Az ünneplő város

Chicagóban, Illinois fővárosában, az 1897. esztendő április havának harmadik napján ugyancsak sok látnivalójuk akadt mindazoknak az idegeneknek, akik a sors különös kegyéből éppen ekkor vetődtek oda.

Reggel nyolc órától kezdve valóságos népáradat indult meg a város minden részében, s a huszonkettedik kerület felé hömpölygött.

Ez a sűrűn lakott és nagyon gazdag városrész a North Avenue meg a Division Street közt terül el, s a North Halsted Street meg a Lake Shore Drive és a Michigan-tó hullámai határolják dél felől.

– Ej, a teringettét! - fakadt ki az egyik rendőr, aki a Beethoven Street meg a North Wells Street kereszteződésében, az utcasarkon posztolt. - Hát ma egész Chicago lakossága idecsődül ebbe a negyedbe?...

– No hiszen, busás aratásra számíthatnak a zsebmetszők! - jegyezte meg a bajtársa. Mindketten jó magasra nőttek, látszott rajtuk, hogy Írországból származnak, mint a városi rendfenntartó testület tagjai közül legtöbben.

– Vigyázzon is mindenki a zsebére, ha nem akarja, hogy hazaérve bottal üsse nyomát a pénztárcájának, mert mi bizony nem akadályozhatjuk meg a rengeteg gazfickót áldatlan működésében...

– Hát még hány letaposás, gázolás, bordarepedés, tyúkszemtiprás és más efféle kellemetes baleset zajlik le, mielőtt ez a szép nap véget ér!

– Fogadnék, hogy százával nyomják agyon a járókelőket ebben a szörnyű tolongásban! - vélte a rend borúlátó őre.

Szerencsére az amerikaiak sokkal életrevalóbbak, semhogy rendőri segítségre szorulnának, megvédi ott mindenki saját magát, és senki sem bízza hivatalos közegre a bőrét.

Micsoda tömkeleg nyüzsöghetett ott, ha Chicago lakosságának csupán a fele tódult is oda! Tudvalevőleg e híres nagyvárosnak ez idő tájt már nem kevesebb, mint egymillióhétszázezer lakosa lehetett; körülbelül ötödrészük észak-amerikai, legalább félmillió német, ugyanannyi írországi; angol és skót ötvenezer, kanadai negyvenezer, svéd és norvég százezer, cseh és lengyel ugyanennyi, francia tízezer.

A város területe - Élisée Reclus¹ szerint - négyszázhetvenegy négyzetkilométer, tehát alig valamicskével nagyobb, mint a szajnai kerület Párizsban, lakosainak a száma azonban folyton-folyvást gyarapodik, s alighanem rövid idő múlva a Michigan-tó partvidékének délkeleti fertályán jókora szakaszt foglal majd el lakóépületeinek roppant sokaságával.

No de térjünk vissza abba a városrészbe, mely a fent nevezett napon a népcsődület úticéljául szolgált: a dúsgazdag kerületek nábobjai s a külső városrészek sokkalta szegényebb jövedelmű iparosai egyaránt arrafelé tartottak, hogy a ritka látványosságból kivegyék a részüket ezen a rendkívüli napon.

A huszonkettedik kerület felé tolongó, zúduló, lármázó tömeg tarka sokadalma végigözönlött a nyílegyenes sugárutakon, fej fej mellett, váll váll mellett, gyalogjárón és kocsiúton egyaránt. A járműközlekedés egyszerűen megakadt, mert semmiféle kocsi nem törhetett át az emberáradaton.

Az imént futólag említettük már, milyen eltérő társadalmi osztályok találkoztak össze az utakon; most adjunk hát számot arról, csak úgy hozzávetőleg, hányféle réteg keveredett Chicago huszonkettedik kerületében: ott láthatjuk a köztársaság főtisztviselőit, a szövetségi törvényhatóság tagjait, a városi tanácsosokat, az Auditoriumnak, a karavánszeráj méretű központi hangversenyteremnek a teljes személyzetét, az óriás áruházak, a Marshall Field, a Lehmann és a W. W. Kimbal ügynökeit, pénztárosait, elárusítóit, raktárosait; a hájzsír- és margarinfeldolgozó üzemek, húsfüstölők, sörfőzdék, kocsigyárak mérnökeit, szerelőit, Mr. Mac Cormicknak, a kévekötő-arató gép híres feltalálójának háromezer dolgozóját, a Bessemer-féle nagyolvasztó és hengermű acélgyártóit és vasesztergályosait, M. J. Mac Gregor Adams nikkel- és fémárugyárának munkásait, a nevezetes Pullmann-vagongyár gépszerkesztőit és népes munkásseregletét, valamint a cipőgyárakét is; ez utóbbiak páratlan termelőképességét azzal jellemezhetjük a legtalálóbban, hogy másfél perc alatt egy pár cipőt tudnak gyártani; ott tülekedett az emberi hangyabolyban az Engin ház ezernyolcszáz műszerésze is, akik a statisztikai adatok szerint naponta kétezer zsebórát állítanak össze.

Meg kell továbbá emlékeznünk a chicagói emelődaru- és anyagfelvonógyár üzemeltetőiről, valamint a gabonaraktárak gyártóegységéről is, mely a világon a legnagyobb hírnévvel dicsekedhetik ebben az üzemágazatban; továbbá nem szabad elhanyagolnunk a vasúti tisztviselőket, gépészeket, kalauzokat, váltóőröket sem, akik naponta huszonhét különböző irányban indítanak útnak vonatokat, ezerháromszáz személy- és teherszállító kocsi gondját viselik, s minden áldott nap százhetvenötezer utassal bajlódnak; hát még a gőzhajtású vagy villamos közúti kocsik jegykezelői, ellenőrei, vezetői no meg a számtalan két- és egyfogatú kocsi, omnibusz s más szállítóeszköz személyzete, akik legalább kétmillió embert vesznek föl és tesznek le naponta a chicagói utcákon, tereken, körutakon!

Valóban, az embernek vaknak kellene lennie, hogy a tarka tömegben rá ne ismerjen a chicagói sajtó vezérférfiaira, az ötszáznegyven napi, heti, kétheti, havi, negyedévi lap és folyóirat fő-, felelős és helyettes szerkesztőire, vezércikkíróira, hírrovatvezetőire és újdonsághajhászóira. Süketnek kellene lennie, hogy ne sértse dobhártyáját azoknak a hangja, akik a börzén az áremelkedést és ársüllyedést oly harsányan kikiáltják; ott hemzsegett Chicago minden pénzintézete, hitelszövetkezete, bankja, melyeknek a címét csupán azért nem írom le, mert a kissé túl hosszúra nyúlt felsorolás miatt e fejezetnek talán sohasem jutnék a végére.

Ugyancsak bűn volna számot nem adnom a közép- és főiskolák, kollégiumok, diákszállók és egyetemek ifjúságáról; hiszen jól tudjuk, hogy Chicagóban olyan híres iskolák találhatók, mint a North-western Egyetem, az Union Jogakadémia, a Manuel Edzőképző és még igen sok ezekhez hasonló oktatási intézmény. Ugyancsak nem feledkezhetünk meg a chicagói huszonhárom színház művészeiről és művésznőiről sem, mert az Opera, a Jacob’s Clark Street Színház, az Auditórium Színház és hangversenyterem, a Lyceum Színház óriási méretei bízvást alkalmat adnak arra, hogy az előadóművészek sokaságáról a nyájas olvasón félig-meddig fogalmat alkothasson. A huszonnyolc elsőrangú szálló fő- és kiszolgálópincérei, borfiúi, lótó-futói, takarítói, mindenesei, szakácsai, szobaleányai ugyancsak szaporították a látni vágyó gyülekezet roppant létszámát.

Legvégül hadd ejtsünk szót a chicagói híres sertésnagykereskedők, marhanagykereskedők és alkalmazottak jelenlétéről is, akik ugyancsak a statisztika adatai szerint millió meg millió ökröt, disznót vesznek és adnak el évenként.

Mindebből talán kitetszik, hogy Chicago az Egyesült Államok nagy városai közt teljes joggal pályázhat a második helyre. Természetesen New York az első.

Nyilvánvaló, hogy Chicagóban, csakúgy mint a többi amerikai városban is, a lehető legnagyobb szabadság, függetlenség és demokrácia uralkodik. Önmagában valóságos zárt, önálló világ, amely semmiféle külső támogatásra nem szorul, semmilyen más intézményes hatalomtól nem függ.

No mármost vajon mi lehet ennek a roppant népcsődületnek az oka? Talán népgyűlést hívtak össze, s a szabad polgárok ezrei azért vetődtek egybe, hogy meghallgassák a népboldogító szónokok cifra beszédeit? Netán politikai pártok közérdekű mérkőzése keltette föl ezt az általános mozgalmat? Vagy esetleg a híres 1893-as világkiállítás mását szervezték meg lóhalálban, és most épp az ünnepélyes megnyitóra készülődnek?

Szó sincs róla! Egészen másféle szertartásról van szó, mely komoly és megható volna, ha a rendezőknek nem kellene alkalmazkodniuk az esemény kieszelőjének a végső akaratához, vagyis ahhoz, hogy ma ünnepi díszt öltsön Chicago, és általános vidámság uralkodjék az egész városban.

A La Salle Streeten ekkor már indulásra készen állott az óriási menet. A rendőrség a gyalogjárók mentén valóságos védőfalként sorakozott föl, s ezen az erős, élő korláton belül a felvonuló hivatalos személyek akadálytalanul közlekedhettek.

A La Salle Street egyike Chicago legforgalmasabb, ha nem is legelőkelőbb útvonalainak, egy francia lovagról nevezték el: Français Robert Cavelier de La Saller a bátor utazó, 1679-ben először járta be fölfedező útján ezt a tavas-mocsaras vidéket. Nevét méltán tartják tiszteletben az Egyesült Államok polgárai.

A La Salle Street közepe táján, ahová a Goethe Street torkollik, egy tekintélyes palota előtt hatlovas hintó állott. A dús aranyozású, üveges hintó tetejét koszorúrengeteg borította, s két oldaláról virágfüzérek nyúltak le, három jobb felől, három bal felől. A gyászbatár mögött példás rendben sorakoztak föl azok, akik az ünnepélyes menetben részt vettek.

A felvonulás első felét több század díszegyenruhás katona alkotta, és száz muzsikusból álló zenekar, valamint ugyanennyi tagból álló énekkar követte őket. A díszkocsi égővörös bársonyleplét aranyszegély és rojt ékesítette, s a közepén három betű ragyogott, mintha gyémántból lett volna kirakva: W. J. H.

Egyéb nem is látszott a kocsiból, mert azt valósággal betemették a virágok. A hat ágban alácsüngő füzérek végét egy-egy kísérő tartotta a kezében. Három ment a hintó mellett jobb felől, három bal felől.

A kocsi után kis távolságra haladtak Chicago legkiválóbb férfiai, lehettek körülbelül húszan. Utánuk a Mohawk Streeten levő „Excentric Club”, azaz a Különcök Klubja lépkedett, elnökének, Georges B. Higginbotham úrnak a vezetésével, akiket a többi chicagói klubok tagsága és előkelő egyesületek választmánya követett.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Chicagóban állomásozik a Missouri-hadtest parancsnoksága, s a hadtestparancsnok is állandóan itt tartózkodik; ezért a rendezők gondoskodtak arról, hogy James Morris hadtestparancsnok és a tábornokok, valamint az ezredek törzstisztjei szintén emeljék ennek az amúgy is páratlan ünnepi menetnek a fényét. Arról talán nem is kell külön megemlékeznünk, hogy az állam minden rendű és rangú tisztviselője, kezdve Hamilton elnökön, le az utolsó napidíjasig, hivatalosan részt vett az ünnepségen; s a menet végén mérnökök, orvosok, tanárok, ügyvédek, jogászok, hivatalnokok, kereskedők, ügynökök, iparosok százezre haladt, amint ez már szokás a szabad Amerikában.

A rendezői testület tagjai, hogy jobban fölismerhessék őket, egy-egy gardéniát tűztek a gomblyukukba; a virágokat a palota főkomornyikja adta át nekik, ott ahol a díszkocsi állt.

A palota maga ünnepien ragyogott, termeiben villanylámpák szórták pazar fényüket a tárva-nyitva hagyott ablakokon át, az építményt virágfüzérek, drága szőnyegek díszítették; a libériás inasok komoly arccal várakoztak az előcsarnokban a márványlépcsők alján; a fogadótermek kettős ajtaja nyitva állt, mintha házi ünnep, vendégváró nap lett volna. Az ebédlőtermet csodálatos terítékkel ékesítették, tömör ezüsttálak, serlegek, drága vázák, virágcsokrok, a legfinomabb borokkal és pezsgőkkel telt palackok alatt roskadozott az asztal.

A városháza homlokzatán kilencet ütött az óra, a torony tetején meg a paloták során pedig az áprilisi szellő lengette a lobogókat. Hármas hurrá kiáltás reszkettette meg a levegőt. A rendőrséggel való megállapodás értelmében erre az egyezményes jelre kell indulnia a menetnek.

Ebben a pillanatban a zenekar rázendített a „Kolumbusz induló”-ra, melyet a kiváló John K. Paine, a cambridge-i nagy zenetanár szerzett. Lassan, ünnepélyes komolysággal indult el a menet. A hat ló könnyedén vontatta a virággal telt hintót, s a hat kiválasztott kísérő - jobbról három, balról három - kezében a virágfüzér végét tartva lépkedett a kocsi mellett. A rendkívül hosszú menet példás rendben követte a halottaskocsit.

És amerre mentek, a házak ablakaiból ezer meg ezer kíváncsiskodó nézte, a járdák zsúfolásig teltek mindenütt, az eleven embersövény rekesztő fala mögött...

Amint a La Salle Street végéhez értek, a rendező balra fordult be, a Lincoln-park felé. Hogy ebben az óriási parkban, mely százötven holdnál nagyobb, milyen rengeteg bámészkodó szorongott, azt szó ki nem mondhatja! Az árnyas fák alatt, a kanyargó kavicsos utakon, a gondosan ápolt gyepszőnyegeken ujjongó, mulató tömeg ütött tanyát, holott hétköznap csak elvétve keresik fel a chicagóiak ezt a szép ligetet, melynek közepén Lincoln szobra áll. Az idegen e roppant fölfordulás láttán bízvást azt hihette volna, hogy vasárnap van, pedig ebben az évben április 3-a nem vasárnapra, hanem a babonás szívek előtt oly félelmetes pénteki napra esett.

Ugyan bizony kinek is jutott volna eszébe, hogy effélével törődjék! Amint a menet elhaladt a kíváncsiskodók mellett, egyik megjegyzés a másik után hangzott föl:

– Istókuccse, ennél a ceremóniánál még a kiállítás megnyitója sem volt különb!

– Meghiszem azt! Nézzétek csak azt a hat szerencsés fickót, akik a hintó mellett lépkednek!

– Szeretném a zsebükkel elcserélni az enyémet! - tódította egy tagbaszakadt gyári munkás, akinek sör párolgott minden pórusából.

– Hm, azok csinálnak ám csak kvintternót², hékás! - vihogott egy pincér, aki szenvedélyesen űzte a lutri nevezetű szerencsejátékot.

– Bezzeg nem fogják megbánni, hogy a mai napon annyit kutyagolnak!

– Szerencsés kópék, többé nem kell vesződniük a mindennapi kenyérért!

– Hatmillió dollárt kapnak külön-külön!

– Micsoda? Talán húszat akartál mondani?

– Inkább ötvenet, mint húszat!

És amint így egymásra licitáltak, végül százmillióban állapodtak meg, sőt már milliárdokról beszéltek, mivelhogy ez a szó oly hétköznapi dolog Chicagóban, illetve egész Amerikában.

A menet pedig haladt... haladt! Úgy tetszett, mintha be akarná járni az egész várost.

Erről azonban szó sem lehet, mert hamarabb kifogynának a napból, mint Chicago utcáiból.

A zenekar szebbnél szebb darabokat játszott, a dalárda szívszaggatóan énekelt; az utcák során mindenütt hurrá! és hip! hip! kiáltások harsogtak, s a jókedv, amely fogadta az érkezőket, távozásuk után még inkább fokozódott. Ember ember hátán szorongott a gyalogjárón, s azok, akik még mindig nem teltek be a látvánnyal, a mellékutcákon siettek, hogy újra elébe kerüljenek, s újra végigélvezzék.

A felvonulás a Lincoln-parkból bekanyarodott a Brandt Streetre, s innen tovább hullámzott a Logan Square felé. A kíváncsi sokadalom nem fogyott, hanem nőttön nőtt. Éppen délre harangoztak, midőn a Humboldt-parkhoz érkezett a menet. Ideje volt, hogy kissé megpihenjenek, mert három óra sok idő, ha az ember folyton-folyvást talpon van. Az árnyas liget zöldellő pázsitja igen alkalmasnak látszott arra, hogy ott kissé fölüdüljenek.

A zenekar rázendített egy népszerű darabra, és a tömeg olyan tapsviharral fogadta, mintha a városi nagy hangversenycsarnokban remekművet hallgatott volna végig.

Innen aztán a város nyugati része felé folytatták útjukat, s két óra tájban érkeztek a Garfield-parkba. A nyájas olvasó már az eddigiekből is jól láthatja, hogy Illinois fővárosában számos park akad, s az amerikaiak lázas városépítő buzgalmukban sem feledkeztek meg arról, milyen nagy szüksége van a lakosságnak efféle árnyas, lombos, jó levegőjű helyekre.

A Douglas Boulevard sarkán bekanyarodva kelet felé, a Douglas-park felé tartottak. Hármat ütött az óra, s a főrendező megállította a menetet. Most már a zenekar vidám, pajkos zenedarabokat vett elő. Lecocq, Varney, Audran és Offenbach fülbemászó szerzeményei kerültek sorra.

Szinte hihetetlen, hogy az amerikaiaknak nem szottyant kedvük utcabálra ott a szabad ég alatt, mert hiszen úgy festett, mintha óriási, nyilvános mulatságra hívták volna meg Chicago lakosait. Franciaországban ilyen alkalommal bizonyosan nem állták volna meg, hogy táncra ne perdüljenek.

Élvezték a pompás időt, bár a tavaszi szél elég hűvösen fújdogált. Illinoisban április elején még nincsen vége a télnek, s a Michiganen meg a Chicago-folyón a hajózás általában december elsejétől március végéig szünetel. A hőmérséklet alacsony volt ugyan, de a levegő tiszta, az ég derült, s a nap lehajlófélben is még elég meleg sugarakkal örvendeztette meg a chicagóiakat, mintha csak az a titkos tervező, aki a mai nap látványosságával kívánta szórakoztatni a lakosságot, jó előre megrendelte volna az alkalmas időt is.

És valóban, a tömeg érdeklődése szemlátomást nem csappant meg órák múltán sem. Ha a város déli része belefáradt, jöttek az északiak, ezeket felváltották a keletiek s utánuk következtek a nyugatiak. A sok lelkes hurrá és hip-hip kurjantás megreszkettette a levegőt, az ünneplők kendőket, kalapokat lengettek, s a fényes felvonulás, mely a La Salle Streetről indult el, még a délutáni órákban is ugyanolyan frissen és élénken nyüzsgött, mint elindulásakor.

A Garfield-parkban, mely egyike a legnagyobbaknak és legszebbeknek, a zenekar újra hangversenyt adott a bámészkodók megszámlálhatatlan sokaságának nagy gyönyörűségére. Ez alkalommal már komoly zenedarab került sorra, Beethoven „Dicsőség legyen Istennek” című szerzeménye. A park, mely a Michigan partjáig nyúlik, zsúfolásig megtelt emberekkel. Ugyanakkora sokadalom verődött össze, mint a híres világkiállítás idején, amely ezelőtt négy esztendővel épp itt a közelben akkora dicsőséget szerzett Chicagónak.

Vajon ide igyekezett ez alkalommal is a nagy és pompás körmenet?

Nem. A menet más irányban haladt tovább, s egy másik nagy park előtt állapodott meg, melynek évszázados fáit már messziről lehetett látni. S mennél közelebb jutottak, a zenekar annál vidámabb számokat játszott. Strauss tüzes, könnyed keringőit és polkáit, amelyek könnyűszerrel tovaűzik a komoly és szomorú gondolatokat.

Vajon nem ott, a park árnyas fái közt emelkedik az az óriási csarnok, amely e farsangi menetet várja, és ahol aztán majd valamilyen karneváli mulatság zajlik kivilágos kivirradtig?

Amint a park nagy vasrácsos kapuját kinyitották, a rendőrségnek emberfölötti erőfeszítésébe került, hogy visszaszorítsa a tömeget, amely túláradó szertelenséggel akart benyomulni oda is.

Ezúttal azonban a katonaság is sorfalat állt, s a türelmetlen, kíváncsi sokadalom minden fáradozása hiábavalónak bizonyult.

A díszkocsi begördült a kapun, de csak a hivatalos vendégek kísérték... Hova is?

Nem, nem a parkba, hanem az Oakswoods temetőbe, Chicago tizenegy temetője közül a legnagyobba... A pompázatos farsangi felvonulás voltaképp halotti menetként gyászhintót kísért, amellyel William J. Hypperbone-t urat, az Excentric Club egyik jeles tagját vitték végső útjára - a sírkertbe.