GAZDAG EMBER SZOMORÚ HÁZA

Mialatt a Karyszta északnak haladt, de csak a kapitánya tudta, hová, Korfuban olyasmi történt, ami bár magántermészetű volt, ráirányította a közfigyelmet történetünk főbb szereplőire.

Tudnivaló, hogy az ioni szigetcsoport 1815-ben, az ebben az évben kötött szerződések következtében Anglia védnöksége alá került, miután 1814-ig francia védnökség alatt állt.

Az egész szigetcsoportból, mely Cerigót, Zantét, Ithakát, Kefalóniát, Leukádiát, Paxoszt és Korfut foglalja magába, ez az utolsó, a legészakibb fekvésű, a legfontosabb. A hajdani Kerkyra ez. Ez az a sziget, melynek Jázon és Medea nagylelkű vendéglátója, Alkinoosz volt a királya, ugyanaz az Alkinoosz, aki később a trójai háború után a bölcs Ulysszeszt fogadta be hajlékába. Így hát Korfu szigete joggal foglal el tekintélyes helyet az ókori világban. Miután frankokkal, bolgárokkal, szaracénokkal, nápolyiakkal háborúskodott, majd a XVI. században Barbarossa pusztította, a XVIII.-ban Schulemburg gróf vette pártfogásába; az első császárság végén Donzelot tábornok védelmezte, végül egy angol főmegbízottnak lett a székhelye.¹

Akkoriban Sir Frederick Adam, az ioni szigetek kormányzója volt ez a főmegbízott. A görögök és a törökök közötti harcból adódó esetleges eshetőségekre számítva, mindig volt a keze ügyében néhány fregatta, hogy ezekkel a tengereken fenntartsa a közrendet. Bizony nagyobb csatahajókra lett volna szükség ahhoz, hogy rendet teremtsenek a Szigettengeren is, mely ki volt szolgáltatva a görögöknek, törököknek, kobzási engedéllyel rendelkezőknek, nem is szólva a kalózokról, akiknek engedélyük nem, de arcátlanságuk volt ahhoz, hogy kedvükre fosztogassanak mindenfajta nemzetiségű hajót.

Volt abban az időben Korfuban egy bizonyos számú idegen, különösen olyanok, akiket három-négy esztendő óta a függetlenségi harc különböző fordulatai vonzottak oda. Egyesek Korfuban keltek hajóra, hogy a hadakhoz csatlakozzanak, mások azért szálltak meg Korfuban, mert kimerültségüket kellett egy időre kipihenniük.

Ezek között az utóbbiak között meg kell említenünk egy ifjú franciát. A nemes ügy iránti lelkesedésből öt év óta tevékenyen és dicsőségesen vett részt a görög félszigeten lejátszódó főbb eseményekben. Henry d’Albaret,² a francia királyi tengerészet egyik legfiatalabb sorhajóhadnagya, jelenleg meghatározatlan időre szóló szabadságon volt s már a háború elején a görögbarát franciák zászlaja alá állt. Huszonkilenc éves volt, középtermetű, izmos testalkatú, ami alkalmassá tette, hogy bírja a tengerészettel járó sok fáradozást. A fiatal tiszt mindenkit azonnal megnyert kellemes modorával, előkelő egyéniségével, nyílt tekintetével, kedves arcával, megbízhatóságával, s aki hosszabb ideig ismerte, még inkább megkedvelte.

Henry d’Albaret gazdag párizsi családból származott. Anyját fiatalon elvesztette. Atyja körülbelül akkor halt meg, amikor Henry nagykorú lett, vagyis két-három évvel azután, hogy a haditengerészeti iskolát elhagyta. Bár elég tekintélyes vagyont örökölt, egyáltalán nem gondolt arra, hogy felhagyjon a tengerészettel. Ellenkezőleg. Tovább is megmaradt ezen a pályán, mely egyike a legszebbeknek, s már sorhajóhadnagy volt, mikor Észak-Görögországban és Peloponnezoszban a török félholddal szemben magasra emelték a görög lobogót.

Henry d’Albaret nem sokat tétovázott. Mint annyi más derék ifjút, őt is magával ragadta ez a mozgalom, s híven elkísérte azokat az önkénteseket, akiket francia tiszteknek kellett kalauzolniok a kelet-európai határokig. Ő is azok közé a görögbarátok közé tartozott, akik már a kezdet kezdetétől ontották vérüket a függetlenségért. 1822-ben ott volt az emlékezetes artai csatában, Mavrokordatosz parancsnoksága alatt a „dicső legyőzöttek” között, majd a győztesek soraiban, Misszolungi első ostrománál. Ott volt a következő esztendőben, mikor Marco Botsarisz elesett. 1824-ben nem dicstelenül vett részt a tengeri harcokban, melyekben a görögök Mehmet Ali győzelmeiért álltak bosszút. 1825-ben, Tripolitsza eleste után, a Fabvier ezredes parancsnoksága alatt küzdő sorkatonaság egy részét vezette. 1826 júliusában Charidarinál harcolt s megmentette Andronika Sztarkosz életét, akin végiggázoltak Kiutadzsi lovai - szörnyű ütközet volt ez, pótolhatatlan veszteséget szenvedtek ott a görögbarát külföldiek.

Henry d’Albaret nem akarta cserbenhagyni a parancsnokát s nemsokára követte Menthenébe.

Ekkor Gouras tábornok védte Athén akropoliszát, ezerötszáz emberével. Itt, ebben a fellegvárban húzta meg magát ötszáz nő és gyermek, akik már nem tudtak elmenekülni, mikor a törökök elfoglalták a várost. Gouras-nak volt élelmiszere, tizennégy ágyúja és három tarackja, csak lőszere volt kevés.

Fabvier ekkor elhatározta, hogy utánpótlást visz neki. Elszánt férfiakat keresett, hogy vakmerő tervében támogassák. Fölhívására ötszázharmincan jelentkeztek, köztük negyven külföldi, s ezek élén Henry d’Albaret. A merész partizánok mind egy-egy zsák lőporral látták el magukat, s Fabvier parancsnoksága alatt Menthenénél hajóra szálltak.

December 13-án csaknem az akropolisz alatt köt ki a kis csapat. A holdfény azonban elárulja, s török sortűz fogadja őket. Fabvier felkiált: „Előre!” A katonák anélkül, hogy zsák lőporukat elhagynák, amitől pedig bármely pillanatban levegőbe röpülhetnek, mind átugranak a sáncárkon, behatolnak a citadellába, melynek ajtai nyitva vannak. Az ostromlottak győzelmesen visszaszorítják a törököket. De Fabvier megsebesült, helyettese elesett, Henry d’Albaret golyótól találva rogyott le. A sorkatonaság s parancsnokai most már be voltak zárva a fellegvárba azokkal együtt, akiknek olyan vakmerően siettek segítségükre, s akik nem akarták őket többé elereszteni.

A fiatal tisztnek, kinek sebe szerencsére nem volt súlyos, osztoznia kellett az ostromlottak nyomorúságában; a végén mindössze némi árpa volt a táplálékuk. Hat hónap telt el, míg végre az akropolisznak szabad elvonulást biztosító feladása után, melyhez Kiutadzsi hozzájárult, visszanyerte szabadságát. Fabvier, önkéntesei és az ostromlottak csak 1827. június 5-én hagyhatták el Athén fellegvárát s szállhattak hajókra, melyek Szalamiszba vitték őket.

Henry d’Albaret még nagyon gyönge volt, s nem akart ebben a városban időzni, hanem Korfuba vitorlázott. Itt két hónap alatt kipihente fáradalmait, s várta a pillanatot, amikor megint elfoglalhatja helyét az elsők soraiban. Ekkor a véletlen új fordulatot adott harcokban érlelődött életének.

Volt Korfuban, a Strada Reale végén, egy igénytelen, félig görög, félig olasz jellegű, régi ház. Olyasvalaki lakott ebben a házban, aki ritkán mutatkozott az emberek előtt, akiről azonban sokat beszéltek. Elizundo bankár volt a ház lakója. A hatvanadik évét haladta-e meg vagy tán a hetvenediken is túl volt már? - senki sem tudta volna megmondani. Húsz esztendeje lakott ebben a komor épületben, s alig járt ki. De ha nem is járt ki, mindenféle nemzetiségű, rendű és rangú ember volt hozzá bejáratos - irodájának elmaradhatatlan ügyfelei. Minden bizonnyal komoly ügyleteket bonyolítottak le ebben a feltétlen jó hírnevű bankházban. Elizundo egyébként dúsgazdag embernek számított. Az ioni szigeteken, a zárai, raguzai dalmát bankárokat is beleértve, nem akadt senki, akinek akkora hitele lett volna, mint őneki. Az a váltó, amit ő egyszer elfogadott, aranyat ért. Kétségtelen, hogy nem adta oda nevét meggondolatlanul, sőt üzleti ügyekben nagyon is óvatos volt. Csak a legmegbízhatóbb ajánlások számítottak nála, s teljes kezesség; de pénztára kimeríthetetlennek látszott. Tudnivaló, hogy Elizundo csaknem mindent maga végzett, s csupán egy embert tartott a házában, akiről később esik szó, ez kezelte a nem fontos iratokat, önmagának pénztárosa és könyvelője volt egyszemélyben. Nem volt olyan kötelezvény, melyet nem maga állított volna ki, levél, melyet nem sajátkezűleg írt volna meg. Még óradíjas írnok sem ült az iroda asztalánál soha, s ez nem csekély mértékben járult hozzá, hogy üzleti dolgai titokban maradtak.

Miféle származású volt ez a bankár? Illírnek, vagy dalmátnak tartották, de e tekintetben nem tudtak róla semmi bizonyosat. Múltjáról, jelenéről hallgatva, egyáltalán nem érintkezett a korfui társasággal. Mikor a szigetcsoport francia védnökség alá került, élete már olyan volt, amilyennek megmaradt azóta is, hogy angol kormányzó gyakorolta tisztét az ioni szigeteken. Kétségkívül nem kell szó szerint venni, amit vagyonáról rebesgettek, melyet a szóbeszéd több száz millióra becsült, mindenesetre nagyon gazdag lehetett, bár életmódja, kedvtelései szerény igényű emberre vallottak.

Elizundo már akkor özvegy volt, mikor egy kétesztendős kislánnyal Korfuban letelepedett. Ez a kislány, Hadzsine, most huszonkét éves volt s csak a háztartásnak élt.

Hadzsine Elizundo bárhol, még ezekben a keleti tartományokban is, ahol elvitathatatlanul vonzóak a nők, feltűnően szépnek számíthatott. Pedig komoly, szomorkás volt az arca, de hogyan is lehetett volna ez másként abban a környezetben, melyben fiatalságát töltötte, anya nélkül, aki irányította, társ nélkül, akivel a leányévek első gondolatait kicserélhette volna? Hadzsine Elizundo középtermetű volt, de igen formás. Származásra görög volt s azokra a szép, fiatal lakoniai nőkre emlékeztetett, akik Peloponnezosz valamennyi nőjén túltesznek.

Leány és apa közt nem volt s nem is lehetett meghittebb kapcsolat. A bankár magányosan élt, hallgatag, tartózkodó volt, olyan ember, aki többnyire félrefordítja a fejét s elfedi a szemét, mintha bántaná a fény. Nem volt közlékeny sem magánéletében, sem a közéletben s még a bankháza ügyfeleinek sem nyílt meg soha. Hogyan is találhatott volna Hadzsine Elizundo valami kedvességet ebben a remeteségben, mikor a falak közt még az atyai szeretet is alig találta meg!

Szerencsére volt mellette egy áldott jó, önfeláldozó, szeretőszívű lény, aki csak ifjú úrnőjének élt, vele szomorkodott szomorúságában, s mindjárt felderült, ha mosolyogni látta. Élete egészen összeforrott Hadzsine életével. Ilyen leírás után azt hihetné az olvasó, hogy valami derék, hűséges kutyáról van szó, holmi „Emberjelölt”-ről, ahogy Michelet mondja, vagy Lamartine szavával: „alázatos szívű jóbarát”-ról. Ott volt Hadzsine születésénél, nem hagyta el soha, ringatta a bölcsőjét és szolgálta, mint serdülő leányt.

Egy Xarisz nevezetű görög ember volt ez, tejtestvére Hadzsine anyjának, vele maradt akkor is, mikor ez férjhez ment a korfui bankárhoz. Több mint húsz esztendeje volt hát a háznál, több holmi közönséges szolgánál, s még Elizundónak is segítségére volt, ha valami másolnivaló akadt.

Xarisz, mint némely fajta lakoniai, magastermetű, széles vállú, ritka erejű férfi volt, szép arcú, nyílt tekintetű, hosszú, ívelt orra alatt pompás, fekete bajusz díszelgett. Fején kis sötét gyapjúsipka, dereka körül hazájának takaros fusztanellája.

Valahányszor Hadzsine elment hazulról bevásárolni a háztartás számára, vagy a Szent Spiridion katolikus templomba, vagy hogy egy kis tengeri levegőt szívjon, amiből alig hatolt el valamennyi a Strada Reale-i házig, Xarisz mindig elkísérte. Sok korfui fiatalember láthatta így a sétatéren, sőt a Kastrades nevű külváros utcáiban is, mely a hasonló elnevezésű öböl mentén terül el. Nem egy próbálkozott már az apa közelébe férkőzni. Vajon kit ne bájolt volna el a fiatal leány szépsége, s talán az Elizundo-ház milliói is? De Hadzsine minden ilyen ajánlatra nemmel válaszolt. A bankár viszont sohasem lépett közbe, hogy elhatározását megváltoztassa. S mégis, a derék Xarisz, csakhogy fiatal úrnője boldog lehessen ezen a világon, odaadta volna érte minden túlvilági boldogságát, ami joggal kijár egy ilyen határtalanul önfeláldozó emberi lénynek.

Ilyen volt ez a rideg, szomorú, magányos ház a hajdani Kerkyra fővárosának egyik zugában; ilyen az az otthon, melybe a véletlen Henry d’Albaret-t vezérelte.

Eleinte üzleti ügyek hozták össze a bankárt és a fiatal tisztet, aki tekintélyes összegű váltókat hozott magával Párizsból, amelyek az Elizundo bankházra szóltak. Korfuba ment felvenni az összeget. Később is Korfuból kapott minden pénzt, melyre a görögországi hadjáratok alatt szüksége volt. Több ízben visszatért a szigetre s így ismerkedett meg Hadzsine Elizundóval. Megkapta a fiatal leány szépsége. Képe elkísérte a moreai és az attikai csataterekre is. Az athéni akropolisz feladása után Henry d’Albaret-nak nem volt okosabb tennivalója, mint visszatérni Korfuba. Sebesülését nem heverte ki teljesen. A roppant fáradságos ostrom aláásta az egészségét. Bár messzire lakott a bankár házától, mégis naponta része volt ott néhány órányi vendégszeretetben, ami addig még senki idegennek ki nem jutott.

Körülbelül három hónapig élt így Henry d’Albaret. Ezek a kezdetben csak anyagi ügyekre szorítkozó látogatások Elizundónál lassanként mindennap megismétlődtek s egyre meghittebbé váltak. Hadzsine nagyon tetszett a fiatal tisztnek. Hogyne vette volna észre ezt a leány, mikor az ifjú szavától, látásától elbűvölve, szinte nem is moccant el mellőle? Hadzsine viszont habozás nélkül a leggyöngédebben ápolta, amire megrongált egészsége ugyancsak rászorult. Henry d’Albaret természetesen nagyon jól érezte magát ilyen ápolás mellett.

Xarisz egyáltalán nem titkolta, mennyire megnyerte Henry d’Albaret végtelen nyílt, szeretetre méltó jelleme, s mind jobban megszerette őt.

– Igazad van, Hadzsine - mondotta gyakran a fiatal leánynak -, Görögország a hazád, mint ahogy az enyém is, s nem szabad felejtened, hogy ha szenvedett ez a fiatalember, hát azért szenvedett, mert érte harcolt!

– Szeret engem! - mondta egy nap a leány Xarisznak. Olyan természetesen mondta ezt a leány, ahogy általában beszélni szokott.

– Hát csak szeressen is! - válaszolta Xarisz - atyád öregszik, Hadzsine! Én sem leszek mindig melletted!... Hol találnál az életben jobb segítőtársat Henry d’Albaret-nál?

Hadzsine nem felelt. Azt kellett volna mondania, hogy hiszen ő is szerelmes, nemcsak őt szeretik. De hát természetes szemérmessége gátolta, hogy megvallja érzelmeit, akár Xarisz előtt is.

Nos hát, így álltak a dolgok. S ez nem is volt titok senki előtt a korfui társaságokban. Még mielőtt nyilvánosan szó esett volna róla, már úgy beszéltek Henry d’Albaret és Hadzsine Elizundo házasságáról, mint ami rég el van már döntve.

Meg kell jegyeznünk, a bankárt szemlátomást nem érintette kellemetlenül, hogy a fiatal tiszt oly állhatatosan kitartott a lánya mellett. Amint Xarisz mondta, érezte, hogy öregszik, mégpedig rohamosan. Bármilyen száraz volt is a szíve, félt, hogy Hadzsine magára marad a világban, bár tetemes vagyont fog tőle örökölni. Henry d’Albaret-t egyébként az anyagiak sohasem érdekelték. Pillanatra sem foglalkoztatta, hogy gazdag-e a bankár leánya vagy sem. Az a szerelem, amit a fiatal leány iránt érzett, nem közönséges érdekből, hanem annál sokkal emelkedettebb érzelemből fakadt. Ő a jóságáért és a szépségéért szerette Hadzsinét, s mélységes együttérzésből, hogy ilyen lehangoló környezetben él. Nemes gondolkodásáért, fennkölt életszemléletéért szerette, s lelki erejéért, mely minden bizonnyal azonnal megnyilatkoznék, mihelyt alkalom kínálkoznék rá.

Hiszen ez világosan kitűnt, valahányszor Hadzsine az elnyomott Görögországról beszélt, meg arról, hogy Görögország gyermekei milyen emberfeletti erővel harcoltak felszabadításáért. E tekintetben mindig teljes volt az összhang a fiatalok között.

El-elérzékenyülve hány meghitt órán át csevegtek mindezekről, görög nyelven, melyen úgy beszélt már Henry d’Albaret, akár az anyanyelvén! S mily nyíltan osztoztak egymás örömében, valahányszor egy-egy tengeri győzelem kárpótolt azokért a sorscsapásokért, melyeket Moreának vagy Attikának kellett elszenvednie. Henry d’Albaret-nak apróra el kellett mondania minden eseményt, melyben részt vett, felsorolnia mindazoknak a görögöknek és idegeneknek a nevét, akik e véres ütközetben kitűntek, s azokét a nőkét is, akiknek példáját Hadzsine Elizundo - ha tőle függ - oly szívesen követné. Bobolináét, Modenáét, Zachariaszét, Kaidoszét, nem feledve a bátor lelkű Andronikát sem, akit a fiatal tiszt ragadott ki a karidari vérfürdőből.

Egy napon, mikor Henry d’Albaret ennek az asszonynak a nevét említette, Elizundo, odafigyelve, olyan mozdulatot tett, ami nem kerülhette el leánya figyelmét.

– Mi az, atyám? - kérdezte Hadzsine.

– Semmi - válaszolt a bankár.

Majd a fiatal tiszthez fordulva, olyan hangon, mint aki közömbösnek akar látszani, ezt kérdezte:

– Ismerte Ön ezt az Andronikát?

– Ismertem, Elizundo úr.

– Nem tudja, mi lett vele?

– Nem tudom - felelte Henry d’Albaret. - Gondolom, a karidari csata után visszatért Maniba, de százat teszek egy ellen, hogy egy szép napon megint látni fogom valamelyik görög harcmezőn...

– Igen - tette hozzá Hadzsine - ott, ahol lennie kell!

Vajon miért tudakozódott Elizundo Andronika felől? Senki sem kérdezte tőle. Bizonyára kitérő választ adott volna. De ez mégis gondolkodóba ejtette a leányt, bár az keveset tudott a bankár kapcsolatairól. Talán mégis volna valami az apja és Andronika között, akit annyira csodált?

Egyébként, ami a függetlenségi harcot illeti, Elizundo végtelenül zárkózott volt. Bajos lett volna megmondani, melyik félhez húz: az elnyomók, vagy az elnyomottak győzelmét óhajtja-e - ha ugyan egyáltalán tudott valakiért vagy valamiért hevülni. Annyi azonban bizonyos volt, hogy futárja legalább annyi Törökországból küldött levelet hozott neki, mint amennyi görögországit.

De ismét hangoztatnunk kell, hogy bár az ifjú tiszt a görög ügynek szentelte életét, azért Elizundo nem kevésbé látta szívesen az otthonában.

Henry d’Albaret azonban már nem maradhatott tovább. Fáradalmait immár kipihenve, elhatározta, hogy végigharcolja az egész háborút, mert kötelességének tekintette. Gyakran beszélt erről a lánnyal.

– Valóban, kötelessége! - válaszolt Hadzsine. - Bármennyire fájlalom is, hogy távozik, Henry, én megértem, hogy vissza kell térnie bajtársaihoz! Igen, mindaddig, amíg Görögország vissza nem nyeri függetlenségét, harcolnia kell érte!

– Elutazom, Hadzsine! - szólt egy napon Henry d’Albaret. - De ha azzal a nyugodt érzéssel távozhatom, hogy maga úgy szeret engem, ahogy én magát...

– Henry, semmi okom rá, hogy titkoljam azokat az érzelmeket, melyeket maga ébresztett bennem - válaszolt Hadzsine. - Már nem vagyok gyermek, s koromhoz illő komolysággal kell a jövőbe néznem. Bízom magában - tette hozzá, kezét nyújtva - bízzék maga is bennem! Amilyen távozáskor voltam, olyannak talál majd, ha visszatér!

Henry d’Albaret megszorította azt a kezet, melyet érzelmei zálogául nyújtott neki Hadzsine.

– Teljes szívemből köszönöm! - válaszolta. - Igen, mi egymáséi vagyunk... máris! És ha elválásunk még olyan fájdalmas is, legalább azzal a biztos tudattal távozom, hogy maga szeret engem... De elutazásom előtt, Hadzsine, beszélnem kell az édesapjával!... Meg akarok bizonyosodni afelől, hogy helyesli szerelmünket, s nem gördít elébe akadályt...

– Jól teszi, Henry - válaszolt a fiatal leány. - Hadd bírja az ő ígéretét is, miként az enyémet!

Henry d’Albaret nem késlekedhetett vele sokat, mert feltett szándéka volt, hogy újra szolgálatba áll Fabvier parancsnoksága alatt.

Bizony, a függetlenségi harc kilátásai egyre rosszabbra fordultak. A londoni egyezmény még nem hozott semmi komoly eseményt, s joggal kérdezhette magában az ember, vajon a nagyhatalmak nem csupán félhivatalos, következésképpen pusztán elméleti észrevételekre szorítkoznak-e a szultánnal szemben.

A sikerektől elvakult törökök nemigen látszottak hajlandónak, hogy követeléseikből valamit is engedjenek. Bár két hajóraj - az egyik angol, Codrington, a másik francia, de Rigny tengernagy parancsnoksága alatt - cirkált akkoriban az Égei-tengeren, s a görög kormány Eginába költözött át, hogy nagyobb biztonságban intézkedhessék a teendők iránt, a törökök annyi jelét adták hajthatatlanságuknak, hogy rettegni kellett tőlük.

Vagy mit gondolhatott az az ember, aki látta azt a kilencvenkét ozmán, egyiptomi és tuniszi hajóból álló hajóhadat, amely szeptember 7-én befutott a tágas navarini kikötőbe. Ez a flotta roppant nagy mennyiségű utánpótlást szállított Ibrahimnak, a hydraiak ellen előkészített hadi vállalkozás céljaira.

Henry d’Albaret úgy határozott, hogy Hydrában csatlakozik az önkéntes csapatokhoz. Ez az Argolisz végén fekvő sziget egyike a Szigettenger leggazdagabb földjeinek. Miután sok-sok vért és pénzt áldozott már a görögök felszabadításáért s nagy tengerészei - Tombazisz, Miaulisz, Tsamadosz, a török kapitánbasák³ rémei - rendületlenül védelmezték a szent ügyet, most a legszörnyűbb megtorlás fenyegette.

Henry d’Albaret-nak haladéktalanul el kellett hagynia Korfut, ha Hydránál meg akarta előzni Ibrahim katonáit. Elutazásának idejét tehát véglegesen október 21-re tűzték ki.

Néhány nappal elutazása előtt, amint megbeszélték, a fiatal tiszt fölkereste Elizundót és megkérte a lánya kezét. Nem titkolta előtte, hogy Hadzsine boldog lenne, ha helyeselné ezt a lépését. Különben nem volt másról szó, csak hogy a beleegyezését megkapja. Az esküvőt akkor tartják meg, ha visszajött, ami pedig, Henry d’Albaret legalább úgy remélte, nem késhetik sokáig.

A bankár ismerte a fiatal tiszt életkörülményeit, vagyoni helyzetét, azt is tudta, hogy családját mennyire becsülik Franciaországban. E tekintetben tehát nem volt szükség magyarázkodásra. Ami viszont őt magát illeti, tisztessége köztudomású volt, soha a legcsekélyebb gáncs nem érte házát. Vagyonáról, mivel Henry d’Albaret ezt egy szóval sem érintette, mélységesen hallgatott. A leánykérést illetően azt válaszolta, hogy neki kedvére van. Csak örvendhet ennek a házasságnak, hiszen a leánya boldogságát jelenti.

Mindezt elég hidegen mondta, de fő, hogy kimondta. Henry d’Albaret most már szavát bírta Elizundónak, a bankárnak meg a lánya mondott forró köszönetet, amit az a tőle megszokott tartózkodással fogadott.

Így hát minden a fiatalok legnagyobb örömére történt, s tegyük hozzá, hogy Xarisz végtelen megelégedésére is. Ez a derék ember úgy sírt, mint a gyermek, s legszívesebben keblére szorította volna a fiatal tisztet.

Henry d’Albaret most már csak kevés ideig lehetett együtt Hadzsine Elizundóval. Egy levantei briggen szándékozott útrakelni, s ez a Hydrába menő kis vitorlás a hónap 21-ik napján hagyta el Korfut.

Hogyan teltek el az utolsó napok a Strada Reale-i házban, ezt minden részletezés nélkül elképzelhetik olvasóink. Henry d’Albaret és Hadzsine egy órára sem mozdultak el egymás mellől. Hosszasan elcsevegtek a szomorú ház földszintjén levő teremben. Nemes érzelmeik annyi bájjal töltötték meg ezeket a beszélgetéseket, hogy ezáltal kissé enyhült azok komoly hangulata. Elmondhatták, hogy övék a jövő, ha a jelen - hogy úgy mondjuk - még kerülgette is őket. Most tehát ezt a jelent akarták hidegvérrel szemügyre venni. Mindketten az eshetőségeket latolgatták, jót, vagy rosszat, de csüggedetlenül, kishitűség nélkül. S ahogy így beszélgettek, nem győztek rajongani a nagy ügyért, melynek Henry d’Albaret továbbra is harcosa marad.

Október 20-án, az utolsó estén, talán még nagyobb megindultsággal hányták-vetették meg ezeket a dolgokat. A fiatal tisztnek másnap kellett útrakelnie.

Hirtelen Xarisz lépett a terembe. Nem bírt szóhoz jutni. Csak lihegett. Szaladva jött, de milyen rohanvást! Izmos lába pár perc alatt röpítette ide, végig a városon, a fellegvártól a Strada Reale végéig.

– Mi az, no?... Mi bajod, Xarisz?... Miért vagy úgy felindulva?... - kérdezte Hadzsine.

– Mert egy... mert egy... hírt... nagyon fontos hírt hallottam!

– Mondja már!... Mondja már!... Xarisz! - szólalt meg most Henry d’Albaret, nem tudva, hogy örüljön-e vagy nyugtalankodjék.

– Nem bírom... Nem bírom kimondani! - válaszolt Xarisz, akit valósággal fojtogatott a nagy izgalom.

– A háborúval kapcsolatban? - kérdezte a fiatal lány, kezét megfogva.

– Igen!... Igen...

– Beszélj már!... - ismételte Hadzsine - Szólj már kedves Xariszom!... Mi történt?

– A törököket... ma... megverték... Navarinnál!...

Így tudta meg Henry d’Albaret és Hadzsine az október 20-i tengeri ütközet hírét.

A nagy zajra, amit a berohanó Xarisz támasztott, Elizundo bankár is bejött a terembe. Mikor megtudta, miről van szó, önkéntelenül összeszorította a száját, homlokát ráncolta, de nem mutatott semmi elégedettséget, sem kedvetlenséget, míg a két fiatal teremtés szabad folyást engedett túláradó örömének.

Valóban, a navarini csata híre az imént jutott el Korfuba. Alig terjedt el a városban, egy-kettőre megtudták a részleteket is, amelyeket légi készülékek útján sürgönyszerűen továbbítottak az albán partok felől.

A francia és az angol hajóraj, melyhez az orosz hajóraj is csatlakozott, huszonhét hajóval és ezerkétszázhetvenhat ágyúval keresztültört a navarini kikötőöböl bejáratán és megtámadta az ozmán flottát. A törökök, bár számra fölényben voltak, ugyanis hatvan, különböző nagyságú hajójuk volt ezerkilencszázkilencvennégy ágyúval, vereséget szenvedtek. Több hajójuk elmerült vagy felrobbant, nagyszámú tiszttel és matrózzal. Ibrahim tehát nem számíthatott rá többé, hogy a szultán tengeri hatalma Hydra elleni hadjáratában segítse.

Rendkívül fontos esemény volt ez. Valóban, új korszak kezdetét jelentette a görög kérdésben. Bár a három nagyhatalom előre elhatározta, hogy nem használja ki ezt a győzelmet arra, hogy a Portát porig alázza, bizonyosnak látszott, hogy összefogva végül is kiragadják a görögök hazáját az ozmán uralom alól, sőt előbb-utóbb az új királyság önkormányzata is létrejön.

Elizundo bankár házában így ítélték meg a helyzetet. Hadzsine, Henry d’Albaret, Xarisz tapsoltak, örömük visszhangra talált az egész városban. Hiszen Navarin ágyúi a függetlenséget biztosították Görögország fiainak.

Az egyesült nagyhatalmak győzelme, helyesebben a török tengeri hatalom veresége teljesen megváltoztatta a fiatal tiszt terveit. Hiszen Ibrahimnak le kell mondania arról a hadjáratról, melyet Hydra ellen készült indítani. Erről szó sem lehetett többé.

Ezért változtak meg Henry d’Albaret-nak október 20-a előtti tervezgetései. Most már nem volt szükséges, hogy csatlakozzék azokhoz az önkéntesekhez, akik a hydrabeliek segítségére siettek. Elhatározta hát, hogy Korfuban várja be a navarini csata után szükségszerűen bekövetkezendő eseményeket.

Bármint álltak is a dolgok, Görögország sorsa nem lehetett többé kétséges. Európa nem fogja megengedni, hogy eltiporják. A félhold hamarosan az egész görög félszigeten meghátrál a függetlenség lobogója elől. Ibrahim, aki máris Peloponnezosz közepébe és parti városaiba szorult, végül kénytelen lesz azokat kiüríteni.

Ilyen körülmények közt Henry d’Albaret vajon a félsziget melyik részébe menjen? Fabvier ezredes kétségkívül Mitylene elhagyására készül, hogy Kiosz szigetén hadat indítson a törökök ellen. De még nem fejezte be az előkészületeket, s darab ideig nem is fogja befejezni. Nem kellett hát azonnali elutazásra gondolnia.

A fiatal tiszt így ítélte meg a helyzetet. Hadzsine is így ítélte meg, vele együtt. Nem volt hát értelme, hogy húzzák-halogassák a házasságot. Elizundónak sem volt kifogása az ellen, hogy mielőbb tartsák meg az esküvőt. Ki is tűzték tíz nappal későbbre, vagyis október végére.

Milyen érzelmeket ébresztett ez a közeli menyegző a fiatal jegyespár szívében - felesleges részleteznünk. Nem kell már háborúba menni, mely d’Albaret-nak könnyen az életébe kerülhetett volna. Hadzsine nem fogja bánatos várakozásban számlálni a napokat és az órákat. Xarisz, ha lehet, még náluk is boldogabb volt. Ha a tulajdon házasságáról lett volna szó, szíve akkor sem repeshetett volna jobban. Még a bankáron is meglátszott, hűvös természete ellenére, a megelégedettség. Most már biztosítva volt a lánya jövője.

Abban állapodtak meg, hogy egyszerű lesz az esküvő, s felesleges volna az egész várost meghívniok a szertartásra. Sem Hadzsine, sem Henry d’Albaret nem volt olyan természetű, hogy sok szemtanút kívánjanak boldogságuknak. Mégis szükség volt némi előkészületekre, de ezeket is minden feltűnés nélkül tették meg.

Október 23-a volt. Már csak hét nap volt hátra a házasságkötésig. Úgy látszott, semmi akadálytól nem kell tartaniuk, sem más olyan körülménytől, ami az időpont megváltoztatását tenné szükségessé. Mégis történt valami, ami nagyon nyugtalanította volna Hadzsinét és Henry d’Albaret-t, ha történetesen tudnak róla.

Ezen a napon Elizundo egy levelet talált a reggeli postájában, melynek tartalma váratlanul lesújtotta, összegyűrte, széttépte, el is égette a levelet, ami mélységes felindultságra vallott egy olyan nagy önuralmú embernél, minő a bankár volt.

Ha közel van valaki, hallhatta volna, amint ezt suttogta:

– Miért nem jött egy héttel később ez a levél?! Átkozott legyen, aki írta!