A CASA INGLESE

Másnap egy óra tájban a doktor és Báthory Péter felkészült a hajó elhagyására.

Az utasok beszálltak a csónakba, de mielőtt még elhelyezkedtek, a doktor meghagyta Köstrik kapitánynak, hogy ügyeljen az Elektrik 2. érkezésére, mert bármelyik pillanatban befuthat, és küldje a Faraiglioni vagy más néven a Polüphémosz-sziklák körül elterülő nyílt vizekre. Ha sikerül a terv, ha Sárkány vagy legalábbis Zirone és Carpena foglyul esik, szükséges, hogy ez a gyorshajó készen álljon, és Antekirttára szállítsa őket, ahol a doktor össze akarta gyűjteni a trieszti és rovignói árulókat.

A csónak elindult. Néhány perc múlva már oda is ért a cataniai rakpart egyik lépcsőjéhez. A doktor és Péter hegymászókhoz illő ruhát öltött, hiszen olyan hőmérsékletet is el kell viselniük, amely négy-nyolc fokra is lesüllyedhet fagypont alatt, amikor a tenger szintjén harminc fok fölé emelkedik a hőmérő higanya. Az Alpesi Klub Lincoln út 17. szám alatt levő helyi irodájának hegyi kalauza már várta őket lovakkal, amelyeket Nicolosiban öszvérekkel cserélnek ki, mert ezek kiváló, biztos lábú és fáradhatatlan állatok.

Gyorsan áthaladtak Catania városán, amely hosszúságához képest eléggé keskeny. A doktor semmi jelét nem látta annak, hogy lesik és követik őket. Péter kíséretében rátért a Belvedere útra, aztán felfelé kaptattak az Etna lejtőin; ezt az egész hegytömböt a szicíliaiak Magibellónak is hívják, amelynek átmérője nem kevesebb, mint huszonöt mérföld.

Az út természetesen meredek és kacskaringós. Gyakran kanyarog, hogy kikerülje a lávaömléseket, bazaltsziklákat, amelyek sok millió évvel ezelőtt képződtek, kiszáradt vízmosásokat, amelyek tavasszal rohanó patakokká duzzadnak - ez a környék még erdős: olajfák, narancsfák, szentjánoskenyér-fák, kőrisfák és minden szomszédos fára felkapaszkodó, hosszú indájú szőlőtövek zöldellnek mindenfelé. Az Etna lejtőit három övezetre osztják, ezek közül ez volt az első övezet ezen a tűzhányón, amelyet a föníciaiak kemencehegynek neveztek, annak a kornak a geológusai pedig, amikor a földtan tudománya még nem létezett, úgy hívták, hogy „a földbe vert szög és az ég pillére”.

Két óra múlva, néhány perces pihenő során, amely fontosabb volt az állatoknak, mint lovasaiknak, a doktor és Péter megpillantotta a lába alatt egész Catania városát; nagyszerűségében Palermóval vetekedik, és ez idő tájt huszonötezer lakosa volt. Először is főutcáinak vonalát, amelyek párhuzamosan épültek a rakparttal, száz templomának tornyát és kupoláját, számos festői kolostorát, meglehetősen hivalkodó, XVII. századi stílusú házait pillantották meg - az egészet a legelbűvölőbb zöld fák veszik körül, amilyenek várost valaha is öveztek. Aztán elöl a kikötő, amelyhez az Etna épített természetes gátakat, miután egy részét feltöltötte az 1669-es borzalmas kitörés idején, amely tizennégy várost és falut pusztított el, tizennyolcezer áldozatot követelt, és több mint egymilliárd köbméter lávát öntött a vidékre.

Egyébként az Etna nem tört ki olyan gyakran a XIX. században, hiszen szerzett némi jogot a pihenésre. Bizony, több mint harminc kitöréséről tudunk időszámításunk kezdete óta. Ha Szicília nem esett ezeknek áldozatul, csak azt bizonyítja, hogy erős alapokon áll. Különben érdemes megfigyelni, hogy a tűzhányó nem képezett magának állandó krátert. Szeszélye szerint választja meg a kráter helyét. A hegy ott reped meg, ahol valamelyik tüzes kelése kifakad, és akkor kiömlik a belsejében összegyűlt egész lávatömeg. Innét ered az a nagy mennyiségű kicsi vulkanikus kúp, mint a Monte Rossi nevű, 137 méter magas kettős csúcs - három hónap alatt képződött 1669-ben homokból és lávából -, a Frumento, a Simoni, a Stornello, a Crisinco, amelyek egy székesegyház kupolája körül emelkedő harangtornyocskákhoz hasonlítanak, nem is beszélve az 1809-es, 1811-es, 1819-es, 1838-as, 1852-es, 1865-ös, 1879-es kráterekről, amelyeknek tölcsérei olyan lyukaknak látszanak a középső csúcs oldalain, akár a méhsejtek.

Áthaladtak a Belvedere-tanyán, a hegyi kalauz rövidebb ösvényre tért, hogy kijussanak a Tramestieribe vezető útra a Nicolosiba vivő út közelében. Ez még mindig a hegység első, vagyis kultúrövezete volt, amely körülbelül a városkáig nyúlik, 2100 láb tengerszint feletti magasságban. Négy óra körül járt az idő, amikor feltűnt Nicolosi, s a kirándulók a tizenöt kilométeres útszakaszon, amelyet Cataniától idáig megtettek, nem találkoztak sem farkassal, sem vaddisznóval. Húsz kilométer volt még hátra a Casa Ingleséig.

– Mennyi időt szándékszik itt tölteni kegyelmességed? - kérdezte a hegyi kalauz.

– A lehető legkevesebbet - felelte a doktor,-, hogy este kilenc óra tájban már meg is érkezzünk.

– Mondjuk, negyven percet?

– Jól van, negyven percet!

Ez elegendő volt, hogy bekapjanak valamit a városka egyik fogadójában, amely némileg fogalmat nyújtott Szicília konyhaművészetéről. És ez becsületére szolgál Nicolosi lakosságának, amely háromezer fő lehet, ha beleértjük az ott nyüzsgő koldushadat is. Egy darabka gidahús, gyümölcs, szőlő, narancs és gránátalma, San Placidó-i bor, amelyet Catania környékén szüretelnek - bizony Olaszország sok városában nagy zavarban lenne a fogadós, ha ennyi mindent akarna vendégeinek felszolgálni.

Öt óra előtt a doktor, Péter és a hegyi kalauz az öszvérek hátára ült, s a hegység második övezetét, az erdőövet kezdték megmászni. Ma már nem túl sok a fa errefelé, hiszen a favágók éppúgy pusztítják itt is, mint máshol az ősi és nagyszerű erdőket, amelyek nemsokára csak mitológiai emlékekben élnek. De itt-ott kisebb-nagyobb csoportokban bükk is nő a napsütötte lávamezőn, a szakadékok szélén, meg tölgy, csaknem fekete lombú füge, aztán kicsit magasabban fenyő és nyírfa. A termőtalajjal összevegyült hamut mohaszőnyeg fedi, és maga is széles páfrányágyaknak, ezerjófűnek és mályvának ad életet.

Nyolc óra felé a doktor és Péter már háromezer méter magasságban járt, errefelé húzódik az örök hó határa. Az Etna oldalában oly bőséges a hó, hogy el tudná látni egész Olaszországot és Szicíliát.

Ez a vidék, amelyet ellep a fekete láva, hamu és salak, egészen egy hatalmas hasadékon túlra nyúlik, ez a Valle del Bove hosszúkás völgykatlanja. Meg kellett kerülniük az ezer-háromezer láb magas sziklafalakat, amelyeknek rétegeiben látszik a trachit- és bazaltsziklák sora, ezeket még nem kezdték ki az elemek.

Előttük emelkedett a tűzhányó tulajdonképpeni csúcsa, ahol néhány virágos növény jelentett itt-ott holmi zöld foltot. És a középső kúp, amely magában is egész hegyet alkot - Pélion az Osszán -, 3316 méter magasságba nyúlik a tenger szintje fölé. (A Pélion tesszáliai hegy az Ossza szomszédságában. Mikor a gigászok fellázadtak Zeusz ellen, s meg akarták rohamozni az eget, felrakták a Péliont az Osszára.)

A talaj már rengett lépteik alatt. A rezgés, amelyet ez a tűz idéz elő, szüntelenül rombolja az Etna hegységet, és most is végigszaladt a hófoltok alatt. Néhány kénes gőzfoszlányt sodort a szél a kráter nyílásánál, néha leverte a csúcs tövéhez, és izzó kokszhoz hasonló lávaeső hullt a fehéres szőnyegre, ahol fütyülve kihunyt.

A hőmérséklet ekkor igen alacsony volt - több fokkal a fagypont alatt -, és igen nehezen lehetett lélegzeni a levegő ritkasága miatt. A hegymászók bizony jól beburkolóztak útiköpenyükbe. Éles szél csapott oldalról a hegyre, felkapta a hópelyheket, s örvényeket formált belőlük a levegőben. Ebből a magasságból látni lehetett a tűzhányó torkánál, ahonnan dohogó lángok lövelltek, más mellékkrátereket is, keskeny, gőzölgő kéntelepeket vagy sötét tárnákat, amelyek mélyén sistergett a föld alatti tűz. Azután szakadatlan morajlás hallatszott, orkánszerű crescendókkal, mintha egy hatalmas kazánból jönne, amelynek túlhevített gőze emelgeti a szelepeket. De semmiféle kitöréstől nem kellett tartani, a hegy belső forrongását csupán a kráter nyögései és a hegykúpot átlyuggató vulkáni torkok böfögései jelezték.

Kilenc óra volt. Az égen ezer és ezer csillag ragyogott, amelyeket a levegő ritkasága ebben a magasságban még szikrázóbbá tett. A hold kiflije nyugaton az Eoli-tenger vizébe süllyedt. Más hegyen, s nem egy működő vulkánon az éjszaka nyugalma fenséges lett volna.

– Odaérünk hamarosan? - kérdezte a doktor.

– Ott a Casa Inglese - felelte a hegyi kalauz.

S egy házfalra mutatott, amelynek két ablaka és egy ajtaja volt; fekvése megvédte a hótól, vagy ötven lépésre balra, 428 méterrel lejjebb állt a középső csúcs tetejétől. Ezt a házat angol tisztek építették 1811-ben egy lávafennsíkon, amelyet Piano del Lagónak neveznek.

Ezt a házat, amelyet más néven Casa Etneának is hívnak, sokáig tartották fenn Gemellaro úr költségén (aki a hasonló nevű geológus fivére), ez idő tájt pedig az Alpesi Klub tataroztatta. Nem messze néhány római eredetű rom különleges körvonalai látszottak a sötétségben, ezt a Filozófusok Tornyának hívják. A monda szerint innét vetette magát Empedoklész a kráterba. Valójában jó adag bölcsesség kell hozzá, hogy kibírjon az ember nyolcnapos magányt ezen a helyen, és így meg is érthető az agrigentumi filozófus tette.

Antekirtt doktor, Báthory Péter és a hegyi kalauz elindult a Casa Inglese felé. Amint megérkeztek, kopogtak az ajtón, amely csakhamar kinyílt.

Egy perccel később már az embereik között álltak. Ez a Casa Inglese csupán három szobából áll, asztalokkal, székekkel, konyhaedényekkel; de mindez elegendő ahhoz, hogy az Etna hegymászói pihenjenek egyet, amikor elérnek a 2885 méter magasságba.

Mostanáig Luigi attól félt, hogy észreveszik kis különítményének jelenlétét, és nem akart tüzet rakatni, noha maró hideg volt. De immáron szükségtelen volt az óvatosság, hiszen Zirone tudta, hogy a doktor a Casa Inglesében tölti az éjszakát. Dobtak hát a tűzhelyre kevéske fát, amelyből bőven akadt a fatartóban. Csakhamar pattogó tűz árasztott meleget és fényt, mert mindkettőnek híján voltak.

Eközben a doktor félrevonta Luigit, és megkérdezte tőle, nem történt-e semmi érkezése óta.

– Semmi - felelte Luigi. - Csak attól tartok, hogy jelenlétünk nem marad olyan titokban, mint szerettük volna.

– És miért?

– Mert, ha nem tévedek, Nicolosi óta egy ember követett minket, s eltűnt valamivel előbb, hogy a hegykúp tövéhez értünk.

– Ez bizony nagy kár, Luigi! Ez elveheti Zirone kedvét, hogy meglepjen itt! És alkonyattól kezdve senki nem őgyelgett a Casa Inglese körül?

– Senki, doktor úr - felelte Luigi. - Még arról is gondoskodtam, hogy átkutassák a Filozófusok Tornyának romjait: teljesen üres.

– Várjunk, Luigi, azért egy ember álljon mindig őrséget az ajtó előtt! Az éjszaka világos, messzi el lehet látni, az a fontos, hogy senki ne lephessen meg bennünket!

A doktor parancsát végrehajtották, ő maga leült a tűzhelynél egy zsámolyra, emberei meg szalmazsákokon heveredtek le körülötte.

Ekkor Cap Matifou a doktorhoz lépett. Nézte őt, de nem merte megszólítani. Könnyű volt azonban kitalálni, mi nyugtalanítja.

– Tudni szeretnéd, mi történt Pointe Pescade-dal? - kérdezte a doktor. - Türelem!... Hamarosan visszatér, noha olyan játszmába kezdett, hogy fel is akaszthatják...

– A mi nyakunkra! - tette hozzá Péter, aki meg akarta nyugtatni Cap Matifout kis társa sorsa felől.

Egy óra telt el anélkül, hogy bármi is zavarta volna a középső hegykúp környékén ezt a mély nyugalmat. Még csak árnyék sem tűnt fel a fehér lejtőn a Piano del Lago előtt. Épp ez fakasztott elfojthatatlan türelmetlenséget, sőt nyugtalanságot a doktorban és Péterben. Ha valamilyen szerencsétlen véletlen folytán Zirone értesült a kis különítmény jelenlétéről, soha nem meri megtámadni a Casa Inglesét. Akkor hiábavaló volt az egész. Márpedig el kell fogni Sárkány cinkosát, ha már őt magát nem tudják, és ki kell szedni belőle a titkot!

Még tíz óra sem volt, fegyverdörrenés hallatszott fél mérföldre a Casa Inglese alatt.

Mindnyájan kitódultak a ház elé, körülnéztek, de nem láttak semmi gyanúsat.

– Pedig ez puskalövés volt! - mondta Péter.

– Talán valami leshelyről sasra vagy vaddisznóra vadászik valaki - felelte Luigi.

– Menjünk be - mondta a doktor -, és ne kockáztassuk, hogy meglássanak!

Bementek.

De tíz perccel később a kinn őrt álló matróz izgatottan nyitott be.

– Riadó! - kiáltotta. - Mintha észrevettem volna...

– Több embert?... - kérdezte Péter.

– Nem, egyet!

A doktor, Péter, Luigi, Cap Matifou az ajtó felé rohantak, ügyelve, hogy a félhomályban maradjanak.

Csakugyan egy ember futott felfelé, mint a zerge, a megkövesedett láván, amely a fennsíkban végződik. Egyedül volt, és néhány szökkenéssel két eléje tárt karba esett - Cap Matifou karjába.

Pointe Pescade volt.

– Gyorsan... gyorsan... a fedezékbe, doktor úr! - kiáltotta.

Egy szempillantás alatt mind berohantak a Casa Inglesébe, s az ajtó nyomban bezárult mögöttük.

– És Zirone? - kérdezte a doktor. - Mi van vele? Hát el tudtál szabadulni tőle?

– Igen!... Hogy figyelmeztessem önöket!...

– Ő nem jön?

– Húsz perc múlva ideér!

– Annál jobb!

– Dehogy! Annál rosszabb!... Nem tudom, hogyan értesült róla, hogy önnek tizenkét embere jött ide előzőleg!...

– Nyilván attól a hegyi lakótól, aki lesett minket! - mondta Luigi.

– Akárhogyan is, de tudja - tette hozzá Pointe Pescade -, hogy kelepcébe akarják csalni!

– No, csak jöjjön! - kiáltott fel Péter.

– Jön is, Péter úr! De a Máltából hozott tizenkét újoncához a banda többi része is csatlakozott már, ma jöttek ide a Santa Grottából!

– Összesen hány banditája van? - kérdezte a doktor.

– Vagy ötven - felelte Pointe Pescade.

Antekirtt doktor és tizenegy matróz, Luigi, Péter, Cap Matifou és Pointe Pescade - tizenhatan voltak ötven ellen; és így a kis csapat helyzete rendkívül veszélyessé vált. Mindenesetre határozni kellett, mégpedig gyorsan, mert a támadásra bármely pillanatban számítani lehetett.

De a doktor előbb mindent meg akart tudni Pointe Pescade-tól, és a következőket tudta meg:

Zirone még reggel visszajött Cataniából, ahol az estét töltötte, őt látta őgyelegni a doktor a Villa Belliniben. Amikor visszatért a Santa Grotta fogadóba, egy hegyi lakót talált ott, aki elmondta neki, hogy különböző irányból egy tucat ember érkezett a Casa Inglesébe, és megszállta.

Ez éppen elég volt ahhoz, hogy Zirone tisztába jöjjön a helyzettel. Hát nem ő csalta kelepcébe Antekirtt doktort, hanem őt a doktor, akitől óvakodnia kellett volna! Közben Pointe Pescade erősködött, hogy Zirone induljon el a Casa Inglese felé, és azt állította, hogy a máltaiak könnyen elbírnak a doktor kis csapatával. De Zirone nem tudott dönteni, hogy mit tegyen. Sőt Pointe Pescade erősködése is gyanússá kezdett válni előtte, úgyhogy parancsot adott, figyeljék - ezt Pointe Pescade hamar észrevette. Egyszóval igen valószínű, hogy Zirone lemondott volna a doktor megkaparintásáról a bizonytalan körülmények között, ha nem csatlakozik hozzá bandája délután három óra felé. Így már ötven ember állt rendelkezésére, nem is habozott többé, és az egész csapat elhagyta a Santa Grotta fogadót, s a Casa Inglese felé indult.

Pointe Pescade megértette, hogy a doktor és emberei elvesztek, ha nem figyelmezteti őket idejében, hogy eltűnhessenek, vagy legalábbis résen állhassanak. Megvárta hát, hogy Zirone és bandája a Casa Inglese látókörébe érkezzék, mert különben nem találta volna meg. Kilenc óra felé észrevette az ablakaiban csillogó fényt alig két mérföldre a hegycsúcs lejtőjén. Pointe Pescade azonnal szaladni kezdett ebben az irányban. Zirone puskagolyót eresztett utána - ezt hallották a Casa Inglesében -, de nem találta el. Akrobata ügyességével csakhamar lőtávolon kívül került, és így érkezett ide, csupán húsz perccel Zirone bandája előtt.

Az elbeszélés végén a doktor kézszorítással köszönte meg a vakmerő és értelmes fiúnak mindazt, amit tett; aztán megbeszélték a további teendőket.

Ha elhagyják a Casa Inglesét, és visszavonulnak éjnek idején e hegyoldalban, amelynek Zirone és emberei minden ösvényét, minden menedékét ismerik, a biztos pusztulásnak teszik ki magukat. Százszor többet ér, ha megvárják a napkeltét, elsáncolják magukat, és védekeznek ebben a házban, mint valami erődítményben. Aztán ha el kell indulniuk, reggel legalább teljes világosságban teszik, és nem vakon merészkednek ezekre a lejtőkre, szakadékokon és kéngőzös üregeken át. Úgy döntöttek tehát, hogy maradnak és ellenállnak. A védelmi előkészületeket nyomban megkezdték.

Először is a Casa Inglese két ablakát csukták be, és a zsalukat jól megerősítették. Lőrések a tető szarufái között levő hézagok lesznek a homlokzati falnál. Mindegyikük gyorstüzelő puskával és húsz-húsz tölténnyel volt felszerelve. Antekirtt doktor, Péter és Luigi revolverrel jöhetett segítségükre. Cap Matifounak csupán a karja volt a fegyvere, Pointe Pescade-nak csak a keze. Talán nem is ők voltak legrosszabbul felfegyverkezve!

Csaknem negyven perc telt el minden támadási kísérlet nélkül. Zirone tudta, hogy Antekirtt doktort Pointe Pescade már figyelmeztette, s így nem tud meglepetésszerűen rájuk rohanni; ezért lemondott volna hát támadási tervéről? A rendelkezésére álló ötven ember a hely ismeretének előnyével persze az ő javára billentette a mérleget.

Tizenegy óra tájban az őrt álló matróz hirtelen berontott a szobába. Egy banda közeledik, szétszórva, hogy három oldalról bekerítse a Casa Inglesét - hiszen a negyedik oldala a hegyoldalnak támaszkodott, így arra úgysem lehetne menekülni.

Amint ezt az átkaroló mozdulatot észrevették, becsukták az ajtót, eltorlaszolták, és mindenki elfoglalta őrhelyét a szarufák hézagainál; azt a parancsot kapták, hogy csak biztos célpontra lőjenek.

Eközben Zirone és emberei lassan, óvatosan nyomultak előre, s a sziklák mögött osontak a Piano del Lago csúcsa felé. Ezen a hegytaréjon hatalmas trachit- és bazaltkődarabokat raktak egymásra, nyilván azzal a rendeltetéssel, hogy a téli viharok idején megvédjék a Casa Inglesét a hófúvástól. Ha a támadók elérik ezt a fennsíkot, könnyebben tudják majd megrohanni a házat, betörik az ajtót vagy az ablakokat, és mivel túlerőben vannak, elfogják a doktort és minden emberét.

Hirtelen puskalövés reszkettette meg a levegőt. Könnyű füst szállt ki a tető szarufái közül. Egy embert találat ért, holtan rogyott össze. A csapat azonnal hátrált néhány lépést, és a sziklák mögé bújt. De a talaj domborulatait kihasználva, Zirone lassan visszavezette őket egészen a Piano del Lago tövéhez.

Addig azonban vagy tucat lövés fénye villant fel a Casa Inglese szarufái közül - s még két támadót a hóra terített.

Ekkor Zirone rohamot vezényelt. Néhány új sebesült árán az egész banda rárohant a Casa Inglesére. Az ajtót lövések lyuggatták át, és két matrózt, ha nem is súlyosan, de találat ért a ház belsejében, így nem vehettek részt a további küzdelemben.

A harc most már nagy hevességgel dúlt. A támadóknak csákányokkal és fejszékkel sikerült betörniük az ajtót és az egyik ablakot. Kirohanást kellett megkísérelni, hogy visszavessék őket a kölcsönös és szakadatlan lövöldözés közben. Luigi kalapját golyó fúrta át, Pétert szétzúzza az egyik bandita csákánya, ha Cap Matifou nem lép közbe. De a Herkules éppen ott állt, és ugyanazzal a csákánnyal, amelyet kicsavart a támadó kezéből, le is terítette egyetlen csapással.

Cap Matifou rettenetes erővel vette ki részét a kirohanásból. Hússzor is megcélozták, de egyetlen golyó sem érte. Ha Zirone győz, Pointe Pescade sorsa megpecsételődik, és ez a gondolat megkettőzte dühét.

Ilyen ellenállással szemben a támadóknak még egyszer meg kellett hátrálniuk. A doktor és emberei visszatérhettek a Casa Inglesébe, és számot vethettek a helyzettel.

– Mennyi lőszerünk maradt? - kérdezte.

– Tíz-tizenkét töltény emberenként - felelte Luigi.

– És hány óra van?

– Még nincs éjfél!

Tehát még négy óra van virradatig! Takarékoskodniuk kellett a lőszerrel, hogy fedezzék a visszavonulást a hajnal első fényénél.

De akkor hogyan verjék vissza a közeledő támadókat, és hogyan akadályozzák meg, hogy behatoljanak a Casa Inglesébe, ha Zirone és bandája új támadást kísérel meg?

Pedig negyedóra múlva sor került erre, miután a banditák hátravitték sebesültjeiket valami lávatömeg mögé, amelyet fedezékül használtak.

A banditákból veszett dühöt váltott ki ez az ellenállás, bosszúszomj öntötte el őket öt-hat társuk elvesztése láttán, s ekkor felmásztak a megkövült lávafolyamra, majd átjutottak azon a közön, amely a bazaltfaltól választotta el a lávahegyet, és újra feltűntek a fennsík tetején.

Egyetlen lövést sem adtak le rájuk, míg áthaladtak a térségen. Zirone ebből arra következtetett - nem is ok nélkül -, hogy az ostromlottak lőszere fogytán van.

Ekkor rohamra vezette bandáját. Mondanunk sem kell, hogy az a gondolat, hogy kezükbe kerítenek egy százszoros milliomost, elég volt ahhoz, hogy izgalomba hozza e leghitványabb gonosztevőket.

Ez alkalommal olyan hevesen támadtak, hogy betörték az ajtót és az ablakot, és be is veszik rohammal a házat, ha újabb, közvetlen közelből leadott sortűz nem öl meg közülük ötöt-hatot. Megint csak vissza kellett vonulniuk a fennsík lábához, de két matróz olyan súlyosan megsebesült, hogy kénytelenek voltak abbahagyni a harcot.

A Casa Inglese védőinek mindössze négy-öt golyójuk maradt. Ilyen körülmények között a visszavonulás még világos nappal is csaknem teljesen lehetetlenné vált. Érezték hát, hogy elvesztek, ha nem érkezik segítség. De honnét jöhetett volna segítség?

Sajnos, arra nem számíthattak, hogy Zirone és társai lemondanak vállalkozásukról. Még majdnem negyven erőteljes és jól felfegyverzett emberük maradt. Tudták, hogy a védők hamarosan képtelenek viszonozni a tüzet, és akkor új támadásba lendülnek.

Hirtelen hatalmas sziklatömbök gurultak lefelé a fennsík lejtőjén, mintha hegyomlás kezdődött volna, és szétlapítottak három banditát, akiknek nem volt idejük, hogy félreugorjanak.

Cap Matifou görgette a hegytetőn a bazaltsziklákat, hogy aztán ledobja a Piano del Lago tetejéről.

De ez a védelmi eszköz nem bizonyult elegendőnek. Egyébként csakhamar elfogytak a sziklák is. Vagy elvesztik a csatát, vagy mindent elkövetnek, hogy kívül keressenek segítséget.

Pointe Pescade-nak ekkor olyan gondolata támadt, amelyről említést sem akart tenni a doktornak, mert az talán nem is adta volna a beleegyezését. Cap Matifouval azonban közölte tervét.

A Santa Grotta fogadóban ellesett beszélgetésekből tudta, hogy egy csendőrkülönítmény tartózkodik Cassonéban, egy óra alatt megjárható az út, és vissza egy másik óra kell. Nem lehetne elmenni, és fellármázni ezt a különítményt? Igen, de csak úgy, ha átjut az ember az ostromló banda gyűrűjén, hogy aztán a hegység nyugati oldalában továbbjuthasson.

„Hát át kell jutnom, és át is jutok! - gondolta Pointe Pescade. - Ej, az ördögbe is! Akrobata vagyok vagy sem!”

És elmondta Cap Matifounak, milyen módon akar segítséget hozni.

– De... - felelte Cap Matifou - rendkívül kockázatos...

– Így akarom!

Cap Matifou sohasem mert ellenkezni Pointe Pescade-dal.

Mindketten kiosontak hát a Casa Inglesétől nyugatra eső sziklákig, ahol a hó nagy tömegben gyűlt össze.

Tíz perccel később még hevesen folyt a harc, amikor Cap Matifou felbukkant, és hatalmas hógolyót görgetett maga előtt. Aztán, miközben a matrózok tovább zúdították a sziklákat a támadókra, ő a hógolyót nekiirányította a lejtőnek, az meg gurult lefelé, átgördült Zirone bandájának sorain, és ötven lépésre mögöttük megállt egy kis földmélyedésben.

Ekkor a hógolyó az ütődéstől szétporlott, megnyílt, és - ahogy mondani szokta magáról - „szerfölött leleményes”, fürge emberke bújt ki belőle.

Pointe Pescade volt. Ebbe a kemény hópáncélba zártan le merte guríttatni magát a lejtőn, nem törődve a kockázattal, hogy valami szakadék mélyén köt ki. De most már szabadon rohant le a hegyi ösvényeken Cassone irányában.

Éjjel fél egyre járt az idő.

Ekkor a doktor észrevette, hogy Pointe Pescade nincs ott, s attól félt, megsebesült. Hívni kezdte.

– Elment! - jegyezte meg Cap Matifou.

– Elment?

– Igen... hogy segítséget hozzon!

– És hogyan?...

– Hógolyóban!

És Cap Matifou elmesélte, mit csinált Pointe Pescade.

– Derék fiú! - kiáltott fel a doktor. - Bátorság, barátaim, bátorság!.. Nem fognak ki rajtunk ezek a banditák!

És a szikladarabok tovább gurultak a támadókra. De ez az új védekezési eszköz is csakhamar kimerült, akár a többi.

Hajnali három óra tájban a doktor, Péter, Luigi, Cap Matifou embereik kíséretében és sebesültjeiket cipelve kénytelenek voltak elhagyni a házat, amely Zirone kezére került. Húsz társa halt meg, de a túlerő mégis az ő oldalán volt még. Épp ezért a kis csapat csak úgy vonulhatott vissza, ha felmásztak a középső hegykúp lejtőin, ezen a lávából, salakból, hamuból álló halmon, amelynek tetején tátongott a kráter, vagyis egy tüzes mélység.

Mindnyájan ezen a lejtőn kerestek menedéket, vállukon sebesültjeikkel. A hegykúp háromszáz méteres magasságából már kétszázötvenet megtettek a kénes gőzben, amelyet a szél levert rájuk.

Ekkor kezdett feljönni a nap, és már a calabriai hegyek taréja is élénk színben játszott a Messinai-szoros keleti partja fölött.

De a doktor és övéi számára a napfény sem jelentett már menekülést. Folytatniuk kellett a visszavonulást felfelé a lejtőn, utolsó golyóikat lőtték ki, és Cap Matifou az utolsó sziklákat hajította le emberfeletti erővel. Már-már azt hitték, elvesztek, amikor puskalövések dördültek a hegycsúcs alján.

A banditák körében pillanatnyi habozás lett úrrá. Röviddel utána bizony mind futásnak eredt lefelé a lejtőn.

Felismerték a Cassonéból érkező csendőröket, élükön Pointe Pescade-dal.

A bátor fiúnak még a faluig sem kellett eljutnia. A csendőrök meghallották a lövöldözést, és már útra is keltek. Pointe Pescade éppen csak elvezette őket a Casa Ingleséhez.

Ekkor a doktor és társai újra fölénybe kerültek. Cap Matifou, mintha egymaga is holmi lavina lenne, ráugrott a legközelebb állókra, s leütött kettőt, akinek már nem volt ideje a menekülésre, majd Zironéra vetette magát.

– Bravó, Capom, bravó! - kiáltotta az odaérkező Pointe Pescade. - Vágd a földhöz!... Fektesd két vállra!... Küzdelem indul, uraim, hatalmas küzdelem Zirone és Cap Matifou között!

Zirone meghallotta, és szabadon maradt kezével golyót eresztett revolveréből Pointe Pescade-ra.

Pointe Pescade a földre rogyott.

Ekkor rettenetes dolog történt. Cap Matifou megragadta Zironét, és nyakánál fogva húzni kezdte; a nyomorult majdnem megfulladt, és még csak mozdulni sem bírt ettől az öleléstől.

Hasztalan kiabált a doktor, hogy kímélje, mert élve akarta megkaparintani őkelmét! Hasztalan rohant utána Péter és Luigi, hogy utolérjék! Cap Matifounak csak ez forgott a fejében: Zirone talán halálos sebet ejtett Pointe Pescade-on! És elvesztette eszét, nem hallott, nem látott semmit, még erre az embermaradványra sem vetett egy pillantást, akit most fél kézzel emelt a levegőbe.

Végül utolsó szökkenéssel a tátongó kéngőzös kráter felé vetette magát, és belehajította Zironét ebbe a tüzes kútba.

Pointe Pescade látszólag súlyosan megsebesült; a doktor térdéhez támasztotta, megvizsgálta, és bekötözte sebét. Amikor Cap Matifou visszatért hozzá, kövér könnycseppek gurultak szeméből.

– Ne félj, Capom, ne félj! Semmi az egész, meglátod! - motyogta Pointe Pescade.

Cap Matifou karjába vette, mint egy gyermeket, és mindnyájan követték lefelé a hegykúp lejtőjén, a zsandárok meg üldözőbe vették Zirone bandájának utolsó szökevényeit is.

Hat órával később a doktor és övéi visszatértek Cataniába, és felszálltak a *Ferrató*ra.

Pointe Pescade-ot kabinjában helyezték el, Antekirtt doktor volt az orvosa, Cap Matifou őrizte a betegágyát, tehát a leggondosabb ápolásban részesült. Egyébként sebe - a golyó csak súrolta a vállát - nem volt súlyos természetű. Gyógyulása csak idő kérdése volt. Ha alvásra volt szüksége, Cap Matifou mesélt neki - mindig ugyanazt a mesét -, és Pointe Pescade csakhamar mély álomba merült.

A doktor egyelőre kudarcot vallott hadjárata kezdetén. Zironét ugyan majdnem foglyul ejtette; de végül is Sárkánynak ezt a társát nem tudta kézre keríteni, pedig belőle biztosan kihúzza titkaikat - ennek Cap Matifou volt az oka. De lehetett-e haragudni rá érte?

Ráadásul a doktor, aki még egy hetet töltött Cataniában, semmiféle hírt nem tudott szerezni Sárkányról. Ha szándékában állt volna is ennek a gazfickónak, hogy Zironéhoz csatlakozzék Szicíliában, nyilván módosultak tervei, amikor megtudta, hogy az Antekirtt doktornak állított kelepcébe ő maga esett bele, és régi cimborája életét is vesztette.

A Ferrato hát újra kifutott a tengerre szeptember nyolcadikán, és teljes gőzzel haladt Antekirtta felé, ahová hamarosan meg is érkezett.

Ott a doktor, Péter és Luigi újra kezdték szőni a terveket, mert ezekben összpontosult egész életcéljuk. Most azon volt a sor, hogy felleljék Carpenát, hiszen ő is nyilván tudta, mi történt Sárkánnyal és Torontál Simonnal.

A spanyol ugyan megmenekült Zirone bandájának pusztulásából, mivel a Santa Grotta fogadóban maradt, jó szerencséje azonban csak rövid ideig tartott.

Csakugyan, tíz nappal később a doktor egyik megbízottja jelentette, hogy Carpenát Siracusában letartóztatták - nem mint Zirone cinkosát, hanem egy tizenöt évvel korábbi bűntettéért - egy Almayatéban, Malaga környékén elkövetett gyilkosságért; emiatt volt kénytelen elhagyni hazáját, és ezért telepedett le Rovignóban.

Három héttel utóbb Carpenát kiadták a spanyol hatóságoknak, ott örökös kényszermunkára ítélték, és a marokkói partra küldték, a ceutai várbörtönbe, amely Spanyolország legnagyobb fegyházai közé tartozik.

– Végre - mondta Péter -, az egyik nyomorult már a börtönbe került, és egész életére!

– Egész életére!... Nem!... - felelte a doktor. - Ha Andrea Ferrato a fegyenctelepen halt meg, Carpena nem halhat ott meg!