Az Orange folyó partján

1854. január 27-én, óriási szomorúfűz alá telepedve, két férfi beszélgetett egymással, figyelmesen vizsgálván beszélgetés közben az Orange folyó habjait.

Ez a folyam ugyanaz, mint amelyet a hollandiak Grote-Strom, a hottentották Gariep néven ismernek, és bátran versenyezhet Afrika három fő életerével, a Nilus, a Niger és a Zambézi folyamokkal.

Az Orange folyamnak is megvannak a maga roppant áradásai, kiöntései, örvényei, vízesései.

Néhány utazó, aki útleírásában, e folyammal foglalkozik - például Thompson, Alexander és Burchell -, nagy elragadtatással beszél az Orange habjainak kristálytisztaságáról s partvidékének elbájoló szépségéről.

Ezen a ponton az Orange folyamnak a Duc-York hegysor felé közeledő partjai valóban elragadó látványt nyújtottak.

Áthághatatlan sziklák, óriási kőországút, az idők hosszú folyamán megkövesült fák, mély barlangok, járhatatlan, a telepesek fejszéjétől még bolygatatlan őserdők, és mindezek, a Gariep-hegység által lenyűgöző keretbe foglalva, hasonlíthatatlan szépségű tájképet alkottak.

Itt a túlságosan szűk mederbe szorult habok, mintha csak a föld eltűnt volna alóluk, négyszáz lábnyi magasságból zuhannak alá.

A vízesés fölött látni a lerohanni készülő habok szilaj tajtékzását; itt-ott zöld növényfonatokkal koszorúzott sziklatömegek szakítják meg a pezsgő hullámtáncot. A zuhatag alatt, csupán a zuhanás erejétől felháborított habok még folyvást forrongó keringése tombol, s az örvénylő habok fölött sűrű, s a prizma hét színével zebraszerűen csíkozott pára lebeg.

A mélységből kábító moraj hallatszott, amelyet még inkább növelt a völgy visszhangja.

A férfiak egyike - kétségtelen, hogy mindketten fölfedező út céljából vetődtek el Dél-Afrika eme zugába - futólagos figyelemre is alig méltatta a természet előtte elterülő varázslatos szépségeit.

Ez a közönyös utazó úgynevezett busman-vadász volt, tüzes szemű, villámgyors mozdulatú, egyik kitűnő példánya annak az érdekes és vitéz törzsnek, amely túlnyomórészt a rengeteg mélyén tölti nomád életét.

A busman név angol eredetű, vagy talán a hollandi „Boschjesman” szóból származik, és kivétel nélkül alkalmazzák ezt mindazon vándor törzsekre, amelyek a Fokgyarmat észak-nyugati vidékeit széltében-hosszában bebarangolják. A busman törzs egyetlen családjának sincsen állandó lakhelye.

Egész életük azzal telik el, hogy az Orange folyam és a nyugati vidékek között elterülő részt bebarangolják, a telepítvényeket kirabolják, és a zsarnok letelepedők aratását megsemmisítik, megtorlásul azért, hogy Afrika legbarátságtalanabb részébe szorították őket, ahol a talaj több követ, mint növényzetet terem.

A mi busmanunk körülbelül negyvenéves, magas termetű, és láthatólag rendkívüli erejű férfiú volt. Nyugvás közben is meglátszott rajta, hogy izmai folytonos tevékenységhez szoktak. Mozdulataiban gyorsaság, szabadság és szilárdság egyesült, s elárulták az erélyes férfiút, akinek egész megjelenése nagyban hasonlított a híressé vált „Bőrharisnyá”-hoz, a kanadai puszták indián hőséhez; csak a nyugalom volt talán kisebb mértékben sajátja, mint Cooper e rokonszenves vadászalakjának: legalábbis gyors kézmozdulatoktól kísért beszédéből és gyakran nekipirult arcából ezt lehetett következtetni.

Ez a busman már nem volt vadember, mint fajtársai, az egykori száguák.

Angol apától és hottentotta anyától származva, ez a mesztic, avagy félvér többet nyert mint vesztett azzal, hogy fölkereste az idegeneket, s elég jól folyékonyan beszélte apjának nyelvét.

Félig hottentotta, félig európai ruhája vörös ingből, dolmányból, antilopbőr nadrágból, s vadmacskabőr darabokból készített lábszárvédőből állott.

Nyakában tarisznya függött, és ebben tartotta a kését, a pipáját meg a dohányát. Sajátságos formájú báránybőr sapkája kámzsaalakban födte fejét. Derekát vastag bőrtüsző övezte. Meztelen karjait elefántcsontból nagy művészettel faragott karmantyúk díszítették, vállát pedig „krosz”, afféle redős köpönyeg födte, amely tigrisbőrből készült, és térdig takarta az arányos testizmokat. Kutyája ott szundikált a lábánál.

A busman gyorsan szívta pipáját, ami kétségtelenül tanúsította, milyen türelmetlen.

– Nyugodjék meg, Mokoum! - szólt a társa. - Ön csakugyan a legtürelmetlenebb ember, mihelyt nem vadászik: de jó lesz megjegyeznie, érdemes útitársam, hogy mi a dolgokon nem változtathatunk. Akiket várunk, előbb-utóbb megérkeznek, ha ma nem, hát holnap.

A busman társa huszonöt-huszonhat éves fiatalember volt, és tökéletes ellentéte amannak. Minden mozdulata megzavarhatatlan hidegvért árult el. Angol származása ez első tekintetre felismerhető volt, és nagyon is „polgárosult” öltözete megcáfolhatatlanul árulkodott arról, hogy a kóborlás nem mestersége. Külsejéről ítélve rá lehetett volna fogni, hogy vadon vidékre tévedt európai hivatalnok, s az ember csaknem kísértésbe jött utána nézni, vajon nincs-e toll a füle mögött, mint a pénztárnokok, könyvelők s az óriás kiterjedésű hivatalnokcsalád többi válfajainak rendszerint lenni szokott.

Ez a fiatalember valóban sosem készült utazónak, hanem ez a kitűnő tudós, William Emery a Fokváros - Capetown - csillagászaként tevékenykedett, intézete akkor már régidőktől fogva hasznos szolgálatokat tett a tudománynak.

A Fokvárostól néhány száz mérföldnyire, Dél-Afrika legelhagyottabb szögletében kissé idegennek érezhette magát, s csak alig tudta féken tartani bennszülött társának természetes türelmetlenségét.

– Emery úr - válaszolt a vadász angolul -, nyolcadik napja már, hogy a kitűzött helyen, az Orange folyó Morgheda nevű zuhatagánál várunk... Régóta nem esett meg családom egyetlen tagjával sem, hogy nyolc napig kényszerült volna vesztegelni ugyanazon a helyen! Ön feledi, hogy én vándor törzshöz tartozom, s a föld ég a talpam alatt, ha vesztegelni kényszerülök!...

– Mokoum barátom - válaszolt a fiatal tudós -, azok, akiket mi várunk, Angliából jönnek, s nyolcnapi késedelmet megbocsáthatunk nekik. A hosszú tengeri utat, az akadályokat, amelyek az Orange folyamon gőzbárkájuk haladását gátolhatják, szóval a hasonló vállalkozásokkal járó ezerféle nehézségeket mind-mind számításba kell vennünk. Nekünk azt mondták, hogy készítsünk elő mindent, ami efféle tudományos expedícióhoz szükséges, s azután a Morgheda zuhatag mellett várjuk be Everest ezredest, a cambridge-i csillagvizsgáló tagját. Mi a kitűzött helyen vagyunk, és várunk. Mit kíván még, érdemes busman barátom?

A vadásznak bizonyosan akadtak más kívánságai is, mert keze görcsösen szorította Manton puskájának agyát, amelynek hegyes golyójával az antilopot vagy vadmacskát 800-900 rőf¹ távolságból is elejthette. A busman, mint látjuk, sutba vágta övéinek aloéból készült puzdráját és mérgezett nyilait, s európai fegyvereket szerzett magának.

– No de nem tévedett-e, Emery úr? - kérdezte aggódva. - Csakugyan a Morgheda zuhatagot és február végét tűzték ki találkozási helyül és időül?

– Úgy van, barátom - felelte nyugodtan Emery. - Itt van Airy úrnak, a cambridge-i csillagvizsgáló igazgatójának a levele, bizonyítékul arra, hogy nem csalatkoztam.

A busman átvette a neki nyújtott levelet. Mindenfelé forgatta, mint olyan ember, aki az írás misztériumaival nem a legbarátságosabb lábon áll, s végül is visszaadta a fiatal tudósnak, mondván:

– Ismételje el, kérem, előttem azt, amit erre a befeketített papírosra írtak...

A fiatal tudós ismételten tanúságot tett kifogyhatatlan türelméről, s újra felolvasta vadász barátjának a vele már számtalanszor szóról szóra közölt levelet.

Az elmúlt év utolsó napjaiban Emery úr tudósítást kapott Európából: értésére adták, hogy Everest ezredes a következő esztendő január végén, nemzetközi tudományos bizottsággal, Dél-Afrikába fog utazni. Hogy mik a céljai ennek a bizottságnak, s miért utazik Afrika legtávolabbi csúcsára - Emery úr nem közölhette a vadásszal, mert erről Airy úr levele is hallgatott. Ő a kapott utasításnak engedelmeskedve sietett Lattakouba, hogy a hottentották által lakott vidék eme legdélibb állomásán kocsit, élelmiszereket, szóval mindent összeszedjen, ami csak az érkezendő bizottság ellátására szükséges lehet. S aztán, mivel hozzá is eljutott Mokoum híre, aki a rettenthetetlen Livingstone-t a Zambézi zuhataghoz elkísérte, reá bízta a karaván parancsnokságát.

Mindezek megtörténvén, megegyeztek abban, hogy a busman, aki ezt a vidéket tökéletesen ismerte, az Orange folyam partján Morgheda zuhatagokhoz kíséri Emery urat, arra a helyre, ahol a tudományos bizottsággal találkoznia kellett. A bizottság tengeren utazott, ő brit fölsége Auguste nevű fregattjának födélzetén, s az Orange folyam torkolatát a Volta-fok körül elérvén, a folyamon szándékozott folytatni útját a nevezett zuhatagig.

Emery úr és Mokoum tehát azzal a kocsival, amelyet a völgyben hagytak, azért jöttek ide, hogy az utazókat poggyászaikkal együtt Lattakouba szállítsák, ha ugyan nem inkább az Orange és mellékfolyamain kívánkoznának eljutni oda, néhány mérföldnyi vargabetűvel megkerülvén a Morgheda zuhatagait.

Miután Emery mindezeket újra megmagyarázta és fejébe verte a busmannak, a türelmetlen vadász a mélység párkányához lépett, és letekintett a rohanó habok közé.

A csillagász követte.

Arról a kiálló partfokról néhány mérföldnyire figyelemmel kísérhették az Orange habjainak futását.

Néhány percig mindketten gondosan fürkészték a folyam tükrét. Vajon nem látnak-e rajta valamit?... Lábuk alatt zuhogva rohantak a tajtékzó hullámok szikláról sziklára, de mintegy negyedmérföldnyire a zuhatagon alul, ismét visszanyerték nyugodtságukat.

Egyetlen pirog sem mutatkozott rajtuk.

Három óra volt.

E vidék január hónapja a mérsékelt éghajlat július augusztus havával egyezik, s a Nap korongja a 29-ik párhuzamos körön csaknem függőlegesen szórván sugarait, Fahrenheit szerint árnyékban is 105 fokra melegítette fel a levegőt. Az enyhe nyugati szellő nélkül, amelynek olykori fuvalmai a hőséget némileg mérsékelték, a forróságot európai ember el se viselhette volna.

A fiatal tudóst azonban szerencsés testalkatánál fogva - sovány csupa csont és izom volt - nemigen bántotta a hőség. A part fáinak sűrű lombozata egyébként némileg védte is a napsugarak közvetlen hatása ellen.

Egyetlen madár sem zavarta e hőség alatt az erdő csendjét. Egyetlen állat sem hagyta el hűvös rejtekét a sűrűben, hogy a ligetek tisztásait fölkeresse. Az általános némaságot csak a zuhatag moraja szakította meg.

Tíz perc múlva Mokoum gyorsan Emery úrhoz fordult, és dobbantott a lábával. Éles szemével mit sem fedezhetett fel.

– És ha az emberei nem jönnek el? - kérdezte hirtelen a csillagásztól.

– Minden bizonnyal eljönnek, vitéz vadász barátom - válaszolt a fiatal tudós. - Szótartó, pontos emberek azok, mint a csillagászok rendszerint. Egyébiránt mit vethet szemükre? A levél január végére teszi érkezésüket, s így még teljes négy napjuk van a határidőig, ez alatt pedig elérhetik a Morgheda zuhatagait.

– S ha e négy nap elteltével sem érkeznek meg?

– Akkor, vadász barátom, alkalmunk lesz gyakorolni magunkat a türelem erényében, mert mindaddig itt maradunk és várunk, ameddig egész bizonyosan meg nem tudjuk, hogy nem jöhetnek.

– A jó Isten nevére! - kiáltotta hangosan a vadász. - Ön képes volna várakozni rájuk, míg a Gariep megszűnnék habjait e mélységbe önteni?!...

– Nem, barátom, nem - felelte William Emery folyvást nyugodtan. - Minden tettünknek az értelem legyen intézője. S mit mond a józan ész? Azt, hogy ha Everest ezredes, a hosszú utazás és nélkülözések után ide érkezve, nem találna bennünket a kitűzött helyen, minden tekintetben megrovást érdemelnénk. A netalán bekövetkezendő szerencsétlenségért jogosan reánk nehezednék a felelősség. Itt kell tehát maradnunk, míg a kötelesség parancsolja. Egyébiránt semmiben sem szenvedünk szükséget. Kocsink a völgyben van, és menedéket nyújt éjszakára, élelmiszerekkel pedig bőven el vagyunk látva. A természet nagyszerű és méltó bámulatomra. Én teljesen boldog és elégedett vagyok, hogy néhány napot tölthetek ez erdőkben, e hasonlíthatatlan szépségű folyam partján. És ön, Mokoum, mit kívánhat ön még? Vad elég tanyázik az erdőségben, s az ön puskája minden nap friss pecsenyével látja el konyhánkat. Vadásszék, érdemes barátom, szórakozzék azzal, hogy a dámvadat vagy a bölényt űzi-hajtja, egészen tetszése szerint. Én azalatt őrködni fogok, és lesem a késedelmezők érkezését, ön pedig nem lesz kitéve annak a veszélynek, hogy a lába a földbe gyökerezik.

A vadász belátta, hogy leghelyesebb, ha követi a csillagász tanácsát. Elhatározta tehát, hogy néhány órára elmegy cserkészni a sűrűbe. Oroszlánok, hiénák és leopárdok nem rettenthettek vissza ilyen híres Nimródot, aki, mint ő, hozzá szokott az afrikai erdők átcserkészéséhez.

Füttyentett tehát „Top”-nak - így hívták a kutyáját -, amely egyike volt ama „hiéna-ebeknek”, amelyeknek a fajtáját a balabasok egykor agár helyett használták. Az okos jószág, amely éppoly türelmetlennek látszott, mint a gazdája, rögtön felszökött, s vidám csaholással mutatta örömét. A vadász és kutyája csakhamar eltűntek az őserdő sűrűjében, amelynek sötét lombfalazata a zuhatag hátterét alkotta.

William Emery, amikor egyedül maradt, elnyújtózkodott a fűzfa tövében, és várta az álmot, amelynek bekövetkezése e magas hőmérsékletű tájon valószínűnek tetszett, és közben elgondolkozott helyzetén.

Az Orange folyam partján, amelynek futása még kevéssé ismeretes, távol a lakott és polgárosult vidékektől, egyedül járt-kelt, európaiakra várt, az ő honfitársaira, akik fölkerekedtek hazájukból, hogy a tudomány és emberiség érdekében e vadon vidék minden veszélyeinek kitegyék magukat.

Hanem vajon mi ennek a tudományos bizottságnak a célja? Milyen tudományos feladatot akarnak megoldani Dél-Afrika vadonjaiban? Milyen észleleteket akarnak tenni a déli szélesség harmincadik párhuzamos köre alatt? A tiszteletre méltó Mr. Airy, a greenwich-i csillagvizsgáló igazgatója, éppenséggel ezekről nem írt egyetlen szócskát sem. Emery úrnak egyszerűen a közreműködését kérték, mint olyan tudósnak, aki a déli szélességek éghajlati viszonyaival ismerős, ő pedig, mivel nyilvánvalóan tudományos tevékenységre nyílt kilátás, közreműködését a legnagyobb örömmel biztosította is földijeinek.

A fiatal tudós, miután mindezeket ismételten meghányta-vetette elméjében s közben ezer olyan kérdést intézett magához, amelyekre megfelelni nem bírt, végül mély álomba merült.

Midőn fölébredt, a napot már eltakarták a nyugati hegyek. Érezte, hogy a vacsora ideje közeleg. Valóban este hat óra volt, és ideje, hogy fölkeresse a kocsit a völgyben.

Éppen ebben a pillanatban lövés dördült el, nem messzire tőle a sűrűben.

Csaknem rögtön reá a busman és Top bukkant föl az erdő szélén, s a vadász maga után vonszolta az állatot, amelyet csak az imént ejtett el.

– Mit hoz, vadász barátom? - kérdezte Emery úr. - Mi lesz a vacsoránk?

– Ez a szökőkecske, William úr! - válaszolt a vadász, ledobva az állatot, amelynek a szarvai lant alakban görbülnek meg.

Az antilopoknak egyik faja ez, amely Afrika minden déli vidékén nagy számban található. Gyönyörű állat, a háta fahéj színű, szügyét vakító fehérségű selyemlágy szőr födi, hátát pedig gesztenyebarna, pávatollszerű foltok tarkítják.

Ízletes húsából kellett kikerülnie a mai vacsorának. A csillagász és a vadász erős rúdon vállukra vették a vadat, s a völgy felé indultak. Félóra múlva elérkeztek tanyájukhoz, amelyet árnyas hegyszakadékban ütöttek föl, ahol a két busman őrizetére bízott barátjuk rejlett a lombok alatt.