KÜLÖNBÖZŐ ESHETŐSÉGEK

1876 első hónapjaiban sincs hír a Franklin*ről.* Nincs nyoma, hogy áthajózott volna a Fülöp-szigetek, Celebesz vagy Jáva térségein vagy akár az Észak-Ausztrália körüli vizeken. Egyébként fel sem lehetett tételezni, hogy John kapitány kockázatosan a Torres-szoroson akart volna átmenni. Egy ízben egy amerikai goélette a Szunda-szigetektől északra, Batáviától harminc mérföldnyire kihalászott egy darab orrtőkegerendát, magával vitte San Diegóba, és megvizsgáltatta, nem a Franklin*ről származik-e. De a tüzetes vizsgálat kimutatta, hogy a roncsdarab sokkal régebbi fából van, mint a *Franklin építésekor használt faanyagok.

Ezenfelül ilyen roncs csak úgy keletkezhetett, hogy egy hajó sziklazátonyra futott, vagy esetleg egy másik hajóval ütközött. Ebben az utóbbi esetben viszont az ütközés nem maradt volna annyira titokban, hogy ki ne szivárgott volna a híre - csak ha mind a két hajó nyomban elsüllyed az ütközés után. Minthogy azonban tíz hónappal azelőtt senki nem jelentette, hogy egy másik hajó is eltűnt volna, az összeütközés gondolatát nyugodtan el lehetett vetni, akárcsak egy part menti hajótörés feltételezését, és így megint csak a legelső magyarázat maradt meg, vagyis hogy a Franklin egy orkán tombolásának esett áldozatul, hiszen a maláj szigetek környékén gyakran vannak forgószelek, és egyetlen hajó sem dacolhat velük.

Miután egy teljes év is eltelt a Franklin elindulása óta, véglegesen az eltűnt, illetve eltűntnek nyilvánított hajók listájára vették; a tengerészeti katasztrófák évkönyveiben túlontúl sok ilyen hajó szerepel.

1875-76 tele még itt, Alsó-Kalifornia boldog vidékein is igen szigorú volt, ahol pedig általában enyhe az éghajlat. A szokatlan hidegben, mely egészen február végéig tartott, senki sem csodálkozhatott azon, hogy Mrs. Branican nem hagyja el a házat, akár egy kis kerti séta kedvéért sem.

A bezárkózottság folytatása viszont végül is felkelthette volna a villa szomszédságában lakó polgárok gyanúját. Igaz, hogy inkább azon tanakodtak volna, nem súlyosbodott-e Mrs. Branican állapota, mintsem feltételezzék, hogy Len Burkernek van valami oka a beteg elrejtésére. Ki sem ejtették azt a szót, hogy „elzárás”. Mr. William Andrew egészségi állapota miatt a tél nagy részében ki sem mozdulhatott a szobából, de égve a türelmetlenségtől, hogy személyesen győződhessen meg, milyen Dolly állapota, elhatározta, hogy amint tud, rögtön felmegy a Szépkilátó házhoz.

És íme, március első hetében Mrs. Branican Jane és a mulatt nő kíséretében újra megkezdte hosszú sétáit a Szépkilátó ház környékén.

A villában tett látogatás alkalmával hamarosan Mr. William Andrew is megállapíthatta, hogy az ifjú asszony egészségi állapota semmi okot nem ad az aggodalomra. Testi állapota a lehető legjobb volt. Elmebelileg, az igaz, javulást nem lehetett észlelni. Elmezavarának állandó jellemzői most is megvoltak: az öntudatlanság, az emlékezetvesztés és a logikus gondolkodás hiánya. Még a séták alkalmával sem, melyek emlékeit feléleszthették volna, még az útközben szembejövő gyermekek révén sem, sőt még a vitorlákkal népes, messzeségbe vesző tenger látványától sem rendült meg, nem ismétlődött meg a múltkori mély megrázkódtatás. Nem próbált menekülni, akár egyedül Jane őrizetére is rá lehetett hagyni. A legcsekélyebb ellenállási ösztön, a legkisebb tettvágy sem villant fel benne. Tökéletes szenvtelenséget, sőt közömbösséget mutatott. Amikor Mr. William Andrew újra láthatta Dollyt, kénytelen volt magának bevallani, hogy ez a téboly gyógyíthatatlan.

Len Burker helyzete ekkorra már fokozatosan megromlott. Mrs. Branican vagyonából, melyet hűtlenül kezelt, nem futotta annyira, hogy az alatta tátongó szakadékot betömhesse. A maradék pénz fogytával vége felé közeledett az oly nyakasan vívott küzdelem. Még néhány hónap, talán csak néhány hét, és megindul a törvényszéki eljárás, melynek következményeit csak úgy kerülheti el, ha elmenekül magából a városból.

Egyetlen körülmény menthette volna meg, de ennek bekövetkezésére semmi reménye se volt, legalábbis belátható időn belül nem. Mert ha Mrs. Branican még élt, nagybátyja, Edward Starter is javában élt még, méghozzá pompás egészségben. Len Burkernek ugyanis, bár végtelen óvatossággal, hogy az érdekelt fülébe ne jusson, de sikerült hírt kapnia a Tennessee mélyén élő jenkiről.

Edward Starter eleven volt és robusztus, hatvanas éveiben és fizikai és szellemi erejének teljében. Élete szinte a szabad ég alatt zajlott, a hatalmas birtokon, erdők mélyén és a végtelen prérin; főként vadászattal foglalkozott a vadban gazdag területen, vagy halászattal a szerteszét suhanó folyókon, állandóan lovon járt vagy gyalog, és egyedül, de kizárólagosan egyedül igazgatta az óriási gazdaságot. Kétségkívül ő is azok közé az őserejű amerikai farmerek közé tartozott, akik csak százéves korukban halnak meg, és akkor sem lehet pontosan tudni, miért szánták él magukat a halálra.

Az örökségre tehát nem lehetett rövid idő lejártával számítani, és a valószínűség inkább arra mutatott, hogy a nagybácsi fogja túlélni unokahúgát. Len Burker e tárgyban táplált reményei nyilvánvalóan el kellett hogy párologjanak, és ott várt rá a kikerülhetetlen katasztrófa.

Újabb két hónap telt el, és e két hónap alatt helyzete tovább romlott. San Diegóban és környékén nyugtalanító hírek keltek róla szárnyra. Egyre gyakrabban fenyegették meg azok, akiket már semmiképpen nem tudott kielégíteni. Most első ízben értesült Mr. William Andrew is a tényekről, és minthogy rendkívül izgatta Mrs. Branican helyzete, elhatározta, hogy elszámoltatja a gyámgondnokot. És ha szükséges, Dolly gondnokának egy megbízhatóbb embert választat, még ha az unokanővérét teljes áldozatkészséggel ápoló Jane Burkert nem is érheti szemrehányás.

Ez időben pedig Mrs. Branican örökségének kétharmada már elúszott, a vagyonból Len Burker kezei között csak alig másfél ezer dollár maradt.

A mindenfelől szorongató követelésekkel szemben ez a másfél ezer dollár csak annyi volt, mint egy csepp víz San Diego tengeröblében. De ha kevés volt kötelezettségei kiegyenlítésére, arra még elég volt, hogy elmeneküljön és elrejtőzzön, ha futni akar. Legfőbb ideje volt.

És valóban, rövidesen vádat emeltek Len Burker ellen csalás és visszaélés címén. Nemsokára letartóztatási parancsot adtak ki ellene. Mikor a rendőrök érte mentek irodájába, a Fleet Streetre, kiderült, hogy már egy napja nem járt ott.

A rendőrök azonnal felsiettek a Szépkilátó házba. De Len Burker még az éjszaka elhagyta a házat. Saját akaratából vagy kényszerből a felesége is vele távozott. Csak No maradt ott Mrs. Branican mellett.

Azonnal körözést rendeltek el San Diegóban, majd San Franciscóban és Kalifornia állam számos városában, hogy Len Burker nyomára bukkanjanak, de nem mutatkozott eredmény.

Amint a városban elterjedt szökésének a híre, dühödt felháborodás fogta el az embereket a becstelen üzletember ellen, aki - mint nemsokára kiderült - jelentékeny összegekkel maradt adós.

Ezen a napon, május 17-én, Mr. William Andrew korán reggel elment a Szépkilátó házba, és megállapíthatta, hogy semmi nem maradt Mrs. Branican értékpapírjaiból. Dollynak nem maradt egy fillérje sem. A hitszegő gyámgondnok még annyit se hagyott neki, hogy elemi szükségleteit kielégíthessék.

Mr. William Andrew azonnal az egyetlen lehetséges megoldásra határozta el magát, azaz Dollyt elhelyeztette egy kórházban, hogy gondoskodjanak róla, Nót pedig elbocsátotta, aki egyébként sem keltett sok bizalmat benne.

Ha tehát Len Burker úgy számított, hogy a mulatt nő Dolly közelében marad, és így hírt adhat, ha később változás állna be akár egészségi állapotában, akár vagyoni helyzetében, e tekintetben csalódnia kellett.

No aznap elment, amint felszólították, hogy távozzék a Szépkilátó házból. Abból az elgondolásból, hogy bizonyára kapcsolatba lép a Burker házaspárral, a rendőrség egy ideig megfigyelés alatt tartotta. De a gyanakvó és rendkívül ravasz asszonynak sikerült félrevezetnie a nyomozókat, és eltűnt, teljesen nyoma veszett.

A Szépkilátó ház most ott állt elhagyatva, az a villa, ahol oly boldogan élt Dolly és John, ahol annyit ábrándoztak gyermekük jövőjéről.

Mr. William Andrew annak a Brumley doktornak a kórházába vitette be Mrs. Branicant, aki már előzőleg is kezelte őt. Vajon meg fogja-e érezni elmeállapota a körülményeiben hirtelen bekövetkezett változást? Hiába bíztak ebben. Ugyanolyan közönyös maradt itt is, mint amilyen a Szépkilátó házban volt. Egyetlen apró jelenséget érdemes megemlíteni: valamilyen természetes ösztön tűnt elő időnként a széttöredezett értelem helyett. Megtörtént, hogy gyermekdalt gügyögött, mintha karján egy kisgyermeket ringatna álomba. De a kis Wat neve soha nem bukkant elő az ajkán.

1876 folyamán változatlanul nincs hír John Branicanről. Azok a kevesek, akik eddig úgy gondolták, hogy ha a Franklin nem is kerül elő, a kapitány és a matrózok mégiscsak hazakerülnek, ezek is kénytelenek voltak feladni reményeiket. A remény nem állhat ellent a végtelenségig az idő romboló hatásának. Így aztán az a napról napra halványodó esély, hogy a hajótöröttek nyomára bukkanhatnak, végleg semmivé lett 1877 végére, hisz két és fél éve egyetlen értesülés sem bukkant fel az eltűnt hajóról.

Ugyanez állt a Burker házaspárra is. A nyomozás nem hozott eredményt, senki se tudta, milyen országba menekültek; teljesen ismeretlen volt az a hely, ahol álnév alatt élnek.

Valójában pedig Len Burker ekkor joggal panaszkodhatott volna balszerencséjére, hogy a Fleet Streeten, irodájában nem tudta magát tovább tartani. Mert két évvel eltűnése után megtörtént az a véletlen, melyre összes terveit felépítette, és így el lehet mondani, hogy hajója közvetlenül a kikötő előtt süllyedt el.

1878. június közepén Mr. William Andrew egy Dolly Branicannek címzett levelet vett kézhez. A levél Edward Starter váratlan halálát közölte. A jenki baleset következtében hunyt el. Egyik vadásztársa fegyveréből egy visszapattanó golyó a szívébe fúródott, és azonnal végzett vele.

A végrendelet felnyitásakor megállapították, hogy minden vagyonát unokahúgára, Dolly Starterre hagyta, Branican kapitány feleségére. Örökösének állapota nem befolyásolhatta végrendeletét, hiszen nem tudta, hogy Dolly megháborodott, aminthogy azt sem, hogy John kapitány elveszett. Egyetlen hír sem jutott el Tennessee állam mélyére, a vad és szinte járhatatlan tartományba, Edward Starter nem tűrhette a leveleket és újságokat.

A hagyatkozó vagyonát, amely farmokból, erdőkből, állatállományból, különböző ipari létesítményekből állt, kétmillió dollárra értékelték föl.

Edward Starter véletlenszerű halála ilyen óriási vagyont juttatott unokahúgának. Micsoda ujjongással ünnepelték volna San Diegóban a Branican család gazdagodását, ha Dolly még anya és hitves, értelmének zavartalan birtokában, és ha John is itt van, hogy együtt élvezzék a gazdagságot. Mi mindenre tudta volna a nemes lelkű asszony felhasználni! Hány szerencsétlenen segíthetett volna! De nem! A letétbe helyezett vagyon kamatai gyűlni fognak, senki hasznára. Hogy Len Burker hallott-e Edward Starter haláláról és az örökül hagyott óriási vagyonról búvóhelyén, ahová menekült, lehetetlen volna kitalálni.

Mr. William Andrew, mint Dolly vagyonának gondnoka, úgy döntött, hogy eladja az egész Tennesseeben lévő birtokot, farmokat, erdőket és legelőket, mert ilyen távolságból eléggé nehezen lehetett volna a gazdaságot irányítani. Sok vevő jelentkezett, és nagyon előnyös feltételekkel lehetett az eladást megejteni. A befolyt összeget, miután elsőrendű értékpapírokba fektették, és egybevonták az Edward Starter-örökség nagy részét kitevő készpénzzel, a San Diegó-i Egyesült Nemzeti Bank számláin helyezték el. Mrs. Branican ellátási költsége Brumley doktor intézetében csak egy kis részét vette igénybe annak a kamatnak, melyet évente a vagyon után jóváírtak, és a kamatok felhalmozódása révén végül is Dollyé lesz az egyik legtekintélyesebb vagyon Alsó-Kaliforniában.

A helyzetében végbement változás ellenére sem merült fel, hogy Mrs. Branicant kivegyék Brumley doktor intézetéből. Mr. William Andrew ezt nem tartotta szükségesnek. Az intézet biztosította a teljes kényelmet és mindazt a gondos ápolást, melyet a jó barátok csak megköveteltek. Ott élt tehát Dolly továbbra is, és minden bizonnyal ott is fogja bevégezni nyomorúságos és hiábavaló életét, melyet pedig egykor annyi boldogsággal kecsegtetett a jövendő.

Bár az idő haladt, a Branican családot sújtó megpróbáltatások éppen olyan elevenen éltek San Diego emlékezetében, a Dolly iránti együttérzés éppen oly mély volt és őszinte, mint a legelső napokban.

Megkezdődött 1879 esztendeje, és akik úgy vélték, hogy ez az év is a legcsekélyebb változás nélkül fog eltelni, mint az előző, alaposan csalatkoztak.

És csakugyan: már az év első hónapjaiban Brumley doktort és az intézetben alkalmazott orvosokat rendkívül meglepte, hogy mennyi változás tapasztalható Mrs. Branican szellemi állapotában. Az a kétségbeejtő szenvtelenség, az a közönyös nyugalom, melyet az élet minden megnyilvánulása iránt tanúsított, fokozatosan egy jellegzetes élénkségnek adta át helyét. Nem rohamokról volt szó, melyeket olyan levertség követ, hogy az értelem csak még inkább szétroncsolódik. Egyáltalán nem! Azt lehetett hinni, hogy Dolly kezdi újra szükségét érezni a gondolkodásnak, mintha lelkéről le akarná rázni a bilincset, mely bezárja előtte a világot. A közelében felbukkanó gyerekekre hosszan rápillantott, szinte rájuk mosolygott. Nem felejthettük még el, hogy annak idején a Szépkilátó házban, betegségének első időszakában voltak olyan ösztönös kitörései, melyek az ideglázzal együtt elmúltak. Most éppen ellenkezőleg: az új benyomások mintha állandósulnának. Mintha Dolly kezdené önmagát vizsgálgatni, mintha emlékezetében távoli emlékek után keresgélne.

Tehát Mrs. Branican végül is visszanyeri értelmét? Az újjáéledés folyamata indult el benne? Szelleme újra ép lesz? Sajnos azonban ebben a helyzetben, mikor se férje, se gyermeke nem volt már, nem is volt nagyon kívánatos e valóságos csodaszámba menő gyógyulás, hisz utána lesz csak igazán boldogtalan.

Kívánatos volt-e vagy sem, az orvosok lehetőséget láttak az eredményes gyógyulásra. Mindenfélét megpróbáltak, hogy Mrs. Branican elméjét és érzelmeit minél tartósabb és hatásosabb megrázkódtatásoknak tegyék ki. Most azt is időszerűnek látták, hogy kiengedjék Brumley doktor intézetéből, és visszaköltöztessék a Szépkilátó házba, vissza a saját hajdani szobájába. Mikor ez megtörtént, kétségkívül tudomásul vette az életkörülményeiben bekövetkezett változást, és láthatóan foglalkoztatta a tény, hogy megváltozott körülötte valami.

A tavasz első napjaiban - éppen április elején jártak - újra kezdték a környékbeli sétákat. Mrs. Branicant többször is levitték az Island-fok fövenyes partjaira. A messzi nyílt vízen lebegő hajókat jól megnézte, karját kinyújtotta a távoli szemhatár felé. De nem próbált odaszaladni, mint annak idején, vagy a kíséretében levő Brumley doktortól elmenekülni. Nem rémüldözött a tornyosodó hullámok robajától, melyek az egész partot porzó vízfüggönybe burkolták. Vajon nem lehetett joggal azt hinni, hogy lelke most a Franklin nyomában jár, a San Diegó-i kikötőből való elindulástól egészen addig a pillanatig, míg a vitorlák csúcsa eltűnik a partfal sziklái mögött? Igen, talán ez történt. Az egyik alkalommal ajkain, világosan kivehetően, John neve gyöngyözött elő.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Mrs. Branican betegsége most olyan szakaszba érkezett, hogy minden mozzanatot gondosan tanulmányozni kellett. Amint újra megszokta, hogy a villában lakik, apránként felismerte a számára fontos tárgyakat. Emlékezete újra kezdett működni ebben a környezetben, mely oly régóta az otthona volt. A John kapitányt ábrázoló arckép, mely a szoba falán függött, egyre gyakrabban lekötötte a tekintetét. Napról napra állhatatosabban nézegette; néha öntudatlanul egy könnycsepp gördült le az arcán.

Bizony, ha a Franklin pusztulása nem lett volna bizonyos, ha John visszatérhetett volna, és ha hirtelen megjelent volna, talán Dolly visszanyerte volna öntudatát. John visszatérésére azonban nem lehetett számítani!

Brumley doktor ezért arra szánta el magát, hogy egy éppenséggel nem veszélytelen, nagy megrázkódtatásnak teszi ki a szerencsétlen asszonyt. Gyorsan akart cselekedni, mielőtt az újonnan megfigyelt javulás szétfoszlik, mielőtt a beteg visszazuhanna abba a tompultságba, mely négy év óta leginkább jellemezte. Minthogy úgy látszott, fel-feltűnő emlékei még meg tudják lelkét rezzenteni, erős megrendülést akartak előidézni, még ha bele is roppanna. Igen, mindent inkább, mint hogy Dollyt vissza engedjék süllyedni a halálos űrbe!

Mr. William Andrew is osztotta ezt a véleményt, és a próba megtételére buzdította Brumley doktort.

Május huszonhetedikének napján mindketten eljöttek Mrs. Branicanért a Szépkilátó házba. A ház előtt kocsi várta őket. Végighajtottak San Diego utcáin, egészen le a rakpartra, és ott álltak meg a kis kikötőhídnál, ahol az átkelőgőzös felszedte az utasokat, hogy a Loma-fokra átvigye őket.

Brumley doktornak nem az volt a szándéka, hogy pontosan rekonstruálja a szerencsétlenség körülményeit, csupán az, hogy Mrs. Branican kerüljön megint abba a környezetbe, melyben elméje egyik pillanatról a másikra elborult.

Itt már rendkívüli fényben égtek Dolly szemei. Különös izgalom lett úrrá rajta. Mintha minden porcikája megmozdult volna.

Brumley doktor és William Andrew elindultak vele a kis gőzös felé, és amint a hídra léptek, viselkedése újra élénk meglepetéssel szolgált. Ösztönösen megkereste és elfoglalta azt a helyet a jobb oldali padon, ahol még gyermekét tartotta a karjában. Tekintete az öböl végére szállt, a Loma-fokra, mintha a lehorgonyzott *Boundary*t keresné.

A kishajó többi utasa felismerte Mrs. Branicant. Mr. William Andrew elmagyarázta nekik, milyen kísérlettel próbálkoznak, és mindenki mélyen meg volt illetődve. Tanúi lehetnek-e vajon egy feltámadási jelenetnek? Nem egy halott test, hanem egy lélek feltámadásának?

Magától értetődik, hogy minden óvatossági rendszabályt foganatosítottak, hogy Dolly az őrület egy rohamában át ne vethesse magát a korláton.

Egy fél mérföldet már megtettek, de Dolly tekintete nem ereszkedett le az öböl vizére. Állandóan a Loma-fok felé irányult, és csak akkor pillantott másfelé, mikor egy kereskedelmi hajó közeledtét vette észre, mely teljes vitorlával jött be az öböl száján, hogy a vesztegzárra kijelölt helyét elfoglalja.

Dolly arca hirtelen megváltozott. Nézte a hajót, és felugrott a helyéről.

Nem a Franklin közeledett, és ő ezt megértette. Fejét csóválta, és azt mondta:

– John, ó, drága John! Te is visszajössz hamarosan, te is, és én itt foglak várni!

Szemét hirtelen az öböl vizére süllyesztette, minthogy most ez is felébresztette emlékeit. Szívszaggatóan felkiáltott, aztán Mr. William Andrew felé fordult.

– Ön... Mister Andrew! És ő pedig... ó, szegény kis Wat... ó, én szegény kis gyermekem! Itt... itt történt... emlékszem... Mindenre emlékszem!

Térdre esett a hajó padlóján, és szeme könnyárban úszott.