– Milliók!... milliók vannak ezen az állítólagos halott vivő kocsin!

Önkénytelenül kicsuszott az ajkamon ez a vigyázatlan szó, így a titkot nyomban megtudta mindenki, az állomási hivatalnokok úgy, mint az utasok. A perzsa kormány, egyetértőleg a khinaival, csak nagyobb biztonság végett hitette el, hogy egy mandarin holttestét szállítják, holott pedig tizenöt millió értékű kincset szállítottak Pekingbe.

Isten bocsássa meg, hogy ilyen baklövést - igaz, hogy megbocsátható baklövést, - követtem el. Miért ne hittem volna el Popov állítását és miért gyanakodott volna Popov arra nézve, a mit neki a perzsa hivatalnokok mondtak Yen-Lu mandarin felől?... Semmi ok se volt igazmondásukat kétségbevonni.

Mindamellett nagyon meg van alázva reporteri hiúságom és nagyon boszant e baklövés miatt történt rendreutasíttatásom. Mindazonáltal őrizkedem csak egyetlen szót is szólni Noltitz őrnagynak e felsülésem felől. A dolog szinte hihetetlennek látszik. Párisban a «XX. Század» jobban van értesülve arról, a mi a Grand-Transzaziatikon történik, mint én, a ki ezen a vasuton utazom. A «XX. Század» Párisban tudja, hogy a vonatunk császári kincset szállít, és én nem tudom! Oh! keserű csalódásai a hirlaptudósítói pályának! Most már a titok köztudomásra jutott, és csakhamar megtudjuk, hogy az aranyból és drágakövekből álló császári kincs azelőtt a perzsa sahnál volt letéve, most pedig visszaküldetik jogszerű tulajdonosának, az Ég fiának.

Ezért történt, hogy Faruszkiar úr, a ki mint a társulat igazgató-tanácsosa hivatalos tudomással birt a dologról, Dusákban a vonatra szállt, elkisérendő a kincset rendeltetése helyéig. Ezért volt, hogy Ghangir és ő, valamint ügynökei, a három mongol, oly szigorúan ügyeltek a drága kocsira, s hogy oly nyugtalanok voltak, mikor az a kapocsláncz elszakadása miatt elmaradt és oly dühösen követelték, hogy a vonat visszamenjen érte... Igen! most már mindent értek!

Ezért jött egy khinai csapat Kasgárba is átvenni a kocsit a perzsa hivatalnokoktól! Ezért nem hallotta Pan-Sao soha a Yen-Lu mandarin nevét, mert hiszen ilynevű mandarin soha nem is volt Khinában!

Pontos időben indultunk, és elképzelhető, hogy a vonaton mindenki csak a milliókról beszélt, melyek a vonat összes személyzetét gazdag emberekké tehetnék.

– Én az állítólagos gyászkocsit gyanúsnak tartottam, - mondá Noltitz őrnagy, - és épen ezért intéztem kérdést Pan-Saóhoz a néhai mandarin felől.

– Emlékszem rá, - mondám, - akkor nem értettem az ön kérdésének czélját. Annyi bizonyos, hogy vonatunk igazi kincstár.

– És hozzá teszem, - vágott közbe az őrnagy, - hogy a khinai kormány igen okosan cselekedett, mikor húsz jól fölfegyverzett embert küldött fedezetül. A vonat Kothantól Lan Cseuig kétezer kilométernyi hosszú sivatagon robog végig, és a vasút nem épen nagy biztonságban van a Gobi sivatagon...

– Annyival kevésbbé, - őrnagy úr, - mivel, mint ön mondta, az hirlik, hogy a rettenetes Ki-Csang most a Mennyei Birodalom éjszaki tartományaiban jár.

– Ugy van, Bombarnac úr, és tizenöt millió csinos fogás lenne még egy rablóvezérnek is.

– De hogyan tudhatta meg ez a rablóvezér, hogy a császári kincset szállítják?...

– Ezek az emberek mindig tudnak mindent, a mit tudni érdekükben áll.

Igaz, gondolám magamban, pedig nem is olvassák a «XX. Század»-ot.

És éreztem, hogy elpirulok, mert eszembe jutott a baklövésem, a melyért Chincholle¹ bizonyosan átok alá vet.

A kocsik tornáczain is erősen folyt e közben a beszélgetés. Az egyik szivesebben utazott milliókkal, mint egy holttesttel, ha mindjárt első osztályú mandariné volna is. A másik úgy vélte, hogy ily nagy kincs szállítása nem épen veszélytelen az utazók biztonságára nézve. Weisschnitzerdörfer báró is e vélemény mellett harczolt és mérgesen rátámadt Popovra.

– Figyelmeztetni kellett volna az utasokat jó előre uram, - mondá, - figyelmeztetni kellett volna. Most már mindenki tudja, hogy ez a vonat milliókat szállít és ennek következtében valakinek kedve kerekedhetik bennünket megtámadni... Már pedig egy támadás, ha netalán visszaveretnék is, okvetlenül késedelmet okozna, késedelmet, pedig ezt... meg nem engedhetem... Nem uram... meg nem engedhetem!

– Senki sem fog bennünket megtámadni, báró úr, - viszonzá Popov, - senkinek se jut ilyesmi eszébe.

– Ej, uram, hogy tudhatja ön azt?

– Kérem, legyen nyugodt.

– Nem, uram! nem lehetek nyugodt; és ha utunk megakad, felelősségre fogom vonatni a társulatot!

Ez természetesen azt jelenti, hogy a Grand-Transzaziatik társulata fizessen százezer forintot a világot körülutazó bárónak kártérítésül.

De lássuk a többi útitársat.

Az olvasó nem fog kételkedni, hogy Ephrinell Fulk a dolgot csakis a leggyakorlatibb szempontból foghatta föl.

– Annyi bizonyos, - mondá, - hogy a kincs szállítása nagyon koczkáztatja életünket, és ha miatta valami baleset érne bennünket, a Life Travellers Society, a melynél biztosítottam magamat, kétségkivül vonakodnék kifizetni a biztosítási összeget, a melyért a Grand-Transzaziatik társulatot illeti a teljes felelősség.

– Valóban úgy van, - viszonzá Bluett Horáczia kisasszony, - és a társulat helyzete a Mennyei Birodalom iránt nagyon kényessé vált volna, ha az elmaradt kocsik meg nem kerülnek. Nem ez-e az ön véleménye is, Fulk?

– Teljesen ugyan az, Horáczia.

Már egész röviden, csak Horáczia és Fulk.

Az angol-amerikai párnak teljesen igaza volt. Ez a roppant veszteség a Grand-Transzaziatikot sujtotta volna, mert a társulatnak tudnia kellett, hogy a vonata a khinai császár kincseit szállítja, nem pedig Yen-Lu mandarin holttestét; következőleg a társulat személyes felelősséget vállalt.

A Caterna házaspárra a vonatunk végén utazó milliók nem nagy hatást tettek. A szinész egyszerűen csak ennyit mondott:

– Hej! Karolina! milyen szép szinházat lehetne építeni ezzel a sok pénzzel!

De a leghelyesebb megjegyzést tisztelendő Morse Nathanieltől, az amerikai paptól hallottam, a ki Kasgárban szállt föl a vonatunkra:

– Mindig nyugtalanító dolog, ha az ember egy lőporos aknát vontat maga után.

Nagyon találó észrevétel: ez a kocsi a császári kincstárral csakugyan lőporos akna, a mely egész vonatunkat felrobbanthatja.

Khinában a legelső vasút 1877-ben épült és Shanghait köti össze Fu-Cseuval. A Grand-Transzaziatik körülbelül az 1874-iki orosz nyomjelzéshez alkalmazkodik, a mely Taskendtől Kuldsán, Kamin, Lan-Cseun, Szinganon és Shanghain át terveztetett. E vasút nem vágja át a birodalom nagyon népes közép tartományait, a melyeket nagy, zsongó, rendkívül szapora méhkasokkal lehetne összehasonlítani. A pálya a lehető legegyenesebb vonalban fut Szu-Cseuig, míg Lan-Cseu felé² nem kanyarodik. Néhány nagy várost csak dél és délkelet felé kiágazó mellékvonalai érintenek. Ilyenek a Teu-Yuantól Nankingig menő szárnyvasút, mely a Csan-Szi és Cseu-Toong tartományok e két nagy városát köti össze. De az én utazásomkor egy nagyobbszerű áthidalás még nem volt készen, következőleg e vonal még nem adatott át a közforgalomnak.

Ellenben a Grand-Transzaziatik fővonala már teljesen kiépült és keresztül lehet utazni rajta egész Közép-Ázsián. A mérnököknek nem kellett nagyobb nehézségekkel megküzdeniök mint Annenkov tábornoknak, mikor a Kaspin túli vonalt építette. A Karakum és a Gobi sivatagok hasonlítanak egymáshoz; mindkettő egészen lapályos, emelkedések és mélyedések nélkül, mind a kettőn egyenlő könnyűséggel ment a sinek lerakása. Ha a Kuen-Lun, Nan-San, Amie, Gangar-Ula óriási hegylánczaiba kellett volna behatolni, melyek Tibet határán emelkednek, akkor az ott elégördülő akadályokat egy évszázad alatt se lehetett volna legyőzni. A sík és homokos földön azonban gyorsan kiépülhetett a vasút Lan-Cseuig, vagyis háromezer kilométer hosszaságú vonalon.

Csakis e város környékén kellett a mérnökök tudományának kemény harczot vívnia a természettel. Itt kellett nagy költséggel és nagy nehézségek közt áthatolnia a Ken-Szu, San-szi és Pecsili tartományokon.

Ezentúl csak egyszerűen meg fogok nevezni nehányat a nagyobb állomások közül, melyeken vonatunk vize és tüzelőanyaga kiegészítése végett meg fog állni. A jobboldalon folyvást látható a távoli láthatáron emelkedő hegyláncz, mely a tibeti fensík éjszaki részét szegélyezi. Balra még sokáig a Gobi végtelen sivatagain fog tévelyegni a szem. Mindezen területek ugyan a khinai birodalomhoz tartoznak, de a valódi Khina csak Lan-Cseu környékén fog előttünk föltárulni.

E szerint minden közrehat, hogy útazásunk e második része lehetőleg érdektelen legyen, hacsak a tárczairók istene nem kedveskedik kalandok alakjában azzal, a mit tájképi szépségekben megvont tőlünk. Egyébiránt azt hiszem, hogy vonatunkon elég különböző elem van, a melyeket némi kevés szerencsével és bizonyos képzelő tehetséggel sikerülhet értékesítenem.

A vonat tizenegy órakor hagyja el Kothant és délutáni két óra felé érkezik Keriába, miután Urang, Langar, Pola és Csiria állomásokon áthaladt.

1889-90-ben Pevezov bejárta e vonalat Kothántól a Lob-Norig, a Kuen-Lun hegy tövében, mely a khinai Turkesztánt Tibettől választja el. Az orosz útazó végig ment Kerián, Nián, Csercsenen, a mit mi is megcselekedtünk, még pedig igen könnyen, holott Pevezov karavánjának annyi veszélylyel és nehézségekkel kellett megküzdenie, a mi azonban nem akadályozta őt egy nagy földabrosz elkészítésében és számos földrajzi pont magasságának és fekvésének meghatározásában. Nagy dicsőség az orosz kormányra nézve, hogy Pzsevalszkij művét oly sikerrel folytatta.

A keriai pályaudvarból délnyugat felé még látni lehet a Karakorum magaslatait és a Dapsang hegycsúcsot, melynek magasságát némely földrajziró nyolczezer méterre becsüli. A hegység tövében terül el a Kasmir tartomány. Itt keletkezik az Indus szerény, apró forrásokból, melyek az indiai félsziget nagy folyamainak egyikét táplálják. Itt válik el a Pamir fensíktól a Himalája óriási hegyláncza, a melyen a földgömb legmagasabb bérczei emelkednek.

Kothantól négy óra alatt százötven kilométernyi útat haladunk. Ez ugyan nagyon mérsékelt sebesség, de hát a Grand-Transzaziatik e szakaszán nem fogjuk többé föltalálni a Kaspin túli vonatok gyorsaságát, akár azért, mert a khinai mozdonyok lassubbak, akár pedig azért, mert a gépészek természetes renyheségüknél fogva azt képzelik, hogy óránkint harmincz, vagy negyven kilométernyi sebesség a legnagyobb, a melyet a Mennyei Birodalom vasutain elérni lehet.

Esti öt órakor újabb állomás, Nia következett, a hol Pevtzov tábornok meteorologiai megfigyelő állomást rendezett be. Itt csak húsz perczig időztünk. Elég időm volt, hogy az állomás éttermében némi élelmiszereket vásároljak. Az olvasó könnyen kitalálja, hogy kinek.

Most már csak khinai származású útasok szállnak fel vonatunkra. Ritkán használnak első osztályú jegyeket, és rendesen kiszállnak a második vagy harmadik állomáson.

Körülbelül egy negyedóra múlva, hogy Niából elindúltunk, Ephrinell Fulk fölkeresett a kocsi tornáczán és komoly arczczal, mintha valamely üzlet megkötéséről lett volna szó, így szól hozzám.

– Bombarnac úr, egy szivességre akarnám önt felkérni.

Ejh - gondolám, - ez a yankee nagyon jól meg tud engem találni, mikor szüksége van rám.

– Nagyon szerencsésnek fogom magamat érezni, ha szolgálatára lehetek, Ephrinell úr, - mondám. - Mit kiván tőlem?

– Arra akarom kérni, hogy legyen tanúm.

– Ah! tehát becsületbeli ügy!... és kivel, ha szabad kérdeznem?

– Bluett Horáczia kisasszonynyal.

– Ön megverekszik Bluett Horáczia kisasszonynyal? - kiáltám nevetve.

– Még nem... Egyelőre csak nőül veszem.

– Nőül veszi?

– Igen. Bluett Horáczia kisasszony igen derék nő, nagyon jól érti az üzleti dolgokat és kitünően a könyvvitelt.

– Fogadja szerencsekivánataimat, kedves Ephrinell úr! Számíthat rám.

– És kétségkivül Caterna úrra is?

– Bizonyára, ő is készségesen közre fog működni, sőt a menyegzői lakomán szivesen fog énekelni is.

– Énekelhet, a mennyit tetszik, - felelé az amerikai. - De most beszéljünk Bluett Horáczia kisasszony tanúiról.

– Helyes!

– Hiszi ön, hogy Noltitz őrnagy elfogadná e tisztséget?

– Az őrnagy sokkal udvariasabb, hogysem megtagadná. Ha akarja, beszélni fogok vele.

– Előre is köszönöm. A mi a második tanút illeti... Kissé zavarban vagyok. Talán Sir Francis Trevellyan...

– Tagadó fejcsóválás... ez volna minden, a mit tőle remélhetne!

– Vagy Weisschnitzerdörfer báró?...

– Lehetséges-e ilyesmire kérni olyan embert, a ki a földgömböt utazza körül, és a ki soha se készülne el hosszú neve aláírásával.

– Akkor nem tudok mást, mint Pan-Sao urat, vagy Popovot, a vonatvezetőt...

– Bizonyára akármelyik készséggel elfogadná. De hiszen a dolog nem sürgős, Ephrinell úr; ha egyszer Pekingbe megérkeztünk, könnyű lesz megtalálni a negyedik tanút...

– Hogyan?... ha Pekingbe megérkeztünk?... De én nem Pekingben szándékozom nőül venni Bluett Horáczia kisasszonyt!

– Talán Szu-Cseuban, vagy Lan-Cseuban, a néhány órai állomásozás alatt?

– Wait a bit, Bombarnac úr. Van-e egy yankeenek ideje várni?

– E szerint ön?...

– Még holnap meg fogok nősülni.

– Itt, a vonaton?

– Igen, itt a vonaton?

– Akkor hát én mondom önnek: Wait a bit.

– Nem én, huszonnégy óráig sem.

– De kérem, az egybekeléshez szükségünk van...

– Szükségünk van egy amerikai papra, és tisztelendő Morse Nathániel készen áll.

– Beleegyezik?

– Hogy beleegyezik-e?... Ha kivánnák tőle, összeházasítaná az egész vonatot.

– Bravo, Ephrinell úr!... Menyegző a vasúton... ez legalább némi szórakozással kecsegtet.

– Bombarnac úr, az ember soha se halaszsza holnapra, a mit ma megtehet.

– Igaza van: Time is money!³

– Nem: Time is time!⁴ egész egyszerüen; ne vesztegessünk el belőle soha csak egyetlen perczet se.

Ezzel Ephrinell Fulk kezet szorított velem és én igéretemhez képest elindúlok, hogy megtegyem a szükséges lépéseket, a tanúk megszerzésére.

Magától értendő, hogy a vőlegény és a menyasszony szabad emberek, rendelkezhetnek magukkal és egybekelhetnek a pap előtt amerikai módra, azon unalmas előzmények nélkül, a melyek a formákhoz ragaszkodó egyéb államokban megkivántatnak. Jobb-e ez így, vagy rosszabb? Az amerikaiak azt tartják, hogy jobb, és Cooper azt mondja, hogy «a mi nálunk jobb, az mindenütt a legjobb».

Mindenek előtt Noltitz őrnagyhoz fordulok, a ki szivesen vállalkozik, hogy Bluett Horáczia kisasszony tanuja legyen.

– Ezek a yankeek csodálatos emberek!

– Épen azért csodálatosak, őrnagy úr, mert ők semmin se csodálkoznak!

Aztán hasonló kéréssel fordultam a fiatal Pan-Saohoz, a ki így felelt:

– El vagyok ragadtatva, Bombarnac úr. Nagy örömmel leszek az imádandó és imádott Bluett Horáczia kisasszony tanúja. Ha olyan házasság, a mely angol menyasszony és amerikai vőlegény közt, francziák, oroszok és khinaiak tanuskodása mellett köttetik, nem birna a boldogság valamennyi biztosítékával, akkor ily biztosítékokat egyáltalán nem is lehetne találni!

Ezután Caterna úrra került a sor.

Mondanom se kell, hogy a jó kedvű szinész igent mondott... még pedig inkább kétszer, mint egyszer.

– Hej! milyen pompás vígjáték-, vagy operette tárgy! - kiáltá. - Már van Házasság a nagyvilágban, Házasság dobszó mellett, Házasság lámpafénynél... Ezentúl lesz Házasság a vasuton, vagy Házasság gőzerővel is! Milyen pompás czím volna ez, Klaudius úr! A derék yankee számolhat rám. Válogathat a tanúkban: tetszése szerint felöltözöm, mint hős apa, vagy első szerelmes, marquis vagy paraszt, a mint kivánja; olyan alakot öltök, a milyet ohajt.

– Csak tartsa meg mindennapi alakját, Caterna úr, - felelém. - Igen jól fog illeni a környezethez.

– Hát a feleségem ott lesz-e a menyegzőn?

– Hogyne!... hisz ő lesz a nyoszolyó lány!

A mi ezt a hagyományos tisztet illeti, a Grand-Transzaziatik vonatán nem lehetünk nagyon válogatósak.

Már nagyon későre járt az idő, s így a szertartást nem lehetett még ugyanezen este végrehajtani. Egyébiránt Ephrinell Fulk is azt akarja, hogy a dolog annak rendje szerint menjen véghez; ugyanazért még némi intézkedéseket kell tennie. Az egybekelés tehát csak holnap reggel fog megtörténni. Az összes utazók meg lesznek híva; Faruszkiar uraság szintén megigérte, hogy jelenlétével ő is emelendi az ünnepély fényét.

Ebéd közben csak erről a tárgyról folyt a beszélgetés. Miután szerencsét kivántunk a jövendőbeli házastársaknak, a kik igazi angolszász kellemmel viszonozták a kivánatainkat, valamennyien megigértük, hogy aláirjuk a házassági szerződést.

– És mi az önök aláirását honorálni fogjuk! - mondá Ephrinell Fulk, oly hangon, mintha valamely váltóról lett volna szó.

Mikor az éjszaka besötétedett, mindenki aludni ment, hogy a holnapi ünnepélyről álmodjék. Én elvégeztem rendes sétámat, a khinai őrség által elfoglalt kocsiig és meggyőződtem, hogy az Ég Fiának a kincseit hűségesen őrzik. A kiséret fele ébren volt, a másik fele aludt.

Éjfél utáni egy óra tájban alkalmam akadt meglátogatni Kinkót és átadni neki a Niában vásárolt élelmiszereket. A fiatal román nagyon jókedvű és teljesen nyugodt. Nem tart többé semmiféle akadálytól. Szerencsésen el fog jutni a rendeltetése helyére.

– Hízni kezdek ebben a ládában, - mondá.

– Azt ugyan ne tegye, - viszonzám nevetve, - mert majd nem tud kijönni belőle.

Aztán elmondtam neki az Ephrinell és Bluett házasságát, és hogy a menyegző holnap reggel lesz, nagy pompával.

– Ah! - mondá Kinko sóhajtva, - ők nem kénytelenek Pekingig várni!

– Az igaz, Kinko; de én az ily körülmények közt kötött házasságot nem tartom valami nagyon rendesnek. Hanem ez utóvégre is a két eredeti ember dolga.

Hajnali három órakor negyven perczig időztünk Cseresenben, a mely csaknem a Kuen-Lün hegység kiágazásai tövében fekszik. Senki se látta közülünk azt a szomoru és sivár, fák és bokrok, sőt minden növényzetet nélkülöző tájat, a melyen a vasút éjszak-keleti irányban áthalad.

Napkelte után vonatunk azon a négyszáz kilométer hosszú vonalon robog végig, mely Csercsent a csarkaliki állomástól elválasztja. A nap sugarai élénken megvilágítják a szíksó-kristályoktól csillogó végtelen lapályt.