AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA

Yaquita és a rab Joam találkozása most is úgy zajlott le, mint a többi napokon, mikor a házastársak egymás társaságában tölthettek néhány órát, a különbség legföljebb az volt, hogy most Minha is velük lehetett. E két forrón szeretett lény láttán Joam Dacostából csaknem kitört a keserűség. De férj volt és apa, erőt vett a fájdalmán. Még ő volt az, aki biztatta a két boldogtalan teremtést, reménységet ébresztett bennük, pedig ő maga már alig reménykedett sorsa jobbra fordulásában. Anya és leánya azzal a szándékkal érkezett a börtönbe, hogy biztatják, erősítik, ha csüggedni látják a rabot, holott nekik maguknak is nagy szükségük volt a biztató szóra. De mikor látták, hogy Joam Dacosta a rettenetes megpróbáltatások súlya alatt sem roskadt össze, hogy erélyes és határozott maradt, bennük is ébredt némi reménység.

Mert Joam Dacosta még ezen a napon is biztató szavakkal szólt hozzájuk. Törhetetlen erejét nemcsak ártatlanságának tudatából merítette, hanem abból a hitéből is, hogy az emberek a szívük mélyén voltaképpen igazságszeretők. Nem! Az nem lehet, hogy ő bűnhődjék a tijocai rablógyilkosságért!

Az okmányról egyébként alig beszélt. Akár hamisítvány, akár nem, akár Torres kezéből származott, akár a bűntény elkövetője írta, akár tartalmazza az ő ártatlanságának bizonyítékát, akár másról esik benne szó - Joam Dacosta bizakodásának forrása nem ez az esetleges értékű okmány volt. Ő úgy vélte, hogy ügye igazának legékesebben szóló bizonyítéka a tisztessége, melyről becsületben és munkában eltelt élete tanúskodik.

Anya és leánya lélekben megerősödve távozott Joam Dacosta börtönéből, mindketten bizakodóbbak voltak, mint bármikor a letartóztatás óta.

A magára maradt rab egy ideig mozdulatlanul, a tenyerébe támasztott fejjel ült.

Vajon mi ment végbe benne? Valóban az a meggyőződés érlelődött meg a szívében, hogy a földi igazságszolgáltatás, miután egyszer már tévedett, most majd igazságosan ítélkezik, és fölmenti őt?

Igen, még mindig reménykedett! Tudta, hogy Jarriquez bíró jelentésével együtt Rio de Janeiróba érkezett és az igazságszolgáltatás legfőbb képviselőjének kezében van az az írás is, melyet ő készített azzal a meggyőződéssel, hogy rehabilitációját fogja szolgálni.

Ez az írás voltaképpen Joam Dacosta életének története volt attól kezdve, hogy dolgozni kezdett a gyémántvidék kormányzósági hivatalában, egészen addig, míg a manausi kikötőben letartóztatták a jangadán.

Joam Dacosta lelki szemei előtt most végigpergett egész élete. Látta magát attól kezdve, hogy Tijocába érkezett árván, fiatalon, kezdő emberként, aki szorgalmának köszönhetően gyorsan emelkedett a hivatali ranglétrán. Jövője derűsnek ígérkezett, nyilván hamarosan magas posztra kerül!... Aztán ez a váratlan katasztrófa: a gyémántszállítmány elrablása, a kísérő katonák legyilkolása, aztán a gyanú, mely rá terelődött, minthogy ő volt az egyetlen hivatalnok, aki tudhatta a szállítmány indításának időpontját, végül perbe fogása és védőügyvédje minden igyekezetének kudarcaként az elítéltetése, az utolsó órák a Villa Rica-i börtön siralomházában, az emberfölötti erőfeszítéssel végrehajtott szökés, menekülés az északi tartományokon át, megérkezése a perui határra, majd az, hogy miként fogadta a hajléktalan éhezőt az emberséges Magalhães.

Lelki szemei előtt ismét leperegtek ezek az események, melyek olyan könyörtelenül térítették más irányba élete útját. Gondolataiban elmerülve nem hallotta meg azt a furcsa neszezést a vén klastrom falán, nem hallotta meg se a vasrács rezgését, mikor az egyik rúdra ráhurkolódott a kötél, se a vason csikorgó reszelő hangját, ami pedig föltétlenül fölkeltette volna bárki más figyelmét.

De Joam Dacosta nem figyelt föl ezekre a zajokra, ő most ifjúsága éveit, az első perui éveket élte át újra.

Jaj, miért is nem mondott el már a legelején mindent Magalhãesnak, aki olyan jó volt hozzá? Magalhães nem kételkedett volna az ártatlanságában! Ez az egyetlen mulasztás, ez az egyetlen hiba, amivel vádolhatja magát! Miért is nem mondta el neki, hogy honnan jött, hogy kicsoda, miért nem mondta el legalább akkor, mikor Magalhães a kezébe tette leánya kezét, aki sohase hitte volna el, hogy ő a szerzője annak az iszonyatos gonosztettnek?

E pillanatban a kívülről hallatszó zaj már elég erős volt ahhoz, hogy a rab fölfigyeljen rá.

Joam Dacosta az ablakra pillantott, de csak úgy gépiesen, aztán ismét a tenyerébe hajtotta homlokát, s eltűnt előle a külvilág. Gondolatban ismét Iquitosban volt.

Magalhães haldokolt. Halála előtt gondoskodni akart leánya jövőjéről s arról, hogy az legyen a birtok tulajdonosa, akinek a vezetése alatt úgy fölvirágzott a gazdaság. Joam Dacostának talán kötelessége lett volna, hogy végre beszéljen önmagáról... Talán!...? Nem tudta rászánni magát!... Gondolatban ismét végigélte a boldog éveket Yaquita mellett, a gyermekeik születését, az élet minden örömét, melyet csak a tijocai emlékek zavartak és a lelkifurdalás, hogy miért nem fedte föl e szörnyű titkot.

Az egymást követő események láncolata döbbenetes élességgel elevenült meg Joam Dacosta lelkében.

Gondolatban most ott járt, azt a napot élte át újra, mikor elhatározták Minha és Manoel házasságát. Hagyta volna, hogy hamis néven köttessék meg ez a házasság, hogy leányának a jövendő férje ne ismerje meg élete titkát? Nem! Ribeiro is azt tanácsolta, hogy kérjen perújrafelvételt, követelje a rehabilitációt. Útnak indult a szeretteivel, s ezután lépett közbe Torres, ezután következett a gyalázatos vásár fölkínálása s a fölháborodott apa visszautasító válasza, aki nem volt hajlandó eladni a lányát, hogy megmentse saját életét és becsületét, aztán a följelentés, aztán a letartóztatás...

E pillanatban belökték az ablakot.

Joam Dacosta fölpattant. A múlt emlékei szétfoszlottak.

Benito ugrott be a szobába, majd nyomban utána Manoel lépett be az ablakon át, melyről lefeszítették a vasrácsot.

Joam Dacosta csaknem fölkiáltott meglepetésében, de még erre sem volt ideje, Benito máris beszélni kezdett:

– Édesapám, kifeszítettük a rácsot!... Kötél lóg a földig!... Egy pirog vár rád a csatornán, innen százlépésnyire... Araujo elvisz Manausból, az Amazonas túlsó partján mentek, senki sem akadhat a nyomodra!... Édesapám, máris indulj... Menekülj!... A bíró is ezt tanácsolta!

– Induljunk! - sürgette Manoel is.

– Szökni?... Még egyszer szökni?... Másodszor is?

Joam Dacosta a karját összefonva, fölemelt fővel hátrált a szoba sarkába.

– Soha! - mondta olyan határozottsággal, hogy Benito és Manoel a döbbenettől szólni sem tudott.

Erre nem számítottak. Elképzelni sem tudták volna, hogy a szökés útjába éppen a fogoly állítson akadályt.

Benito az apja elé lépett, a szemébe nézett, megfogta a kezét, nem azért, hogy erőszakkal magával vonja, hanem hogy meggyőzze, rábeszélje.

– Soha? Ezt mondtad, apám?

– Jól hallottad, soha!

– Apám! Hiszen most már én is apámnak nevezhetem, kérem, hallgasson rám... Csak azért mondjuk, hogy nyomban szöknie kell, mert ha marad, vétkezik a szerettei és vétkezik önmaga ellen!

– Itt maradni annyi, mint bevárni a halált! - kezdte el ismét Benito. - A kivégzési parancs minden pillanatban megérkezhetik! Tévedsz, apám, ha azt hiszed, hogy a földi igazságszolgáltatás helyrehoz egy már elkövetett tévedést, hogy rehabilitálja azt, akit húsz évvel ezelőtt elítélt! Tévedsz, apám! Nincs már semmi remény! Menekülni kell!... Szökj meg, apám!

S Benito az ablak felé próbálta vonszolni az édesapját.

Joam Dacosta kibontakozott fia karjából, s ismét hátrált.

– Ha most megszöknék - mondta, s hangja törhetetlen elhatározásról beszélt -, ha most megszöknék, nemcsak a magam becsületén, a tiéteken is foltot ejtenék. Annyi volna, mintha beismerném bűnösségemet! Önként álltam hazám bírái elé, meg kell várnom döntésüket, s bármi legyen is ez a döntés, nem szököm meg előle.

– De nem elégségesek azok az erkölcsi bizonyítékok, melyekkel bírái elé állt - próbálkozott ismét Manoel -, és ártatlanságának tárgyi bizonyítékát még mindig nem tudjuk fölmutatni. Azért könyörgünk, hogy szökjön, mert maga Jarriquez bíró is ezt tanácsolta! Csak szökés árán menekülhet meg a haláltól!

– Akkor hát meghalok! - mondta nyugodtan Joam Dacosta. - Meghalok, s míg szólni tudok, tiltakozom az igazságtalan ítélet ellen! Egyszer már megszöktem a kivégzés elől. Igen, de akkor még fiatal voltam, előttem volt az egész élet, hogy megvívjam a harcot az igazságtalanság ellen! De hogy most ismét szökjem, hogy elölről kezdjem az elítélt és szökött rab nyomorúságos életét, aki álnéven bujkál, aki minden erejét arra áldozza, hogy kibújjék a rendőrség kezéből, hogy újra gyötörjön a szorongás, mely huszonhárom éven át kínzott, s hogy nektek is kijusson ezekből a gyötrelmekből, hogy mindennap reszkessek a följelentéstől vagy attól, hogy valahol utolér a kiadatási kérelem - hát élet volna ez? Nem! Nem szököm meg!

– Apám - szólalt meg ismét Benito, akit már téboly fenyegetett e konokság láttán -, igenis, szökni fogsz! Követelem!

Ezzel megragadta Joam Dacostát, erőszakkal próbálta az ablak felé vonszolni.

– Nem!... Nem!...

– Hát azt akarod, hogy megőrüljek?

– Fiam! Hagyj engem! - könyörgött Joam Dacosta. - Egyszer már megszöktem a börtönből, az emberek ezért hitték, hogy rászolgáltam a halálos ítéletre. Igen! Nem hihettek mást! Nem szökhetem még egyszer! Nevetek becsületéért maradnom kell!

Benito térdre roskadt az apja előtt, úgy könyörgött neki:

– Édesapám... hiszen az a végzés még ma... most nyomban megérkezhetik... S az a végzés a halálodat jelenti!

– Elhatározásomon az a végzés sem változtathat! Nem, fiam!

A bűnös Joam Dacosta szökne, az ártatlan Joam Dacosta nem szökik!

Szívtépő jelenet követte e szavakat. Benito valósággal dulakodott az apjával, Manoel meg az ablakhoz ugrott, hogy kiviszi rajta a foglyot - ám ekkor kinyílt a cella ajtaja.

A rendőrfőnök, a börtönfelügyelő és néhány katona állt meg a küszöbön.

A rendőrfőnök rögtön látta, hogy szöktetési kísérlet történt, ám azt is megértette, hogy a rab nem akart szökni. Egy szót sem szólt. Az arcán mélységes részvét tükröződött. Jarriquez bíróhoz hasonlóan, titokban talán ő is azt kívánta, hogy a fogoly szökjön meg börtönéből?

Már késő volt.

A rendőrfőnök kezében egy papírlappal a fogoly elé lépett.

– Mindenekelőtt szeretném önnel közölni, uram - szólalt meg Joam Dacosta -, csak rajtam múlott, és megszökhettem volna. De én nem akartam!

A rendőrfőnök egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán alig titkolható megindultsággal beszélni kezdett:

– Joam Dacosta, megérkezett a végzés Rio de Janeiróból, a legfőbb igazságügyi hatóságtól.

– Apám! - jajdult fel Manoel és Benito.

– S ez a végzés elrendeli az ítélet végrehajtását? - kérdezte Joam Dacosta, s karját összefonta a mellén.

– Igen!

– És mikor?...

– Holnap!

Benito az apjára vetette magát. Még egyszer megpróbálta elhurcolni a cellából... A katonáknak kellett kiszabadítani a foglyot az erőszakos ölelésből.

A rendőrfőnök intésére Benitót és Manoelt kivezették a cellából. Véget kellett vetni ennek a szívtépő jelenetnek, mely már úgyis túl sokáig tartott.

– Uram - mondta ekkor a halálraítélt -, holnap reggel a kivégzés előtt szeretnék egy kis időt Passanha atyával tölteni. Lenne olyan jó értesíteni őt?

– Értesíteni fogjuk.

– Megengedik, hogy még egyszer láthassam a családomat, hogy utoljára megcsókolhassam a feleségemet és gyermekeimet?

– Találkozni fog velük.

– Köszönöm, uram - mondta Joam Dacosta. - Most már csak arra kérem önt, őriztesse ezt az ablakot, nehogy akaratom ellenére elvigyenek innen.

A rendőrfőnök meghajtotta magát, s a börtönfelügyelővel és a katonákkal együtt távozott.

Az elítélt, akinek már csak pár órája volt hátra, magára maradt.