FRAGOSO

Megérkezett tehát a végzés, s mint azt Jarriquez bíró előre megmondta, Rio de Janeiróból elrendelték Joam Dacosta halálos ítéletének azonnali végrehajtását. Az elítélt nem tudott bizonyítékot fölmutatni. Az igazságszolgáltatásnak követnie kell a maga útját.

A következő napon, vagyis augusztus 31-én kell beteljesednie az ítéletnek, az elítéltet föl fogják akasztani.

Brazíliában a halálos ítéletet rendszerint börtönbüntetésre szokták enyhíteni, hacsak nem néger volt az elítélt - ám ezúttal fehér emberre sújt le a törvény keze.

Joam Dacostát tehát már semmi sem mentheti meg. Az ítélet nemcsak az életétől, a becsületétől is megfosztja.

Augusztus 31-én reggel egy lovas vágtatott Manaus felé, úgy hajszolta a lovát, hogy a derék állat fél mérfölddel a város előtt kidőlt.

A lovas nem is próbálkozott azzal, hogy fölállítsa. Eddig is kegyetlenül sokat kívánt a szegény párától, otthagyta hát az úton, s noha jómaga is a végsőkig kimerült, rohanni kezdett a város felé. A folyam bal partján haladva, a tartomány keleti részéből érkezett ez az ember. Az utolsó fillérjét is odaadta a lóért, mely a leggyorsabb pirognál is gyorsabban röpítette őt Manaus felé, hiszen a pirognak a víz folyása ellenében kellett volna haladnia.

Fragoso volt ez az ember.

Hát sikerrel járt volna a derék legény vállalkozása, melyről senkinek sem beszélt? Vajon megtalálta az erdei kapitányok csapatát, melyhez valamikor Torres tartozott? Vajon kiderített egy olyan titkot, mely még megmentheti Joam Dacostát?

Maga sem tudta volna pontosan megmondani, csak annyi bizonyos, lóhalálában sietett Jarriquez bíróhoz, hogy elmondhassa neki, mit tudott meg.

Nagyjából a következőkről értesült:

Fragoso nem tévedett, Torres valóban az erdei kapitányok azon csapatához tartozott, mely a Madeira partvidékein ügyködött.

A Madeira torkolatához érkezve megtudta, hogy az erdei kapitányok csapatának a vezetője valahol a vidéket járja.

Fragoso nyomban a keresésére indult, meglehetősen fárasztó út végén rá is akadt.

A csapat vezetője habozás nélkül válaszolt Fragoso kérdéseire. Egyébként meg miért is tagadta volna meg a választ az oly egyszerű kérdésekre?

Fragoso ugyanis mindössze három kérdést tett föl:

„Néhány hónappal ezelőtt vajon tartozott-e a csapathoz egy Torres nevű erdei kapitány?”

„Igen.”

„S vajon nem volt-e meghitt barátságban egy olyan bajtársával, aki nemrégiben halt meg?”

„De igen.”

„Mi volt ennek az embernek a neve?”

„Ortega.”

Fragoso mindössze ennyit tudott meg; vajon változtathat-e ez Joam Dacosta helyzetén? Alig hihető.

Fragoso is belátta ezt, s mindenképpen szerette volna kivenni a csapat vezetőjéből, hogy mit tud erről az Ortegáról, vajon honnan jött, mit csinált, mielőtt beállt volna erdei kapitánynak. Fontos lett volna mindezt megtudni, hiszen Torres szerint ez az Ortega volt a tijocai bűntény tettese.

A csapat vezetője azonban ezekre a kérdésekre már nem tudott válaszolni.

Mindössze azt közölhette, hogy Ortega már évek óta a csapat tagjai közé tartozott, hogy szoros barátságban volt Torresszal, hogy örökösen együtt voltak, s hogy mikor Ortega meghalt, Torres állt mellette.

Az erdei kapitányok csapatának vezetője ennél többet nem tudott.

Fragosónak tehát be kellett érnie ezekkel a jelentéktelen részletekkel, s miután látta, hogy több adathoz nem juthat, sietett vissza Manausba.

De ha a hűséges fiú nem is hozhatta magával a bizonyítékot, hogy Ortega volt a tijocai merénylet tettese, azt mégis kiderítette, hogy Torres igazat mondott, mikor azt állította, hogy az egyik csapattársa meghalt, s halálos ágyánál ő állt mellette.

S így már nagyon is elképzelhető, hogy Ortega valóban átadott neki valami okmányt. Az is erősen valószínű, hogy ez az okmány a rablógyilkosságra vonatkozott, melynek Ortega volt az igazi szerzője, s hogy az írás beismerő vallomást tartalmaz olyan részletekkel együtt, melyek kétségbevonhatatlanná teszik az okmány írójának kilétét és bűnösségét.

Így hát ha ezt az okmányt el tudnák olvasni, ha megvolna az írás kulcsa, vagyis az a szám, melynek ismeretében a sifrírozott írás megoldható, napfényre kerülne az igazság!

Fragoso azonban nem ismerte ezt a számot. Fáradozása jutalma mindössze az volt, hogy úgyszólván biztosra vehette: Torres nem kitalált történetet adott elő, sok jel mutat arra, hogy az okmányból fény derülne a tijocai ügy titkára - tárgyi bizonyítékot azonban Fragoso sem tudott szerezni.

De bármilyen kevés volt is útja eredménye, mielőbb közölni akarta Jarriquez bíróval az értesüléseit. Sejtette, hogy minden óra, minden perc számít, így érkezett meg elcsigázottan reggel nyolc óra tájt Manaus határába.

Fragoso néhány perc alatt megtette a városba vezető utat. Valami előérzet ösztökélte ellenállhatatlan erővel, már-már azt képzelte, hogy Joam Dacosta élete függ attól, hogy ő időben érkezik-e meg.

Fragoso egyszer csak megtorpant, mintha a földbe gyökeredzett volna a lába.

Az elé a kis tér elé ért, melyre az egyik városkapu nyílott.

A téren akasztófa emelkedett a már sűrű tömeg fölé, s húszlábnyi magasságból ott himbálódzott a kötél is.

Fragoso úgy érezte, maradék ereje is elhagyja. Térdre roskadt. Szemét önkéntelenül lehunyta. Nem akart látni. Kínlódva fölnyögött:

– Késő! Már késő!

Aztán emberfeletti erőfeszítéssel talpra állt. Nem! Még nem késett el semmivel! Joam Dacosta teste még nem himbálódzik ezen a kötélen!

– Jarriquez bíró! Jarriquez bíró! - üvöltötte Fragoso. És zihálva, eszeveszetten rohant végig Manaus főutcáján, se holt, se eleven nem volt, mikor a bíró házának küszöbére roskadt.

A kapu zárva volt. Fragosónak még volt ereje kopogni.

A bíró egyik szolgája nyitott ajtót. A bíró nem fogad senkit.

Fragoso félrelökte a tiltakozó szolgát, s berontott a bíró dolgozószobájába.

– Onnan jövök, ahol Torres az erdei kapitányok csapatában szolgált! - kiáltotta. - Bíró úr! Torres igazat mondott!... Állítsa meg... Függessze föl a kivégzést!

– Rátalált arra a csapatra?

– Igen!

– És elhozta a titkosírás kulcsát!

Fragoso hallgatott.

– Akkor meg hagyjon engem, hagyjon engem békén! - kiáltozott Jarriquez bíró, akit valóságos dühroham fogott el, és megragadta az okmányt, hogy összetépje.

Fragoso elkapta a bíró kezét.

– Ez az írás mondja el az igazságot!

– Tudom - mondta Jarriquez bíró. - Tudom, de mit ér az igazság, mely nem derülhet ki?

– Ki fog derülni!... Kell!... Ki kell derülnie!

– Utoljára kérdem: ismeri a kulcsszámot?

– Nem! - mondta Fragoso. - De ismétlem: Torres nem hazudott!... Az egyik meghitt barátja néhány hónappal ezelőtt meghalt, s biztosan ez a barát adta át neki az írást, mellyel Torres zsarolni akarta Joam Dacostát.

– Mindezt én is tudom - válaszolt a bíró. - Mindnyájan biztosak vagyunk ebben... Mi igen, de azok, akik Joam Dacosta sorsáról döntenek, azok nem... Hagyjon hát engem!

Fragoso nem tágított. A bíró lába elé vetette magát.

– Joam Dacosta ártatlan! Nem nézheti tétlenül, hogy kivégezzék! Nem ő követte el a tijocai bűntettet! Torres barátja az igazi bűnös! Ortega az, aki...

Jarriquez bíró fölpattant a név hallatára. Aztán mikor tépett idegei kicsit megnyugodtak, viharosan kavargó gondolatai elrendeződtek, az asztalra simította a görcsösen szorongatott okmányt, leült, tenyerét szeméhez emelte, s maga elé mormolt:

– Ez a név... Ortega!... Gyerünk, nézzük csak!

S mint már annyi más névvel, most megpróbálkozott ezzel a névvel. A bekezdés első hat betűje alá írta a név hat betűjét:

Ortega
Ebgeéu

– Semmi - mondta aztán csüggedten. - Ismét semmi.

Mindjárt az első betűnél kiderült ugyanis, hogy az o és az e nem olyan sorrendben vannak az ábécében, hogy - bármi legyen is a kulcsszám - az e-t o-val lehetne behelyettesíteni. Ugyanez állt a második betűre, sőt a harmadikra is...

És míg Jarriquez bíró kétségbeesetten újra meg újra próbálkozott, kívülről iszonyatos lárma, jajongás hallatszott.

Fragoso az egyik ablakhoz ugrott, s még mielőtt a bíró megakadályozhatta volna, fölrántotta.

A tömeg elözönlötte az utcát. Most fogják kivezetni a rabot a börtönéből, s a tömeg megindult a tér felé, ahol a bitó magaslott.

Jarriquez bíró tébolyult tekintettel fürkészte az okmány betűsorait.

– Az utolsó betűk... - suttogta maga elé. - Próbálkozzunk az utolsó betűkkel!

Ez volt a végső reménye.

S ekkor az Ortega név hat betűjét reszkető kézzel fölírta az utolsó bekezdés utolsó hat betűje fölé.

Aztán elkiáltotta magát. Először is azt látta, hogy ábécésorrendben ez az utolsó hat betű a föléje írt név betűi mögött áll, a betűk közötti különbségek egy számmal jelölhetők, s az így kapott szám segítségével talán az egész írás megfejthető!

S mikor megvizsgálta, hogy az okmány betűi és a név betűi között számban kifejezve mekkora a távolság, a következő képletet kapta:

Ortega
533614
Suvjhd

A kulcsszám ezek szerint 533 614 volna.

De vajon ez-e az igazi szám? Vajon nem vall vele kudarcot úgy, mint az eddig kipróbált valamennyi számmal?

Az utcáról most kettőzött erővel hallatszott a kiáltozás, a megrendült tömeg jajveszékelve siratta az elítélt sorsát, akinek már csak néhány perce van hátra.

Fragoso a fájdalomtól félőrülten rohant az utcára. Még egyszer, utoljára látni akarta a halálba induló jótevőjét!... Rohant, hogy a kíséret elé vesse magát, hogy térden állva könyörögjön:

„Ne öljétek meg ezt az igaz embert!... Ne öljétek meg!...”

Jarriquez bíró közben az új sifre számjegyeit írta, folyamatosan ismételve a bekezdés első betűi fölé:

ebgeéüráqqdcxbdeiyxbqsidymcsüevkxyarrngzuhhlnkoxtuvkoxláhrbq
533614533614533614533614533614533614533614533614533614533614

Aztán az okmány betűit - visszafelé számolva - a számok által jelölt betűkkel helyettesítette be és ekkor ezt a szöveget kapta:

ebgeéüráqqdcxbdeiyxbqsidymcsüevkxyarrngzuhhlnkoxtuvkoxláhrbq
533614533614533614533614533614535614533614533614533614533614
azezernyolczszázhuszonhatjanuárhuszonkettedikéntörténtgyémán

Diadalkiáltásban tört ki. 533 614... Ez volt hát az annyira keresett szám! Végre megtalálta a kulcsot a titkosíráshoz, az okmány egész biztosan Joam Dacosta ártatlanságát tanúsítja... Nem is próbálkozott tovább olvasni, rohant ő is az utcára, s már a kapuban kiáltozni kezdett:

– Megállni! Álljatok meg!

Utat vágni a tömegben, a börtönhöz rohanni, melynek küszöbét éppen most lépte át a halálraítélt, akibe kétségbeesett felesége és gyerekei kapaszkodtak - mindez egy pillanat műve volt.

Mikor Joam Dacostához ért, először szólni sem tudott, csak az okmányt lobogtatta, aztán mint a megkönnyebbülés sóhaja szállt el ajkáról a szó:

– Ártatlan! Ártatlan!