William J. Hypperbone

A temetésen számtalan testület képviseltette magát, és köztük természetesen megjelent az Excentric *Club*nak, a Különcök Klubjának a küldöttsége is, maga Georges B. Higginbotham, a nevezett klub elnöke vezette, ám csupán ebből korántsem lehetne arra következtetni, hogy a megboldogult szintén tagja volt ennek a furcsa társaságnak.

Chicagóban a Mohawk Streeten találhatjuk a klubhelyiséget, ahová nagyobbrészt a többszörös milliomosok jártak el. Az „Excentric Club” elnevezéssel illették magukat, tehát valamiképp „különc” voltukkal hivalkodtak. A klub tagjai nagyobbára telkek összevásárlásából és eladásából, petróleumforrásokból, sóbányákból, vasutak építéséből vagy különféle bánya- meg börzeüzérkedésekből gazdagodtak meg, és úgy döntöttek, nemcsak honfitársaikat, az Egyesült Államok lakosságát „hökkentik meg” rigolyáikkal, hanem az egész Újvilágot és Óvilágot is bámulatba ejtik amerikaias furcsaságaikkal. Összeverődtek vagy ötvenen, borsos tagdíjat fizettek, eljártak a klub fényesen berendezett termeibe, vitatkoztak, újságot olvastak, megbeszélték a pénzügyi és politikai újdonságokat, kártyáztak kicsiben és nagyban, amint kinek-kinek a kedve tartotta, és meglehetősen különváltak a chicagói társadalomtól. Bízvást elmondhatták magukról:

– Kétségkívül nem vagyunk olyanok, mint bárki más, hanem különcök vagyunk!

Mindazonáltal úgy tetszett, hogy a klub egyik tagja még eredetibb figura, mint a többiek, és sok tekintetben különbözik társaitól. Mindmáig ugyan nem adta jelét abbeli szándékának, hogy a világot valami furcsa, valami hallatlan cselekedettel elképessze, ám mégis sejteni lehetett: előbb-utóbb még roppant becsületére fog válni annak az egyesületnek, amelyet eddigelé talán némiképp alaptalanul hívtak „Különcök Klubjának”.

A szerencsétlen véletlen azonban úgy akarta, hogy William J. Hypperbone teljességgel váratlanul távozzék az élők sorából. Annyi bizonyos, hogy ilyesmit ő ezelőtt soha életében nem cselekedett, de lám, már az első rendelkezése méltónak bizonyult egyéniségéhez - ő ugyanis azt kívánta, hogy temetése ne legyen szomorú, hanem hetedhét országra szóló vigalom légkörében adják meg neki a végtisztességet!

Midőn William J. Hypperbone oly meglepő hirtelenséggel elköltözött ebből az árnyékvilágból, alig múlt ötvenéves.

A szép szál, magas termetű, széles vállú, izmos férfiú mozgását bizonyos merevség jellemezte, mindazonáltal megjelenéséből nem hiányzott az előkelő, választékos tartás sem. Deresedő haját igencsak rövidre nyíratta le, szakállában is sűrűn jelentkeztek már az ezüst szálak, méla kifejezésű kék szempárja, mozgékony orrcimpája különösen hatott a gyakran gúnyos vonású hideg arcában. Ez a telivér észak-amerikai, büszke és önérzetes polgár élete utolsó napjáig azzal dicsekedhetett, hogy olyan egészséges, mint a makk. Soha az ő érverését doktor meg nem tapogatta, nyelvét meg nem vizsgálta, torkába nem nézett, mellét és lapockáját meg nem kopogtatta, szíve dobogását nem hallgatta, hóna alá sem kellett dugnia soha hőmérőt, pedig Chicagóban egész légiónyi orvos működik, kivált ha a fogászokat is közéjük sorozzuk, de hát ők mind éhenhalhattak volna, ha csupán William J. Hypperbone úron gyakorolhatták volna gyógyászati tudományukat.

Ám tudvalevőleg, sajna, még a legtökéletesebb gép sem tudja az emberi szervezetet olyan tartóssá tenni, hogy halála után is működjék - ezért hát minekutána William J. Hypperbone orvosi segédlet nélkül is jobblétre szenderült, nagy vigasság közepette kivitték hűlt tetemét az Oakswoods-temetőbe.

Olvasóim azonban nyilván nemcsak e nagy személyiség küllemére kíváncsiak, hanem szeretnék azt is tudni, hogy a megboldogult erkölcsi arculata milyen lehetett. Nos, hát jellemezésül hozzáfűzhetjük, hogy William J. Hypperbone urat nagyon hideg természetű, csaknem rideg férfiúnak ismerte ország-világ, lába alól sohasem vesztette el a talajt, s példátlan önuralmáról elképesztő történetek szálltak szájról szájra. Dúsgazdag lévén, úgy tekintette az életet, mint szerfölött kellemes foglalatosságot, és ha az effajta életvitel bölcsességszámba megy, akkor William J. Hypperbone urat akár filozófusnak is nevezhetnők.

Negyvenéves korában az az ötlete támadt, hogy megházasodik, s elvesz feleségül valamilyen százesztendős leányzót, akiről hivatalosan megállapították, hogy 1781-ben született, ugyanazon a napon, midőn a nagy háború végezetéül Cornwallis lord lerakta a fegyvert, s Anglia kénytelen-kelletlen elismerte az Egyesült Államok függetlenségét. No, mármost midőn éppen odament, hogy az évszázados aggszűznek ünnepélyesen megkérje a kezét, az érdemes kisasszonyt, aki egyébiránt az Anthonia Burgoyne névre hallgatott, heves szamárköhögés fogta el; ez a fullasztó hurut köztudomásúlag igen kellemetlen gyermekbetegség, nem csoda hát, ha a túlkoros hajadon kilehelte tőle a lelkét, és megtért őseihez. William J. Hypperbone mint afféle fölöttébb elfoglalt üzletember, sokkal élénkebb tevékenységet folytatott, semhogy ráért volna búnak adni a fejét. Híven megőrizte hát a tiszteletreméltó kisasszony emlékét, és agglegény maradt.

Arra, hogy szomorkodjék, nem is adódott semmi oka, mert a szerencse mindig is a tenyerén hordozta, mint afféle valóságos „arany embert”-t. Már huszonöt éves korában tekintélyes vagyonra tett szert, és néhány kurta év alatt merész spekulációkkal megkétszerezte, megtízszerezte, megszázszorozta; nem riadt vissza a legveszélyesebb kockázatoktól sem. Abban az időben kezdett telekvásárlásba, amikor potom áron vesztegették a földeket, s akkor adta el őket, amikor a rohamosan fejlődő város belterületén a házhelyek ára hallatlanul felszökött, amikor a tenyérnyi telkekre az élelmes chicagóiak merő kénytelenségből húsz-harmincemeletes felhőkarcolókat építettek. William J. Hypperbone egyik-másik telkét olyan áron adta el, hogy bevételéből dollárokkal boríthatta volna be azt az egész területet. Azután épített vasutakat, fúratott olajkutakat is, és rémítő módon meggazdagodott. Száz szónak is egy a vége, Antonia kisasszony rosszul tette, hogy éppen akkor tért örök nyugalomra, amikor ilyen kiváló férfiú kínálkozott neki hitvestársul.

Nos, bármily könyörtelenül aratott is a zord Kaszás, midőn elragadta a százéves hölgyet, épp kétszer olyan kegyetlenül járt el, midőn William J. Hypperbone urat szólította el az élők seregletéből, aki csak fél évszázadot élt, és férfikora delén javában élvezhette volna krőzusi¹ gazdagságát.

Most a nagy vagyont, a sok-sok milliót természetesen a Különcök Klubja örökli, mert azt az egész világ tudta, hogy William J. Hypperbone a Mohawk Streeten lévő klub termeiben sokkalta többet tartózkodott, mint saját palotájában, mely a La Salle Streeten pompázott. Itt reggelizett, itt ebédelt, itt pihent, itt játszott, de jól jegyezzük meg, nem kártyázott soha, tökéletesen hidegen hagyták az úgynevezett „zsebmetsző” játékok, amelyek annyi embert tesznek tönkre a nagy klubok játszótermeiben.

William J. Hypperbone a legkedvesebb s egyedüli szerencsejátékát, a „Nemes-Lúd-Játékot”, a régi görögök eme többé-kevésbé korszerűsített, nemes társasjátékát viszont kimondhatatlan szenvedéllyel űzte, és a világ minden kincsénél többre becsülte, ha ő győzhette le üzletfeleit. Órák hosszat elült a tábla mellett, egyik mezőről ugrált a másikra, amint a kockavetés eldöntötte, előbbre vagy hátrébb vitte „lúdjait”, és torokszorító izgalom szállta meg, ha hátrébb szorult, játszótársa pedig előre haladt a sakktábla négyzetlapjain.

Úgy mellesleg megjegyezzük, hogy e degeszre tömött pénzeszsákok klubjában egyáltalán nem csekély tétekkel folyt a játék, s a nyerő fél örvendhetett, midőn zsebre vágta a nyereséget, hiszen az hébe-hóba több száz dollárra is rúgott.

William J. Hypperbone már vagy tíz év óta minden áldott nap rendszeresen beállított klubjába, hébe-hóba elment sétálni a Michigan partjára, ám esze ágába se jutott, hogy a kóbor amerikaiak módjára nyakába vegye a világot s mindenfelé utazzék, pedig ugyancsak lett volna módja rá. Sohasem járt az Egyesült Államok határain túl, és nem is vágyakozott effélére. Miért is ne volna tehát lehetséges, hogy klubtársaira hagyja millióit? Hiszen hozzájuk fűzte csupán rokonszenv és barátság, ők ültek le vele az asztalhoz naponta, hogy megszerezzék neki a „Nemes-Lúd-Játék” édes gyönyörűségét. Ki tudja, vajon William J. Hypperbone nem azt hagyta-e hátra végakaratául, hogy annak tűzessék ki évről évre a jutalom, aki a „Nemes-Lúd-Játék”-ban január elsejétől december 31-ig a legtöbbször nyer?...

Jó előre ki kell jelentenünk, hogy a megboldogultnak sem családja, sem közeli, sem távoli rokona nem volt. Ha tehát végrendelet nélkül halt meg, akkor vagyonát az Egyesült Államok kincstára örökli... Ugyan melyik királyság nem venne szívesen ilyen örökséget? Egyébiránt, ha azt óhajtjuk megtudni, hogyan szól a megboldogult végakarata, mindössze a Sheldon Street 17. számú házában lakó Thornbrock közjegyzőhöz kell elmennünk, és tőle megtudakolhatjuk, hagyott-e hátra William J. Hypperbone végrendeletet, vagy sem.

A Különcök Klubjának elnöke s a választmány néhány tagja el is ment a fent nevezett közjegyzőhöz.

Mr. Thornbrock roppant udvariasan fogadta a klub érdemes tagjait, és így szólt:

– Uraim, mielőtt a végrendeletről beszélnénk, van szerencsém önöknek ezennel fölolvasni klubtársuknak a saját temetése módozataira vonatkozó kívánságát...

S azzal elővett egy lepecsételt levelet, és felbontotta.

– A temetés legyen nagyszabású és minden szomorúságtól mentes; zenekar és dalárda kísérje ki az elhunytat a temetőbe; a nagyközönség is vegyen részt a gyászmenetben, mert bizonyára harsány hurrák*kal és *hipp-hipp kiáltásokkal fejezi majd ki tiszteletét William J. Hypperbone iránt.

A klub tagjai fokozódó lelkesedéssel hallgatták a közjegyző szavait, Georges B. Higginbotham, az elnök, büszkén meg is jegyezte:

– Helyes! Ezt el is vártuk tőle, mint egyesületünk oszlopos tagjától! Hiszen csak nem földelhetik el úgy, mint közönséges halandót!

A közjegyző bólintott, majd így folytatta:

– Továbbá azt kívánja a megboldogult, hogy Chicago összes lakosainak a nevét, férfiakét és nőkét egyaránt, húsz és hatvan év közt levő állampolgárokét, tegyék urnákba és hivatalos ellenőrzés mellett hat cédulát húzzanak ki. Ez a hat, a sors által jelölt kiválasztott, hivassék meg a temetésére, menjen a koporsót vivő gyászhintó mellett. Erre nézve is rögtön intézkedtem, uraim. A sorshúzást megejtettük, a véletlen révén kijelölt hat lakost felszólítottam, hogy teljesítse a megboldogult óhaját.

– Meghiszem azt, hogy egyik sem fog otthon maradni - jegyezte meg a klub titkára, Thomas R. Carlisle -, mert elhunyt klubtársunk alighanem fejedelmileg fog róluk megemlékezni a végrendeletében ezért a csekély szolgálatért... ha ugyan nem teszi egyedüli örököseivé őket!

– Hát, az is meglehet - dünnyögte eltűnődve Mr. Thornbrock -, én már ezen sem lepődnék meg különösképpen.

– És kik vehettek részt a sorshúzásban? - kérdezte Georges B. Higginbotham, a Különcök Klubjának elnöke.

– Csupán azok, akik Chicagóban születtek és jelenleg is ebben a városban laknak.

– Semmi más feltételt nem szabott?

– Semmi egyebet.

– A végrendeletet mikor fogja ön felbontani?

– A megboldogult halála után, a tizenötödik napon.

– Csak a tizenötödik napon?

– Úgy bizony, mert így rendelkezett az önök klubtársa az írásbeli utasításában... tehát április 15-én.

– És mire való ez a halogatás?

– Mert az elhunyt azt óhajtja, előbb minden kétséget kizáróan állapítsák meg halálának a bekövetkeztét...

– Ej, milyen praktikus embert veszítettünk el a mi Hypperbone barátunkban! - jegyezte meg elismerően Georges B. Higginbotham.

– Hasonló nehéz körülmények közt el sem lehet képzelni ennél gyakorlatiasabb észjárást - tette hozzá a klub titkára. - Persze, igazán akkor lehet biztos a dolgában, ha elhamvasztatja a tetemeit...

– Igen ám, de az azzal a kockázattal jár, hogy esetleg elevenen égetteti el magát - szólt közbe figyelmeztetőleg a jegyző. - Nagyobb bizonyosság okából a koporsóra sem tették rá a fedelet, hogy a megboldogult, ha netán tetszhalott volna, életjelt adhasson magáról.

– Eszerint - mondta révetegen az elnök - egyelőre még egyáltalán nem vehetjük bizonyosra, hogy csakugyan kimúlt ebből az árnyékvilágból...

A halálhír természetesen csakhamar elterjedt Chicagóban, és nagy érdeklődést keltett mindenütt. A lapok már aznap a következő részletes tudósítást hozták a többszörös milliomos haláláról:

Március 30-án délután Mr. William J. Hypperbone, a Különcök Klubjának tiszteletreméltó tagja ott ült barátaival az asztalnál, és a „Nemes-Lúd-Játék” izgalmaiban gyönyörködött, midőn arca hirtelen szint váltott, tagjai megmerevedtek, fel akart állani, de megtántorodott, s minden bizonnyal a földre zuhant volna, ha barátai fel nem fogják. John T. Dickinson és Harry B. Andrews urak lefektették őt a pamlagra.

Tüstént orvost hívattak. Nem is egy, hanem kettő sietett oda... Megvizsgálták és rögtön konstatálták, hogy William J. Hypperbone agyszélhűdésben meghalt.

Egy órával utóbb a halottat elszállították a klub helyiségéből a saját palotájába, s értesítették Thornbrock közjegyzőt, aki nyomban megjelent.

A közjegyző azonnal nekilátott, hogy a megboldogult végrendeletét híven teljesítse. Intézkedett, hogy a hivatalos sorsolást megejtsék, s kijelöljék azt a hat embert, akiknek a koporsó mellett kell majd haladniuk.

A chicagói napilapok újdondászai és hírhajhászai rögtön megostromolták a La Salle sugárúti palotát, és hathatósan kezére jártak a derék közjegyzőnek, hogy Chicago minden rendű és rangú lakosa tudomást szerezzen a megboldogult sajátságos kívánságáról. Elképzelhető, hogy hány példány fogyott el ezekben a napokban a Chicago Tribune, a Chicago Inter-Ocean, a Chicago Evening Journal, a Chicago Globe, a Chicago Herald, a Daily News Record, a Freie Presse, a Staats Zeitung és más chicagói lapok különkiadásaiból, amelyeket a harsány szavú újságárusok dobhártyarepesztő rikoltozással, lobogtatva kínálgattak minden utcasarkon.

Az egész város csak azt várta, hogy olvashassa végre már az urnából kikerült hat nevet.

– A hat nyertes neve!... A hat nyertes neve!... - kurjongatták a rikkancsok valamennyi sugárúton, körúton, téren, mellékutcán, sikátorban, midőn az esti lapok különkiadásai azon nyomban sok százezer, - sőt bízvást elmondhatjuk, több millió - példányban kerültek ki a sajtó alól. Nemcsak Chicago, hanem az Egyesült Államok minden lakója érdeklődött a páratlan különcködés iránt.

A világ minden lapjában újra meg újra nyomdafestéket látott, abban a sorrendben, amint kihúzták, az alábbi hat név:

*Max Réal,
Tom Crabbe,
Hermann Titbury,
Harris T. Kymbale,
Lissy Wag,
Hodge Urrican.*

Vagyis a „hatok” közül öt férfiú, egy valaki pedig a gyöngédebb nemhez tartozott, ha gyöngédebb (netán gyöngébb) nemről Amerikában egyáltalán beszélni lehet.

A közönség kíváncsiságát ez a hat puszta név éppenséggel nem elégíthette ki. Az emberek igencsak szerették volna tudni, vajon kicsodák és micsodák a szerencsések, hol laknak s a társadalomnak vajon melyik osztályához tartoznak? Erről a lapok azonban egyelőre nem világosíthatták föl olvasóikat.

Fölmerült azonnal a kérdés: vajon azok, akiknek a neve az urnából kikerült, élnek-e mind, nem halt-e meg közülük egyik vagy másik ezelőtt néhány hónappal, héttel, nappal vagy esetleg órával? Az is meglehet, hogy némelyik netán elköltözött Amerikából...

Afelől azonban nem kételkedett senki, hogy ha élnek, ott lesznek mind a temetésen. Mert hát elképzelhetjük-e, hogy akad köztük olyan, aki visszautasítja ezt a meghívást; és nem veszi fontolóra, milyen sorsfordító szavak lehetnek rá vonatkozólag abban a végrendeletben, amelyet Thornbrock közjegyző őriz?! Ott lesznek mind, hiszen bizonyos, hogy a megboldogult milliomos szeszélye őket jelölte ki örökösökül...

És csakugyan, három nap múltán mind a hatan jelentkeztek a La Salle sugárúti palotában, ahol a közjegyző már várt reájuk, és minekutána megállapította személyazonosságukat, tudtukra adta, hogy milyen feladat vár rájuk a temetésnél.

Minő kíváncsisággal és irigységgel nézték őket, midőn a virágfüzért tartva ott lépkedtek a gyászhintó mellett! A sorrendet a közjegyző következőképpen állapította meg:

Az első pár: jobbról Lissy Wag, balról Max Réal.

A második pár: jobbról Hermann Titbury, balról Hodge Urrican.

A harmadik pár: jobbról Harris T. Kymbale, balról Tom Crabbe.

Ezer meg ezer torokból harsogott a hurrá kiáltás, amint elhaladtak a tömkeleg élő sorfalai közt. Egyikük-másikuk hébe-hóba válasz gyanánt visszaintegetett, a többi megilletődötten ballagott.

És aztán kísérték délelőtt kilenc órától kezdve délután ötig - tehát teljes nyolc óra hosszat - a koporsót végig a körutakon meg a sugárutakon, a parkokon keresztül, míg csak a temetőbe nem érkezett a menet.

A hat kiválasztott nem ismerte egymást, és úgy látszik, egyikük sem törekedett arra, hogy ismeretséget kössön sorsjelölte társaival. Sőt az is valószínű - hiszen az ember mégiscsak önmagához áll a legközelebb -, hogy úgy néztek egymásra, mint a vetélytársak; talán úgy gondolták, mennyivel jobb volna egyedüli örökösnek lenni, mint beérni egy hatodrésszel!...

És az, aki ilyen óriási bámulatba ejtette a világot, aki ezer meg ezer embernek a kíváncsiságát ébresztette fel: a Különcök Klubjának oszlopos tagja ott aludta örök álmát a koporsóban, virágok közt, az aranyszegélyű bársonykárpit alatt.