NEHÉZ HELYZET

Hogy Mrs. Branican visszanyerte öntudatát, olyan volt, mintha egy halott kelt volna életre. És ha ezúttal képes volt elviselni a gyötrő emlékeket, az egész jelenet újra átélését, ha emlékezetének megvilágosodása nem sújtotta a porba, vajon remélhető-e, hogy a visszatérés végérvényesen megtörtént? Értelme nem fog-e újra elborulni, ha megtudja, hogy a *Franklin*ről négy év óta nem tudnak semmit, hogy mindenestül elveszettnek kell tekinteni, hogy soha többé nem láthatja viszont John kapitányt?

Dollyt, akit nagyon megtört a szörnyű élmény, rögtön visszakísérték a Szépkilátó házba. Mr. William Andrew és Brumley doktor nem mozdult mellőle, a mellé beosztott ápolónők pedig minden szükséges gondoskodást megtettek.

De oly erős volt a megrázkódtatás, hogy heves láz tört ki rajta. Volt néhány olyan napja, hogy félrebeszélt, ami igencsak nyugtalanította az orvosokat, még ha Dolly nyilvánvalóan vissza is nyerte teljes értelmi képességét. Ha eljön majd az a pillanat, mikor balsorsát teljes egészében fel kell előtte tárni, rendkívüli óvatossággal kell majd eljárni!

Így hát, mikor Dolly első ízben kérdezősködött, hogy mennyi ideig volt az elméje megzavarodva, Brumley doktor, aki felkészült erre a kérdésre, azt mondta, hogy két hónapig.

– Két hónapig... mindössze... - suttogta az asszony. Hiszen úgy tűnt neki, mintha már egy évszázad suhant volna el felette.

– Tehát két hónapig - folytatta. - Akkor John még nem tarthat hazafelé, hiszen alig két hónapja indult útnak. És ő tudja vajon, hogy szegény kisgyermekünk...?

– Mr. Andrew megírta - felelte tétovázás nélkül Brumley doktor.

– És mi hír a *Franklin*ről?

Erre a doktor közölte, hogy John kapitánynak Singapore-ból kellett írnia, de levele még nem érkezett meg. A tengerészeti tudósítások szerint azonban joggal feltételezik, hogy a Franklin nemsokára Indiába érkezik. Rövid időn belül meg kell érkeznie a táviratnak.

Mikor pedig Dolly megkérdezte, mért nincs mellette Jane Burker, a doktor azt mondta, hogy a Burker házaspár elutazott, és senki sem tudja biztosan, mikor jönnek vissza.

Mr. William Andrew-ra hárult az a nehéz feladat, hogy felvilágosítsa Mrs. Branicant a Franklin katasztrófájáról. De ő a doktorral megállapodott, hogy erre csak akkor kerül sor, ha Dolly elméje eléggé megerősödik, hogy ezt az újabb csapást is képes legyen elviselni. Arra is gondot akartak fordítani, hogy csak fokozatosan tárják elé az egyes részleteket, melyekből ki lehet következtetni, hogy senki nem élte túl a hajótörést.

Az Edward Starter halála következtében reá szállt örökség ügyét szintén eltitkolták. Mrs. Branican még mindig túl korán fogja megtudni, hogy óriási vagyona van, ha egyszer nem oszthatja meg férjével!

A következő két hétben Mrs. Branican nem került kapcsolatba a külvilággal. Egyedül William Andrew és Brumley doktor látogathatták. A kezdetben magas láz csökkenni kezdett, és az előjelek szerint hamarosan meg kellett szűnnie. A doktor a gyógyulás érdekében, de azért is, hogy neki ne kelljen a kényes, firtató kérdésekre válaszolnia, teljes csendet írt elő a betegnek. Főként pedig óvakodtak előtte bármi olyan utalást tenni az elmúlt évekre, amiből rájöhetett volna, hogy már négy év telt el a gyermek halála és John kapitány távozása óta. Fontosnak tartották, hogy az 1879. év neki egyelőre csak 1875 maradjon.

Dollynak egyébként csak az az egy kívánsága volt, az a nagyon is érthető türelmetlen vágya, hogy kezében tarthassa már John első levelét. Úgy számolt, hogyha a Franklin rövidesen Calcuttába ér, vagy már ott is van, erről rögtön táviratilag értesítést kap az Andrew cég. A tengeren túli posta sem késlekedhet már sokat. És akkor ő is ír Johnnak, ha lesz hozzá ereje. Szörnyűség, mikről kell írnia - ez lesz házasságuk első levele, hiszen a Franklin útja miatt váltak szét első ízben. Ó, micsoda szomorú levél lesz!

Ahogy így elgondolkodott az elmúlt eseményeken, Dolly önmagát vádolta a gyerek haláláért. Felidézte a gyászos emlékezetű március 31-e részleteit. Ha Watot otthon hagyja a Szépkilátó házban, ma is élne! Mért kellett magával vinnie a Boundary meglátogatására? Mért utasította el Ellis kapitány ajánlatát, hogy maradjanak a fedélzeten, míg a hajó kiköt San Diego rakpartján? Nem következett volna be a borzasztó szerencsétlenség! És miért ragadta ki, hirtelenül és meggondolatlanul a gyermeket a dajka karjai közül, amikor a kishajó azt a hirtelen kanyart tette, hogy elkerülje az ütközést? És mikor a vízbe zuhantak, a kis Wat kicsúszott a kezéből! Az anyja kezéből, és benne nem mozdult meg az ösztön, hogy görcsösen magához szorítsa! Így amikor a matróz őt kimentette, a kis Wat már nem volt vele! Szegény gyermek, akinek még sírja sincs, hogy anyja könnyeivel öntözhesse.

A lelkében torlódó emlékképek kilendítették Dollyt a számára annyira fontos nyugalomból. A felszökő láz és nyomában az ismétlődő heves lázálmok ugyancsak gondot okoztak Brumley doktornak. Szerencsére a krízisen túljutottak, a lázas önkívület végleg megszűnt. Nem kellett már félteni Mrs. Branican elmeállapotát. Közeledett a perc, hogy William Andrew mindent feltárjon előtte.

Mikor Dolly végérvényesen a lábadozás szakaszába lépett, megengedték, hogy felkeljen szobájában. Egy kanapén helyezkedett el, az ablak előtt, ahonnét a teljes San Diegó-i öblöt átfoghatta a tekintete, sőt azon túl is kalandozhatott, a Loma-fokig, a tenger végső szemhatáráig. Ott ült mozdulatlanul órák hosszat.

Aztán elhatározta, hogy ír Johnnak. Szükségét érezte, hogy mindent elmondjon a kisgyermekről, akit sohase láthat viszont. Minden fájdalmát elzokogta ebben a levélben, mely sohasem érkezhet meg Johnhoz.

William Andrew átvette a levelet, és megígérte, hogy csatolja saját indiai postájához. Ezek után Mrs. Branican megkönnyebbült, és betöltötte az a remény, hogy közvetlenül vagy közvetve ő is hírt kaphat, a *Franklin*ről.

Ezt az állapotot azonban nem lehetett már sokáig fenntartani. Nyilvánvalóan Dolly előbb-utóbb meg fogja tudni, mit titkolnak előle, talán túlzott óvatossággal. Minél jobban beleéli magát abba a hitbe, hogy hamarosan itt lesz John levele, sőt hogy minden eltelt nappal közelít John hazatérése, annál kegyetlenebb lesz a csapás!

Mindez még bizonyosabbnak tűnt az után a beszélgetés után, amely június 19-én zajlott le Mrs. Branican és Mr. William Andrew között.

Dolly első ízben ment le a Szépkilátó ház kertjébe. Mr. William Andrew ott találta egy padon üldögélve a ház tornáca előtt. Odaült mellé, mindkét kezét megragadta, és gyengéden megszorította.

A lábadozás utóbbi szakaszában Dolly már jó erőben érezte magát. Arcára visszatért a régi pír, csak szeme telt meg minduntalan könnyel.

– Látom, a gyógyulás gyors iramban halad előre, drága Dollym - mondta Mr. William Andrew. - Remek színben van!

– Valóban, Mister Andrew - válaszolt Dolly -, de nekem úgy tűnik, hogy a két hónap alatt igencsak sokat öregedtem. Szegény John egész másnak lát majd viszont. Arról nem is szólva, hogy már csak egyedül várom. Csak én magam...

– Bátorság, drága Dolly, bátorság! Megtiltom, hogy az orrát lógassa! Most én vagyok az apja, igen, az ön apja. És engedelmeskednie kell!

– Ó, drága Mister Andrew!

– Így már rendben vagyunk.

A Johnnak írt levelem, ugye, már elment? - kérdezte Dolly.

– Hát persze. De a választ türelemmel ki kell várni. Néha sokat késik az indiai posta. Tessék, már megint sírdogál! Könyörgök, ne sírjon!

– Ne sírjak, Mister Andrew, ha arra gondolok... És éppen én vagyok az oka...

– Nem, nem, ó, szegény édesanya! Az ég kegyetlenül lesújtott önre, de minden fájdalomnak egyszer véget kell érni.

– Ó, az ég... - rebegte Mrs. Branican -, az ég fogja hozzám visszavezetni Johnt is!

– Kedves Dolly, volt már itt ma látogatáson a doktor? - kérdezte Mr. William Andrew.

– Igen, és szerinte tovább javultam. Erőm visszatért, hamarosan kijárhatok.

– De addig nem, míg ő meg nem engedi!

– Nem hát, Mister Andrew, megígérem, hogy semmi meggondolatlanságot nem csinálok.

– Számítok is az ígéretére.

– Még mindig nem kapott hírt a *Franklin*ről, Mister Andrew?

– Nem, de nem is nagyon csodálkozom. Néha ugyancsak sok időbe telik, míg egy hajó eléri Indiát!

– Nem írhatott volna John Singapore-ból? Vagy ki sem kötöttek ott?

– Valahogy így lehet, Dolly. Különben is, ha csak néhány órával lekéstek a postajáratról, az már elég, hogy a levél két hetet késsen.

– Ön tehát nincs is nagyon meglepve, hogy Johntól eddig nem érkezett levél?

– Egyáltalán nem - mondta Mr. William Andrew, és úgy érezte, hogy a beszélgetés számára egyre kínosabbá válik.

– A hajózási lapok sem közölték, merre haladt át? - folytatta Dolly a kérdezősködést.

– Azóta, hogy a *Boundary*vel találkozott, nem, azaz körülbelül...

– Igen, körülbelül két hónapja. Miért is kellett annak a találkozásnak megtörténnie! Nem mentem volna a *Boundary*re, s a kisfiam...

Mrs. Branican arca elsötétült, szemét megint csak könnyek öntötték el.

– Dolly, drága Dolly - vigasztalta Mr. Andrew -, ne sírjon, nagyon kérem, ne sírjon!

– Ó, Mister Andrew, nem is tudom, néha olyan furcsa sejtelem száll meg. Érthetetlen, de úgy érzem, hogy egy újabb csapás... Aggódom Johnért!

– Nem szabad félnie, Dolly! Semmi oka sincs a nyugtalanságra!

– Kedves Mister Andrew - kérlelte Mrs. Branican -, nem tudna néhányat ideküldeni azokból a lapokból, melyekben van hajózási rovat? Úgy szeretném olvasni.

– Dehogynem, édes Dolly, majd intézkedem. Egyébként ha volna bármi hír a *Franklin*re vonatkozóan, akár az, hogy másik hajóval találkozott, akár hogy Indiába való közeli érkezését jelezték volna, én tudnám azt legelőször, én pedig azonnal...

De más fordulatot kellett keresni a beszélgetésnek. Mrs. Branican végül is észre fogja venni, milyen tétován válaszolgat Mr. William Andrew, miközben tekintetét félrefordítja, valahányszor tényszerű kérdésre kellett válaszolnia. Éppen ezért a derék hajótulajdonos most első ízben szóba akarta hozni Edward Starter elhunytát és az unokahúgára örökségül jutó nagy vagyont, mikor Dolly tett fel újabb kérdést:

– Úgy mondták, hogy Jane a férjével elutazott. Régen hagyták el San Diegót?

– Nem... két-három hete.

– És nem kell hamarosan visszajönniök?

– Nem tudom - habozott Mr. William Andrew. - Nincs hír róluk.

– Azt sem lehet tudni, hová utaztak?

– Nem tudja senki, drága Dolly. Len Burker rendkívül kétes ügyekbe bonyolódott. Nagyon messzire hívhatták... nagyon messze.

– És Jane?

– Mrs. Burker kénytelen volt férjét elkísérni. Fogalmam sincs, hogyan zajlott le az egész.

– Szegény Jane - sóhajtott Mrs. Branican. - Őt nagyon szeretem, boldog volnék, ha viszontláthatnám. Hiszen ő az egyetlen rokonom.

Eszébe se jutott Edward Starter, vagy hogy milyen rokoni kötelékek fűzik hozzá.

– Hogy lehet az, hogy Jane egyszer sem írt nekem? - érdeklődött most.

– Kedves Dolly, hiszen ön már igen beteg volt, mikor a Burker házaspár eltávozott San Diegóból.

– Ez igaz, Mister Andrew; minek olyasvalakinek írni, aki már fel se tudja fogni. Ó, szegény Jane, úgy sajnálom! Nehéz napok várnak rá! Mindig féltem, hogy Len Burker belemegy egy olyan üzletbe, ami csődbe viszi. Talán még John is ettől tartott.

– És mégse számított senki - szólt közbe Mr. William Andrew - ilyen gyászos fejleményekre.

– Tehát szerencsétlen ügyletei miatt tűnt el Len Burker San Diegóból? - kérdezte sürgetően Dolly.

Tekintetét Mr. William Andrew-ra szegezte, aki láthatóan nagy zavarban volt.

– Mister Andrew - sürgette -, beszéljen hát, ne hallgasson el előttem semmit! Mindent meg akarok tudni!

– Nos hát, Dolly, nem akarom eltitkolni ön előtt ezt a szerencsétlenséget, hisz előbb-utóbb úgyis megtudná. Hát igen, az utóbbi időben Len Burker helyzete igen súlyossá vált. Nem tudott eleget tenni kötelezettségeinek. Számos panaszt tettek ellene. Minthogy abban a veszélyben forgott, hogy letartóztatják, menekülnie kellett.

– És Jane vele ment?

– Bizonyára a férje kényszerítette rá, és tudja, hogy Jane soha nem tudott szembeszállni vele.

– Ó, szegény Jane, te szegény - sóhajtozott Mrs. Branican. - Mennyire sajnálom őt; bárcsak segíthettem volna rajta.

– Módja lett volna rá! - mondta Mr. William Andrew. - Igen, ön megmenthette volna Len Burkert, ha nem is önmagáért, hiszen nem érdemes a megbecsülésünkre, de felesége kedvéért!

– John is helyeselte volna, biztos vagyok benne, ha szerény vagyonunkat erre használtam volna fel!

Mr. William Andrew óvakodott megmondani, hogy Mrs. Branican kicsiny örökségét Len Burker elsikkasztotta. Akkor azt is be kellett volna vallania, hogy ez az ember volt gyámnak kirendelve, az asszony pedig bizonyára utánagondolt volna, hogyan történhetett annyi minden az aránylag rövid idő - két hónap - alatt.

Mr. William Andrew csak annyit mondott:

– Ne emlegesse többé, drága Dolly, szerény helyzetét. Már alaposan megváltozott.

– Mit jelentsen ez, Mister Andrew? - kérdezte Mrs. Branican.

– Csak azt, hogy ön gazdag... rendkívül gazdag!

– Én?

– A nagybácsi, Edward Starter meghalt.

– Meghalt? Valóban meghalt? Mikor?

– Ezelőtt...

Mr. William most majdnem elárulta magát, majdnem megmondta Edward Starter elhunytának valódi idejét, tehát a két évet, és ez a teljes igazságot tudtul adta volna.

De Dolly teljesen átadta magát annak az érzésnek, hogy nagybátyja halálával és unokatestvére eltűnésével nem maradt egyetlen rokona sem. Mikor pedig meghallotta, hogy ennek a nagybácsinak az akaratából, akit pedig alig ismert, és akitől örökséget Johnnal együtt csak a távoli jövőben remélhettek, vagyona most kétmillió dollárt tesz ki, rögtön arra gondolt, mennyi lehetősége és alkalma lesz majd jót cselekedni.

– Bizony, Mister Andrew - szólalt meg -, én siettem volna szegény Jane-en segíteni. Megmenthettem volna a nyomortól és a szégyentől. Hol lehet most? Hová tűnt? Mi lesz vele?

Mr. William Andrew kénytelen volt megismételni, hogy a Len Burker felkutatására indított nyomozás teljesen eredménytelen maradt. Len Burker talán az Egyesült Államok távoli vidékeire menekült, talán elhagyta Amerikát. Semmit se lehetett tudni.

– De ha csak néhány hete tűntek el San Diegóból - jegyezte meg Mrs. Branican -, talán meg lehetne állapítani.

– Persze, csak néhány hete - sietett megerősíteni Mr. William Andrew.

De ekkorra Mrs. Branican már csak arra gondolt, hogy az Edward Starter-féle örökség révén Johnnak nem kell többet hajóra szállnia. Többé nem fogja őt magára hagyni. Ez az út a *Franklin*nel, az Andrew cég szolgálatában, ez lesz utolsó útja.

És nem ez volt-e valóban az utolsó, ha egyszer John kapitány már vissza se térhet?

– Drága Andrew bácsi - kiáltott fel hirtelen Dolly -, ha végre hazatér, John nem fog többé tengerre szállni! Tengerészhajlamait fel fogja áldozni az én kedvemért! És együtt maradunk, mindörökre együtt! Semmi sem választhat el minket többé egymástól!

Arra a gondolatra, hogy ezt a lelkesültséget egyetlen szó szét fogja rombolni, az a szó, amit nemsokára ki kell mondania, Mr. William Andrew szinte elvesztette önuralmát. Sietve véget vetett a beszélgetésnek. Mielőtt elment, újra megígértette Mrs. Branicannel, hogy nem követ el semmiféle meggondolatlanságot, nem próbálkozik kiszökni az utcára, nem próbálja meg újra a régi életmódot folytatni, míg a doktor engedélyt nem ad rá. Neki is újra meg kellett fogadnia, hogy bármilyen közvetett vagy közvetlen hír érkezik hozzá a *Franklin*ről, késedelem nélkül eljuttatja a Szépkilátó házba.

Mikor Mr. William Andrew beszámolt Brumley doktornak erről a beszélgetésről, ez utóbbi nem titkolta félelmét: egy véletlen közlés felvilágosíthatja Mrs. Branicant a teljes valóságról, vagyis hogy elmezavara négy évig tartott, tehát négy év óta nem tudják, mi lett a Franklin sorsa, és nem számíthat John visszatérésére. Mégis sokkal jobb volna, ha Mr. William Andrew vagy akár ő maga tárná fel a helyzetet Dolly előtt, hiszen ők legalább kíméletesen járnának el.

Megállapodtak, hogy egy hét múlva, mikor már nem lesz semmi elfogadható ürügyük arra, hogy Dollynak továbbra is megtiltsák a házból való távozást, mindenről felvilágosítják.

– Csak legyen elég ereje, hogy elviselje ezt a megpróbáltatást! - sóhajtott Mr. William Andrew.

Június utolsó hetében Mrs. Branican napjai ugyanúgy teltek a Szépkilátó házban, mint mindig. A szüntelen gondos ápolás eredményeképpen nemcsak testi frisseségét nyerte vissza, hanem lelkierejét is. Mr. William Andrew emiatt még kényelmetlenebbül érezte magát, mikor Dolly ismételten szorongatta kérdéseivel, melyekre becsületes választ nem adhatott.

Huszonharmadikán délután elment Dollyhoz, és jelentős összeget adott át neki, egyben ismertette vele a vagyonát igazoló iratokat; a pénz értékpapírok formájában volt elhelyezve az a San Diegó-i Egyesült Nemzeti Bankban.

Ezen a napon Mrs. Branican nagyon közönyösnek mutatkozott Mr. William Andrew közlendői iránt. Alig figyelt rá. Csak Johnt emlegette, csak rá gondolt. Hogy lehet, hogy még mindig nem jött tőle levél? Ez hallatlanul nyugtalanította. Hogyan történhet meg, hogy az Andrew cég még egy sürgönyt sem kapott a Franklin Indiába való megérkezéséről?

Az üzletember igyekezett Dollyt csillapítani. Azt állította, hogy újabb táviratot küldött Calcuttába, és egy-két napon belül megjön a válasz. Talán sikerült is gondolatait másfelé terelni, annál inkább váratlanul érte Dolly következő kérdése:

– Mister Andrew, eddig még nem beszéltem egy emberről. Arról, aki engem kimentett a tengerből, s akinek nem sikerült a kicsit is megmenteni. Erről a tengerészről...

– Tengerészről? - kérdezte most Mr. William Andrew láthatóan tétovázva.

– Igen, erről a bátor férfiról, akinek az életemet köszönhetem. Megkapta a jutalmát?

– Igen, meg, Dolly.

Ő valóban adott neki jutalmat.

– Most is San Diegóban van, Mister Andrew?

– Nem, kedvesem, már nem. Úgy hallottam, hogy elhajózott.

Így is volt.

A matróz kilépett a kikötői szolgálatból, már néhány utat megjárt egy teherhajóval, jelenleg is úton volt.

– De meg tudná mondani a nevét legalább? - faggatózott tovább Mrs. Branican.

– Zach Fren a neve.

– Zach Fren? Rendben van. Nagyon köszönöm, kedves Mister Andrew - búcsúzott Dolly.

És többé nem kérdezősködött a matrózról, akinek most már tudta a nevét.

De gondolatait ettől fogva szüntelenül foglalkoztatta Zach Fren. Elméjében szétválaszthatatlanul és mindörökre a San Diego öblében lejátszódó katasztrófához társult. Meg kell keresnie ezt a Zach Frent, amint megjön az útról. Csak néhány hete indulhatott el. Majd megérdeklődi, melyik hajóra szerződött. Valószínűleg egy San Diegó-i hajóra. Az a hajó hat hónapon belül, legkésőbb egy év múlva újra itt lesz, és akkor... Persze a Franklin sokkal előbb fog befutni... Johnnal egyetértésben jutalmazhatja majd meg Zach Frent, hogy hálájukat leróhassa. Most már Johnnak hamarosan vissza kell térnie a *Franklin*nel, aztán majd lemond a kapitányságról, és soha-soha nem kell már elválniok.

„És azon a napon - gondolta - mért kellene majd csókjaink között könnyeket is ejtenünk?”