötelek közelében álltam és szivarozva nézegettem, a mint a kikötő eltünt az Apseron hegyfok mögött, s a Kaukázus hegyláncza feltűnt a nyugati láthatáron.

A szivarom már épen a végét járta és miután még néhány szippantást tettem, a párkányon keresztül beledobtam a tengerbe.

A hajó körül egyszerre lángtenger terjedt szét. A víz forrongását egy tengeralatti naphta-forrás okozta, és az égő szivar elég volt ahhoz, hogy azt lángra lobbantsa.

Nehány kiáltás hangzott el. Az «Asztara» égő hullámok közt haladt tovább, de a kormánylapát egy fordulata eltávolított bennünket a tűzforrástól és csakhamar el volt hárítva minden veszély.

A kapitány a hajó hátulsó részére jött és csak e szókat intézte hozzám fagyos hangon:

– Ön nagy meggondolatlanságot követett el.

Én azt feleltem, a mit az ember ilyen körülmények közt felelni szokott:

– Lelkemre mondom, kapitány, nem tudtam...

– Az ilyesmit mindig tudni kell, uram!

E szókat egy száraz és barátságtalan hang mondta, nehány lépésnyire tőlem.

Hátra fordultam...

Ebben a kis megleczkéztetésben az angol nő részesített.