Az oakswoodsi harang

Ha egyetlen hatalmas mennydörgés ráz meg hegyet-völgyet és tengert a földkerekség minden pontján egy időben, az sem rendítette volna meg úgy az egész világot, mint az a kockavetés, amely június 24-én reggel pontosan nyolc órakor az Auditorium nagytermében ezer meg ezer emberből álló hallgatóság szeme láttára eldöntötte a Hypperbone-vetélkedő sorsát.

A táviratok villámgyorsan tudatták mindenkivel, akit illet - az Óvilággal és az Újvilággal egyaránt -, hogy az „álarcos lovag”, ama titokzatos X. K. Z. kaparintotta meg William J. Hypperbone millióit.

Jóformán csak ekkor tűnt fel, hogy milyen hihetetlen szerencse vezérelte az ismeretlen versenyzőt a játék egész folyamán. Míg a többiek hol a „börtönbe”, hol a „kútba”, hol a „hídra”, hol a „Halál völgyé”-be, hol a méregdrága luxusszállóba kerültek, s az ezerdolláros téteket fizették, ő Illinoisból Wisconsinba, onnan Kolumbiába, majd Minnesotába s végül Illinoisba került. Valóban játszva nyerte meg a játékot. Ugyebár mindez csakugyan páratlan szerencséről tesz tanúbizonyságot? Annak az X. K. Z. úrnak olyan „burokban született” szerencsefiának kell lennie, akinek a kezében arannyá változik még a sár is!...

A tömérdek sok találgatásnak tehát vége szakad, az „álarcos lovagnak” le kell majd vetnie a makacsul fenntartott maszkját, ha meg akarja kapni a milliókat. Július 3-án, tehát a nevezetes kockavetés után kilenc nap múlva a többi hat versenyző helyzete ilyesféleképpen festett.

Mindenekelőtt tudnivaló, hogy mindnyájan visszatértek Chicagóba. Egyik-másik kétségbeesve, némelyik tombolva haragjában, de kettő is akadt olyan, akik egyáltalán nem is törődtek az egész dologgal. Hogy ez a két játszófél ki lehetett, talán fölösleges is elárulnunk...

Max Réal egy hét alatt kiheverte sebesülését, és a két fiatal leány társaságában visszautazott Chicagóba. Mrs. Réal csak ekkor tudta meg, mi történt a fiával, megkönnyebbülten ölelte szívére a nemes lelkű ifjút, aki élete kockáztatásával mentette meg Lissy Wag kisasszonyt.

Lissy Wag és Jovita Foley másnap látogatást tett Mrs. Réal otthonában. Lissy Wag rendkívül megtetszett az érdemes úriasszonynak, és a szerény ifjú hölgy is módfölött megkedvelte a festő nyájas édesanyját. Így ismerkedtek össze egymással. Hogy aztán ennek a találkozásnak utóbb minő fontos következményei lettek, azt is megtudjuk nemsokára, de néhány napig még türelemmel kell lennünk.

John Milner, az ökölvívó-idomár éktelenül dühöngött, valahányszor eszébe jutott, milyen rengeteg pénzbe került a komédia, és ilyen hosszú idő folyamán a feneketlen bendőjű hústoronnyal egyetlen veszekedett garast sem szerzett, legföljebb azt a bizonyos gyalázatot, amikor Hugh Hunter tiszteletes úr mindkettőjüket jól elagyabugyálta... Bezzeg Tom Crabbe minderre fittyet hányt, angyali nyugalommal bekebelezte naponta a hatrendbeli bő lakomát - ezenkívül nem érdekelte őt semmi a világon.

A tökmagrágó Titbury házaspár kétheti méregdrága uraskodás után csikorgó fogakkal fizette ki az Excelsior Hotel borsos számláját: kétezernyolcszáz dollárt; s utána nagy kupaktanácsot tartván megállapították, hogy az útiköltségeket, a pénzbírságot, az elrabolt háromezer dollárt és minden más egyebet összevetve mintegy nyolcezer dollárt dobtak ki az ablakon.

Ebből aztán nagyszabású családi patália keletkezett, amelyben természetesen a hatalmaskodó Mrs. Titbury kerekedett fölül: szemrehányások valóságos özönét zúdította férjeura fejére, aki - szerinte - oly makacsul ragaszkodott az ostoba játékhoz merő kapzsiságból, és amilyen megátalkodott kapzsi kapari, nem akart hallgatni az okos szóra. A tenyeres-talpas cseléd természetesen az asszonyság pártját fogta, és így a jámbor uzsorásra közös erővel ráhúzták a vizes lepedőt, pedig mi tudjuk, hogy ebben a dologban Mr. Titbury olyan ártatlan volt, mint a ma született bárány.

Végül úgy döntöttek, hogy további jelentős megszorításokkal csökkentik amúgy is elképesztően szűkös háztartási költségvetésüket, és lemondanak még a tökmag élvezetéről is.

Hát Harris T. Kymbale újságíróról mit mond a fáma?... Nos hát a krónikarovat lángelméjű vezetője, aki egymaga utazott a halálszerelvényen a Medary és Sioux Falls City közt épült vasútvonal oly sajátosan amerikaias műszaki felavatásakor - ép bőrrel szabadult meg az őrületes hajcihőből. Ugyanis mielőtt még a két szerelvény összeütközött volna, roppant lélekjelenléttel kiugrott a marhavagonból, és többrendbéli bukfenc után szerencsésen elterült a vasúti töltés mellett az árokban, ahol jó hosszú ideig eszméletlenül hevert. Fájdalom, annak a hasonlíthatatlan jelenetnek, amikor a két vasparipa összecsapott, már nem lehetett a szemtanúja.

Három óra múltán a vasúti krampácsoló munkások bukkantak rá az ájultan fekvő száguldó riporterre. Fölemelték, s a legközelebbi házba vitték. Orvost kerítettek elő, aki megállapította, hogy az ismeretlen sérülése nem halálos.

Amikor aztán nagy sokára visszanyerte az eszméletét, végre megtudták, hogy a szerencsétlenül járt potyautas nem más, mint a Hypperbone-vetélkedő negyedik játékosa. Nosza, ekkor tüstént a hatóság vette kezébe az ügyet, s a legszigorúbb hivatalossággal a vasúti jegy árának megfizetésére kötelezte a krónikarovat jeles vezetőjét, aki maga még csak el sem ámult, helyénvalónak találta az ítéletet, mert ízig-vérig amerikai lévén azt vallotta, hogy rendnek és igazságnak kell uralkodnia a szülőhazájában.

Harris T. Kymbale, a rettenthetetlen, hajlandó lett volna nyomban folytatni az útját, ám időközben megtudta ő is a június 24-i kockavetés eredményét - ezért aztán be kellett érnie azzal, hogy érdekes úti kalandjait sorra leközöltette a Tribune hasábjain.

Csakhogy azzal a bizonyos Ursus Christianusszal ugyancsak pórul járt az érdemes tollforgató. Ugyanis utólag kiderült, hogy az az imádkozó jószág nem is volt medve, hanem az történt, hogy az egyik helyi atyafi, aki éppen jókora kicserzett medveirhát cipelt a szomszéd faluba, útközben, amikor utolérte a vihar, gyorsan magára húzta a medvebőrt. Amikor aztán iszonyúan tombolt az égiháború, és körülötte félelmetes sistergéssel csapkodott a kénköves istennyila, őkelme megrémült és szaporán hányta magára a keresztet.

Ezért az újságíró-kollégák utóbb gyakran tréfálkoztak a jeles hírlapszerkesztővel, aki végül maga is nagyokat nevetett, valahányszor felidézték neki az ájtatos grizzlyt. Hogy az ötödik versenyző hogyan tért vissza Chicagóba a barátnőjével és a festővel, arról már számot adtunk. Azt viszont valószínűleg nem is kell külön megemlítenünk, milyen vigasztalhatatlan búbánatnak adta a fejét Jovita Foley.

– Az ég szerelmére, Jovita, ne vedd annyira a szívedre a dolgot! Lásd, én elejétől fogva nem reménykedtem...

– Én azonban biztosan számítottam rá!

– Nagyon rosszul tetted...

– Különben a te sorsod nem is olyan sajnálatos, ha az ember fontolóra veszi a dolgot... - jegyezte meg némi tűnődés után Jovita Foley.

– Hiszen én nem is panaszkodom - felelte mosolyogva Lissy Wag.

– Hypperbone úr millióit ugyan nem te öröklöd, de az összes befizetett tét mind téged illet meg. Szép kis hozomány...

– Hogyan?...

– Úgy bizony: X. K. Z. futott elsőként a célba, utána pedig te következtél a sorban, a játékszabályok szerint a második versenyző kapja a befizetett ezer dollárokat.

– No lám, erre még csak nem is gondoltam.

– Te háládatlan portéka, mindenre nekem kell gondolnom!... Egy szó mint száz, csinos kis összeg jogos tulajdonosa vagy!...

Valóban, a befizetett tétek szépen fölgyűltek. Egyezer a Niagara hídjánál, kettő a New Orleans-i fényűző szállodában, kétezer a nebraskai útvesztőnél, háromezer a kaliforniai „Halál völgyénél”, háromszor háromezer a Missouriban „börtönbe” kerültektől: összesen tizenhétezer dollár. Ehhez a második nyerőnek vitathatatlanul joga van.

Mindenkiről megemlékeztünk, csak Hodge Urricanról, a marcona tengeri medvéről nem.

Június 22-én a kapitány Wisconsinban tudta meg a neki szóló kockavetés eredményét, amely szerint a harmincegyedik mezőre, Nevadába kell sietnie; jó ezerkétszáz mérföldnyi utacska állott előtte. Nevadában várta a „kút”, amely megint oly érzékenyen érintette a boldogtalan kapitány zsebét.

Hodge Urrican, mint rendesen, dúlt-fúlt és tajtékot túrt, a bősz Turk pedig újfent szent fogadást tőn, hogy azt a galád lator Thornbrock jegyzőt nyakon csípi, a körmeivel megnyúzza, majd a húst lerágja a csontjairól... és még több efféle ehhez hasonló épületes dolgot cselekszik.

Hej, haj, Nevadát nem hiába jelölte „kútnak” az az alamuszi William J. Hypperbone, mert ebben az államban csakugyan töméntelen sok a bányatelep, a tárna -, bizony csupa rengeteg mély kutak ezek. Van köztük olyan is, amely nyolcszáz méternél mélyebben hatol be a föld gyomrába.

A hatodik versenyző azonban nem láthatta meg Nevadát, mert előzőleg június 24-én megtudta Great Salt Lake Cityben a nagy újságot.

X. K. Z. megnyerte a Hypperbone-vetélkedőt.

Urrican kapitány akkor hát fogta magát, és szintén visszasietett Chicagóba: hogy minő elgyalázott lelkiállapotban, azt talán mondanunk sem szükséges.

Így álltak a dolgok.

Ami a nagyközönséget illeti, az a fene nagy lélekmarcangoló izgalom elcsitult, amióta a világ tudta az eredményt, ámde azért az X. K. Z. személyének a titokzatossága még mindig izgatta a kedélyeket, mégpedig nemcsak azokét, akik mint fogadók részt vettek a játékban, hanem azokét is, akik önzetlenül érdeklődtek a sajátos sportesemény iránt. Mindenki azt hitte, hogy az „álarcos lovag” néhány nap múlva máris jelentkezni fog. Csakhogy a kockavetés napja óta egy egész hét is eltelt, és a győztes X. K. Z. még mindig nem mutatkozott.

Jovita Foley - magától értetődik - a legtürelmetlenebbek közé tartozott. Naponta legalább tízszer elment az Auditoriumba, hogy hírt halljon az „álarcos lovagról”. Max Réalt is biztatta, hogy járjon utána a titoknak, csakhogy a festőnek ez idő tájt a legkisebb gondja is nagyobb volt ennél.

Azon egyáltalában nem kell megütődnünk, hogy a két fiatal leány még nem tért vissza az áruházba, és nem foglalta el a régi állását. Lissy Wag munkakörében máris másvalaki dolgozott; Jovita Foley pedig meg akarta várni a dolgok végkifejletét, hogy majd csak akkor folytassa hajdani tevékenységét, mint első elárusítónő.

Jovita Foley izgatottsága hűségesen tükrözte azt, ami ez idő tájt elfogta egész Amerikát, sőt az egész világot és... S ez a feszültség napról napra fokozódott. A kíváncsiskodók megostromolták Mr. Thornbrockot, a közjegyzőt, tudakolták tőle, hogy kit jelöl a vörös zászló, hova ment Minnesotából, miért nem jelentkezett még? Mr. Thornbrock minderre azt felelte, hogy ő nem ismeri X. K. Z. urat, és nem tudja, hogy hol volt és hol van jelenleg.

– Elvégre majdcsak jelentkezik, ha szüksége lesz a pénzre - vetette oda az izgalomtól majdnem szétrobbanó érdeklődőknek.

Erre aztán a versenyzők - Lissy Wag és Max Réal kivételével - összeröffentek, s a lapokban erősen hánytorgatták, hogy ők jogorvoslást kérnek... Mivel a nyerő nem jelentkezett, tehát ki van zárva a játékból, s a többinek okvetlenül folytatnia kell a nagy vetélkedőt. Az első támadó cikket Harris T. Kymbale maga írta a Tribune hasábjain. Ám a többi nagy lapok is mind állást foglaltak X. K. Z. ellen. A közvélemény egyre hangosabban hallatta a szavát. Már-már népgyűlésről beszéltek, hogy nyilvános szavazással döntsék el a vitás kérdést: vajon kell-e addig várni, míg az „álarcos lovag” jelentkezik, vagy folytassák tovább a játékot...

A közizgalom olyan mérveket öltött, főleg Chicagóban, hogy a Különcök Klubjának tagjait, legkivált pedig Thornbrock közjegyzőt karhatalommal kellett megvédeni a háborgó tömeg dühétől.

És végre-valahára, július 15-én, tehát a híres-nevezetes kockavetés után három héttel valami váratlan dolog történt. Ezen a napon, délelőtt tíz óra tizenhét perckor villámgyorsasággal terjedt el Chicagóban a hír, hogy az Oakswoods temetőben William J. Hypperbone mauzóleuma tornyában megszólalt a lélekharang, és szüntelenül cseng-bong...