Hivatalos bemutatások

Január 28-án, 29-én és 30-án sem Mokoum, sem Emery nem távozott a találkozási helyről. Míg a busman, vadászszenvedélyétől hajtva, az ehető és ragadozó vadakat üldözte, a csillagász nyugodtan vizsgálta a folyam medrét. A természet nagyszerű, bár vad színjátéka elragadtatással töltötte el keblét, s lelke szokatlan érzelmek hatása alatt állott.

Ő, a számok embere, a katalógusok fölött görnyedező tudós, akit hivatása éjjel-nappal a messzelátójához láncolt, és égitestek átvonulását leste a délkörön, vagy új csillagfölfedezések kiszámításával bajlódott, valódi kéjjel élvezte most a tartózkodást a szabad természetben, a csaknem járhatatlan őserdő közepében, a festői halmok aljában, amelyeket a Morgheda zuhataga nedves párával borított el.

Roppant élvezettel gyönyörködött e csaknem teljesen ismeretlen vadon költészetében; mindez valósággal megfiatalította a számtani fejtegetések közben elpelyhüdt testét és szellemét. Így űzte el a várakozás unalmait.

A helyzet újdonsága tehát megmagyarázhatóvá teszi, hogy folytonosan nyugodt maradt, ami viszont egyáltalán nem jellemezte a busman magatartását. A vérmérsékletnek ez a különbsége okozta a vadász folytonos panaszkodását, s ugyancsak ez adta a tudós ajkára a csitító szavakat is, amelyek azonban csak vajmi csekély mértékben tudták fékezni a busman türelmetlenségét.

Végre elkövetkezett január 31. is, az utolsó nap, amelyet a tiszteletre méltó Airy úr a találkozás idejére kitűzött. Ha a várt vendégek ma sem érkeznek meg, William Emerynek, minden zavara dacára, döntésre kell elszánnia magát.

A késedelem határozatlan időre terjedhet, és miként várjon az ember bizonytalan ideig?

– William úr - mondta a vadász -, miért ne mehetnénk mi elébe az érkezőknek? Az úton semmi esetre sem kerülhetjük el őket. Csak egyetlen úton jöhetnek: a folyón; s ha azon fölfelé haladnak, mint az ön papirosa mondja, okvetlenül találkoznunk kell velük.

– Ez kitűnő gondolat, Mokoum barátom - válaszolt a csillagász. - Tegyünk hát kémszemlét a folyam mentében, a zuhatagon alul. Tanyánkra mellékutakon is visszatérhetünk. De mondja csak: ön az Orange folyamának legnagyobb részét ismeri, ugye?

– Ismerem, uram. Nem egyszer követtem futását a Volta-foktól kezdve azon pontig, ahol a Transvaal köztársaság határán a Hart-tal egyesül.

– És az Orange mindenütt hajózható, kivéve a Morgheda zuhatag környékét?

– Úgy van, uram - válaszolt a busman. - De meg kell jegyeznem, hogy a száraz évszakban az Orange folyam, mintegy öt vagy hat mérföldnyi szakaszon a torkolatától kezdve csaknem teljesen víztelen. Ekkor homokzátony képződik a torkolatánál, amelyet a tenger habjai dagály alkalmával hevesen korbácsolnak.

– Ez keveset nyom a latban, mert abban az időben, amikor az általunk várt utasok oda érkeznek, ennek a torkolatnak hozzáférhetőnek kell lennie. Nincs ok, amely kimagyarázhatná elmaradásukat, s azért kétségtelenül meg is fognak érkezni.

A busman nem válaszolt. Füttyentett ebének, s fegyverét vállára kapva, megindult társa előtt azon a keskeny gyalogösvényen, amely négyszáz lábbal alább folytonosan a part mentén kígyózott ide s tova.

Reggel volt, kilenc óra. A két útitárs, a folyam bal partját követve, sietősen haladt előre. Útjuk azonban legkevésbé sem bizonyult kellemesnek.

A folyam meredek partját tövises bokrok födték, amelyek közt nehéz járás esett, és az utasok gyakran teljesen eltűntek a különböző növények által alkotott lugasok alatt.

A „fonalszerű Cynauchum” folyondárai - amelyről Burchell is megemlékezik - kusza sűrűséggel kúsztak egyik fáról a másikra, s lombos hálózataikkal gyakran szinte járhatatlanná tették a vándorok útját. A busman kése úgyszólván folytonosan vagdosta a kusza aljnövényzetet: könyörtelenül metszette ketté az akadékoskodó liánok, szulákok kötegeit.

William Emery tele tüdővel szívta a balzsamos levegőt, és különösképp élvezte a számtalan bálványfától (diosmeáktól) terjesztett kámforillatot.

Szerencsére néhány tisztás és kopár sziklaszakasz, amelyek mentében a győzelmes habok ismét békésen haladtak a tenger felé, lehetségessé tették a gyorsabb haladást nyugati irányban.

Tizenegy órára mintegy négy mérföldet haladtak.

A szellő ez idő tájban nyugatról lengedezett: a hangot tehát visszavitte a zuhatag felé, úgyhogy annak a moraját bizonyos távolságban már nem hallhatták. Ellenkezőleg, minden neszt, amely a folyam alsó része felől jött, jól kivehették.

William Emery és a vadász erre a helyre érve, egyetlen pillantással végig tekintett a folyam tükrén, amely itt egyenesen halad, mintegy hárommérföldnyi távolságra. A folyam medre meredek hantok közé szorult, és a krétasziklák kétszáz lábnyi magasságra nyúltak föl mindkét oldalon.

– Várjunk itt - javasolta a csillagász -, és fújjuk ki magunkat. Nincsen vadászathoz szokott lábam, Mokoum mester, mivel többet kóborlok a csillagos égboltozaton, mint földi utakon. Pihenjünk tehát. Erről a helyről két-három mérföldnyi hosszúságban végigtekinthetjük a folyam medrét, s ha a gőzbárka az utolsó parthajláshoz ér, azonnal szemünkbe ötlik.

A fiatal tudós hozzátámaszkodott ahhoz az óriási euphorbiához, amelynek a koronája mintegy negyven lábnyira¹ emelkedett.

Innen jártatta végig pillantását a folyam tükrén.

A vadász, kevésbé lévén barátja a nyugalomnak, a parton járkált föl s alá, míg Top egész madárcsapatokat vert föl, de gazdája figyelmét a legcsekélyebb mértékben se bírta fölébreszteni.

A fiatal tudós és társa félórát tölthettek e helyen, midőn az előbbi egyszerre csak azt vette észre, hogy a busman rendkívül figyelmesen kezdi vizsgálni a folyót.

Vajon nem a várt bárkát fedezte föl a sasszemű busman? A csillagász föltápászkodott kényelmes fekhelyéről, s a vadász felé közeledett.

Néhány pillanat múlva már mellette állt.

– Észrevett valamit, Mokoum? - kérdezte a busmantól.

– Semmit, semmit sem látok, Emery úr, - válaszolt a vadász. - De a fülem ismerős neszeket hall. Úgy tetszik, mintha sajátszerű zajt hallanék közeledni a folyam mente felől.

Ezt mondva, hallgatást ajánlott társának, a fülét a földre fektetve, fokozott figyelemmel hallgatódzott. Néhány perc múlva fölemelkedett, és így szólt:

– Valószínűleg tévedtem. A neszt, amit hallottam, alighanem a lombok között suttogó szellő, vagy a sziklákba csapódó habok okozzák. És mégis...

A vadász ismét figyelmesen fülelt, de mit sem hallott.

– Mokoum - mondta most a csillagász - ha az ön által hallott zörej valamely gőzgéptől származik, sokkal biztosabban felismerheti azt, ha leereszkedik a víz színéig. A víz jobb hangvezető, mint a föld.

– Igaza van William úr - válaszolt a vadász. - Nem egyszer hallgattam ki ily módon a víziló útját a habokban.

A busman lehágott a víz tükre fölé. A folyamba érve, térdig hatolt a hullámokba, s lehajolva, a víz fölszínére fektette fülét.

– Úgy van - kiáltotta néhány perc múlva. - Mégsem csalatkoztam. Arrafelé dübörgést hallok a folyóból, mintha hevesen paskolná valami... Egyhangú, folytonos paskolást hallok.

– A hajócsavar zubogása!... - válaszolt a csillagász.

– Valószínűleg, Emery úr. Akiket várunk, közelednek.

William Emery tudta, milyen finomak a vadász érzékszervei - különösen a látása, a hallása és a szaglása -, s ezért egyetlen pillanatig sem kételkedett társa állításában.

A busman ismét fölkapaszkodott a partra, és mindketten elhatározták, hogy ezen a kedvező ponton fognak várni, ahonnan több mérföldnyire szemmel tarthatják a folyamot.

Fél óra telt el így, s ezt az időt még a példás türelmű William Emery is majdnem végtelennek találta. Hányszor hitte, hogy a bárka határozatlan körvonalait látja a folyamon!

Mindannyiszor csalódnia kellett.

Végül a busman következő felkiáltása dobogtatta meg hangosabban a szívét:

– Füst!

William Emery a vadász által mutatott irányban, erőlködés nélkül észrevette azt a keskeny szürke fonalat, amely a folyam medrében fölfelé kanyargott.

Nem lehetett tovább kétkedni. A hajó gyorsan haladt előre: William Emery nemsokára jól megláthatta kéményét is, amint a fekete-fehér gőzzel kevert füstgomolyokat a levegőbe okádta. A hajó legénysége erősen szíthatta a tüzet, hogy a sebességet fokozzák, s a találkozás helyét még a kitűzött napon elérhessék. A bárka még hét mérföldnyire lehetett a Morgheda zuhatagtól.

Dél volt. Mivel ott, ahol álltak, a part nem látszott alkalmasnak a kikötésre, a csillagász elhatározta, hogy visszatér a zuhatag közelébe.

Közölte szándékát a vadásszal, aki szó nélkül megfordult, és visszafelé lépkedett az ösvényen, amelyet az imént ő maga vágott. William Emery követte, s midőn az egyik hajlásnál megfordulva, ismét visszatekintett a hajóra, világosan látta tatján az angol lobogót.

A visszatérés a zuhataghoz gyorsabban ment, mint a kirándulás onnan. Egy órakor a csillagász és társa már csak negyedórányira járt a zuhatagtól.

A part itt félkör alakú kis öblöt alkotott, amelybe a gőzbárka kényelmesen befuthatott, mivel a meder még a part közelében is elég mély volt.

A hajó nem járhatott távol, bár még nem lehetett látni a part kanyarulatai s a folyamra hajló lombos fák miatt. A gép zöreje nem volt ugyan hallható, de fölhangzottak a gőzös éles füttyei, amelyek a zuhatag folytonos dübörgésén is átsivítottak. Az éles fütty időnként ismétlődött. Kétségtelen, hogy ezzel az érkezésüket akarták jelezni a zuhatag közelében. A vadász lövéssel válaszolt erre a jeladásra, s a dörejt a partoktól visszaverődő visszhang százszorosan fölerősítette.

Végre látható lett a hajó, s annak utasai is rögtön észrevették Emeryt és társát. A csillagász által adott jelre a bárka lassan közeledett a parthoz. Alattságot dobtak ki: a busman megragadta a kötelet, s az egyik fatörzs köré csavarta.

Nemsokára magas növésű férfi ugrott ki könnyedén a partra, S egyenesen a csillagász felé tartott, miközben társai egyenként szintén partra szálltak.

William Emery a férfi elé sietve, megkérdezte:

– Everest ezredes?

– William Emery úr? - kérdezte a jövevény, felelet helyett.

A fokvárosi csillagász és cambridge-i szaktársa köszöntötték egymást, és aztán kezet is szorítottak.

– Uraim - mondta Everest ezredes -, engedjék meg, hogy bemutassam az igen tiszteletre méltó William Emery urat a fokvárosi csillagvizsgálóból; ő előzékenyen szíveskedett elénk sietni a Morgheda zuhatagig.

A négy utas, aki ezalatt Everest ezredeshez közeledett, üdvözölte a fiatal csillagászt, aki viszonozta köszöntésüket, aztán az ezredes hivatalosan is bemutatta útitársait, a legtökéletesebb angol flegmával, mondván:

– Emery úr, Sir John Murray, Devonshire-ből, az ön földije; Matvej Strux úr, a pulkovai csillagvizsgálóból; Nyikolaj Palander úr Helsingforsból és Mihail Zorn úr Kijevből; három orosz tudós, akik a cár kormányát képviselik nemzetközi bizottságunkban.