A Hypperbone-vetélkedő utolsó kockavetései

Amikor Lissy Wag elbúcsúzott Max Réaltól, még nem sejthette, hogy a derék Tom Crabbe már másnap kiszabadítja a fiatal festőt a „börtönből”. A leány nagyon kedvetlenül kelt útra, szívből sajnálta rokonszenves versenytársát.

Gondolataiba mélyedve húzódott vissza a fülke zugába, s ezúttal Jovita Foley sem próbálkozott azzal, hogy holmi haszontalon csacsogással megzavarja barátnője tűnődését.

Saint-Louistól mindössze hétszáz mérföldnyi út vezet Richmondig, Missourin, Kentuckyn, Nyugat- és Kelet-Virginián keresztül.

A két fiatal leány június 14-én reggel érkezett Richmondba; itt kellett bevárniuk Thornbrock közjegyző következő táviratát.

Tudvalevőleg Max Réal egészen június 20-áig Saint-Louisban akart maradni, hogy ott várja be a legközelebbi kockavetést, mert abban reménykedett, majd Philadelphiába menet találkozhatik valahol Lissy Wag kisasszonnyal.

Képzelhetjük, mennyire örült a két leány, amikor Richmondba való érkezésük napján megtudták a kockavetés eredményét, ami Max Réalt kiszabadította a „börtönből”.

– Látod, aranyom - mondta Jovita Foley izgatottságtól reszkető hangon -, mégiscsak jó az Isten! Hát nem abban nyilatkozott-e meg most is a Teremtő jósága, hogy Tom Crabbe került a dutyiba?!... Ezért külön is hálát kell adnunk az egek urának!

– Áldott legyen szent neve! - mondta Lissy Wag, és meg sem próbálta leplezni mélységes meghatottságát.

Jovita Foley ezután a szerencse változandóságáról kezdett elmélkedni; azt fejtegette, hogy az isteni gondviselés milyen bölcsen osztott be mindent a világon, s hogy az embereknek e földön kijut a szerencséből is, de csak módjával.

– Lám, lám, a sok mázsányi Tom Crabbe csücsül most a tömlöcben Max Réal helyett, és talán ott is fog rekedni, ha csak a jószívű Urrican kapitány meg nem könyörül rajta, és ki nem szabadítja onnan...

Richmondban egyelőre nem akadt más dolguk, mint az, hogy türelmesen várakozzanak június 20-ig. Richmondot nem hiába dicsérte Max Réal olyan nagyon, valóban gyönyörű város; a két barátnő mindennap sokat járt-kelt árnyékos terein és forgalmas utcáin. Jovita Foley egyszer meg is jegyezte, hogy mennyivel kellemesebb volna, ha velük sétálhatna Max Réal is. Lissy Wag valószínűleg szintén így vélekedett, ám ezt nem árulta el.

Egyébiránt az újságírók tömegesen keresték föl az ötödik játékost a szállodájában; az utcákon pedig mindenki megbámulta a két bájos hajadont; a képeslap szerkesztője Jovita Foley közreműködésével megszerezte, majd gyorsan közölte is Lissy Wag arcképét. Lissy Wag kisasszonyt általában olyan előzékenységgel fogadták, amint ami ilyen „gazdag örökösnőt” megilleti. A börzén ugyancsak felszökött Lissy Wag árfolyama, mert a titokzatos X. K. Z. után azonnal ő következett.

A börzén például ilyesféle párbeszédek hangzottak el:

– Lissy Wagot keresek!

– Kymbalét adok Lissy Wagért!

– Én Titburyt!...

– Ki vesz Titburyt?

– Tessék, Titbury...

– Itt van Tom Crabbe is egész rakással...

– Kinek van még Max Réalja?

– Ki ad el Lissy Wagot?

Nemcsak az Egyesült Államokban, hanem az egész földkerekség valamennyi pénzpiacán ez a nóta járta. Képzelhetjük, milyen rémítő összegek forogtak kockán!... S mindez az ötödik versenyző szerencséjétől függött!... Hogyisne, amikor egyetlen kedvező kockavetés célba juttathatja...

Június 18-án a Tribune munkatársát a kockák szeszélye Olympiából elutaztatta Yanktonba; s a következő napon már olvasni lehetett az újságokban hogy Harris T. Kymbale elhagyta Washington állam székhelyét.

Az a tény, hogy a krónikarovat jeles vezetője a harminckilencedik mezőre került, csöppet sem aggasztotta Lissy Wag kisasszonyt.

Június 20-án Jovita Foley már nyolc óra előtt a postahivatalban járkált föl s alá, és türelmetlenül várta a táviratot. Fél óra múltán meg is érkezett a jelentés: a kockák tizenkettőt vetettek - hat meg hat - vagyis Lissy Wag kisasszonynak az ötvenhatodik mezőre, Indianába kellett mennie.

Amikor lélekszakadva visszaérkezett a szállodába, Jovita Foley így kiáltott föl:

– Jaj, aranyom!... Képzeld csak, célunk Indiana és fővárosa, Indianapolis!... Hát lehet-e ennél nagyobb szerencséje halandó embernek!... Ott leszünk Illinois szomszédságában! Te vagy az első!... Öt mezővel hagytad hátra a tolakodó X. K. Z. urat, az „álarcos lovagot”!... Büszkén lobog a sárga zászló!... Vezet!... Még hét pontocska a két kockalapon, és befutunk a célba!... Ó, be gyönyörű szám a hetes, a bibliai karos gyertyatartónak hét ága van, a hétnek is hét napja van, a Göncöl szekerének is hét csillagja van (főbűn is hét van, de ezt Jovita Foley nem merte említeni!)... Egek ura, segíts meg minket! Hiszen ha te tudnád... márpedig hogyne tudnád, te Mindentudó, hogy milyen okosan és bölcsen fogjuk felhasználni a milliókat... Először is az aggoknak és munkaképteleneknek építtetünk óriási menedékházat... a „Lissy Wag-féle intézetet”, aztán iszonyú nagy kórházat a szegények számára, aztán hozomány nélkül szűkölködő leányokat kiházasító alapítványt teszünk, én leszek a főnöknője, majd meglátod, Lissy, hogy értek a dologhoz... Téged természetesen nem kell majd kiházasítanunk... a te kezedért grófok, hercegek fognak vetélkedni egymással... te, te milliomos kisasszony!...

A szó szoros értelmében mámorosan ömlengett, szinte önkívületben kacagott, közben pedig ölelte, csókolta, táncoltatta a barátnőjét. Bohó lelkesültségében azt sem tudta, mit beszél és mit tesz...

Most hát arról kellett határozniuk, vajon ott maradnak-e még Richmondban, lévén július 4-ig van elég idejük arra, hogy Indianapolisban jelentkezzenek, vagy már most útra keljenek. Jovita Foley úgy vélekedett, legjobb lesz, ha elindulnak, hiszen Max Réal úgysincs Richmondban, nincs tehát semmi okuk arra, hogy tovább ott maradjanak.

Június 21-én kihajtattak az állomáshoz; az út, amely rájuk várt, csupán négyszázötven mérföld. Tehát még aznap estére megérkezhetnek.

Amint leszálltak a pályaudvar bejáratánál, előkelő külsejű úr lépett eléjük; mélyen meghajolt, és így szólt:

– Ugyebár Lissy Wag és Jovita Foley kisasszonyokhoz van szerencsém?

– Azok vagyunk - válaszolt a gyorsan pergő nyelvű Jovita Foley.

– Én Migglesy Bullen úrhölgy főudvarmestere vagyok. Úrnőm örvendene a szerencsének, ha különvonatán elvihetné önöket, hölgyeim, Indianopolisba.

– A meghívást elfogadjuk, köszönettel elfogadjuk! - vágta rá tüstént a szeleburdi Jovita Foley, majd kézen fogta barátnőjét, és szelesen vitte magával, meg sem kérdezte tőle, van-e kedve hozzá...

A főudvarmester odavezette őket a gyönyörű különvonathoz, amely kitérővágányon várt rájuk; a mozdony olyan ragyogóra fényesítve tündökölt, mint valami csillogó-villogó játékszer; mögötte szalonkocsi, étteremkocsi és hálókocsi következett, majd csinos tehervagon zárta le a takaros és fényűző szerelvényt.

Migglesy Bullen, a dúsgazdag amerikai hölgy úgy utazott, mint valami fejedelem, az elképzelhető legnagyobb kényelemmel és pazar ízléssel berendezett különvonatán. Az ötvenes éveiben járó özvegyasszony, kimeríthetetlen kőolajmezők tulajdonosa, az Egyesült Államok legvagyonosabb polgárai közé tartozott, és nem is közlekedett másként, mint saját vonatán, saját jachtján, saját luxusautóin...

– Köszönöm, hölgyeim - mondta a milliárdosnő -, hogy elfogadták ajánlatomat. Mindenesetre kényelmesebben fognak itt utazni, mint a másik vonaton. Nekem nagy örömet szerez, ha az ötödik versenyző iránti érdeklődésemnek kifejezést adhatok, bár megjegyzem, hogy e játékban jómagam egyáltalán nem vagyok érdekelt fél.

– Rendkívül hízelgő ez a megtiszteltetés, amelyben Mrs. Migglesy Bullen részesít bennünket - mondta Jovita Foley.

– És fogadja érte őszinte köszönetünket - tette hozzá Lissy Wag.

– Szót sem érdemel - felelte mosolyogva a milliárdos özvegy. - Remélem, Lissy kisasszony, hogy szerencsét fog önnek hozni az én társaságom...

Migglesy Bullen minden nyomasztó gazdagságának dacára igen kedves, jószívű asszonynak bizonyult. Nyájasan elcsevegett a fiatal leányokkal, utazásuk valóban a lehető legkellemesebben telt el. Jovita Foley pedig a példátlan fényűzéssel berendezett különvonat egyes kocsijait nézegetve, egyszer csak így szólt a barátnőjéhez:

– Ha elgondolom, hogy nemsokára mi is ilyen különvonattal utazgatunk... - Mit szólsz te ehhez, Lissy?

– Azt, hogy igazán benőhetne már a fejed lágya, Jovita!

– No, hiszen majd meglátod!

Migglesy Bullen őmaga a vetélkedő egyik versenyzőjére sem fogadott, szentül hitte, hogy Lissy Wag fogja megnyerni a nagy társas mérkőzést.

A vonat estefelé állt meg Indianapolisban. A dúsgazdag úrhölgy tovább folytatta az útját Chicagóba, elbúcsúzott tehát a két fiatal leánytól, holmi csekélységet, egy-egy gyémántokkal kirakott gyűrűt adott nekik emlékül.

A két barátnő inkognitóját megőrizve a *Sherman Hotel*ben szállt meg, de azért másnap mégis az egész Indianapolis tudta, milyen híres-nevezetes vendége van ennek a kényelmes, előkelő szállodának.

Indianapolis körülbelül a közepén van Indiana államnak, nagy forgalmú vasúti gócpont, ugyanis köztudomásúlag e szövetségi állam vonathálózata nagyon sűrű; Indiana túlnyomórészt sík vidék, csak itt-ott dimbes-dombos, hullámos a talaj, vaspályaépítésre tehát nagyon alkalmas. Valamikor teljes joggal nevezték „Indiana”-nak (indiánok földjének), ez azonban már a múlté, ma minden ízében amerikai; noha elsőként francia bevándorlók telepedtek meg ezen a területen.

Max Réal festői tájakat itt hiába keresett volna, ezen az eléggé egyhangú domborzatú vidéken, ahol a vasutak mentén jól megművelt szántók terülnek el, szénbányászata jelentős, a föld mélye gazdag kőolaj- és földgázforrásokat rejt.

Indianának kétmillió lakosa van,¹ területére nézve az USA szövetségi államai közt csak a harminchetedik. Indianapolison kívül több jelentékeny, élénk forgalmú, virágzó városa van, így többek közt Jeffersonville, New Albany, Evansville, amely az állam második városa, Terre Haute nagy gabonapiacával és Vincennes, az állam egykori székhelye.

A két barátnőnek tizennégy nap állott rendelkezésére, és ez az idő bőven elegendőnek bizonyult arra, hogy körülnézzenek Indianapolisban, sőt akár a környék nevezetességeit is megtekintsék.

Jovita Foley azonban észrevette, hogy barátnője nagyon hallgatag, csaknem szomorú.

– Lissy, én nem értelek téged! - fakadt ki végül a cserfes Jovita Foley. - Azaz hogy nagyon is megértelek!... Igazán derék fiatalember... rokonszenves... nagyon kedves modorú, szeretetreméltó... sok kiváló tulajdonsága van... no és persze főleg neked tetszik. Hanem hát mit tehetünk mi arról, hogy ez idő szerint Philadelphiában kell lennie és nem itt... Neked ebbe, aranyom, bele kell törődnöd, elvégre kívánhatod te Max Réalnak mindazt, ami a világon a legjobb, de azért rólunk kettőnkről sem szabad egészen megfeledkezned...

– Túlzol, Jovita...

– Kérlek, Lissy, légy őszinte... valld be, hogy szereted őt!...

A fiatal leány nem válaszolt... s ez kétségkívül valamiféle feleletnek számít...

Június 22-én került sor az újabb kockavetésre; ez Urrican kapitány következő útját döntötte el. Az olvasó bizonyára jól emlékszik arra, hogy a nehéz természetű férfiú a „Halál völgyét” megjárván, egy szerencsés ugrással a huszonhatodik mezőre: Wisconsinba jutott. A mostani kockavetés eredménye - egy meg négy, összesen öt - a harmincegyedik mezőre küldte a bősz tengeri medvét, vagyis Nevadába, amely a Hypperbone-féle ostáblán a „kút” elnevezést viseli. A versenyző itt ugyanis a kútba esik, háromszoros tétet fizet, és vár addig, amíg valaki ki nem húzza őt a kútból.

Amikor Hodge Urrican a húzás eredményét megtudta, irtózatos káromkodással könnyített elnehezült kebelén, hűséges Turkja pedig szent fogadást tesz, hogy mihelyt Chicagóba visszatérnek, torkon ragadja a nyomorult „okmányférget” - ti. Thornbrock közjegyzőt -, és azt a konok fejét egyszerűen lesrófolja a nyakáról.

Lissy Wag azonban őszintén sajnálta ezt a bősz tengeri medvét, akit a játék folyamán a sors állandóan üldözött, Jovita Foley pedig igaz szívből kívánta, bárcsak Mr. Titburynak jutna osztályrészül ama szerencse, hogy Hodge Urricant kihúzhassa a kútból.

Ugyanezen a napon történt, hogy amikor a két barátnő sétájából hazafelé tartva a szálloda bejárata elé ért, Lissy Wag meglepetten fölkiáltott.

– Mi ütött beléd? - kérdezte Jovita Foley, de nyomban hozzá is tette:

– Ah... ön az, Mr. Réal?...

Csakugyan a fiatal festő állt a szálló kapujánál, és némi izgalommal vagy megindultsággal igyekezett magyarázatot adni váratlan felbukkanásáról.

– Hölgyeim, Philadelphiába indultam, és minthogy Indianán kellett keresztül utaznom...

– Merő földrajzi véletlenség! - kottyant közbe csúfondáros mosollyal Jovita Foley. - Ámbátor legalább örvendetes véletlenség!...

– S minthogy időm úgy is van elég...

– Hát csak úgy vaktában eljött Indianapolisba, mégpedig a *Sherman Hotel*be, természetesen... elvégre az ember odamegy, ahová neki tetszik... - évődött Jovita Foley.

– A hírlapokból olvastam, hogy az ötödik versenyző hol szállt meg...

– Ezért tehát úgy illett, hogy az első versenyző is itt béreljen szobát! Így kívánta ezt a bajtársiasság...

Így csevegtek hármacskán, mint afféle régi jó barátok. Élvezetes kirándulásokat tervezgettek, és hébe-hóba, de csak Jovita Foley kedvéért szót ejtettek a Hypperbone-vetélkedő állásáról is. Max Réal futólag megemlítette, hogy a titokzatos X. K. Z. akkor futna be elsőnek, ha tizenkettő lenne a kockavetés eredménye, ez azonban csak úgy történhetnék meg, ha a kockák hat meg hatot mutatnak, ami egyetlen egy esély csupán, míg Lissy Wag kisasszony számára azonban háromféleképpen is kivethetik a hetes számot: három meg négy, kettő meg öt, hat meg egy kombinációkkal. Nyilvánvaló tehát, hogy okvetlenül Lissy Wag lesz a győztes.

Egyébiránt Max Réal és Lissy Wag egymás közt szóba sem hozták, miként vélekednek a nagy földrajzi ostáblajáték végkimeneteléről. Sokkalta jobban érdekelte őket az, hogy Mrs. Réal mennyire szeretne végre megismerkedni a kedves Lissy Wag kisasszonnyal. Legutóbbi levelében is igen melegen kifejezte ezt a kívánságát. Lissy Wag kisasszonynak, amikor ezeket a sorokat olvasta, könny szökött a szemébe.

– Milyen jó édesanyja van önnek, Mr. Réal! - suttogta meghatottan.

– A legeslegjobb a világon! Nemcsak engem szeret, hanem azt is, akit én szeretek...

– Kitűnő anyós lesz belőle - jegyezte meg Jovita Foley tréfásan, majd nagyot kacagott. Megbeszélték, hogy másnap kirándulnak a város környékére: Indianapolisból vasúton mennek Spring Valleyig, onnan gyalog a legközelebb eső állomásig, és még aznap visszajönnek a vonattal.

Amikor a pályaudvarra érkeztek, se Max Réal, sem Lissy Wag nem vette észre, hogy öt férfi szemmel tartja őket, ugyanarra a vonatra száll föl és szintén Spring Valleyban száll le, mintha utánuk szimatolnának; csak Jovita Foley figyelt föl a gyanús lézengőkre.

Az öt férfiú azonban nyilván nem akart feltűnést kelteni, és Spring Valley vasútállomásán elszéledt.

Max Réal, Lissy Wag és Jovita Foley a White River felé vette útját, majd vidáman járkált a folyó partján a gyönyörű, verőfényes időben. Jovita Foley olyan boldogan futkározott az üdén zöldellő pázsiton, mint valami pajkos gyermek, gyakran magára hagyta barátnőjét és a fiatal festőt, majd újra odaszaladt hozzájuk, és megpirongatta őket, amiért folyvást egymással vannak elfoglalva és ővele egyáltalán nem törődnek, pedig ő anyai, sőt valósággal nagymamai tisztet tölt be mellettük, és igazán megérdemelné, hogy gyöngéd figyelmet tanúsítsanak iránta.

Három óra tájban felültek egy kompra, s átkeltek a folyó túlsó partjára.

Innen kanyargó gyalogösvény vezetett a sűrű bozót és a lombos fák közt a szomszéd vasúti állomáshoz, meglehetősen elhagyatott környéken keresztül, mert a vidék lakosai, mezei munkások lévén, a szántóföldeken foglalatoskodtak.

Már jó ideje haladtak a csapáson, amikor hűs, árnyas tisztásra érkeztek; itt Jovita Foley leült, és azt ajánlotta, hogy pihenjenek néhány percig. Alighogy letelepedtek, a környező bokrok közül öt férfi rohant rájuk - ugyanazok, akik Spring Valley állomásáig a nyomukban settenkedtek.

Mit akarhattak? A ruhájuk után ítélve közönséges rablók nem lehettek, gyilkosság szándékát sem forgatták fejükben.

Egyszerűen azt tervelték ki, hogy kézre kerítik Lissy Wag kisasszonyt, és mindaddig fogva tartják valamilyen rejtekhelyen, míg a Hypperbone-vetélkedő véget nem ér - csakhogy első ne lehessen.

Bizonyára azok bérelték fel őket, akik Lissy Wag ellen fogadtak, mégpedig óriási összegekben.

Ezek a tőrőlmetszett „amerikai gonosztevők”, csakhogy tervüket valóra válthassák, még erőszaktól sem riadtak vissza. Három gazfickó Max Réalra támadt, hogy ártalmatlanná tegyék, a negyedik Jovita Foleyt ragadta meg, az ötödik pedig Lissy Wag kisasszonyt igyekezett az erdőbe hurcolni. Max Réal mint tősgyökeres amerikai, állandóan revolvert hordott magánál; sürgősen kirántotta a zsebéből, és megcélozta az egyik bitangot...

A golyó azonban csak megsebesítette a haramiát, Jovita Foley és Lissy Wag segítségért sikoltozott, bár nemigen reménykedhettek abban, hogy bárki is meghallja őket.

Ekkor azonban a fák közül léptek zaja és emberi kiáltozás hallatszott.

A véletlen úgy akarta, hogy a környékbeli gazdálkodók közül mintegy tízen-tizenketten éppen vadászgattak az erdőben. Amint meghallották a revolverlövést és a segélyhívást, odasiettek a rablótámadás színhelyére. A festőnek még épp annyi ideje maradt, hogy fegyverét rászegezze arra a haramiára, aki Lissy Wag kisasszonyt akarta elhurcolni magával. A golyó keresztüllőtte a támadó karját. Csakhogy ebben a pillanatban Max Réal is összerogyott, mert a gazok egyike mellébe szúrta a kését.

A vadászok ekkor értek oda a fák közül; a vakmerő támadók - akik közül kettő megsebesült - belátták, hogy tervük meghiúsult, és tüstént kereket oldottak. Lissy Wag zokogva térdepelt le Max Réal mellé. A festő sóhajtott, szemhéja kinyílt, ránézett a lányra, majd így suttogott:

– Lissy... édes Lissy... nincs semmi baj... nincs semmi baj...

Ekkor a szeme lecsukódott, de élt még, ráismert a leányra, beszélt is hozzá.

A vadászok faágakból gyorsan hordágyat ácsoltak, és félóra múlva már el is jutottak Max Réallal a kis állomásig, ahol szerencsére orvos is akadt véletlenül, aki megvizsgálta a sebét, bekötözte, s azt mondta, hogy nem halálos; nyugodtan Indianapolisba szállíthatják...

Lissy Wag nem mozdult el a sebesült mellől. Amikor a városban egy második orvos is megvizsgálta a sebet, kijelentette, hogy a kés hegye hajszál híján halálos sérülést okozott, és a festőnek legalább két hétig ágyban kell maradnia. Lissy Wag, akit egyáltalán nem érdekelt az őt illető kockavetés eredménye; úgy döntött, hogy mindvégig ápolni fogja a beteget. Nem bánja, hogy másvalaki örökli majd a megboldogult William J. Hypperbone millióit, neki magának úgyis másmilyen elképzelései vannak a boldog jövőről...

Jovita Foley ezúttal nem vitatta barátnője szándékát; ám titkon abban reménykedett, hogy a következő kockavetés július 4-én, szerencsét hoz, és Lissy Wag nyeri meg a nagy versenyt.

Max Réal természetesen kérte ápolóját, hogy édesanyját ne értesítsék erről a balesetről. Sikerült elérniük, hogy a lapok sem említettek nevet, s ezért Mrs. Réal mit sem tudott a dologról.

Bezzeg mekkorát bámult a világ, amikor június 24-én meghozta a távíró a hírt, hogy X. K. Z., a titokzatos „álarcos lovag” tizenkét pontszámmal elsőként futott be a célba...

A vörös zászló ott lobogott büszkén Illinois mezején.