Annyi bizonyos: nem először történt, hogy viharos vita után az üléstermet elhagyva, a Weldon Club tagjai fellármázták a Walnut Streetet és mellékutcáit. A környék lakói sem most panaszkodtak először, éspedig joggal a viták zajos befejezése miatt, mely még otthonukban sem hagyta őket nyugodni. Nemegyszer a rendőrségnek kellett közbelépnie, hogy szabaddá tegye az utat a járókelők számára, akiket vajmi kevéssé érdekelt a léghajózás égető problémája. De a zenebona még sohasem volt akkora, a panaszok soha nem voltak oly jogosultak, a rendőrség közbelépése még soha nem volt olyan indokolt, mint e viharos ülés estéjén.

Pedig a Weldon Club viselkedésére ezen az estén volt is némi mentség. Elvégre saját falaik között merészeltek rájuk támadni. A „levegőnél könnyebb” párt dühödt híveinek abszolút kellemetlen dolgokat mondott a „levegőnél nehezebb” elméletét hasonlóképp dühödten valló idegen. S mikor meg akarták neki adni, amire rászolgált, egyszerűen eltűnt a szemük elől.

Ez bosszúért kiáltott. Nem is amerikai vér folyik annak ereiben, aki ilyen sértést megtorlatlanul hagy. Még hogy Amerika fiait kabócának nevezze valaki! Ez már csak azért is megbocsáthatatlan gyalázkodás, mert véletlenül a történelem ad hozzá némi alapot.

A klub tagjai először a Walnut Streeten verődtek lármás csapatokba, aztán a szomszédos utcákban, majd keresztül-kasul az egész környéken. Fölverték az alvókat, rávették őket, hogy engedjék átkutatni otthonukat, megígérvén, hogy a későbbiekben elégtételt kapnak a magánélet szentségén esett sérelemért, melyet az angolszász népek oly mélységesen tisztelnek. De hiába kutattak, hiába kellemetlenkedtek, Roburt sehol sem találták, még nyomára sem bukkantak. Alaposabban akkor sem tűnhetett volna el, ha a *Rajtá*val, a Weldon Club óriás léghajójával távozik.

Egyórás hajsza után le kellett mondani további kereséséről. A klubtársak elváltak, előbb azonban megesküdtek, hogy az Újvilág mindkét Amerikáját tűvé teszik érte.

Tizenegy óra tájt ismét csaknem teljes békesség honolt a környéken. Philadelphia már-már elmerült újra a jóízű álomban - azoknak a szerencsés városoknak kiváltsága ez, melyeket elkerült az ipari fejlődés. A klubtársak már csak a hazatérésre gondoltak. Hogy csak néhány urat említsünk a legfontosabbak közül: William T. Forbes hatalmas cukorgyára felé indult, ahol Miss Doll és Miss Mat saját gyártmányú glukózéval édesített esti teájával várta; Truk Milnor pedig a legtávolibb külváros felé igyekezett, ahol üzemének fújtatója zihált éjjel-nappal. Jem Cip, a pénztáros, akit nyilvánosság előtt ért az inzultus, hogy belei egylábnyival hosszabbak, mint bármely más földi halandóé, visszatért ebédlőjébe, ahol már készen várta vegetáriánus vacsorája.

A két legfontosabb ballonista - de csupán ez a kettő -, úgy látszik, még csak nem is gondolt arra, hogy otthonába térjen. Kihasználták az alkalmat, hogy a szokottnál is csípősebb hangon elbeszélgessenek. Az egymással meg nem békélő Uncle Prudent és Phil Evans, a Weldon Club elnöke és titkára volt ez a két fontos személyiség.

A klub kapujában Frycollin inas várt urára, Uncle Prudentra.

Mikor gazdája kilépett a kapun, a nyomába szegődött, mit sem törődve azzal, hogy az urak min civódnak.

„Beszélgetés”, ez persze túl szép kifejezés arra, amit a klub elnöke és titkára egyformán ingerülten művelt. Valójában veszekedtek, mégpedig olyan tűzzel, melynek forrása régi vetélkedésükben rejlett.

– Nem, uram, ezerszer is nem! - hajtogatta Phil Evans. - Ha engem ért volna a szerencse, hogy a Weldon Club elnöke legyek, soha, vegye tudomásul, soha nem kerülhetett volna sor ilyen botrányra!

– S ugyan mit tett volna, ha önt éri ez a szerencse? - kérdezte Uncle Prudent.

– Belefojtottam volna a szót abba a nyilvánosság előtt pimaszkodó fráterba, még mielőtt kinyithatta volna a száját!

– Úgy vélem, mielőtt belefojthatjuk a szót valakibe, legalább hagyni kell szóhoz jutni.

– De nem Amerikában, uram, de nem ám!

S most, hogy ismét belekeveredtek a szelídnek éppen nem mondható eszmecserébe, a két úr vaktában járta az utcákat, egyre távolabbra kerültek otthonuktól, olyan városrészekbe jutottak, ahonnan csak nagy kerülővel érhettek volna haza.

Frycollin egyre a nyomukban járt, s csöppet sem hatott rá megnyugtatóan, hogy gazdája egyre elhagyatottabb utcákon vág át. Frycollin, az inas, bizony nem szerette az ilyen vidékeket, főként nem éjfél előtt pár perccel. A városra sűrű sötétség borult, az újhold alighogy megkezdte négyhetes szolgálati idejét.

Frycollin nézett jobbra, nézett balra, vajon nem leselkednek-e gyanús árnyak. Mintha öt vagy hat jól megtermett fickót látott volna a nyomukban settenkedni.

Ösztönösen közelebb lépett gazdájához, de a világért sem merte volna megszakítani az emelkedett társalgást, mert könnyen megtörténhetett volna, hogy végül az ő hátán csattan az ostor.

A véletlen úgy hozta, hogy a Weldon Club elnöke és titkára, anélkül, hogy észrevette volna, a Fairmont Park felé közeledett. Mikor vitájuk a leghevesebben tombolt, éppen a Schuylkill River fölött ívelő híres vashídon keltek át, ahol csak néhány elkésett járókelővel találkoztak, majd a folyón túl a roppant parkba jutottak, ott sötétlettek előttük a messzeségbe nyúló rétek, a mezők, melyekre a világszerte híres, páratlan szép fák árnyéka borult.

Frycollin inason itt már végképp erőt vett a rettegés, már csak azért is, mert az előbb megpillantott árnyékok a hídon át is a nyomukban maradtak. Pupillája a rémülettől úgy kitágult, hogy a szivárványhártyából már-már semmi sem látszott. Ugyanakkor minden porcikája elgyengült, Frycollin összezsugorodott, mintha a természet őt is megajándékozta volna a puhányok és bizonyos ízelttestűek összehúzódó képességével.

Frycollin inas ugyanis példásan gyáva volt. Tipikus dél-karolinai néger, nyápic testen bamba fej. Történetünk idején éppen huszonegy éves, vagyis soha nem volt rabszolga, szabad embernek született, mégis igazi szolgalélek volt, kényeskedő, falánk, lusta és főként párját ritkítóan gyáva. Már három éve Uncle Prudent szolgálatában állt. Gazdája már százszor azon a ponton volt, hogy kihajítja, aztán mégiscsak megtartotta, gondolván, hogy hátha még rosszabb jön utána.

Minthogy olyan úrral kellett együtt élnie, aki vakmerő kalandokra mindig készen állt, Frycollin mást sem csinált, mint egyvégtében reszketett, hogy nyúlszívét mikor milyen megpróbáltatás sújtja. Hej, Frycollin, ha tudtad volna, mi vár rád!

Miért is nem maradt Frycollin Bostonban, Sneffeléknél, akik éppen indulás előtt mondtak le svájci utazásukról, mert eszükbe jutott, hogy ott néha földomlások vannak. Ehhez a családhoz illett Frycollin, és nem Uncle Prudenthoz, akinek házában örökös vendég volt a vakmerőség.

De hát Uncle Prudenthoz került, és gazdája végül is megszokta a hibáit. Persze volt egy jó tulajdonsága is: noha néger volt, szépen beszélte az angol nyelvet, ami nem kicsiség.

Egyszóval Frycollin gyáva volt, olyan gyáva, hogy ráillett a mondás: gyáva, mint a hold.

Csakhogy ez esetben tiltakoznunk kell az összehasonlítás ellen, mely sérti a szőke Phoibét, a szelíd Szelénét, a sugaras Apollón szűzi nővérét. Ugyan mi jogon vádol bárki is gyávasággal egy égitestet, mely mióta a világ világ, mindig szembenézett a Földdel, soha nem fordított neki hátat?

Akármint is legyen, a megrágalmazott szőke félhold ebben az órában - éjfél előtt néhány perccel - eltűnőben volt nyugat felé, a park legmagasabb fáinak orma mögött. A lombok között átvilágító sugarai itt-ott világos foltokat vetettek a földre. A fák alatt így mintha kevésbé lett volna sötét az éjszaka. Frycollin itt élesebb tekintettel fürkészhetett körül.

„Brrr... - rettent meg. - Még mindig itt vannak a gazfickók! Igen, felénk közelednek!”

Nem állhatta tovább, gazdájához lépett.

– Master Uncle - szólította, így nevezte ugyanis, mert a Weldon Club elnöke így kívánta.

A két vetélytárs vitája e pillanatban ért tetőfokára. Minthogy éppen a pokolba küldték egymást, Frycollint kereken felszólították, vegyen részt e kirándulásban.

S miközben egymás képébe kiabálva folytatták a vitát, Uncle Prudent egyre beljebb és beljebb hatolt a Fairmont Park rétjeire boruló sötétségbe, s egyre jobban távolodott a Schuylkill Rivertől és a hídtól, melyen ismét át kellett volna menniük, hogy visszatérjenek a városba.

Ekkor mindhárman egy magas szálfákból álló erdőcske közepébe értek, a fák ormán búcsúzó holdsugarak ezüstje csillant. Az erdőcske szélén ovális formájú hatalmas tisztás - kitűnő lovaspálya - terült el. A sima talajon sehol egyetlen árok vagy hepehupa, mely nehezítené a lovak vágtáját, sehol egyetlen fa, mely zavarná a kör alakban több mérföldön húzódó nézőtérről a kilátást.

Mégis, ha Uncle Prudent és Phil Evans nincs úgy elmerülve a vitában, ha kicsit is figyelmesen körülnéznek, észrevették volna, hogy a tisztás képe valahogy megváltozott. Talán malom épült itt az utóbbi napokban? Valóban, az ember azt mondhatta volna, hogy szélmalmokat lát, melyeknek mozdulatlan szárnyai fenyegetően meredtek a sötétségbe. Csakhogy sem a klub elnöke, sem a titkára nem vette észre azt a furcsa változást a Fairmont Parkban, és Frycollin sem látott meg belőle semmit. Félelmében csak azt látta, hogy a körülöttük ólálkodók egyre közelebb kerülnek, bekerítik őket, mintha valami rosszban törnék a fejüket. A félelem a torkát szorongatta, keze-lába valósággal megbénult, minden hajaszála az égnek meredt - egyszóval majd szörnyethalt, úgy rettegett.

Mégis - noha már a térde is reszketett - maradék erejét összeszedve, még egyszer próbálkozott gazdájánál:

– Master Uncle!... Master Uncle!

– Ej, hát mi lel már? - förmedt rá Uncle Prudent.

Sem Phil Evans, sem ő maga nem bánta volna, ha mérgükön kicsit könnyíthetnek azzal, hogy alaposan helybenhagyják a boldogtalan inast. De erre már nem volt idejük, mint ahogy Frycollinnak sem volt ideje arra, hogy urának válaszoljon.

A fák alól füttyszó hallatszott. Ugyanakkor csillag alakzatú elektromos égő gyúlt ki a tisztás közepén.

Nyilván jeladás volt: itt az alkalmas pillanat valami gaztett elkövetésére.

A szálerdőből egy szempillantás alatt hat ember ugrott elő, kettő Uncle Prudentra, kettő Phil Evansra, kettő meg Frycollinra vetette magát - ez az utóbbi kettő persze fölösleges volt, mert a gyáva inas egyszerűen képtelen volt a védekezésre.

A Weldon Club elnöke és titkára, noha meglepetésszerűen érte őket a támadás, védekezni próbált, de ehhez sem idejük, sem erejük nem maradt. Néhány pillanat alatt egy szájpecek megnémította, egy kendő megvakította őket, aztán leteperték, megkötözték őket, s mindhármójukat a tisztás közepe felé vonszolták. Közben ugyan mi másra gondolhattak volna, mint arra, hogy holmi banditanépséggel akadt dolguk, akik az erdők sűrűjében gondolkozás nélkül kirabolják a megkésett kirándulókat. Pedig erről szó sem volt. Még csak át sem kutatták őket, noha Uncle Prudentnál szokása szerint most is volt pár ezer dollár.

Röviden: egy perccel a támadás után, anélkül, hogy a támadók egy szót is váltottak volna egymással, Uncle Prudent, Phil Evans és Frycollin azt érezte, hogy óvatos kézzel leteszik őket, de nem a tisztás füvére, hanem valami deszkaféleségre, mely megnyikordult a súlyuk alatt. Sorban egymás mellé kerültek, aztán egy ajtó csukódott, retesz csikordult, s ebből tudták, hogy foglyok.

Ezután zúgást hallottak, mely valami berregésfélével kezdődött, ez később folyamatos zúgásba ment át, ezenkívül semmi más hang nem törte meg az éjszaka csöndjét.

Hogy megdöbbent Philadelphia másnap! A város már kora reggel értesült arról, hogyan folyt le a Weldon Club előző esti ülése, mindenki tudott a titokzatos férfiú, ama bizonyos Robur - sőt, Hódító Robur - nevű feltaláló megjelenéséről s arról, hogy miután nyilván bele akart kötni a ballonistákba, megmagyarázhatatlan módon eltűnt.

S mindez nem volt elég! Philadelphia lakói később arról értesültek, hogy a klub elnöke és titkára is eltűnt a június 12-éről 13-ára virradó éjszakán.

Micsoda kutatások folytak a városban és a környéken! Persze eredménytelenül. A philadelphiai újságok, majd a pennsylvaniaiak s végül az egész amerikai sajtó foglalkozott a történtekkel, százféleképpen magyarázták, s nyilván egyik magyarázat sem volt helytálló. Hirdetmények, falragaszok jelentek meg, tekintélyes összegeket ajánlva nemcsak annak, aki megtalálja a köztiszteletnek örvendő eltűnteket, hanem bárkinek, aki a leghalványabb nyomra vezet. Semmi eredmény. Ha a föld nyelte volna el őket, a Weldon Club elnöke és titkára akkor sem tűnhetett volna el nyomtalanabbul a földtekéről.

A kormánypárti lapok az ügyről írva azt követelték, hogy jelentős mértékben növeljék a rendőrség létszámát, minthogy az Egyesült Államok legjobb polgárai ellen bármikor sor kerülhet hasonló merényletekre... és igazuk volt!

Persze ugyanakkor az ellenzéki lapok követelték, hogy a rendőröket - minthogy semmi haszon belőlük - eresszék szélnek, hiszen hasonló merényletekre bármikor sor kerülhet anélkül, hogy a tettesek nyomára bukkannának - s aligha tévedtek!

Végül a rendőrség maradt, ahogy volt, s ahogy mindig is lesz a világok legjobbikában, mely ugyan nem tökéletes, és nem is lehet azzá.