A MESSZÉNIAI PART

Vitylót elhagyva, a Karyszta egész éjjel délnyugat felé haladt s rézsút szelte át a koroni öbölt. Nikolasz Sztarkosz visszament a fülkéjébe s nem mutatkozott napkeltéig.

Kedvező szél fújt - egyike a friss délkeleti szellőknek, melyek általában nyár végén, tavasz elején ezeken a tengereken uralkodnak, napfordulat táján, mikor esővé olvadnak fel a Földközi-tenger párái.

Reggel Messzénia szélső részén megkerülték a Gallo-fokot, s a Tajgetosz utolsó csúcsai, melyek szaggatott oldalait határolják, csakhamar elmerültek a kelő nap gőzében.

Midőn a Gallo-fok csúcsán túl voltak, Nikolasz Sztarkosz újra megjelent a szakoleva fedélzetén. Első pillantása kelet felé esett.

Mani földje már nem látszott. Ezen az oldalon kissé a hegyfok mögött, immár a Hagiosz Dimitriosz hatalmas nyúlványai emelkedtek.

Egy pillanatra Mani felé lendült a kapitány karja. Vajon fenyegetés volt ez? Vagy utolsó istenhozzád szülőföldjének? Ki tudná megmondani! De annyi bizonyos, hogy most semmi jót nem árult el Nikolasz Sztarkosz szikrázó tekintete.

A szakoleva, jól megfeküdve négyszögű és latin vitorlája alatt, jobbszelesen kezdett északnyugati irányt váltani. Mivel azonban szárazföldi szél fújt, a tenger mindenképpen lehetővé tette a gyors hajózást.

A Karyszta balfelől elhagyta Oenusszes, Cabrera, Sapienza és Venetico szigeteket, majd, hogy Modon alá érjen, Sapienza és a szárazföld között egyenest átvágott a szoroson.

Már feltárult előtte a messzéniai part, jellegzetesen vulkanikus hegységeinek csodálatos körképével. A görög királyság végleges alkotmánya értelmében egyike lett a tizenhárom nomosnak, vagyis kormányzóságnak, melyek az ioni szigeteket is beleértve, az új Görögországot alkotják. De ebben az időben még csak az egyik hadszíntér volt a sok közül, hol Ibrahim, hol a görögök kezén, aszerint, ahogy a fegyverek sorsa eldőlt, mint ahogy egykoron annak a három, a spártaiak ellen folytatott messzéniai háborúnak színtere volt, melyeket Arisztomenész és Epaminondász neve tett híressé.

Nikolasz Sztarkosz, a szakoleva útirányát az iránytűn ellenőrizve s az időjárást kémlelve, egyetlen szó nélkül a hajó farába ment és leült.

Ezalatt a hajó orrán szó esett egyről-másról a Karyszta legénysége és az előző napon Vitylóban hajóra kelt tíz férfi között. Mindössze vagy húsz tengerész lehetett a hajón, s egy egyszerű hajósmester - a hajó első altisztje parancsolt nekik a kapitány rendelkezéseinek megfelelően. A másodkapitány ezúttal nem volt a fedélzeten.

Érdemes meghallgatnunk, hogy miközben a kis alkotmány fölfelé haladt a görög partok mentén, miféle beszélgetés folyt a tengerészek között a hajó rendeltetéséről, útirányáról. Magától értetődik, hogy a legénység új tagjai kérdezősködtek, s a régiek felelgettek.

– Fukarul méri a szót Sztarkosz kapitány!

– Ugyancsak! De ha beszél, jól beszél, akkor aztán vakon engedelmeskedj!

– S hova megy a Karyszta?

– Azt sose tudni, hogy a Karyszta hova megy.

– Az ördögbe! Hiszen mi bizalommal csaptunk fel! Egyébként mellékes...

– Úgy van! Legyetek nyugodtak, a kapitány mindig oda visz bennünket, ahova kell!

– De csak tán nem hajtóvadászatot kockáztat a Karyszta a szigettenger kereskedelmi hajóira, azzal a két kis karronáddal¹ ott az orrán?

– Ennek nem az a rendeltetése, hogy a tengereken kalózkodjék! Vannak Sztarkosz kapitánynak az efféle portyázásra más, jól felszerelt hajói, nagyobb legénységgel. A Karyszta amolyan kiránduló jachtja neki. Nézzétek csak, milyen jámbor képe van ennek a hajónak! Ezzel aztán egykönnyen lóvá teheti a francia, angol, görög vagy török cirkálókat!

– De hát a zsákmányból kijutó rész?...

– A zsákmány azoké, akik zsákmányolják, márpedig ti benne lesztek, mihelyt a szakoleva befejezte ezt az útját! Meglássátok, nem fogjátok lopni a napot, s ha néha szorul is a kapca, lesz haszon is!

– És most semmi tennivaló Görögország és a szigetek partvidékein?

– Semmi… Semmivel sem több, mint az Adriai-tenger vizein, már amennyiben a kapitány szeszélye oda visz bennünket. Szóval újabb rendelkezésig mi most becsületes tengerészek vagyunk egy becsületes szakoleva fedélzetén, s becsületesen hajózunk az ioni tengeren. No, de lesz ez még másként is!

– Minél hamarább, annál jobb!

Látnivaló, hogy az elmúlt napon hajóra kelt tengerészek, akár a többiek, nem olyan fából voltak faragva, hogy dohogjanak a munka miatt, bármilyen is legyen az. Aggályoskodás? Lelkifurdalás? Vagy csak egy kis előítélet? - Ilyesmit aztán egyáltalán hasztalan keresnénk alsó Maninak e tengerésznépségénél! Valóban méltók voltak parancsnokukhoz, az pedig jól tudta, hogy számíthat rájuk.

De ha ezek a vitylóbeliek ismerték is Sztarkosz kapitányt, nem ismerték másodkapitányát, aki tengerésztiszt és üzletember volt egyszemélyben - egyszóval: rossz szelleme. Egy bizonyos Szkopelo volt ez, Cerigottóból való, mely elég rosszhírű kis sziget a szigettenger déli részén, Cerigo és Kréta között. Ezért kérdezte hát az egyik új tengerész, a Karyszta altisztjéhez fordulva:

– És a másodkapitány?

– A másodkapitány nincs a hajón! - volt a válasz.

– S nem is lesz hozzá szerencsénk?

– De igen.

– Aztán mikor?

– Majd amikor eljön az ideje!

– De hol van most?

– Ahol lennie kell!

Meg kellett elégedniük ezzel a semmitmondó válasszal. Különben is e pillanatban az altiszt füttye mindenkit a fedélzetre szólított, hogy a vitorlazsinegeket kifeszítsék, így hát a hajó orrán folyó társalgás ezzel félbe is szakadt.

A parancs úgy szólt, hogy kissé jobban szél mentén, a parttól mérföldnyi távolságot tartva elhaladjanak a messzéniai partok mellett. Délfelé már Modonnál járt a Karyszta. De nem ez volt a rendeltetési helye. Nem kötött hát ki ebben a városkában, mely a hajdani Methone romjain egy szirtes csúcsát Sapienza szigetének szegző hegyfok végén épült. A sziklafal egyik fordulatánál csakhamar el is tűnt a kikötő bejáratánál épült világítótorony.

Közben jelt adtak a szakoleva fedélzetéről. A nagy vitorlarúd végére fekete jelzőzászló röppent fel, közepén piros félholddal. De a szárazföldről nem jött semmi válasz, s tovább folyt az út, észak felé.

Estére a Karyszta a navarini kikötőöböl bejáratához érkezett; afféle nagy tengeri tó ez, magas hegyektől szegélyezve. Egy óriási szikla hasadékán keresztül pillanatra feltűnt a város, s felette a fellegvár kusza tömkelege. Természetes kőgát végződik itt, ez fogja fel az északnyugati szelek dühét, melyeknek egész zuhatagát önti az Adriai-tenger roppant tömlője az ioni tengerre.

A lenyugvó nap keleten még megvilágította az utolsó magaslatok ormát, de a széles öböl már árnyba borult.

A legénység ezúttal azt hihette volna, hogy Navarinban kiköt a Karyszta. Nyílegyenest befutott ugyanis a Megalothurói csatornába, amely a keskeny, körülbelül négy kilométer hosszú Szfaktéria szigettől délre húzódik. Itt két síremlék emelkedett már, a háború legnemesebb áldozatai közül való két hősé: Mallet francia kapitányé, aki 1823-ban esett el, és egy barlang mélyén Santa-Rosa olasz grófé, aki Piemont egykori görögbarát minisztere volt. Ő is ugyanabban az esztendőben halt meg, s ugyanazért az ügyért.

Mikor a szakoleva már csak valami tíz kötélhossznyira lehetett a várostól, rézsút fordult, orrvitorlájával a szélnek. Miként az előbb a fekete jelzőzászló, ezúttal piros hajólámpás lendült a vitorlarúd végére. De a jeladásra most sem feleltek.

A Karysztának semmi dolga sem volt ezen a révparton, ahol akkor igen sok török hajó horgonyzott. Úgy kormányozták hát, hogy Kuloneszki körülbelül középütt fehérlő szigetecskéje mellett haladjon el. Maja, az első altiszt rendelkezésére könnyedén meglazultak a vitorlakivonó kötelek, a kormánylapát jobbra fordult, hogy visszakanyarodjanak Szfaktéria partszegélye felé.

A háború elején, 1821-ben, a görögök ezen a Kuloneszki szigetecskén leptek meg és internáltak több száz törököt. Itt is vesztek ezen éhen, bár arra az ígéretre adták meg magukat, hogy ozmán földre szállítják őket.

Később aztán, amikor 1825-ben Ibrahim csapatai Szfaktériát ostromolták, melyet maga Mavrokordatosz védett, megtorlásul nyolcszáz görögöt mészároltak le.

A szakoleva ekkor a szikiai csatorna felé tartott, mely kétszáz méter szélességben nyílik a szigettől északon, annak északi csúcsa és a Koryphasion-hegyfok között. Jól kellett ismernie a csatornát annak, aki oda merészkedett, mert mélyebb járatú hajó számára az csaknem hajózhatatlan.

Nikolasz Sztarkosz azonban a legtapasztaltabb révkalauzokat is megszégyenítő merészséggel elhaladt a szigetvég meredek sziklái mellett s megkerülte a Koryphasion-hegyfokot. Aztán künt a horgonyzó helyen több hajórajt pillantva meg - valami harminc francia, angol és orosz alkotmányt - nagy bölcsen kikerülte őket, az éj folyamán a szakoleva a messzéniai oldalon felosont, átsurrant a szárazföld és Prodana szigete közt, s mire reggel lett, friss délkeleti széltől hajtva a partvidék zegzugai mentén az Árkádiai öböl békés vizein járt már.

A nap felbukkant Ithone orma mögött, honnét a tekintet, a hajdani Messzéniát átfogva, egyfelől a koroni öbölnél vész el, másfelől addig a kikötőig ér, mely Árkádia várostól kapta nevét. A tengeren hosszú fénypikkelyek villództak, miket szellő borzolt a nap első sugaraiban.

Nikolasz Sztarkosz úgy irányította hajóját, hogy a lehető legközelebb haladjon el a város mellett, mely a széles, nyílt kikötővé tágult partnak egyik mélyedésében feküdt.

Tíz óra tájban az első altiszt a szakoleva farára ment, s olyan állásba merevedett a kapitány előtt, mint aki rendeletre vár.

Árkádia hegyeinek végtelen körképe bontakozott ki most keleten. A domboldalakon tömör olajfák, mandulafák és szőlők közt elvesző falvak, mirtuszbokrok és leánderek közt valamely nagyobb folyó ágyába siető patakocskák, majd minden lejtőn-hajlaton, különböző magasságban, a szélrózsa minden irányában a korinthuszi szőlők ezer meg ezer tőkéje, melyek talpalatnyi helyet sem hagynak kihasználatlanul; lejjebb, az első lépcsőzeteken a város vörös házai, melyek mint csillogó, nagy etaminkockák² bontakoztak ki az ég felé törő ciprussorok hátteréből; ilyen volt Peloponnezosz egyik legfestőibb partvidékének felséges panorámája.

Közelebb jutottak Árkádiához, az ókori Cyparissziához, mely Epaminondasz idejében Messzénia fő kikötője volt, majd a keresztesháborúk után a francia Ville-Hardouin egyik hűbérbirtoka. Mily mélabús látvány a szemnek és milyen fájdalmas borongást ébreszt abban, akit az elmúlt idők emlékei nem hagynak hidegen!

Két évvel azelőtt Ibrahim feldúlta a várost, legyilkolt gyermekeket, nőket, aggastyánokat. A hajdani akropoliszon épült régi kastélya romokban; a fanatikus muzulmánok által feldúlt Szent György-templom romokban: házai, középületei szintén.

– Meglátszik, hogy egyiptomi barátaink jártak itt! - mormogta Nikolasz Sztarkosz, kinek még a szeme sem rebbent meg e pusztítás láttán.

– Most meg a törökök az urak itten! - válaszolt az altiszt.

– Azok... jó darabig... sőt remélhetőleg egyszer s mindenkorra! - tette hozzá a kapitány.

– Kiköt a Karyszta, vagy továbbmegyünk?

Nikolasz Sztarkosz a kikötőt fürkészte, melytől mindössze néhány kötélhossznyira voltak. Majd a városra esett pillantása, mely egy mérfölddel beljebb a Psykhro-hegy egyik végső nyúlványán épült. Szemlátomást habozott, vajon mi volna tanácsosabb most: kikötni a mólón, vagy nekivágni megint a nyílt tengernek?

Az altiszt még mindig várta a kapitány válaszát kérdésére.

– Adj jelt! - szólt végre Nikolasz Sztarkosz.

Az ezüstfélholdas, vörös jelzőzászló felröppent a vitorlarúd végére s kibomlott a levegőben.

Néhány perccel később hasonló jelzőzászló lengett egy árbocon, a kikötőgát csúcsán.

– Kikötni! - szólt a kapitány.

A kormánykerék fordult egyet, és a szakoleva egészen közel kanyarodott a parthoz. Mihelyt kitárult előttük a kikötőbejárat, az frissen nekilendült. Csakhamar bevonták az előtörzsvitorlákat, majd a nagy vitorlát is, s a Karyszta, far- és orrvitorlája alatt, befutott a csatornába. Elég lendület volt még benne, hogy eljusson a kikötő közepéig. Itt horgonyt vetett, a matrózok meg az ilyenkor szokásos munkálatokba fogtak.

A kapitány hamarosan beszállt a tengerre bocsátott csónakba, melyet négy evező fürgén lendített tova, s a kőpartból kivágott kis lépcsőhöz ért. Egy férfi várt rá ottan s e szavakkal üdvözölte:

– Szkopelo várja Nikolasz Sztarkosz parancsait!

A kapitány barátságosan intett neki, ez volt az egész válasza. Majd elébe vágott, s felment a meredek parton, a város első házai felé. Miután a török meg arab katonáktól ellepett utcákon át keresztülhatolt az utolsó ostrom romjain, megállt a „Minervához” címzett, csaknem sértetlen maradt fogadó előtt s társától követve belépett.

Kevéssel azután Sztarkosz kapitány és Szkopelo már asztal mellett ültek; előttük két pohár s egy flaskó raki.³ Szőke, illatos misszolungi dohányból cigarettát sodortak, rágyújtottak, jókat szippantottak, s azzal megeredt a beszéd. Az egyik férfi szemlátomást úgy beszélt a másikkal, mint annak legalázatosabb szolgája.

Rosszarcú, ravaszdi, közönséges, de értelmet mutató fickó volt ez a Szkopelo. Minden bizonnyal megvolt már ötven éves, sőt még korosabbnak látszott. Szakasztott olyan volt, mint valami záloghitelező. Szeme apró, sanda, de eleven; haja kurtára nyírva, orra hajlott, az ujja kampós. Lábfeje olyan hosszú, hogy ráillett az albánok lábáról való szólás: „A lábujj már Macedóniában, bár a sarok még Beóciában.” Vegyük még hozzá a kerek, bajusztalan ábrázatot, az állon szürkülő szakállacskát, a kemény fejet, a tetején rövidre nyírt hajjal, s mindezt egy soványnak maradt, középtermetű testen. Ez az arab zsidó külsejű, de egyébként keresztény származású ember, nagyon egyszerű ruhát viselt: - levantei matrózinget és nadrágot, holmi malaclopóba bújva.

Szkopelo afféle üzletember volt, a szigettenger kalózainak érdekeit képviselte, igen ügyesen értékesítette a martalékot s adott túl a török vásárra hurcolt s berber partokra szállított foglyokon.

Nem nehéz kitalálni, miféle beszéd folyt Nikolasz Sztarkosz és Szkopelo között, mire vonatkozhatott az, hogyan latolgatták a most folyó háború dolgait, meg a belőle húzható hasznot.

– Hogy állunk Görögországgal? - kérdezte a kapitány.

– Kétségtelenül majdnem úgy, ahogy az ön távozásakor - felelte Szkopelo. - Lám, kerek egy hónapja, hogy a Karyszta a tripoliszi partok mentén hajózik, s erős a gyanúm, hogy amióta ön tengerre kelt, semmi újságot nem hallott onnét.

– Valóban, semmit.

– Közlöm hát önnel, kapitány, a török hajók készen állnak, hogy Ibrahimot és csapatait Hydrába szállítsák.

– Úgy van - válaszolt Nikolasz Sztarkosz. - Láttam őket az este, mikor a navarini öblön átkeltem.

– Seholsem kötött ki, mióta elhagyta Tripoliszt? - kérdezte Szkopelo.

– De igen... egy ízben! Néhány órára Vitylóban... a Karyszta legénységét megerősíteni. De amióta Mani partjait szem elől vesztettem, Árkádiába érkezésemig egyszer sem válaszoltak a jeladásomra.

– Nyilván, mert nem volt mit válaszolni.

– Mondd csak - folytatta Nikolasz Sztarkosz -, mit csinál most Miaulisz és Kanarisz?

– Odáig jutottak már, kapitány úr, hogy rajtaütésekkel próbálkoznak, de csak apróbb sikerek ezek, döntő győzelem soha! Bezzeg, amíg ők török hajókra vadásznak, a kalózoknak jó dolguk van az egész Szigettengeren.

– S emlegetik még...

– Szakratifot? - kérdezte Szkopelo kissé halkabban. - Bizony!... mindenütt... és minden alkalommal, Nikolasz Sztarkosz, s csak rajta múlik, hogy még többet beszéljenek róla!

– Majd beszélnek még!

Nikolasz Sztarkosz felállt, miután kiürítette poharát, melyet Szkopelo újra megtöltött. Le s fel járkált, majd keresztbefont karral az ablakhoz állt és elhallgatta a török katonák messziről behallatszó durva énekét.

Végül visszaült helyére, Szkopelóval szembe s hirtelen másra fordította a szót:

– Elértettem a jeladásodról, hogy fogolyszállítmányod van itt!

– Igen Nikolasz Sztarkosz, akár egy négyszáz tonnás hajóra való! Mindössze ennyi maradt a mészárlásból, a cremmydi fejveszteség után. A kutyateremtésit! Ezúttal kissé nagyon is öldököltek a törökök! Ha szabad kezet engednek nekik, egy fia fogoly sem marad a végén.

– Férfiak, nők?

– Igen, meg gyermekek… Mindenfajta, no.

– Hol vannak?

– Árkádia fellegvárában.

– Drágán vetted őket?

– Hm, a pasa nem valami méltányos árat szabott - válaszolt Szkopelo. - Úgy véli, hogy a függetlenségi harc a vége felé közeledik... sajna! Bizony, se háború, se csata többé! S ha csata nincs, razzia⁴ sincsen, ahogy ott lenn Berberiában szokás mondani, s ha nincs razzia, emberáru vagy más egyéb sincsen! De ha kevés a fogoly, ugyancsak felszökken az ára! Kárpótlásul, kapitány. Jó forrásból tudom, hogy jelenleg nagy a rabszolgahiány az afrikai vásárokon, így hát mi ezeket előnyös áron adjuk el.

– Rendben van minden s tengerre szállhatsz a Karysztán?

– Minden készen; semmi dolgom itt már.

– Jól van, Szkopelo. Az a hajó, melyet Szkarpantóból indítanak, nyolc, vagy legkésőbb tíz nap múlva fel fogja venni ezt a rakományt. Kiadják minden nehézség nélkül?

– Minden nehézség nélkül; ez már elintézett ügy - válaszolt Szkopelo -, természetesen készpénz ellenében. Előbb hát meg kell egyeznünk Elizundo bankárral, hogy fogadja el a váltóinkat. Az ő aláírása jó, s a pasa készpénznek fogja tekinteni a papírjait.

– Megírom Elizundónak, hogy hamarosan ott leszek Korfuban s elintézem ezt az ügyet.

– Ezt az ügyet... s egy másikat is, nem kevésbé fontosat, Nikolasz Sztarkosz! - tette hozzá Szkopelo.

– Talán!... - válaszolta a kapitány.

– Valóban így volna rendjén! Elizundo gazdag… dúsgazdag... amint mondják... S ugyan miből van a gazdagsága, ha nem a mi üzleteinkből?... Mi meg... könnyen ott végezhetjük egy vitorlarúd végén, az első altiszt egyetlen füttyére!... Ó, manapság nem rossz dolog a szigettengeri kalózok bankárjának lenni! Hát, egy szó mint száz, rendjén volna, Nikolasz Sztarkosz!

– Aztán mi volna rendjén? - kérdezte a kapitány, s merőn arcába nézett a másodkapitánynak.

– Ejnye, hát nem tudja? - felelte Szkopelo. - De vallja meg őszintén, csak azért kérdi, hogy századszor is hallja tőlem!

– Meglehet!

– Elizundo bankár lánya...

– Ami jogos, az meg is lesz! - válaszolta kurtán Nikolasz Sztarkosz, s felállt.

Elhagyta a „Minervához” címzett fogadót, s Szkopelótól követve visszament a kikötőbe, ahol csónakja várt rá.

– Tengerre! - mondta Szkopelónak. - Mihelyt Korfuba érkezünk, elintézzük Elizundóval ezeket a váltókat. Aztán ha túl vagyunk rajta, te visszatérsz Árkádiába s átveszed a rakományt.

– Tengerre! - válaszolt Szkopelo.

Egy óra múlva a Karyszta elhagyta az öblöt. De napnyugta előtt Nikolasz Sztarkosz távoli dörgést hallhatott, melynek visszhangja dél felől morajlott.

Az egyesült hajórajok ágyúi dörögtek, a navarini öbölben.